Jobbágysorból parasztsorba | Száz Magyar Falu

Jobbágysorból parasztsorba

Döntő fordulatot hozott az 1848/49 és az ezt követő időszak mind a felszabadított jobbágyság, s így Börzsöny mezőváros, mind az érseki uradalom életében. A neoabszolutizmus éveiben – a felfüggesztett alkotmányú országban – az uralkodó rendeletek útján kormányzott. A politikai függetlenségét vesztett Magyarországon ugyanakkor megkezdődött a polgári átalakulás, és a kiegyezésig tartó közel két évtized alatt számtalan olyan intézmény született meg az országban, mely a haladást szolgálta. A falvak, a mezővárosok és Nagybörzsöny életében is a legfontosabb lépés a birtokviszonyok rendezése, az egykori földesúri és jobbágyi birtokok elválasztása és az új gazdálkodási keretek kialakítása volt. Az úrbérrendezés az ország területén általában az 1850–60-as években lezajlott, Nagybörzsönyben azonban elhúzódott az eljárás, és ez kihatott a település fejlődésére.

Börzsöny mezőváros közel húsz éven át tartó úrbéri perét 1856 júliusában kezdte tárgyalni az Ipolysági Cs. Kir. Úrbéri Törvényszék, miután barátságos egyezség nem jött létre a volt földesúr és egykori jobbágyai között. A tét nem volt kicsi. Arról kellett tárgyalni, hogy vajon a jogilag már szabad börzsönyi paraszt-polgárok milyen feltételek mellett lesznek tulajdonosai az évszázadok óta birtokolt földjeiknek? Vajon elegendő földbirtokkal rendelkeznek-e majd a megélhetéshez a birtokszabályozás – az illetőségek és maradványföldek felmérése, a legelőelkülönözés, az erdei haszonvételek szabályozása, az irtványföldek és a rétek visszaváltása – után, és sikerül-e a kisebb királyi haszonvételek körébe tartozó községi malomhasználati jog kérdésének számukra kedvező rendezése? S az egyezség aláírása után szabályos körülmények között történik-e meg gyakorlati végrehajtása: az elkülönözés, a tagosítás és a határ rendbe szedése? Mindezek eredményes megoldása rajtuk, s elsősorban a község vezetőinek hozzáértésén, józan paraszti eszén múlott: vajon megfelelően tudják-e érdekeiket képviselni az ország legfőbb egyházi méltóságával s egyik legnagyobb földesurával szemben?

Az egyik oldalon a felperes Scitovszky János bíbornok és hercegprímás, volt földesúr képviseletében Nedeczky Károly ügyvéd, valamint Hodermann Lajos római katolikus plébános, Kolpaszky Mihály evangélikus lelkész, Bohner András római katolikus és Schärfel János evangélikus iskolamesterek (ez utóbbiak a lelkészi, illetve a tanítói illetményföldek ügyében voltak érdekeltek) állt, a másik oldalon az alperest, a volt úrbéreseket, Miller András városbíró és néhány esküdt képviselte.

A per kezdetekor, 1855–1856-ban, felállították a „mérleget”: mit nyújtott a volt földesúr jobbágyainak, s ennek fejében mit várt el tőlük? Megállapították, hogy a drégelypalánki uradalomhoz tartozó Börzsöny mezővárosában összesen 51 3/8 telek, 24 6/8 egész jobbágy- és 26 5/8 zsellértelek van, s ez utóbbit 212 zsellér használja, nyolcan egy telket.

Börzsöny mezőváros határa (1873)

	hold (1200 n. öles)	n. öl
	hold (1200 n. öles)	n. öl	Beltelek	102	774
Szántóföld	1767	911
Rét	479	439
Szőlő	342	551
Legelő	206	433
Erdő	7480	525
Használhatatlan	249	601
Összesen	10629	234

A jobbágyok, a zsellérek és a szabadosok használatában levő telkeket az 1771. évi úrbéri összeírás és az 1848. januári állapot szerint mutatták ki.

