Füstös konyhás házak a közökben

Teljes szövegű keresés

Füstös konyhás házak a közökben
Mencshelyen nem ismeretesek középkori lakóházak maradványai, ez irányú régészeti kutatások sem folytak a községben. Amennyiben tehát a falu középkori képéről, a lakóházak típusairól vagy a korabeli anyagi kultúráról beszélünk, kénytelenek vagyunk analógiákat keresni s azokhoz folyamodva bemutatni a lehetséges állapotokat. Ebben a tekintetben szerencsés helyzetben vagyunk, mert a környéken több középkori nemesi községben végeztek ásatásokat, s a mai Veszprém megye területén, a ma Sümeghez tartozó Sarvalyon sor került egy egész falu, történetesen egy kisnemesek által lakott település teljes feltárására is. Ez az ásatás a település késő középkori, XIV–XVI. századi állapotát mutatja be. Sarvaly két, egymást L alakban keresztező utcából állt. A régészeknek tizenhét lakóházat és kilenc gazdasági épületet, pincét, műhelyt sikerült feltárniuk, valamint a község fallal körülvett középkori templomát, amely domboldalra épült. Az aprócska falvak ezen a vidéken szokásosan is alig egy-két tucat házból álltak, s a Balaton-felvidéki települések egy részében még ma is eredeti formájában álló templomok körül elhelyezkedő temetőket fallal vették körül.
A középkor korai századaiban, az Árpád-korban a régészeti kutatások tanúsága szerint földbe mélyített, egy helyiségből álló házakban éltek a falusi emberek, függetlenül attól, hogy jogilag szabadok vagy szolgák voltak-e. A mind erőteljesebb vagyoni különbségek kialakulásával jelentek meg egyre differenciáltabb épülettípusok. A ma Nagyvázsonyhoz tartozó Csepelyen folytatott ásatások felszínre hoztak egy, a XIII. század második felére keltezett többhelyiséges lakóépületet, amelynek döngölt alapozású, ágasokkal erősített vesszőfonatos fala volt és szelemenes nyeregteteje. Az egyik helyiséget a benne található kemencével fűtötték, innen nyílt a ház falán kívülre épített sütőkemence is. Ez a fűthető helyiség egyszerre szolgált a konyha és a szoba céljaira, míg a fűtetlenek – amelyeknek pontos számát nem tudták megállapítani, de elképzelhető, hogy kettő-három is volt némelyik épületben – különböző tárlóhelyiségek voltak, például kamrák. A lakóépület mérete körülbelül 5,3 x 27-28 méter.
Ezzel a XIII. század végi épülettel szemben, a húsz méter széles udvaron, az épülettől mintegy négy méterre találtak az ásatók egy 4 x 6 méter alapterületű, több mint két és fél méter mély pincét. Nem csupán földbe mélyítették, hanem falát gerendákkal meg is erősítették. Az egymásra fektetett gerendák végeit a sarkokon csapolták. Ez és a bejárat igényes kiképzése azt mutatja, hogy borospince, présház vagy más fontos gazdasági épület céljaira épült. Számottevő leletanyag a XIII. századi épületegyüttesből nem került elő a korábbi bolygatások miatt.
Csepelyen két késő középkori házat is feltártak, az egyik az előbb említettre épült rá. Alapvetően különbözött a korábbi századokban megismertektől. A földfelszínen állt, felmenő falai kőből készültek. Megnövekedett a háromhelyiséges épület alapterülete is. Eltűnt az épületen kívüli sütőkemence, viszont a konyha mellett megjelent a füstmentesített, fűthető szoba, amelynek felmelegítéséről cserépkályha gondoskodott. Fűtőnyílása a konyhába vezetett. Ez a szoba délről csatlakozott a konyhához.
Az épület hossza 23 méter, szélessége nyolc méter. Sajnos ez a ház is bolygatott, leletanyaga emiatt csekély, viszont a korábbi épülethez tartozó pincét a késő középkorban szemétgödörként használták, s itt találtak a kutatók a késő középkori, XV–XVI. századi épülethez köthető leleteket. A legjelentősebbek közöttük egy cserépkályha változatos díszítésű és erősen töredékes darabjai, amelyek geometrikus dísszel, növény-, állat- és emberalakos ábrázolással készültek. A kőház a településnek a templom mellett a legjelentősebb épülete lehetett. Erre utal a kályha mellett építőanyaga, a kő, amely ebben az időben a falvakban ritkaságszámba ment.
