A „telepes” község
A „telepes” község
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1945. szeptemberi rendelkezései alapján – a Népgondozói Hivatal felállítását követően – felfüggesztették Tolna és Baranya megyében a megyei és az országban minden településen, ahol ki- és áttelepítésekre került sor, a helyi önkormányzati szervek, bizottságok működését. Nagybörzsöny is „telepes” község volt 1950-ig, a tanácsok megalakulásig, ahol nem működött képviselő-testület. Az önkormányzati jogokat – például szabályrendelet-alkotás – a Szobi járási főjegyzői hivatal, illetve 1948. júliusi megszűnéséig ennek vámosmikolai kirendeltsége gyakorolta, míg az ügyeket az elöljáróság vitte. Ipolytölgyest „leválasztották” a Nagybörzsönyi körjegyzőségről, a település 1948. január 1-jétől önálló nagyközség lett.
A büntetés egy másik lépéseként 1946-ban megszüntették a rendőrőrsöt, állományát elvezényelték. Helyette a község negyvenfős polgárőrséget állított fel, pártonként tíz-tíz főt.
A büntetés egy másik formáját nem a magyar kormány, hanem a szovjet hadsereg alkalmazta, amikor 1945 januárjában – a ceglédberceli gyűjtőhelyről – a Szovjetunióba vitt el „malenkij robot”-ra „német fasisztákat”, akik között magyar nemzetiségűek is voltak A „robotosok” számáról nem árulkodnak a források. Voltak, elsősorban a betegek, a gyengék és a „nem bűnösök”, akik 1945 decemberében már visszatérhettek, de sokan csak 1947–1949 között kapták vissza a szabadságukat.
A politikai felelősségrevonással egyes személyeket is sújtottak. A Budapesti Népbíróság 1945–1949 között többeket elítélt. A legtöbbször megfogalmazott vád szerint a vádlott „Volksbund-tag volt”, „a magyar és német vegyes sorozó bizottság előtt megjelent, és katonai szolgálatra besorozták”, „a népellenes német SS-hadsereghez szegődött”, „háborús bűntettet követett el”. Enyhítő körülménynek számított a vádlott fiatal kora, alacsony műveltsége, a hadseregből való megszökése és a család Magyarországgal szembeni hűsége. Az ítélet a legkisebb kiszabható büntetéstől, hat hónapi szabadságvesztéstől terjedt a két év börtönbüntetésig, a teljes vagyonelkobzásig és politikai jogoktól öt évre történő megfosztásig. Az elkobzott vagyont aztán nyilvános árverés útján értékesítették.
A világháború befejeztével megkezdődött a „bűnös” magyarországi német lakosság kollektív felelősségre vonása is. A közös büntetés egyik, talán legtragikusabb – kezdetben a nagyhatalmak által is jóváhagyott – eszköze az internálás, a lakosságcsere volt. A németek kitelepítéséről még a háború előtt megállapodott a német és a magyar kormány, ám a háború után már a nagyhatalmak által 1945. május 2-án megkötött potsdami egyezmény szellemében jártak el. Ennek XIII. cikkelye rendelte el a lengyel- és a magyarországi, valamint a cseh–szlovákiai német lakosság kitelepítését. Magyar részről májusban és júliusban két jegyzékben is támogatták e szándékot, mondván, hogy „azokat a németeket, akik Magyarország ügyét elárulták és a hitlerizmus szolgálatába állottak, szükséges volna az ország területéről eltávolítani, mert csak ilyen módon lenne biztosítható, hogy többé a német szellem és a német elnyomás ne lehessen úrrá az országon”.
A kormány kétszázezer egykori Volksbund- és SS-tag kitelepítését javasolta. Ezzel szemben a Németországi Szövetségi Ellenőrzési Tanács már ötszázezer német kitelepítését tartotta szükségesnek, a magyarországi németség teljes egészét. Az USA eközben módosította álláspontját a kitelepítések szükségességével kapcsolatban és megnehezítette ezek feltételeit, amit a magyar kormány nem tudott teljesíteni. Az előzőeknél kisebb német kitelepítési hullámot okozott a csehszlovák kormány által szorgalmazott szlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény.
Végül mintegy 210–220 ezer német nemzetiségűt űztek el hazájából Németország amerikai és szovjet övezetébe, és történtek belső telepítések is.
A fővárostól északra fekvő telepítési körzet – illetékességi területe Nógrád, Hont és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye északi része – székhelye Nagymaroson volt. Az egyes községekben telepgazdák működtek. Nagybörzsönybe 1946. január 1-jétől Bartha Istvánt nevezték ki e posztra, aki a telepesek okszerű gazdálkodását szervezte és ellenőrizte, valamint gondoskodott a gazdasági eszközök juttatásáról.
A kitelepítéseket megelőzően egy bizottság összeállította a kitelepítendők névjegyzékét, melyet a helyi nemzeti bizottság véleményezett. A névjegyzék megszerkesztéséhez felhasználták az 1941. évi népszámlálási lapokat, a Volksbund-tagok névjegyzékét és a munkaerőnyilvántartó-lapokat. 1947-ben két belügyi nyomozó is részt vett az ülésen, hogy kiszűrjék a „folkszbund” és az SS-tagokat. Nagybörzsönyben az 1739 lakosból mintegy ötszáz német nemzetiségű lakost jelentett Tóth Lajos körjegyző, a valóságosnál kevesebbet. (Nem tudható, a nagybörzsönyiek miként emlékeznek – az 1939-ig Ipolyságon lakó, majd ekkor ide települt – egykori jegyzőjükre, aki 1950-ig vitte a község ügyeit. Az iratokból azonban egy korrekt, a munkájához értő, az embereknek részrehajlás nélkül segíteni akaró személyiség képe bontakozik ki.) A nagybörzsönyi német lakosság sorsának alakulásában így fontos – de nem döntő – szerepet játszott a nemzeti bizottság, 1949 tavaszától a helyi népfrontszervezet. Ugyanis az általuk kiadott igazolás alapján kerülhetett valaki biztonságosabb helyzetbe, vagy az igazolás megtagadása esetén lehetett biztos abban, hogy kitelepítik, vagyonát zárolják. A nemzeti bizottság ilyen irányú működése mindenesetre arra jó volt, hogy eszközeivel sakkban és félelemben tartsa az embereket – ez amúgy is hozzátartozott a korhoz –, néha még személyes sértéseket is meg lehetett bosszulni. A felsőbb hatóságok azonban nem mindig vették figyelembe a bizottság döntéseit. Igazolást eleve nem kaphatott az, akinek a neve – mivel német anyanyelvűnek vagy nemzetiségűnek vallotta magát, Volksbund-tag volt – szerepelt a kitelepítési listán. Hoztak olyan határozatot is 1948 februárjában, miszerint nem adnak igazolást „olyan személynek, aki valamelyik demokratikus pártnak nem tagja”! Előfordult olyan eset is, amikor „az igazolást megvonja, mert mint Volksbund pártolónak ismerték meg”. Minden esetben kiállították az igazolást, ha valaki úgymond „rendes, becsületes magyar ember, jó munkás … politikai szempontból kifogás alá nem esik”.
1946-ban írta a szociális titkár, hogy „a község egy része kitelepítés előtt áll”. Erre végül is 1948 őszén került sor, amikor a községből 68–82 német nemzetiségű családot telepítettek ki és 28 családot költöztettek össze a faluban. Ez az itteni németség és az evangélikus felekezet 40 százalékát jelentette. (A jelentésekben különböző számadatok szerepelnek a kitelepítettek nagyságáról, ezért tól-ig értéket adunk meg.) Érdekes módon – a közvetlen okát nem sikerült felkutatni – a „svábokat” nem német területre vitték, hanem Magyarországra, Nógrád megyébe, Alsó- és Felsőpeténybe, Bérbe, Galgagutára, Legéndre, Nézsára és Ősagárdra telepítették ki őket. Ugyanakkor újból volt szép számmal olyan család, melyeket összeköltöztettek, hogy a felvidéki magyarokat fogadni tudja a község.
A kitelepítettek csak személyes holmijuk egy részét vihették magukkal, ingóságuk nagy részét, állataikat itt kellett hagyniuk, amikről leltár készült. Így összeírták az egykori Volksbund-tagok százötven ingatlanát (379 katasztrális hold szántó, hat katasztrális hold kert, 67 katasztrális hold szőlő, kilenc katasztrális hold rét és két katasztrális hold legelő, összesen 463 katasztrális hold) is, amit a Népgondozó Hivatal, majd az Országos Földbirtokrendező Tanács utasításai szerint a helybeli földigénylő bizottság kezelt.
Az egyelőre itthon maradtak, de áttelepítésre kötelezettek sem rendelkezhettek szabadon földjeikkel és állataikkal, hiszen ezeket zárolták, állami tulajdonnak az Országos Földbirtokrendező Alaphoz tartozónak számítottak, legfeljebb, szólt a rendelet, „a birtokukban ideiglenesen meghagyott vagyontárgyakat a jó gazda gondosságával tartoznak kezelni, illetve gondozni.” Éppen erre figyelt fel a Nógrád és Hont Megyei Földhivatal, hogy Nagybörzsönyben az állatokat adják-veszik, mert takarmány hiányában nem tudják ellátni azokat. A hivatal álláspontja az volt az ügyben, hogy a község kísérje figyelemmel az ügyleteket – vagyis ezek továbbra is folyhatnak! – ugyanis az állam „az átírt állatot, tekintet nélkül az átírásra, igénybe fogja venni.” A biztonság kedvéért elrendelték, hogy ezek a gazdák állataikat „FA” (Földbirtokrendező Alap) jelzéssel lássák el. Hasonló volt a helyzet a földekkel is, amiknek egy részét, a tartalékföldeket, egykori tulajdonosaik haszonbérbe vehették.
A Nógrád megyébe áttelepített családok haszonbérbe megkapták a Csehszlovákiába kitelepített szlovák nemzetiségűek földjeit. Így például az Ősagárdra kitelepített Prommer család három hold szántót, erdő- és legelőjogot, a Menyes család két hold szántót, rétet, kevés erdő- és legelőjogot kapott.
1948 szeptemberére befejeződtek az országban a kitelepítések. Megszűnt a magyarországi német lakosság jogkorlátozása, amikor az 1949-es alkotmány kimondta a nemzetiségek egyenjogúságát, majd a minisztertanács októberben rendelkezett, hogy a kitelepítésre kötelezett német nemzetiségű személyek „egy tekintet alá” esnek a magyar állampolgárokkal a lakó- és munkahely szempontjából. 1950 márciusában a minisztertanács újabb rendelettel az összes korlátozó rendelkezést hatályon kívül helyezte. Hallgatólagosan elismerve, hogy a kitelepítések többségében olyanokat érintettek – néha még magyarokat is –, akiknek családja több száz év óta Magyarországon lakott, s nem volt más bűnük, minthogy német nemzetiségűek voltak.
1945 áprilisában tették közzé a cseh–szlovák kormány első programját, mely a szlovákiai magyarságot tette felelőssé Csehszlovákia felbomlásáért. Ebben az esetben is működött a kollektív felelősségre vonás elve, és a magyar nemzetiségűeket – 1948 októberéig – megfosztották állampolgárságuktól és a földtulajdonlás lehetőségétől. Az ottani magyarság közül sokan nem várták meg sorsuk még rosszabbra fordulását, és kiutasításuk után átköltöztek Magyarországra. Így érkeztek 1945-ben „bűnös” szlovákiai magyarok az ugyancsak „bűnös” Nagybörzsönybe. Az akkori körzetvezető, Nógrádi Béla, harminc–negyven lakóházat és négyszáz–ötszáz hold földet tudott biztosítani az áttelepülőknek, 25 családnak – Barna, Bartha, Czidor, Csathó, Csikós, Csizmadia, Fábián, Györök, Hajnóczky, Gyekiczky, Herda, Karácsonyi, id. Kovács, Meczner, Medvik, Meriák, Nagy István, Orsik, Pális József, Pátrik, Seregi, Simon, Szalay, Székely, Szeles, Tóth (a községi körjegyző, aki Ipolyságon lakott) – 89 főnek. Maga a falu azonban nem fogadta szívesen őket. Nemcsak a „kilakoltatott volksbundistákat”, hanem a község egészét, a vezetőket is megvádolták a Felvidékről – Alsópél, Bajta, Bény, Gács, Garamvezekény, Helemba, Ipolykiskeszi, Ipolypásztó, Ipolyság, Ipolyszalka, Kisgyarmat, Leléd, Losonc, Petőpuszta (Györki), Rapp, Százd – érkezők azzal, hogy gyűlölettel vannak irántuk, fenyegetik őket, és hogy a volksbundisták rokonai. A Szabad Szó 1945. októberi száma csakugyan beszámolt atrocitásokról, amikor „a volksbundisták rendőrnek öltözködtek és úgy zaklatták a telepeseket”.