A szabadosok, a birtokaikat adómentesen használók – a római katolikus és az evangélikus lelkész, a két felekezeti tanító, a katolikus kántor, az evangélikus iskola, mindkét templom, a községi faiskola, mindkét temető, az iskolaalap és Hont megye – birtokában 45 katasztrális hold, 248 négyszögöl szántó és három katasztrális hold beltelek volt. A peres eljárást bonyolította, hogy öt házas zsellérrel többet írtak össze, mint amennyit az úrbéri kárpótlás alapjául a kormány megállapított, s az általuk használt területek után külön kárpótlási igényt jelentett be az érseki uradalom. A volt jobbágyok egy telek után 52 szekér tűzifát kaptak, összesen 667 7/8 bécsi ölet (egy bécsi öl = négy szekér = tizenhárom öl, ennek megfelelően 51 3/8 x 13 = 667 7/8), 1001 forint 81 krajcár értékben; épületfát hét forint kilencvenkét krajcár értékben juttatott évente az uradalom.

A földterületek megoszlása 1848-ban

	Egy jobbágytelek nagysága		Úrbéres telkes gazdák 24 6/8 jobbágytelek		Házas zsellérek (212 fő)		Szabadosok		Összesen
	hold (ezer négyszögöles)+négyszögöl
Beltelek	1	–	30	885	61	721	4	799	97	405
Szántóföld	18	–	794	716	–	–	17	896	812	12
Rét	6	–	248	229	–	–	41	344	289	570
Összesen	25	–	1073*	830	64	898	64	039	1202	767
Maradványföldek	–	–	455	80	3	177	–	–	458	257
Legelő (közös)	–	–	–	–	–	–	–	–	206	433
Erdő (közös)	–	–	–	–	–	–	–	–	7480	525
Irtványföld és -rét (földesúri)	–	–	–	–	–	–	–	–	1032	99

* A 24 6/8 jobbágytelek után csak 618 hold 750 négyszögöl illette volna meg a volt jobbágyokat, a valóságban azonban 1073 hold 830 négyszögöl földet bírtak, a 455 hold 80 négyszögöl különbözetet – a házas zsellérek 3 hold 177 négyszögöl földjével együtt – maradványföldként használták, illetve kezelték a per folyamán.

A faizást úgy szabályozták, hogy egész évben hetente két napon szedhették össze saját szükségletre az erdőkben a száraz gallyakat és a „dorong”, ölfavágás után visszamaradt hulladék fát, amit el nem adhattak. Épületfát – szarufát és lécet – ingyen, gerendát csekély térítés ellenében kaphattak az uradalomtól, miután annak szükségességét megvizsgálták. A viszontszolgálat fejében robotként – régebben „szabad hajtás” mellett, majd szerződés szerint – a 24 6/8 egész telek után 24 6/8 öl fát kellett kitermelniük és elszállítaniuk Szobra, vagy a lelédi hídhoz, valamint a 213 zsellérnek évente 106 öl fát vágni. Ez személyre lebontva annyit jelentett, hogy a telkes gazdák egy-egy házhely után egy öl fát szállítottak az említett helyekre, a zsellérek fél öl fát vágtak ki. A faizás fejében erdők – Ungerberg, Ungergrundbach, Kirchenriegel, Verbotener Wald, Ruhstatt, Gásleiten, Dik – használati jogát ajánlotta fel az uradalom, de azt már az úrbéri törvényszéken felvett jegyzőkönyv is megállapította, hogy „szomorú és nyomorult” állapotban vannak, mivel nem kezelték kellő gonddal azokat.

1859-ben elkészítették az elkülönözéshez és a tagosításhoz elengedhetetlen földosztályozást is. A szántóföldeket az I–III., a réteket az I–II. osztályba sorolták, illetve az utóbbiak egy részét, mivel vadvizesek voltak, csak legelőnek. A hegyes fekvésű, csekély kiterjedésű legelőkön csak az apróbb marhákat legeltethették, s az uradalom engedelmével erdei legelőket is használtak közösen. A beltelkekhez tartozó gyümölcsös és ültetvényes (veteményes) kertek a városka közelében és belterületén voltak.