A Sarvalyon feltárt késő középkori házak mindegyike fából készült, csupán az alapozáshoz használtak követ. Földdel betapasztott vesszőfonatos fala volt annak a szintén Csepelyen feltárt háznak is, amely az említett kőháztól nem messze, vele nagyjából azonos időben épült. A XV. század végéről, XVI. század elejéről eredeztethető háznak a fűtetlen szobája mintegy nyolcvan centiméterrel volt bemélyítve a korabeli talajszint alá. A szoba vesszőfonatos falát meszelés borította, amely néhol szépen megmaradt.
A vizsgált épület tűzvész áldozata lett, ezzel magyarázható az itt található bőséges leletanyag. A használati kerámián, állatcsontokon és növényi maradványokon kívül, amelyek a táplálkozási szokásokra vetnek némi fényt, sok fémtárgy is előkerült. Mezőgazdasági szerszámok (sarló, villa, fejsze), a háztartásban használatos eszközök (kések, olló, szépen megmunkált kőmozsár), a ruházathoz tartozó veretek, a lótartáshoz kapcsolódó eszközök (patkó, zabla, sarkantyú), fegyverek (nyílhegyek, puskagolyó, sodronyingdarabok, egy buzogány díszített nyele), valamint egy arany pecsétgyűrű.
A leletanyag egy jómódú, katonáskodó, ugyanakkor földműveléssel is foglalkozó gazdára utal. Minden bizonnyal egy nemesember házát tárták fel a régészek.
Azért volt szükséges ilyen hosszan foglalkoznunk a környékbeli régészeti feltárások eredményeivel, mivel ezek tapasztalataira építve körvonalazhatjuk, milyen volt Mencshely képe a középkor századaiban. Az 1488-as adóösszeírás szerint egy porta, azaz jobbágy által lakott telek és tizennégy kúria, azaz nemesi telek volt a községben. Ez azt jelenti, hogy körülbelül tizenöt lakóház állhatott a falu területén gazdasági épületekkel együtt, nem messze a középkori részeket is megőrzött mai evangélikus templomtól.
A lakóházak, nemesi kúriák valószínűleg kőalapozású, de fából, vagy tapasztott vesszőfonadékból készült falú épületek lehettek. Három vagy maximum négy-öt helyiségből álltak, kevésben lehetett fűthető szoba, többségének csupán konyhájában volt kémény nélküli kemence, ahol a füstelvezetést az ajtón, illetve ablakokon keresztül oldották meg.
A házak felszerelése – a tulajdonos vagyoni helyzetéhez mérten – hasonló lehetett a Csepelyen feltárt épület gazdájáéhoz. A számszeríj, amelynek Csepelyen csak a nyílhegyeit találták meg, a szakállas puska és buzogány nem tartozott a szegényebb nemesek fegyverei közé, de egy-egy mencshelyi is állhatott olyan anyagi helyzetben, hogy megengedhette magának ezeket a fegyvereket. Mind a gazdag leletanyaggal rendelkező vesszőfonatos falú ház, mind a csepelyi kőház bizonyára egy-egy módos gazda tulajdonát képezte, akik még néhány jobbággyal is rendelkeztek.
A kora újkor századaiban a házak nem sokat változtak. Jelentősen hátráltatta a fejlődést a török jelenléte az országban és az ellene, illetve az osztrákok ellen folytatott háborúk szakadatlan sora egészen 1711-ig. Ebből az időből a régészeti leletek mellett már maradtak fenn írott források is, főként hagyatéki leltárak, végrendeletek, amelyeket vizsgálva képet alkothatunk a kisnemesek anyagi kultúrájáról.
Mencshelyről a középkorhoz hasonlóan ezekből az évszázadokból sem ismeretes sem tárgyi anyag, sem írott forrás, amelyekből a településre nézve információkat nyerhetnénk. Arra vannak utalások, hogy készültek Mencshelyen is végrendeletek a XVII. századtól kezdve, mint azt egy anyakönyvi bejegyzés egyértelműen írja, de ezek sajnos elpusztultak. A korábbi időszakhoz hasonlóan a környező vidék forrásanyagához kell tehát fordulnunk, hogy vázlatosan bemutathassuk a mencshelyiek életkörülményeit ezekben a viharos századokban.
A közeli Alsóőrsön ismert Mórocza család – amelynek egyik ága Mencshelyen is birtokolt a XVI–XVIII. században – levelesládájából származó, a XVI. század végén kelt végrendeletek és egyezségek szűkszavúan ugyan, de elénk tárják egy jómódú Balaton-felvidéki gazda értékeit. A legfontosabb ezek közül a termőföld, amelynek területét ekkor, mint később is, igyekeztek erdő- és bozótirtással növelni. Nagy értéket jelentettek a szőlők, amelyből akár több is lehetett egy-egy gazda kezén különböző szőlőhegyeken. Az is kiviláglik, hogy egy vagyonosabb kisnemesnek több árendása is lehetett, Mórocza Gergelynek például az 1580-as években három „pénzese” is volt.