Éppen akkor, 1947 júniusában, amikor a német nemzetiségűek kitelepítése egyre döcögősebben haladt az országban, folytatott tárgyalásokat Rákosi Mátyás Prágában a szlovák–magyar lakosságcseréről. E megegyezés következtében újabb 57–80 családot telepítettek be 1948. január és december 7. között a Felvidékről, Losonc, Nagylóc és Rimóc környékéről, Kalonda, Miksi, Terbeléd, Vilke községből, és néhányat Erdélyből. Ekkor települt át többek között az ifj. Antal, Balázs, Botlik, Cseh, Ferencz, Hegedüs, Herda, Jancskár, Kalmár, Kóka, Kovács Béla, Kovács József, Licskó, Laczó, Magyar, Meriák, Pomozi, Sinka, Sipos, Szabó Imre, Szeleczky, Szőcs (Erdély), Telek, Trizna, Turján, Varga család. A legtöbben azonban, jelentette a község 1949 márciusában a Miniszterelnöki Hivatalnak, „… nem képesek megszokni az egyébként jó termőtalajú és kellemes községünket…”, mert nem jó a közlekedés. Sokan nem tudták megkedvelni a világtól elzárt kis települést, s máshová költöztek, Balassagyarmatra, Sopronba és Tahitótfaluba.
Persze az okokat másban is kereshetjük. Valószínű az lehetett a döntő: a magyarországi és nagybörzsönyi német nemzetiség „bátorodott” fel annyira alkotmányos jogainak visszakapásakor, hogy egyre többen mertek „visszaszivárogni” a községbe, és egyre többen tettek kísérletet elkobzott javaik visszaszerzésére. A visszajuttatási kérelmeket egyébként a megyei földhivatal következetesen elutasította, mondván az elkobzott és telepítésre felhasznált ingatlanok „egyenként” nem adhatók vissza, arra csak a minisztertanács illetékes.
1949 márciusában a németek „visszaszivárgása” ellen kért rendőri segítséget a népfront, a termelési bizottság és a földműves-szövetkezet. Nem engedték meg a visszatelepülést egy idős házaspárnak sem, akik azzal indokolták kérésüket, hogy „… öregek, s telephelyükön megélni nem tudnak”. Egy másik esetben egy a Volksbund-listán szerepelt gazda kérte, hogy visszatérhessen, s a népfrontülés azt a határozatot hozta, hogy mutassa be a visszatelepedési igazolványát (!), vagy ha ezt nem tudja, „előbb a Magyar Dolgozók Pártja beszéli meg, hogy kérését javasolja-e, vagy sem”. 1949 áprilisában a Belügyminisztérium I/4-es Népgazdasági Osztálya engedélyezte egy idősebb házaspár visszatelepedését Vanyarcról, mivel egy községbeli rokonuk (?) vállalata eltartásukat. 1949 nyarán egye több visszatelepülési engedélyt adott ki a BM, ha az illető igazolta, hogy a megélhetése biztosítva van Nagybörzsönyben. 1949 nyarán, úgy tűnik, már engedély nélkül is települtek vissza, ilyen esetekben a község jelentette a tényt a Belügyminisztériumnak.
A nagybörzsönyi németség többsége lassan visszatért falujába. S ha tehették, visszavásárolták házaikat az új tulajdonosoktól, vagy visszaigényelték a községi tanácstól, ha időközben azok megüresedtek. S az idő múltával a „telepes” jelző is elkopott a község neve elől. Az alig behegedt sebek azonban már 1954-ben, a politikai légkör enyhülésével kifakadtak. Az MDP helyi elnöke kérte „… a visszaköltözött egyénektől, hogy az ellenségeskedő hangokat és az elkobzott vagyonuk követelődzéseit [!] hagyják abba, mivel az áttelepült gazdatársaknak azt az állam juttatta, és nem tehetnek arról, hogy ide kerültek.” 1956-ban ugyancsak hasonló kéréssel fordult a lakossághoz, hogy „... ne legyenek nézeteltérések börzsönyi és felvidéki között.”
Nagybörzsöny lakosai talán soha annyi tragédiát nem éltek meg több évszázados történetükben, mint a „civilizált” XX. században.
A Börzsönyi-patak partja
Beszolgáltatási lap 1946/47-ből
Telepítési határozat 1948-ból
