Das deutsche Dorf, Pilsen | Száz Magyar Falu

Das deutsche Dorf, Pilsen

Börzsönyt (Pülszen) talán éppen „világvégi” helyzete mentette meg e zavaros másfél száz évben a pusztulástól. 1688-ban Werlein István kamarai felügyelő utasítására összeírták a Budai várhoz – kamarai adminisztrációhoz – tartozó falvakat, melyek tizedjövedelmét ideiglenesen a kincstár kebelezte be. Ezek a következők voltak: Maros (Nagymaros) oppidum (mezőváros), Marot (Pilismarót) pagus (falu), Bogdan (Dunabogdány) falu, Szokolya falu, Gyönő (Diósjenő) falu, Dömös falu, Tolmács falu, Nagyorosz(i) falu és „Dass Deutsche Dorf Bilssen”. Börzsönytől 384 forintot és tizenkét lovas tartását követelték meg.

Az 1688. évi tizedlajstrom szerint a falu már kezdett magához térni, s tizedként 51 kereszt (Mänd! = 15–16 kéve) és 13 kéve (Garbe) kétszerest (Chorn und Waitzen!) adott az egyháznak, míg Perőcsény egy és tíz, illetve Bernece két keresztet adott.

A név szerinti – német nyelvű – összeírást több okból is érdemes teljes egészében bemutatnunk. Itt, ellentétben az 1570. évi török defterrel, ahol szinte minden családnevet magyarul tüntettek fel, mindet németül, de a nevek nagy része azonos a korábbi összeírásban szereplőkével! Ez azt bizonyítja, hogy a lakosság egy része folyamatosan jelen volt, illetve ha el is hagyta átmenetileg Börzsönyt, ide visszatért. (Az összehasonlíthatóság kedvéért azokat a német neveket magyarul is megadtuk, melyek a korábbi összeírásban így szerepeltek, míg a keresztneveket csak magyarul közöltük.)

Az összeíró megjegyzi, hogy korábban a budai török földesúrnak kétszázötven forint készpénzt fizettek, vajat nem, de adtak hatvan szekér szénát, ugyanennyi fát, minden termény után tizedet, bárányt, kecskegidát, sertést és káposztát, és soha nem robotoltak. A keresztény időkben – tehát még a török kor előtt – működött egy kiváló (köstlich) arany- és ezüstbányaüzem, ennek bányái újból könnyen művelhetők lennének.

Ugyanebben az évben Maroson 33, Maróton 8, Bogdányban 15, Szokolyán 22, Jenőn 12, Dömösön 4, Tolmácson 2, Nagyorosziban 10, Vácon 44 és Tótfaluban 48 család lakott, vagyis egyrészt a pusztulás a Börzsöny vidékén nem volt olyan nagy, mint ahogy korábban feltételezték – a lakosok nyilván elmenekültek, elbújtak, s a török kitakarodása után rövidesen visszatértek –, másrészt rendkívül hamar sor került a vidék benépesítésére. Ami a (tahi)tótfalui családok nagy számát illeti, valószínű, hogy a váci reformátusok egy része oda menekült a visszatérő püspök-földesúr, Balogh Miklós rekatolizáló ténykedése elől, mint ahogy később is itt találtak menedéket.

Az 1688. évi tizedlajstrom adatai

Név

Fiú

Ökör

Tehén

Ló

Juh

Sertés

Méh

Bor

száma

Teufel (Ördög) János bíró

–

Klain (Kis) György

–

Räz (Rác) István

–

Zipser Mihály

–

Refist Mátyás

–

Gross (Nagy) Tamás

–

Flackher Mihály

–

Pinder (Pintér) István

–

Pax (Békés?) András

–

Gross (Nagy) Márton

–

Fleischakker (Mészáros) István

–

Vemiss Márton

–

Staller András

–

Pinder (Pintér) György

–

Gatsch (Gács) János

–

Glaser János

–

Tischler (Asztal[os]) Mátyás

–

Következnek

a házas zsellérek (Kleinhäusler)