Az ingóságokat nem minden esetben sorolták fel a végrendeletekben, nyilván jelentéktelen értéket képviseltek az ingatlanokhoz képest. Az ingóságok közül leginkább a „lábas marhákról, a szekér szerszámokról, a hordó szerszámokról és a vas szerszámokról” rendelkeztek az örökhagyók. Ezek nélkülözhetetlenek voltak a mindennapi munka elvégzéséhez, s gyakran nemzedékről nemzedékre szolgálták gazdáikat.
A XVIII. századtól kezdődően maradtak fenn mencshelyi írott források is, amelyek a sejthető korábbi állapotok továbbélését tükrözik. 1783-ban a község jegyzője bejegyezte a törvénybírói jegyzőkönyvbe nemes Sándor János végrendeletét, aki meg nem nevezett ingó és ingatlan javait használatra feleségének hagyta, annak halála után pedig fiaira. Tételesen ő is csak földjeit sorolta fel. Volt szántója a mencshelyi és a vászolyi határban, de igazi értéket a több tagban álló szőlője jelentett.
Másfajta értékekkel rendelkeztek a nők. 1792-ben végrendelkezett Szabó Mihályné: menyére hagyta „lábbéli, ágybéli és viselő ruháit”, veszős két abroszát, két kendőjét, egy vászonykeszkenyőjét, pamukos két lepedőjét, hét derékalját, öt alsó és két fölső vánkosát, három föl(ső) üngöt és három pentölét – gondviseléséért cserébe. Egy hímes lepedőt, két pamukos vánkost, egy patyolat takarót, egy szoknyát, egy pruszlékot, egy hitvány tuszlit és egy kék kötényt pedig temetésére hagyott, nyilván ezekben akarta magát eltemettetni. A temetésének költségeit két fiának kellett viselnie.
Ebből az időből, a XVIII–XIX. századból már álló épületeket is ismerünk a községből, s az írott források is számos adatot megőriztek a korabeli lakóházakra vonatkozóan. A XX. század derekáról származó egyik leírás egy gádoros, háromosztatú lakóházat említ. Minden helyiségnek külön bejárata van a gádorról, amely alacsony mellvéddel, és deszkamennyezettel volt ellátva. A konyha, amelyben a kemence állt, a szobákkal együtt famennyezetes volt. Az egyik szobában a XIX. században zöld szemes kályha állt. A konyhából a füstelvezetés eredetileg a nyílászárókon keresztül történt, s erről a jellegzetes tulajdonságáról kapta nevét – füstös konyhás ház – ez a háztípus. Jellegzetessége az épületnek a hátul nyitott padlás. A szelement elöl a tűzfal, hátul és középen pedig egy-egy olló tartotta. A mestergerendába az építők bevésték az építés idejét, ez itt 1766.
Ilyesféleképpen festhetett a község többi háza is, azzal a különbséggel, hogy több esetben hallunk csupán kétosztatú, azaz szoba-konyhás házakról. A település épületeinek egy része a községi és a vármegyei rendtartások alapján már a XVIII. században kéménnyel készült. Eredetileg – a ház falához hasonlóan – vesszőből font és földdel betapasztott falúak lehettek, de fokozott tűzveszélyességük okán már a XVIII. század második felében megtiltották ilyenek készítését. Legalább a kéményt kőből vagy téglából csinálták ekkortól, bár a források tanúsága szerint meglehetősen gyakran építették az egész házat kőből a mencshelyiek, mert hiszen – ellentétben a fával – ez az anyag bőségesen akadt a határban.
1784-ből maradt fenn egy becslés, amely a Vas megyei Kemenesmagasi községben lakó Berzsenyiek falubeli házát mérte fel, amelyben a Berzsenyi testvérek árendása, Gazdag Mihály lakott feleségével és gyermekével. A felmérés apropója feltehetően Gazdag Mihály halála volt. A ház, amit még Gazdag Mihály épített, szobából, konyhából és egy istállóderékból állt.
A becsűből megtudhatjuk, hogy miféle munkákat végeztek, s hogy zajlott a házépítés. Kőfejtés négy forint, kőhordás öt forint, kőmívesmunka tizenhét forint, agyaghordás három forint, vízhordás egy forint, belső sikoltás (azaz vakolás) egy forint, két ablak vasas tokjaival két forint, kálha két forint, két ajtó vasas sarkokkal két forint, két ajtóhoz szárfák egy forint, kemence két forint, padlásdeszkák három forint, padlás sárzatása egy forint, mindenféle famunka kilenc forint volt; az egész ház került összesen 53 forintba.