Csak sejthetjük, hogy 1855-től 1874-ig, az úrbéri egyezség aláírásáig milyen nehéz időszakot élt át a nagybörzsönyi gazdaközösség. Miért húzódott ilyen sokáig az eljárás, ennek okát nem árulják el a peres iratok, csak annyit, hogy „hosszas és ismételt egyezkedési kísérletek után érett megfontolás mellett megváltozhatatlanul” jutottak megegyezésre. A „tagosítási egyezséget” 1874 decemberében írta alá a volt földesúr képviselője és az egykori úrbéres közösség, s 1875 októberére hagyta jóvá minden illetékes hatóság: az esztergomi érsek, a kultuszminiszter mint az egyházi javakért felelős főhatóság, a Hont Megyei Árvaszék a kiskorúak érdekeinek képviselőjeként és a Hont Megyei Kir. Törvényszék a törvényesség őreként.

Az egyezség szerint 618 hold 750 négyszögöl (a továbbiakban végig ezer négyszögöles holdakban adjuk meg az adatokat) szántót ítéltek meg a volt jobbágyoknak, 458 hold 257 négyszögöl szántót a házas zselléreknek, amit 22 év alatt kellett törleszteniük állami jelzálog kötvény formájában. Minden egész jobbágytelek és 8 zsellér után 4–4 hold erdőt és gyeplegelőt (összesen 205–205 holdat) biztosított az uradalom, így megszűnt ezek közös használata. A faizás fejében minden jobbágytelek és 8 zsellér után 12 hold (összesen 618 hold) erdőt hasítottak ki az uradalmi erdőkből a vámosmikolai határban, az ún. Viceispán-hálás-dűlőben. A szabadosok, köztük a község is, 62 hold szántót és 42 hold erdőt kaptak, váltság nélkül. A 845 hold 568 négyszögöl irtvány és 186 hold 531 négyszögöl irtványrét visszaváltását nem kérte az uradalom, s lemondott az ezek után fizetendő tized és kilenced kárpótlásról, ennek fejében az irtványokon keletkezett szántók 2/5, a rétek 1/8 részét kapta meg. Az egyezség tehát az irtványföldeken telepített szőlőket a volt jobbágyok kezén hagyta. Egyedül a Magyar-hegyen kipusztult 14 hold (1000 négyszögöles) szőlő utáni megváltási jogát tartotta fenn az uradalom. Ez mindenképpen kedvező döntést jelentett a városka lakóira nézve, hiszen jövedelmük – ahogyan láttuk – nagyrészt a szőlőből származott.

Az uradalom megtartotta minden belsőségét, épületeit, udvarait, kertjeit és raktárait; a község az utcákat, a tereket, a csapásokat és a kutakat.

A megállapodás nem rendezte a kisebb királyi haszonvételek – kocsma-, malom- és halászati jog – ügyét. A bányászati és a vadászati jogot ki-ki a saját területén gyakorolhatta ezután.

Az egyezséget a község részéről Krébesz József bíró, Somogyi Márton törvénybíró és az összes érintett aláírta. A gazdák nagy számban gyűltek össze a szerződés aláírásakor, s akik magyarul nem értettek (!), azoknak németül is elmagyarázták a megegyezés tartalmát.

Az elhúzódó peres eljárás és az egyezség késedelmes végrehajtása természetesen sok kárt okozott a gazdáknak. A kihasítás 1875-ben amiatt akadt el, mert maguk a gazdák sem tudtak megegyezni, hol és hány tagban kapják ki földjüket, s ezért egy 16 tagú választmány alakítottak 8 egykori jobbágyból és 8 zsellérből a bíró vezetésével a birtokrendezés végrehajtására. Kinek melyik föld jusson, a bíró sorshúzás útján döntötte el, és a mérnök rögtön ki is mérte a területet.