Frenkl Tamás

–

Pinder (Pintér) Mihály

–

Dines János

–

Prummer Bálint

–

Müller (Molnár) János

–

Prummer György

–

Schumeter István

–

Weber (Takács) János

–

Ladko Tamás

–

Ungar (Magyar) János

–

Összesen: 27 család

–

Az 1694-es egyházlátogatási jegyzőkönyv háromszáz lakosról (15 katolikus és 285 evangélikus) tudósít. Az 1696. évi utolsó dicális összeírás szerint 19 jobbágy- és 53 zsellércsalád élt a faluban, a plébániai anyakönyv szerint 1697-ben 475-en laktak itt. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek a falu lélekszámának egyenletes gyarapodásáról számolnak be. A XVIII. század eleji összeírások szerint magyar, német és csekély számú szlovák családot telepíthettek le a korábbi vegyes lakosú faluba. Lehet, hogy a pestis, a kuruc háborúk zavaros időszaka, vagy a jobb megélhetés reménye vitt felvidéki jobbágyokat az ország más vidékeire a török hódítás utáni időszakban. Börzsönynek azonban, úgy látszik, nagyobb volt a visszatartó ereje, sőt vonzereje, mint sok Hont megyei községnek, mivel inkább ide települtek be. 1718-ig mindössze egy ember, Rácz János költözködött máshova, Veresegyházra.

A népesség növekedésében törést okozott az 1709/10-es „ragály”, a pestisjárvány, ami különösen egyes vidékeken – s ezekhez tartozott Börzsöny (Pilsen an der Ypol) – pusztított. A király nyilvános bűnbánatot, határzárat és árutilalmat rendelt el, hogy megakadályozza a pestis elterjedését, mégis 28 személy halt meg a községben.

1703 októberében kuruc csapatok – 21 zászlóalj – Bény és (Pilis)Csaba környékén táboroztak, s két zászlóalj Tölgyesre ütött. A kurucokat a Bottyán János (!) vezette hajdúk megkergették, és kettőt Börzsönyben fogtak el.

1705. augusztus 31-én a Muzslán táborozó Károlyi Sándor jelentette Rákóczi Ferencnek, hogy megindul Börzsöny (Berseny) felé, hogy Buda vagy Pest környékén találkozzon a most még Esztergomban tartózkodó németekkel. Következő levelében jelezte: addig ő is itt marad az Ipoly környékén, míg a német Esztergomban tartózkodik. A környék tehát a magyarok jól védhető területének számított.

1708 végén a Nagybörzsöny táján állomásozó Mártonfy Izrael gyalogsága az Esztergomban gyülekező labancok ellen biztosította a Garam és az Ipoly vidékét, de egy hónap múlva Bát elesett, s ezt követően a kuruc őrség nem tudta tovább tartani itteni állásait, mert az „Esztergomban levő ellenség Bersenben levő gyalog és lovas hadat felverte, feles levágván és rabul is eleget elvitt”.

A börzsönyiek 1709 áprilisában jártak Patakon Zsámboky Nagy Istvánnál, hogy elmondják: Esztergomban a német hidat ver, Párkánynál pedig sáncot ás.

Börzsöny lakói – valószínűleg nemcsak önös érdekből, mivel vallásuk gyakorlását a fejedelem megengedte – a szabadságharc ügye mellett álltak.

Bél Mátyás szavait idézzük ismét, aki a század eleji Nagybörzsönyt saját szemével is látta: a török idők után „Így alakult e gyakran elpusztított város sorsa, s nem lehet csodálkozni rajta, hogy most már egy szerényebb falu szintjére fejlődött vissza. A lakosok valóban, akiknek elment a kedvük a bányászattól, vagy el is felejtették azt, mezei munkával foglalkoznak, gabonát termesztenek és szőlőt nevelnek. Mind a kettőből szép hasznot húznak, de elsősorban a borból, mert szőleik szépen teremnek és nemes bort szolgáltatnak.”

Bél Mátyásnak a középkori Börzsönyre is utaló megállapítása – amit aztán sokan átvettek – túl merev határt von a település bányászatból és mezőgazdaságból élő lakosai közé. Az árnyaltabb képhez tartozik, hogy a középkorban a lakosok jövedelmének nagyobb része a bányászatból származott, de ekkor is, különösen a borkészítésből, jelentős pénzbevételre tettek szert, ugyanakkor a földművelést mint alapvető élelmiszer-előállító tevékenységet folyamatosan végezték.

A nagybörzsönyi lakosság növekedése a XVIII. században, 1720–1769 között kétszeres, 1769–1828 között másfélszeres volt, a legnagyobb mértékű az Ipoly-völgy települései között; országosan is kiemelkedő.

Családok száma és nemzetiségi megoszlásuk (1715–1828)

	Jobbágy	Zsellér	Házatlan zsellér	Nemes	Magyar	Német	Szlovák	Összesen
	Jobbágy	Zsellér	Házatlan zsellér	Nemes	Magyar	Német	Szlovák	Összesen	1715	36	59	–	–	70	25	–	95
1720	121	9	–	1	59	54	8	131
1725	125	–	–	–	–	–	–	125
1728	62	59	–	–	40	74	7	121
1769	61	82	–	–	–	–	–	143
1800	61	207	–	–	–	–	–	268
1828	54	185	3	–	–	–	–	242

Lássuk, milyen feltételek mellett, hogyan gazdálkodtak Börzsöny mezőváros jobbágysorú lakói a XVIII. században.

Művelési ágak

	Szántó	Irtás	Rét	Szőlő	Malmok száma
	köblös		kaszás	kapás	Malmok száma
1715	442	47	86	369	1
1720	630	–	78	531	2

Az adatokból is kiolvasható, hogy Nagybörzsöny továbbra is megőrizte, sőt megerősítette vezető helyét a környék települései között. A legtöbb jövedelmet változatlanul a szőlő biztosította, többsége a zsellérek használatában volt. A növekvő számú lakosság eltartására nem volt elegendő a szántóföld, ennek területét irtással növelték, s így csökkent a zsellérek száma, de még így is 9-en voltak 1720-ban. A gazdák két nyomásban művelték meg a szántóföldeket. A szőlőhegyen továbbra is jó minőségű bort termesztettek, egy kapás szőlő két urna bort adott, amit urnánként két forintért adtak el. Ez volt az egyetlen árucikk, amit piacra vittek. Ganádpusztát is a börzsönyiek használták ekkor, ahol 156 kapás szőlőjük volt. A kaszálók közepes minőségű szénát adtak, sertéseiket az erdőkben makkoltathatták. A két Börzsöny-pataki malom – ezek valószínűleg a középkori malom helyén álltak – évi húsz forintot jövedelmezett. Pálinkafőzésből és a kocsmából évi száz forintot húztak. A hét iparos – mészáros, szabó, csizmadia, varga, szűcs, kádár, kovács – is többnyire csak a falu igényeit elégítette ki termékeivel.

A börzsönyiek jelentős szolgáltatásokkal tartoztak földesuruknak, az esztergomi érseknek. Az ekkor a drégelyi uradalomhoz tartozó falu pénzbeli tartozása (cenzus) 278 forint volt; fuvarozniuk, fát vágniuk és hordót kellett abroncsozniuk a robot keretén belül; gabonából, bárányból és lencséből csak fél kilencedet adtak.

Mielőtt továbblépnénk, vessünk egy pillantást az 1730-as évtized első évei Börzsönyének külső arculatára az első magyar nyelvű leíró statisztika készítőjének, Kovács János – a kor kiváló térképészével, Mikovinyi Sámuellel is együtt dolgozó – matematikus-geometrának a segítségével: „Börsöny, ezen nagy helség magas hegyekhez közel, N[emes] Hont-Vármegyében vagyon, az Ipolyhoz 1/2 mérföldnyire, Esztergamhoz jó két mérföld. Ennek az ő határja hegy-völgy, amint az szántóföldei[t] is az záporeső igen kimossa. Mindenféle fákkal bővelkedő szép nagy erdeje, amint is a dungák [dongák] jobb részint itten faragtatnak. A vadászottya szarvas és őzekre igen alkalmatos. Itt az nagy hegyek között arany-, ezüst- és ólombánya hajdant tartatott, de mivel a költség a jövedelmet föllül hallatta, pusztán hagyattatott. Való, hogy mast is nagy rakással oll fekete kövek kívül a hegy ódala alatt hevernek, mellek a bannyábul kihordattak, és mivel a Nap ereje által vagy megjobbultak vagy megértek, akik ahhoz értenének, talán hasznát vehetnék. Az hegyek között alá zuggó és a helségen végigfolyó nagy patakban szép Grundli nevű halatskák és fekete rákok találtottnak, mell patak 6 kerekű malmot hajt. A templom egy kevéssé oldalt vagyon az helségben egy magas parton, mellben a falibélieknek [!] fele alig fér el. Való, hogy a falun föllül, a szőlőhegyek órózattyán egy szép régi templomotska vagyon, mellnek tornya és egész kőfalai mind faragott 4 szegletű terméskőbül vagyon, mellet Szent Istvány templomának hívnak, amint is az isteni szolgálot ugyanezen az napon itten tartatik. A szőleje ezen falunak igen jó bor termő, de mihelest a pintzejjébül kivonyatik, úgy tetszik, hogy mintha az erejét valamennyire elvesztené. Réttyei szép és jó helen, a patak foltában feküsznek. A lakosok szorgalmatossak, kik is szebbnél szebb gyümöltsösöket nevelnek. Ez rendes közöttök a legények más helséből leányzót, se leányok más faluban férjet nem kívánnak, hanem magok között megmaradnak.”

Az 1763-as lélekösszeírás átfogó képet ad a település társadalmáról, felekezeti megoszlásáról. Az 1024 lakosú Börzsönyben 515 római katolikus, 508 evangélikus és 1 református lakott. A telkes jobbágyok mellett 5 házatlan zsellércsaládot említ az összeírás. A faluban a következő foglalkozást, mesterséget gyakoroló személyek is voltak: egy gazdaasszony a plébánián, egy szekeres, tizennégy szolga, egy tanító, egy orgonista, egy ökörpásztor, hét pásztor (ebből egy kecskepásztor), öt molnár, egy sírásó, két ércbányász, egy kötélverő, egy szabó, két kovács, egy jegyző, egy mészáros, négy katona. Összeírtak öt siketnémát és öt ikert is. Két német vendég (hospes) családot is említenek, akik valószínűleg nemrégen telepedhettek le a faluban. Itt találkozunk először cigány lakossal is, a hattagú Balassa családdal.

A XVIII. század második felében – az úrbérrendezés idején – erősen érzékelhetők Nagybörzsönyben az elmúlt évtizedek kedvező gazdasági fejlődésének társadalmi hatásai. A 61 jobbágycsalád mellett már a többséget teszi ki a 82 zsellércsalád, s mint két évvel korábban, most újból összeírtak házatlan zsellért is, igaz, most csak három családot. Megkezdődött a jobbágytelkek elaprózódása, s a 61 jobbágycsaládból 38 gazdálkodott 1/2 telken és 23 1/4 telken. Ez azt jelentette, hogy a növekvő számú lakosságot az alig gyarapodott földterület már kevésbé tudta ellátni, a jobbágyok vagyoni differenciálódása megkezdődött, ami a falu anyagi növekedésének lelassulásához, még később e folyamat visszafordulásához vezetett.

A Mária Terézia féle úrbéri pátens nyomán 1769. február 20-án jelent meg Börzsönyben Halácsy Antal Hont vármegyei ülnök és Majláth Ferenc aljegyző, hogy a kilenc úrbéri kérdőpontra megkapják a választ Kóka János törvénybírótól, Prom(m)er István bírótól és több börzsönyi lakostól.

A börzsönyiek azt vallották, hogy urbáriumuk eddig nem volt, szerződést kötöttek ugyan az urasággal, de minden jobbágyi adójukat a régi bevett szokás szerint fizették. A kézi és az igás robot során ölfát hordtak uradalmi szükségre, szentendrei dézsmabort szállítottak és az ahhoz szükséges hordókat abroncsolták, dézsmagabonájukat (Duna)Mocsra (Esztergom megye) fuvarozták, és ezeken túl akármikor parancsoltak nekik szekeres vagy kézi munkát, azt mindig teljesítették. Legelőjük van, tűzi- és épületfát az uraság elegendőt ad, szőlőhegyeiken jó bor terem, ami után nem fizetnek vámot.

Összesen három pozsonyi mérő kövecses, hegyeken levő szántójukat nehéz munkával trágyázzák, de sok helyen nem is lehet trágyázni, mert az eső lemossa. Négy szekér szénát termő kaszálórétjük száraz. Van két malmuk, de ezek a gyakori vízhiány miatt többet „hevernek”, mint dolgoznak.

Szembetűnő újdonság, hogy földjeiket trágyázták már, s ez a gyakorlat az Ipoly vidékén a XVIII. század második felében már általánossá vált. A kalászosok mellett már kukoricát is termesztettek, s növekedett a kerti növények – lencse, káposzta, borsó, torma, kender – szerepe, melyeket már az esztergomi, a szobi és a váci piacon is árultak.

A XVIII. század végén Vályi András készített pillanatfelvételt Nagybörzsönyről: „Mezőváros Hont vármegyében, németül Pilsen, földesura az Esztergomi Érsekség, régi szász helység, németül beszélnek, de hibásan, a többi lakosok tótok, katolikusok és evangélikusok, hajdan bányaváros volt, melyet némely helyek bizonyítanak. A háborús időkben sok viszontagságokat szenyvedett, fekvése hegyes, és erdős helyen esik, határja mindenféle vadakkal bővelkedik, legelője elég, s mind a kétféle fája [ti. tüzelő- és épületfa] van, sőt faedényeket is készítenek némely lakosok; nagy szőlőhegye középszerű [!] bort terem, nem messze esik piaca Esztergom és Vác városokban.”

A XIX. század első évtizedének végén, 1809 decemberében valószínűleg csak kisebb riadalmat okozott, hogy ismét katonaság érkezett a környékre. A franciák ellen hadakozó I. Ferenc király megsegítésére az országba jött orosz sereg éppen karácsonykor táborozott le Berncebarátiban, s egy-egy házhoz ötven–hatvan katonát szállásoltak be. S ha katonaság talán el is kerülte mezővárosunkat, a több éve folyó háború költségeinek viselésében kivette a részét: 1805/6-ban – Nagymaros és Kemence után – a harmadik legtöbb katonai adót, 1386 forintot fizette.

Az 1828. évi országos összeírás átfogó képet ad a község gazdálkodásáról és társadalmáról. Az egyre gyarapodó, már közel ezernégyszáz fős lakosságot a korábbihoz mérten azonos nagyságú földterületnek kellett eltartania, ezért a szántóművelés egyre inkább háttérbe szorult és a munkaigényes, ám a mezőgazdaságban legjobban jövedelmező szőlőtermesztés vált a megélhetés alapjává. Számokban kifejezve: a borból évente 3646 forint 48 krajcár bevétele volt a községnek, míg a gabona eladásából 505 forint 12 krajcárt kerestek. A 485 pozsonyi mérő földterület után 194 forint adót fizettek, a 145 1/2 kaszás rét után 116 forint 24 krajcárt, a 253 1/4 pozsonyi mérő szőlőterület után 202 forint 31 krajcárt. Kiegészítő tevékenységként fából készítettek eszközöket – a korban fogalommá vált börzsönyi lapátot, talicskát és villát – s ezeket, valamint főként tűzifát (Ipoly)Ságon, Esztergomban és Pest-Budán értékesítették. A kereskedelem élénkülését mutatja, hogy Börzsöny 1804-ben újra megkapta a hetivásár-szabadalmat.

Érdemes közelebbről megnéznünk, hogyan találhatta meg az egykori gazda a számítását. A gabona általában kétszeres magot adott – a termés tehát a korábbi évtizedekhez képest csökkent a földek kizsigerelése miatt –, aminek az ára köblönként egy forint volt, s ez köblös földenként 21 krajcár veszteséget okozott, míg a rétek egyköblös területen 43 krajcár nyereséget hoztak. Egyköblös szőlőterület megmunkálására (háromszori kapálás, feltöltés, kötözés, kacsozás, karók leverése és trágyázás) 2 Ft 6 krajcárt költöttek, s ez a terület másfél urna bort hozott, amit 2 Ft 24 krajcár középáron tudtak értékesíteni, így a hozadék 1 Ft 30 krajcár volt. Egy tehén tartása évi 48 krajcárt eredményezett.

A község társadalmának tükörképét a következőképpen adja vissza az összeírás. A falu 216 házában 242 család, összesen 571 felnőtt korú (18–60 év közötti) személy élt. 14 gazda a testvérével, 66 a fiával és 3 a lányával élt egy háztartásban. A következő foglalkozású személyeket is összeírták: 10 szolga, 4 szolgáló, 5 mester (2 uradalmi molnár, 2 molnár a saját malmán, 1 községi kovács), 1 uradalmi kerülő, 3 volt katona. (Az összeírás névsorát lásd a Függelék III. számú tétele alatt.)

Itt jegyezzük meg, a Hont vármegye történetéről kiadott Borovszky-kötet szerint a börzsönyi iparosok közös céhet hoztak létre a bogdányiakkal és a bényiekkel: 1828-ban a mészáros, 1844-ben a molnár céh alakult meg. Az előbbi megalakulásában kételkedhetünk, hiszen éppen az 1828. évi összeírás nem említ egy hentest sem; az állatok levágása minden bizonnyal a házaknál történt. Érdekes, hogy az iparosok száma még ekkor sem növekedett, sőt a korábbi időszakokhoz képest még csökkent is. Vámosmikolán ugyanebben az időszakban kilenc iparos tevékenykedett, volt, aki legényt is tartott, s kereskedő is letelepült a faluban. Nagybörzsöny fejletlensége e szempontból talán „zsákutcás” jellegéből adódik: az Ipolyra „felfűzött” településeknek sokkal kényelmesebb volt felkeresni az Ipoly-völgyben központi helyen fekvő Vámosmikolát, mint megtenni a kaptatós kitérőutat a mi falunk felé.

A társadalmi differenciálódás, egyes jobbágycsaládok elszegényedése jól megfigyelhető az összeírás további adataiból: az 54 jobbágy-, a 185 zsellér- és három házatlan zsellércsalád közül egy-egy család egyre kisebb területen gazdálkodott. Mindössze két gazda (Szabó János és Glázer Márton) tudott egy-egy cselédet tartani. Az 54 jobbágy közül 52 fő egy–öt hold nagyságú földet bírt, s mindössze ketten (Szabó János és Glázer János) gazdálkodtak öt-tíz holdon. A földeket kiegészítő, és az állattartást lehetővé tevő kaszálórétek is csekély nagyságúak voltak, többségük két–négy hold közé esett. Ugyanakkor megnőtt a zsellérek részesedése a szőlőterületből (az összesen 253 holdból 83-at a jobbágyok, 180-at a zsellérek birtokoltak), s volt olyan zsellér, akinek viszonylag nagy, két pozsonyi mérő szőlője volt. Az összeírt állatok – 202 ökör, 111 tehén, 57 borjú, 91 ló és 44 sertés; juh nem volt – viszonylag kevés gazda tulajdonában voltak: 96 háztartásban egyáltalán nem volt állat, de a többiben mindenhol volt legalább egy darab. Egy állat 60 háztartásban, 2–5 igás állat 65 és 5-nél több 22 családnál. Mindössze nyolc gazda rendelkezett négy ökörrel, de ezek közül hétnek két lova is volt. A legmódosabb gazdák közé tartozott Kempf János, aki négy ökörrel, három lóval, egy tehénnel rendelkezett; Szabó János és Glázer János bírták a legnagyobb területű földet, egyenként húsz pozsonyi mérőset, s nekik még három-három köblös szőlejük is volt.

Mivel források hiányában ritka az az alkalom, amikor a település vezetőit meg tudjuk nevezni, álljon itt a nevük azoknak, akik Börzsönyt 1828-ban irányították: Palis József bíró, Motyikai Simon jegyző, esküdtek: Hirth István, Szabó János, Stinész (?) István, Márton István jobbágyok, valamint Bregan Márton, Kent István és Gyurián György zsellérek.

A községben ekkor a következő épületekkel számoltak: hat urasági, 73 telkes és 228 zsellérház, négy lelkész- és tanítói lak, hat községi tulajdonú ház és két megyei épület. Ez utóbbiban hol a kerületi orvos, hol a megyében tanyázó katonaság tisztjei laktak. A jobbágytelkek megoszlása a következő volt: 2/4 telek 14, 1/4 telek 71 darab.

A XIX. század első felének nevezetes eseményei között említhetjük, hogy két alkalommal is pusztított tűzvész. 1843-ban negyven ház, 1844-ben száz ház égett le, köztük az evangélikus templom, a lelkészlak és az iskola. Újjáépítésükre 1845–1852 között került sor.

1848-ban Hont megye és vele együtt községünk is a forradalom és a szabadságharc ügye mellé állt. 1848 júliusában mintegy ötezer Hont és Nógrád megyei nemzetőrt indított a kormány a Délvidékre. A négy századból álló honti zászlóaljat Helley Ignác százados vezette. Kolpaszky evangélikus lelkész „férfias és hazafias magatartást tanúsított”, s valószínű, hogy a bányavárosok lakóival együtt a börzsönyiek is részt vettek a megyei népfelkelésben. 1848 szeptemberében állították ki a Komárom, Esztergom, Nógrád és Hont megye újoncaiból a 18. honvéd zászlóaljat. A négy megyének csak ezerkétszáz honvédet kellett volna kiállítania, de tízezer embert küldtek a váci állomásra.