Az így felépült ház könnyen elképzelhető. Kőfalú épület, amelynek kályhával fűthető, azaz füstmentes szobája van. A konyhában áll a kemence, s az egész épület mennyezete fából készült. A padlást besározták, a mindenféle famunka alatt valószínűleg az ácsmunkát kell értenünk. Pusztán arról nem hallunk, hogy mivel fedték be a tetőt. Erről az ugyanebben az évben porig égett kovácsműhely újjáépítése kapcsán hallunk. Azt zsúppal fedték, s ugyanígy a község pálinkafőző házát, tehát valószínűleg zsúp fedte a Berzsenyiek házát is. Balassa János szintén egy szoba-konyhás házat épített a XVIII. század végén. Az építkezéshez 172 kocsi követ használtak fel.
A falu képéhez szorosan hozzátartozott a házaké mellett az utcák állapota is. A tanács erre sok gondot fordított, hiszen a kövezetlen utak hamar járhatatlanná váltak a sártól, s a szekerek néhány év alatt tönkretették azokat. Ezért időről időre gondoskodtak arról a település vezetői, hogy a kátyúkat, gödröket eltüntessék, betöltsék. A templom körüli részeket már a XVIII. század legvégén igyekeztek kikövezni.
Itt szükséges röviden szót ejteni a település képét meghatározó közökről. Ezek kialakulása a XVIII. század első felében kezdődött el, a közös udvarokhoz kötődik, s bár némely jobbágyok lakta településen is megtalálhatóak, főként kisnemesi falvakban figyelhetjük meg őket. Közös udvarról akkor lehet beszélni, ha egy telken több család él együtt, mégpedig ki-ki önálló háztartásban, külön lakóépületben, de az udvart közösen használják.
A lakók eredetileg közeli rokonok, szülők és gyermekeik vagy testvérek voltak, s az utcára merőleges hosszú szalagtelkeken építkeztek. A szalagtelki rendszer következtében nem lehetett a telket felosztani úgy, hogy minden ház érintkezzen az utcával, emiatt kellett a közös udvaron keresztül megközelíteni az épületeket.
A közös udvarokra az évek során akár négy-öt ház is épülhetett, s a tulajdonosok rokonsági foka egyre távolodott egymástól, öröklés, illetve adásvétel miatt gyakran meg is szűnt. Az udvar szép lassan közzé alakult át, megnyílt a falubeli gyalogosforgalom előtt, azaz tulajdonképpen kialakult egy kis utca. Gyakran lezárta a telek végébe, a többi épületre merőlegesen épített ház, de előfordulhatott az is – főként többutcás települések esetén – hogy a köznek mindkét oldala nyitott maradt, átmenő forgalmat is lebonyolíthatott.
A XIX. századból már rendelkezünk részletes vagyonösszeírásokkal, amelyek az ingatlanjószág mellett az ingóságokat is számba veszik. A legrészletesebb egy jómódú gazda, Duchon Zsigmond és Fördös Erzsébet házasságakor, 1810-ben felvett leltár Fördös Erzsébetnek, Pap István péti molnármester özvegyének javairól. Nemes Duchon Zsigmond két részletben vitte el a neki adott javakat, amelyeket a következő nagyobb csoportokra lehet osztani: szerszámok (két fűrész, lyukvágó kapa, három kerti kapa, széles kapa, gereblye, vasvilla, ásó, négy sarló, két gyalu egy gyalupaddal, véső, köszörűkő, két nagy fúró, hat kalapács, egy kőfejtő nagy csákány, vonókés, egy gyékényező, egy mángorló és egy tizenkét forintot érő rézbalta); tárolóedények (négy vasabrincs egy ötakós hordóra, egy tizenhárom kilás hombár, egy tizenegy kilás nagy hordó, két akós káposztás tunk, haticcés vindő, szakasztó kosár); bútorok (vasalt kocsiláda, konyhára való fenyőláda, egy cseresznyefából készült üveges almárium három sublóttal és négy fiókkal); konyhai eszközök (egy nagy sütőteknő, egy vasnyárs, egy tűzhelyre való vasláb, egy dagasztószék, egy réztálca, egy rostély és egy háromlábú vasserpenyő); élelmiszerek (két zsák korpa, négy mérő búza); alapanyagok (hasznavehető vasdarabok, körülbelül százhúsz darab, egy szalufa, egy darab kétöles hársfa deszka, négy darab kétöles fenyődeszka, hat szál kétöles tölgyfa deszka, három szál kétöles bükkfa deszka); könyvek (egy lipcsei kiadású Biblia, egy Torkos András és Bárány György által 1754-ben kiadott Újtestamentum, két régi graduálé és két új graduálé, azaz énekeskönyv, egy evangéliomos könyv és Arad Jánosnak egy könyve); egyéb (egy felmosószappan, három rokka stb.).