1877 márciusában Dienesz István bíró és Stang István tagosítási elnök panasszal fordult a Hont Megyei Kir. Törvényszékhez, hogy a tagosítás 1875. évi mérnöki kimérése csak részben történt meg, s ez ügyben „az uraság semmit sem tett”, vagyis az irtványföldek kimérését még nem végezték el. (A kihasítás elmaradása miatt újabb kár érte a gazdákat, mivel adót már kellett fizetni a földek után, amit még nem művelhettek, s ezeken már a vadfák is elszaporodtak.) A kihasításra és tagosításra végül 1878 októberében került sor. Kilencvenhárom gazda jutott így szőlő- és gyümölcsterülethez, s kezdhette meg az önálló gazdálkodást immár saját földjén. A legnagyobb birtok, 27 hold (ezerkétszáz négyszögöles), felső Prommer Jánosé lett, a legkisebb területen, két holdon, Kóka Zsuzsanna gazdálkodhatott. Az átlagos paraszti birtok nagysága 13–15 hold volt.

A másik fél, az érseki uradalom érdeke is az volt természetesen, hogy minél kisebb veszteséggel kerüljön ki a jobbágyfelszabadítás és az egyházi tized megszüntetése okozta megrázkódtatásból. Hiszen a kieső bevételeket és az elveszített ingyenmunkát pótolnia, s a munkaerőt most már pénzért kellett megvásárolnia. A volt jobbágyok által bírt és használt munkaeszközök helyett saját gazdasági felszerelési alapot (fundus intsructus) kellett létrehoznia, s mindez nagy költséggel járt. Az elkülönítés során sikerült elérnie – csekély nyereséget a 13 hold I. osztályú szántóföld-többlet is jelentett –, hogy az érsekség távoli, szétszórt hegyi szántóit közel fekvő és jó minőségű földekkel cserélje fel, s ezek határait egyenesen alakíthatták ki, és természetes határok utak, patakok választották el a birtokrészeket.

A római katolikus plébánia érdekei csorbát szenvedtek az 1876. évi tagosítás után, mivel – panaszkodott a szolgabírónak Migl János plébános –, „mintha megzavarodott volna az itteni kath. népnek az esze!”, s közülük az egyik lázító, Pális Mihály azt mondta, hogy „Mi a papnak többé semmit sem dolgozunk. Megtörtént a tagosítás, megszűnt a robot!” Valójában az ellenszegülők azt nehezményezték, hogy a majdnem kétszeresére nőtt, 34 holdnyi (ezerkétszáz négyszögöles) plébániai birtokot kellett ezután megművelniük. A szolgabíró által levezetett tárgyaláson megegyeztek a felek, hogy csak a korábbi 14 holdat művelik meg a hívek ezután is, ugyanakkor a szolgabíró büntetésképpen tíz és tizenöt forint befizetésére kötelezte a két fő hangadót.

1850-ben 396 katasztrális holdon, 1873-ban 280 gazda 367 katasztrális hold területen termesztett szőlőt. A legelterjedtebb fajta a fehér és fekete tökszőlő, ökörszem, polhos, dinka, frankos, fehér góhér, Margit, kadarka és sárfehér fajták, s ritkábban: juhfarka és pákota volt. A tizenegyezer akós éves termésből egy gazdára átlagosan 5,5 akó bor jutott. E nagy mennyiségű termést a szomszédos falvak is megirigyelték, a kemenceiek szerint itt a „szalmából is csináltak bort”, s egy másik mondás szerint a „Börzsönyben szőlő annyi van, amit az isten ád, amit a gazda akar”. A falu fő megélhetési forrását, a bort az 1880-as években még a lévai, losonci, korponai, selmecbányai sátoros szekérrel utazó kocsmárosok vásárolták fel.

Ez a jó világ azonban nem tartott sokáig, s a nagybörzsönyi gazdák nem élvezhették tartósan saját földjükön a szabad gazdálkodás örömét. Az 1890-es évek közepén itt is, mint az ország sok más vidékén, pusztított a filoxéra, s ezzel együtt ekkor foszlottak szét az álmok, a település gyorsabb gyarapodásának lehetősége. A 396 katasztrális hold megművelt szőlőből mindössze 94 hold maradt meg, 268 hold, a szőlő háromnegyed része parlagra került. A kipusztult szőlő egy részét itt is direkt termő amerikai oltványokkal – konkordia, delavár, fehér otelló, Izabella, százszoros, jeruzsálemi szőlő, nova – pótolták, de a XIX. század végén telepítettek a Pongrácz gróf ganádi majorjából beszerzett nemesített szőlőfajtákat is, rizlinget, csaszlát, muskotályt, furmintot, oportót.

A gazdák, tehát a legnagyobb birtokkal rendelkező, a legmódosabb földművesek között találjuk 1913-ban Fleischer Andrást, Franko Istvánt, Grósz Jánost, Klein Mártont, Prommer Jánost, Schneider Györgyöt, Somogyi Andrást és Jánost.

A mezőváros legnagyobb gazdálkodója az érseki uradalom volt, mely a határ közel hetven százalékát birtokolta. Legfőbb bevétele börzsönyi birtokán az erdőből származott. Az uradalom az 1840-es években állandó üzleti kapcsolatban volt a szobi Luczenbacher-féle céggel, amelyik a Nagybörzsönyben kitermelt fát a fővárosban értékesítette.

Ganád puszta és a csárda a gróf Eszterházy, majd 1865-ben a herceg Auersperg Breuner (Peiner, Breiner, Brenner) család tulajdonában volt, később – talán csak ideiglenesen – ez utóbbi egyik ága, a gróf Pongrácz család tulajdonába került.

A nagybörzsönyi ipart az 1860-as években a hat patakmalom jelentette. A téli időszakhoz azonban továbbra is hozzátartozott a házi jellegű ipar, a kosár- és kaskészítés, a fafaragás. 1886-ban a következő mesteremberek szerepeltek a háztulajdonosok névjegyzékében: öt bognár – Kempf András, Kempf István, Kempf János, Kempf Márton, Menyes István, egy ács – Glázer János, egy varga – Menyes István, egy pintér – Pintér János, egy kőműves – Tenkal István, egy kővágó – Czáder János, öt molnár – Csavojecz József, Glázer Antal, Glázer József, Kempf István és Somogyi István, egy bába – Krausz János (!).

A mesterségek apáról fiúra öröklődtek, 1913-ban ugyanazokat a vezetékneveket találhatjuk meg a községi telekkönyvben, mint a korábbi időszakban. Néhány mesterség gyakorlása megszűnt, ugyanakkor egyes szakmáknak új képviselője akadt: öt molnár – Glázer András és Károly, Kempf András, Somogyi István és János, egy faragó – Grozer János, két kocsmáros – Dienesz András és Kempf Márton, négy bognár – Kempf György, István és János, Menyes János, egy takács – Grósz József, két kővágó – Czáder József és Grozer János, négy ács – Durján Imre, Glázer István és János és Grozer János, négy kovács – id. és ifj. Farkas István, Grósz István és Paulik János, egy suszter – Melich István, egy varga – Menyes István, egy zenész – Horváth István és egy doktor (!) – Pális András.

1858-tól 1865-ig Bauer Ignác esztergomi izraelita kereskedő bányászott itt kénkövet és sárga földet, s ezt dolgozta fel „festék fabrikájában”.

A korábbi társadalmi-gazdasági megrázkódtatások, változások után XIX. század utolsó negyedében a gazdálkodás alapjait kellett gyökeresen átalakítani, s áttérni a szántó-vető földművelésre. Milyen mértékben sikerült ezt valóra váltani, megtalálták-e számításukat, vagy netán ekkor kezdődött meg az egykori mezőváros, Nagybörzsöny hanyatlása, s ezért már nem juthatott el a rendezett tanácsú város státusáig?

A mezővárost, a gazdálkodó közösséget a polgárosodás időszakában több csapás is érte. Láttuk, rendkívül hosszan elhúzódott az úrbérrendezés, és ez lelassította az átalakulást, visszafogta a gazdasági fejlődést. Még jóval korábban megszűntek azok a tényezők, elsősorban a bányászat, mely a település városias jellegét erősíthette volna. Az egyetlen komolyabb ipari tényező, a fakitermelés, az érseki uradalom, illetve a haszonbérlők kezében volt. S mindehhez ráadásként jött a filoxéra, ami gazdasági rendszerváltoztatást követelt meg, s egyúttal beszűkültek azok a kereskedelmi, piaci kapcsolatok, melyek Nagybörzsönyt összekötötték a külvilággal, elsősorban a felvidéki bányavárosokkal. A viszonylag kis mezőgazdasági terület pedig nem tudta ellátni a megszaporodott népességet, s ez szintén visszahatott a fejlődésre, a lakosság elvándorlására. A gazdasági lehetőségek korlátozódása pedig, jól tudjuk, befelé fordulást is jelent, az emberi, jószomszédi és üzleti kapcsolatok meggyengülését, s mindezt felerősítette Nagybörzsöny viszonylag kedvezőtlen földrajzi fekvése, zártsága is.

A börzsönyi ember és falu század eleji képét Szimonidesz Lajos evangélikus pap rajzolta meg önéletírásában, plasztikus képet adva a község külső arcáról és a nagybörzsönyi emberek helyzetéről, tulajdonságairól (a szövegben Hársasberény = Nagybörzsöny, gergelyi érsek = esztergomi érsek, Cantacuzeno herceg = Auersperg Breuner): „Hársasberény kétezer lelkes kisközség. Az egész határa hétezer hold, abból ötezer hold a gergelyi érseké. Ötezer hold erdő. A megmaradó kétezerből háromszáz Cantacuzeno hercegé, úgyhogy a falu kétezer lakosára mindössze ezerhétszáz hold jut. A falu földjéből vagy hétszáz hold a szőlő és a gyümölcsös, s csak a többi szántó. Ezen a földön kell kétezer embernek megélnie. Meg is éltek! Hallatlan munkával és páratlan energiával mindig kiverekedték a maguk számára a mindennapi kenyeret… Hegyes, völgyes, agyagos, meszes földeikre szorgalmuk paradicsomot varázsolt. Mikor az ember a berényi fennsíkra ér, egész más perspektíva tárul eléje, mint a többi faluk határáé. Azokon jól művelt szántóföldek és rétek sorakoznak egymás mellé, a berényi határ olyan mint egy pompásan rendben tartott óriási kert. Mindenfelé sötét diófák, szilvasorok, a szőlők sorában barack- és mandolafák, a lejtőkön és a szakadékokban mogyoróbokrok, minden harmadik csík föld lóhere vagy lucerna. A határ mindig tele van emberekkel. Hol ültetnek, hol gyomlálnak, hol kapálnak, hol permeteznek, hol aratnak, hol szüretelnek, de minden darab földön két-három ember sürög-forog. Télen minden iga fát fuvarozott, minden otthon levő ember villát csinált, gereblyét faragott, az asszonyok fontak és szőttek. Aki tehette, kofáskodott. A fuvarosok nyáron is felraktak 10 hl bort a kocsikra s elmentek vele Aranyosig, ahol addig jártak kocsmáról kocsmára, amíg eladták. A 12 éves lányok vándorútra keltek, hogy valahol szolgálatot keressenek, aki meg otthon maradt, a megszakadásig dolgozott, hogy 16 éves korában férjhez mehessen, s része lehessen a berényi menyecskék ama felbecsülhetetlen fényűzésében, hogy a rokonság jóvoltából harminc, negyven vagy ötven kasmír-, selyem- és gyapjúkendő tulajdonosainak mondhassák magukat. A berényi ember a fogához ver minden garast, elment e hetedik határba harmadából-negyedéből szénát kaszálni, s hogyha valahol két óra járásnyira egy darab föld valahol eladó volt, azt egész biztosan berényi ember szerezte meg.” Másutt még hozzáteszi, hogy „A berényiek elég rendes emberek voltak. A legjózanabbaknak soha nem lehetett őket mondani, mert ők bizony a bort a kenyérrel szívesen egy sorba helyezték”. A bort „erőszerző” forrásnak tekintették.

Az esztergomi érsekség nagybörzsönyi birtoka nagyrészt erdőből állt. Az erdő a XIX. század közepéig elsősorban az uradalom saját szükségleteit elégítette ki, de 1848-ig a jobbágyság – mint láttuk – az úrbéri szerződés értelmében faizási joggal, erdőhasználattal bírt. A XIX. század második felében az uradalom számára a kiesett jövedelmek pótlásának leggyorsabb és legbiztosabb bevételt hozó ága az erdőgazdálkodás lett.

A börzsönyi erdőbirtok 99 százalékát házilag kezelte az uradalom, s 1892-ben öt erdőgondnokságot alakítottak ki, ebből az egyik volt a nagybörzsönyi. Míg a kisebb fakitermelők az 1910-es években Romániából „importált” faszánkót, az úgynevezett román szánkót használták a kitermelt kisebb mennyiségű fa szállítására, a nagyüzemi fakitermelésnek ez természetesen nem felelt meg.

Mivel az uradalomnak nem volt elegendő tőkéje egy olyan nagy beruházáshoz, mellyel önerőből meg tudta volna oldani a kitermelt fa ipari méretű szállítását, szerződést kötött a Schanzer Fakitermelő Vállalattal. A szerződés értelmében ez a cég végezhette a fakitermelést, ennek fejében 600 milliméteres nyomtávú iparvasutat kellett kiépítenie, ami a szerződés lejárta után az érseki uradalom tulajdonába ment át. 1907–1908 között a MÁV-vonalhoz épült meg egy összekötő szakasz Ipolypásztó és Nagybörzsöny között (nyolc kilométer), 1908–1911 között keskeny nyomtávú vágányt építettek ki a Nagybörzsöny–Kisirtáspuszta (öt kilométer), Kisirtáspuszta–Ökrészkert (három kilométer), Kisirtáspuszta–Templomrét (egy kilométer), 1911–1918 között a Nagybörzsöny–Vaskapu (hét kilométer), Börzsönyi-patak–Aprólépések (három kilométer) és 1918–1919 között a Kovács-patak–Fagyosasszony (két kilométer) vonalon.

A vasútvontatást nem gőzmozdonyokkal, hanem lovakkal oldották meg, és a kocsikat úgynevezett gravitációs módszerrel juttatták a rakodóhelyre. Itt a lóréról (kéttengelyes, két köbméteres kocsi) karucára (négytengelyes, öt köbméteres kocsi) rakták át a fát, s szállították Ipolypásztóra. A trianoni békekötés után azonban már nem lehetett használni az ipolypásztói vasútállomást, ezért újabb beruházásként Szob felé kellett kiépíteni egy új csatlakozási lehetőséget a MÁV-vonalhoz. 1922-ben ezért 760 milliméteres tengelytávú vonallal csatlakoztak rá a márianosztrai csák-hegyi kőbányánál a Luczenbacher-féle iparvágányra. E vonal kiépítésénél rendkívüli műszaki megoldást kellett alkalmazni, mivel a négyszáz méter magas Vízválasztó nevű hegynyergen keresztül lehetett csak a vonalat vezetni. Tekintettel arra, hogy az ilyen nagy szintkülönbség esetében alkalmazni szokott „hajtűkanyaros” megoldásra nem volt lehetőség a szűkös hely miatt, a szerpentinszakaszt „Z” alakú tolatással küzdi le a vonat. Ezt követően az érsekség újabb hatszáz milliméteres vonalakat épített ki 1923-ban Kisirtáspuszta– Kollár-völgy (három kilométer és hatszáz méter), 1926-ban Kisirtáspuszta–Hegyes-hegy (öt kilométer 760 méter), 1926–1944-ben Kisirtáspuszta– Hosszú-völgy (négy kilométer és hatszáz méter) között.

Szimonidesz Lajos szerint az iparvasút építésének kezdetekor valóságos lázongás tört ki a faluban, mert a börzsönyiek a kisajátítások miatt „kapára-kaszára kaptak, s ennek a helyi forradalomnak néhány sírkő őrzi az emlékét”. Kettő szövege így szól: „Ich streite, ich kämpfe vielen Menschen zum Wohl, für eine Bahn, die über unsere Felder nicht gehen soll.” (Küzdök, harcolok sok ember javáért egy vasút ellen, hogy az ne a földjeinken menjen.) S a másik: „Mein Unglück war ein grosser Schmerz, man schiesst mir eine Kugel durch mein Herz. ... Ihr könnt es auf meinem Grabstein lesen, dass ich wegen die Bahn unschuldig habe gelatten[!] mein Leben.” (A balszerencsém nagy fájdalom volt, a szívemet átlőtték. … Olvashatjátok a sírkövemen, hogy a vasút miatt adtam bűntelen életemet.) A nagybörzsönyi halotti anyakönyvek valóban tanúsítják a tragikus eseményeket. 1908 októberében Lehoczki György földműves és Menyes András kisbirtokos halt meg „agyonlövés karhatalmi fegyverhasználat következtében”, novemberben pedig Schneider György kisbirtokos „vérmérgezés csendőr fegyverhasználatnál történt megsebesülés” következtében.

A börzsönyiek közül mintegy százan vándoroltak ki az első világháború előtt Kanadába és Brazíliába. Ennek várható következményei miatt aggódva tette fel a kérdést naplójában Szimonidesz Lajos: „A kivándorlók szempontjából ez talán előnyös lesz. De mi lesz abból a szép kis faluból, ahol tizenöt évvel ezelőtt oly sok szorgalmas, boldog és megelégedett ember élt?!”

A világháború Nagybörzsöny számára sem hozott dicsőséget, csak áldozatokat. Százötven falubeli vonult hadba, hogy közülük hatvanan sohase térjenek vissza.A község nemcsak fiainak egy részét veszítette el a háborúban, hanem gazdaságilag is mélypontra került. A háború végén a kormány megszüntette a vad pálinkafőzést, s községenkénti vagy járásonkénti pálinkafőzők megszervezését rendelte el. Börzsöny, miként Szimonidesz Lajos írta, „a kisüstök hazája és a pálinkafőzés Eldorádója volt”, a faluban száznál több pálinkafőző működött. Az említett kormányintézkedés csapásként érte a falut, s választaniuk kellett: vagy vállalkozó kezébe adják a pálinkafőzést, vagy maguk szövetkeznek. Végül is a szövetkezés mellett döntöttek. Az elnök-igazgató, Szimonidesz Lajos vezetésével üstöket, hordókat vásároltak, betonvermeket építettek, de a belső széthúzás miatt döcögősen ment az üzletvitel, még a lelkészt is megvádolták a szeszfőzde nyereségének elsikkasztásával.

A másik országosan égető kérdés a földreform volt. A szűk nagybörzsönyi határt úgy próbálták meg „kiszélesíteni” a börzsönyiek, hogy Szimonidesz Lajos rábeszélésére földet béreltek volna az uradalomtól és a szomszéd községektől, de ezt is, mint a „termékváltást”, tudniillik, hogy búza helyett mustárt vagy koriandert vessenek, nem sikerült elfogadtatni sem az uradalommal, sem a szomszédokkal, de a falubeliekkel sem...