A felsorolt tárgyak minden bizonnyal a menyasszony előző férjéé voltak, s mint a férfimunka eszközei és alapanyagai kerültek a vőlegényhez. (Érdekes, hogy a molnármesterséghez kapcsolódó eszközök nem szerepelnek a leltárban.) Az asszonynál maradt a berendezési tárgyak többsége: ágyneműk (öt töltött párna, egy félviselt dunyha, négy vánkos, melyek közül kettő tarka, kettő fehér volt); ruhaneműk (tíz új hosszú ing, négy kendő, három fejrevaló, négy fejkötő, ebből egy arany csipkéből, három bársonyból, öt szoknya, nyolc rékli (női ujjas), két pruszli, egy új selyem palást nyest- és hörcsögprémmel bélelve, nyolc kötény, négy selyemkeszkenő, négy vászonkeszkenő); ékszerek (ezüstláncon tizenhárom sor gyöngy, huszonkilenc nagy ezüstgomb, két ezüstcsat, tizenkét kapocs, két nagy gyűrű, három karikagyűrű, két gyöngycsat és egy pipára való ezüstkupak, valamint egy zsebóra); asztalra valók (hat darab tizenkét emberre való asztalterítő, tizenhat asztalkeszkenő, öt cintál és négy cintányér, tizenkét cinkanál és egy merőkanál, kilenc pár csontnyelű kés, nagy réz gyertyatartó koppantóval, öt butélia és tizenkét üveg ivópohár); konyhai eszközök (egy rézmozsár törővel, három vastepsi, egy palacsintasütő, három vasfödő, négy vasláb, egy vasrostély, két serpenyő, egy konyhai vasvilla, egy sodródeszka); bútorok (egy új tükör, egy konyhai almárium, konyhába való négy láda, szobába való kettő, egy kétfelé kihúzható diófa asztal, tíz karosszék, egy tölgyfa almárium); egy kocsi, amelynek értéke száz forint; állatok (tíz lúd, nyolc réce, nyolc hízó, két tehén, áruk négyszáz forint és egy pár pej ló, áruk hétszáz forint); egy háromszáz forintot érő szénakazal; végül száz forint készpénz és kétezer-ötven forint kintlevőség.
A fiatalasszonynak az előző házasságából volt két leánya, akik csak ágyneműt és egy-egy, még el nem készült sublótot, illetve annak az alapanyagát kapták meg.
A fenti, talán kissé hosszúnak tűnő felsorolás nagyon tanulságos, még ha csupán egy-két gazdának lehetett is hasonló felszereltségű háztartása Mencshelyen. Típusaiban mindenképpen ezeket az eszközöket és ruhadarabokat használták a település többi lakói is, ha mennyiségben vagy minőségben el is tértek az ismertetettektől. Egy két szobából és egy konyhából álló házban nem is fért volna el ennyi bútor, van azonban adatunk máshonnan is arra, hogy a falusiaknak voltak különböző méretű szekrényeik, almáriumaik.
A mészáros házában például egy falbéli almáriumról történt említés. Ez nyilván a mai kisméretű faliszekrénynek felelt meg, s korántsem képviselt akkora értéket, mint a felsoroltak között található nagy álló szekrények, de az, hogy a fentebbi összeírásban is szereplő különböző ládák mellett már megjelentek a szekrények is, sőt a módosabbaknál megtalálható a tükör és a zsebóra, arra utal, hogy lassanként megindult a településen élők polgáriasodása. A szegényebbek legnagyobb értékeit viszont továbbra is kevés szerszámuk, egy-egy ekevas, kapa, villa illetve ruházatuk némely darabja, kabát, nadrág jelentette.

Szemes kályha egy tihanyi parasztházból (Sabján Tibor munkája nyomán)

Romos, zsúppal fedett, nyitott padlású ház, 1950-es évek (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Fényképtár)

Kőből épített lakóház

Az Ódor-kúria, 1960-es évek (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Fényképtár)

Az Ódor-kúria pincebejárata fölött lévő díszítés, 1960-as évek (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Fényképtár)

Utcakép a református templommal, 1950-es évek (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Fényképtár)

Köz, háttérben a református és az evangélikus templommal

Lakóház a község főutcájában

Lakóház, 1960-as évek (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Fényképtára)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT