Megkondulnak a harangok
Megkondulnak a harangok
Mencshely egyházáról először a XIV. század harmincas éveiben keletkezett pápai tizedjegyzékekből értesülünk. A lajstromok létrejötte a pápák azon rendelkezésének köszönhető, amely szerint keresztes háborúk indításának céljából megadóztatják az egyházak tizedjövedelmeit. A község papját ekkor, 1333-ban, Sándornak hívták. A zalai esperességbe tartozó településről beszedett tized összegét sajnos nem közli a tizedjegyzék, így nem áll módunkban összevetni azt a környékbeli falvakból származó adóéval.
A község templomáról csak újkori forrásokkal rendelkezünk, de a XX. század második felében végzett régészeti vizsgálatok megerősítették, hogy a középkori épület a jelenlegi evangélikus templom helyén állt. Építésekor felhasználták a visszabontott korábbi épület részeit. A középkori templom építésének idejéről biztosat nem lehet mondani – ha nem számítjuk a nép ajkán élt mondában említett Szent István-i alapítású kápolnát. Feltehetően a környékbeli dörgicsei templomromokhoz hasonlóan ez is kisméretű román kori templom lehetett. A XII–XIII. században építtethette a Vázsony nemzetség egy módosabb tagja. A középkor századaiban nem esik róla szó az oklevelekben.
Következő említésekor, a XVI. század derekán a mencshelyi plébánia éppen üresedésben volt. Ennek oka csak részben lehetett a török pusztítás. Jóval valószínűbb, hogy a vizitálók a reformáció előretörése miatt nem találtak katolikus papot a községben.
Az 1517-ben Luther Márton fellépésével megindult reformáció tanaival Magyarországon először a német ajkú városi lakosság ismerkedett meg. Mohács után azonban a német egyetemeken tanult prédikátoroknak köszönhetően széles körben ismertté váltak az egész országban. Az egyház világi hatalmát elvető tanítás mögé felsorakozott az egész korabeli magyar társadalom.
A szertartásokat a nép nyelvén végző, az egyház szegénységét hirdető prédikátorokat minden településen szívesen fogadták. A XVI. század harmincas, negyvenes éveiben ismerhették meg a reformátorok tanítását Mencshely község lakói. Ebben az időben már országszerte Luther tanait követték, s csak a XVI. század második felében vált a reformáció kálvini iránya a magyar protestantizmus legnépszerűbb ágává, de Mencshely lakossága megmaradt evangélikusnak.
A XVI. századból, sőt még a XVII. század első évtizedeiből sem ismerünk név szerint senkit, aki Mencshely község áttérítésében és a hívek lelkigondozásában szerepet játszott volna. Azt kell feltételeznünk, hogy az országban vándorló prédikátorok mellett a nagyvázsonyi vár lelkészei látták el ezt a feladatot. Nem járhatott különösebb nehézséggel, ha arra gondolunk, hogy a mencshelyiek egy része a vázsonykői várban szolgált katonaként.
Az állandóan a községben élő lakosság kis létszáma miatt nem volt lehetőség gyülekezet alapítására, önálló prédikátor felfogadására. A szomszédos Dörgicsén a XVIII. század második felében kelt számadáskönyv 1565-re teszi a gyülekezet megalapítását, de első lelkészét csak 1616-ból ismerjük. Feltételezhetjük, hogy Mencshelyen is valamikor a XVI. század végén nyílt lehetősége a híveknek lelkész meghívására. A szerény anyagi lehetőségekkel rendelkező hívek gyakran nem tudták önerőből előteremteni az ellátásához szükséges forrásokat, ezért a környező települések összefogtak, és közös erővel gondoskodtak a prédikátorról. A később gályarabságba hurcolt Zsédenyi István például Mencshelyen és Dörgicsén is működött egyidejűleg.
A község első ismert lelkészéről nevén kívül szinte semmit sem tudunk. Köveskúti Gergely mencshelyi prédikátor – a latin nyelvű bejegyzés szerint „Isten Igéjének szolgája a mencshelyieknél” – 1631-ben írta alá az úgynevezett Egyetértés könyvét, amelyben a magyarországi evangélikusok alapvető hitelveiket fejtették ki.
Majd harminc évvel később avatták lelkésszé Zsédenyi Istvánt, aki 1660-tól másfél évtizeden át látta el Mencshely és Dörgicse lelkigondozását. A két ismert lelkész működése között eltelt egy emberöltő alatt azonban megváltozott az udvar viszonya a protestantizmushoz. A katolikus Habsburgok mindig ellenségesen szemlélték országaik protestáns alattvalóit, de a főúri támogatást élvező prédikátorok elleni fellépés általában megmaradt a hitviták szintjén. A XVI–XVII. század fordulóján megkezdődő katolikus megújhodás azonban, élvezve az állam támogatását, életképes alternatívát nyújtott a protestáns felekezetekkel szemben. Ennek hatására a XVII. század derekára rekatolizált a magyar főnemesség java része, s megindultak a támogatóikat vesztett protestánsok elleni erélyesebb fellépések.
A XVII. század második felében I. Lipót császár a rendi ellenállás letörését összekapcsolta a protestánsok erőszakos visszaszorításának kísérletével. Ennek esett áldozatul Zsédenyi István is, akit több mint másfélszáz társával együtt 1674 tavaszán a pozsonyi törvényszék elé idéztek. A környező településekről ott volt még a vádlottak között Zsolnai István nagyvázsonyi lelkész és Sós Gergely kővágóőrsi prédikátor.
A vád „rebellió”, azaz lázadás volt, elejtését a rekatolizációhoz vagy az ország elhagyásához kötötték. A lelkészek vonakodtak aláírásukkal elismerni a vád jogosságát, ezért lefolytatták ellenük a pert, amelynek a végén halálra, illetve gályarabságra ítélték őket. Csak azok menekültek meg a szenvedésektől, akik – Zsolnaihoz hasonlóan – végül aláírták a reverzálist. A többieket, köztük Zsédenyit is, az ország különböző börtöneibe szállították.
Zsédenyi egy évig Komáromban raboskodott, majd átvitték Lipótvárra. Innen indult harminchét lelkész Itáliába, a spanyol uralom alatt lévő Nápolyba. Hozzájuk útközben még négyen csatlakoztak. 1675 májusában adtak el közülük harmincat a spanyoloknak. A megfeszített munkába sokan belehaltak, belebetegedtek. Zsédenyi alig három-négy hónapi gályarabság után agyhártyagyulladást kapott. Súlyos betegségéből felépülve megérhette, hogy 1676 februárjában, két évvel elfogatásuk után a huszonhat még élő prédikátort Michael de Ruyter holland admirális kiváltotta a fogságból.
Hazatérésről egyelőre azonban szó sem lehetett, ezért Velencén keresztül Zürichbe mentek, majd Németországban, Wittenbergben töltöttek hosz-szabb időt. Itt több magyar diákkal találkoztak, köztük egyik, Nápolyban elhunyt társuk fiával is, akinek buzdítására Zsédenyi egy magyar nyelvű verset is írt. Visszatérése után egy ideig csak titokban működhetett, de az 1681-es országgyűlés után, amely bizonyos feltételek mellett ismét megengedte a protestáns vallásgyakorlatot, a dörgicsei hívek visszafogadták. Itt szolgált 1696-ig, amikor a kővágóőrsi gyülekezett hívta meg magához. Halálának időpontja nem ismert, de annyi bizonyos, hogy 1706-ban már nincs az élők között. Egyes híradások szerint Mencshelyen halt meg. Ez arra mutat, hogy régi gyülekezetével hazatérése után újra felvette a kapcsolatot.
A XVII. század második felének évei nemcsak a prédikátorok, hanem a hívek számára is sok megpróbáltatással jártak. A vallásgyakorlat betiltása érzékenyen érintette őket. Az efölött érzett keserűség nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ország népe a kuruc mozgalmak felé fordult. Részben ennek az ellenállásnak volt köszönhető, hogy az 1681-es országgyűlésen az uralkodó szentesítette a protestáns vallásgyakorlat engedélyezéséről szóló törvényt. A végvidékeken úgynevezett artikuláris helyeket jelöltek ki, ahol szabadon gyakorolhatták a vallásukat az egyes felekezetek hívei. Az engedmények ellenére a protestánsok visszaszorítása tovább folytatódott. A XVII. század elején még túlnyomóan a reformáció különböző irányzatait követő Dunántúlon a XVIII. század végére már csak három esperessége és körülbelül ötven gyülekezete maradt az evangélikus felekezetnek.
A nehéz időszakban is rendületlenül elláttták szolgálatukat a mencshelyi lelkészek. 1684-ből van adatunk Horváth András működésére. A rabságból visszatért Zsédenyi István bizonyára már nem tudott két gyülekezetet szolgálni, ezért kerülhetett sor a tetterősebb Horváth meghívására. 1720-ban Hegyfalusi György neve kerül elő a forrásokból. A lelkészek hiánytalan névsora 1726-tól áll a rendelkezésünkre, s a század közepétől megszaporodnak az egyházra vonatkozó források is.
1747-ből maradt fenn az első egyházlátogatási jegyzőkönyv, amelyben megemlékeznek a településről. Ezt s XVIII. századi társait a veszprémi püspök, illetve a katolikus esperesek készítették. Vizsgálódásaik ennek megfelelően a katolikus szempontból érdekes kérdésekre terjedtek ki. A jegyzőkönyv szerint az ágostai hitvallású község közepén toronnyal ellátott templom állt. Sekrestyéje volt, de harangja nem. A templom előtti téren harangláb állt egy haranggal. Volt a faluban prédikátor – ekkor éppen Seratorius János – és iskolamester is. A birtokosok között nem leltek katolikusokat, de összeírtak három árendás családot, akik a katolikus hitet követték. Lelki gondozásukat a nagyvázsonyi plébános látta el. Az 1771-ben készült újabb egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a katolikusok a protestánsok harangját használták. Megemlítette még a jegyzőkönyv, hogy nem volt a faluban katolikus iskolamester. A protestáns lakosok száma ekkor a községben 599, közülük 504 az evangélikus, 95 a református tanítást követte. A katolikusok 105-en voltak.
Egy, a XVIII. század hetvenes éveiből fennmaradt leltár, amely a mencshelyi evangélikus gyülekezet javait sorolja fel, részletes képet fest az eklézsia korabeli állapotáról. Szegénységét mutatja, hogy a liturgiában használt arannyal futtatott rézkelyhen kívül az egyház többi edénye (két kehely a hozzájuk való tálakkal együtt és két kanna) ólomból (valójában ónból) készült. Ráadásul az ebben az időben alapított szentantalfai gyülekezet megsegítése céljából ezek közül az edények közül az egyik ólomkelyhet egy fából készült ostyatartó dobozzal (iskatulával) együtt a szomszédos egyháznak ajándékozták.
A szentantalfai templomépítésre 1785 nyarán került sor, II. József türelmi rendeletének hatálybalépése után. Hittestvéreik megsegítése természetes volt, s abból nem csak az eklézsia, hanem a község is kivette a maga részét. Huszonhatan segédkeztek a faluból a templom építéséhez való fa hordásában.
A mencshelyi egyház javainak egy része a hívek adományából származott. Kolontári István két réz gyertyatartót, nemzetes Sólyom István és Sólyom Jakab pedig egy kisebb ólomkannát és a hozzá tartozó tálkát és két kendőt adott az egyház céljaira az 1770-es évek elején. Nemes Sándor István Vászolyban lakó özvegye egy narancsszínű selyemkendőt ajándékozott a gyülekezetnek. A fentiek egyben azt is mutatják, hogy a türelmi rendelet előtt a mencshelyi lelkipásztor nemcsak a helybeli híveket gondozta, hanem a környékbeli falvak evangélikus lakosságát is.
Minden hívő tehetségéhez mérten járult hozzá adományaival egyháza fenntartásához. A bognárok készítették a Szent Mihály lovát. Ezen szállították az elhunytat a halottasházból a temetőbe. Hogy emeljék a halotti szertartás ünnepélyességét, a gyülekezet asszonyai gyűjtést rendeztek, s az adományokból fekete vásznat vásároltak, amivel letakarhatták az elhunyt koporsóját.
Elejtett utalásokból következtethetünk a liturgiára is. Nagyböjtben az oltárt, a szószéket és a keresztelőedényt, valamint a karzatot bevonták fekete lepellel. Régente karácsonykor, még az 1760-as években is, szoktak éjféli istentiszteletet tartani a Megváltó születésének megünneplésére, ezt a szokást azonban az 1780-as évek végén már nem tartották meg. Olyannyira, hogy az éjszakai istentiszteleteken világításra szolgáló gyertyatartókat, amelyeket a gyülekezet egy tagjától kapott ajándékba (egy forint tizenkét krajcár értékben), eladták Ódor István jegyzőnek. (A presbitérium ekkor 42 krajcárra becsülte a gyertyatartók értékét.) A rendes istentiszteletek vasárnaponként nyáron fél tízkor, télen tízkor, illetve egész évben délután kettőkor kezdődtek. Heti könyörgéseket aratás és szüret idején nem mondtak, s télen nem minden vasárnap tartottak prédikációt és úrvacsorát. A szentbeszédet a lelkészek az apostoli levelekből szokták tartani. Istentisztelet után a hívek csekély buzgalommal adakoztak. Panaszosan jegyezte meg Bozzay György, a leltárt összeállító prédikátor, hogy „mostanában a szegények ládája, mivel ritkán vetnek beléje, ki sem tétettetik”.
Jobban ismerjük a temetési liturgiát a halotti anyakönyvekből, ahová némely esetben bejegyezték a prédikáció alapigéjét és az elhangzott énekeket. A szokásos temetési énekek: a „Már elmegyek az örömben” és a „Jer, temessük el ő testét” kezdetűek voltak. A község elöljáróinak két prédikáció járt ki. Két prédikációt kapott Ódor István jegyző felesége, Györffy Julianna is 1801-ben. Egy-egy temetésen megjelentek a környékbeli települések, Nagyvázsony és Dörgicse prédikátorai is.
A község tanácsa igyekezett gondoskodni a megfelelő higiénés viszonyokról. A halottat az udvarból egyenesen a temetőbe kellett vinni. A sírkertek kis területűek lehettek. Arról hallunk ugyanis, hogy az 1776-ban Sági Mihályné temetésével felszentelt új temető helyett tizenhét év elteltével, 1793-ban már egy újat kellett létesíteni. Ez harminc év után telt be. A következőt 1824-ben jelölték ki az elöljárók.
A mencshelyiek régi templomukat az 1730-as években felújították. 1761-ben kicserélték az épületet fedő nádtetőt, s újat helyeztek fel rá. Jelentős átalakításra a XVIII. század utolsó évtizedében került sor. Először megnagyobbították az épületet, és cseréppel fedték be. Hossza tíz, szélessége négy, magassága pedig három méter lett. Az oltárt és a szószéket kőből faragták ki. Kórusa volt a templomnak, de orgonája nem. A megnagyobbított szentegyháznak sekrestyét sem építettek.
A templom tornyának felújítására 1796-ban került sor. Ekkor padlására egy kis tornyot emeltek. A jelenleg is álló torony 1810-ben készült. Az átalakítások hagyhattak kívánnivalót maguk után, mivel az 1815-ben tartott evangélikus egyházlátogatási jegyzőkönyvek szerint ráférne mind a templomra, mind a toronyra a tatarozás. A templom beboltozását 1832-ben végezték el. A XIX. század utolsó jelentősebb átalakítása 1862-ben történt. Ekkor a tornyot bádoggal fedték le, s a boltozatot megvasalták. A templom négy oldalára pedig kitették a Kossuth-címert.
Nagy jelentőségű volt az eklézsia és az egész falu életében az új harangok érkezése az 1780-as évek derekán. Harangvásárlásról a mencshelyiek 1771-ben tanácskoztak először, de akkor az anyagi nehézségekre hivatkozva későbbre halasztották a döntést. A nagyharang több mint négy mázsát nyomott, Budán csináltatták 1783-ban. Felirata a következő volt: „A Nemes Mentseli Evang. Aug. Conf. lévő Sz. Ecclésiájé 1784. Johann Brunner Goss mich in Ofen (magyarul: Johann Brunner öntött engem Budán)”.
A középső harang majd másfél mázsa súlyú volt, felirata pedig így szólt: „Joseph Eisenberger goss mich in Raab (magyarul: Joseph Eisenbereger öntött engem Győrben) 1759. Az meg nem másoltatott Aug. Conf. lévő Ns Mentseli Ecclésiájé.”
A kisharang több mint fél mázsát nyomott, s a következő felirat volt olvasható a palástján: „Fudit Henricus Eberhard Pestini (magyarul: öntötte Eberhard Henrik Pesten) 1805. Ns Mentseli Aug. Conf. tartó Ev. Ecclésia készíttette Pesten.”
A nagy értéket képviselő és drága harangokat az eklézsia önerőből nem tudta volna megvenni, a költség jelentős részét a falu népe közadakozásból gyűjtötte össze. Ennek megfelelően nem csak az evangélikusok használták, hanem a község más felekezetű lakói is.
A harangozás rendjét már 1784-ben szabályozták. Eszerint „többé halottak fölött való sok haszontalan harangoztatás meg nem engedtetik”, hanem úgy döntött az eklézsia elöljárósága, hogy a temetési szertartáson való harangozáson kívül az öreg halottaknak nyolc, a gyermekek felett pedig hat harangozást engednek meg. Azok a katolikus vagy református személyek pedig, akik nem fizettek a harangok árába, ha halottjukat harangszóval szeretnék utolsó útjára kísérni, külön díjat kell hogy fizessenek.
Ez a rendelkezés nem vált be, kereken negyven év elmúltával újabb rendelkezést hozott az evangélikus gyülekezet. Ennek okaként a következőket határozták meg: „Hogy mivel a halottak felett való sok harangozások az Idvességet elő nem mozdítják, inkább a harangokban és kötelekben károk történnének, annak okáért ezentúl a ki csendítésen, bé harangozáson és ki kísérőn kívül az Öregekre és Gyónó személyekre tsak 3-szor, a kisdedekre pedig 2-szer vonattasanak meg a harangok.” Arról is döntöttek ekkor, hogy akik a tizennégy éve történt toronyépítésre pénzt ajánlottak fel, de nem fizették azt be, azok halottja felett ne harangozzanak. A harangok közül az első világháború idején kettőt elrekviráltak a hadsereg céljaira.
A parokiális ház, a plébánia a templommal szemben áll. 1765-ben építették kőből a régi helyére. Az újnak három szobája és egy konyhája, valamint kamrája volt. Mellette állt egy istálló, disznóól, s tartozott hozzá megfelelő mennyiségű szántó és kaszáló, amelyet az egyházközség tagjai műveltek meg. A ház 1815-ben felújításra szorult, amit 1821-ben végeztek el. A lelkész járandósága 1815-ben a következőkből állt: kapott hatvan forint készpénzt, harminc kiló búzát és húsz akó bort, illetve tizennyolc öl tűzifát. A különféle egyházi szolgálatokért (keresztelés, esketés, temetés) meghatározott stóla járt neki. Ezenkívül az egyházközség tagjai megművelték az egyház földjeit, a termést, a tűzifát hozzá szállították, s barmainak ingyenes őrzését biztosították.
Az egyes lelkészek származásáról, tanulmányairól és állomáshelyeiről a XIX. századi evangélikus egyházlátogatási jegyzőkönyvek tájékoztatnak. A XIX. század első harmadában László Sámuel volt a mencshelyi egyház lelkésze. Hosszú ideig tartó lelkipásztori munkáját 1783-ban kezdte meg a szomszédos Dörgicsén, és 1792 után Mencshelyen szolgált haláláig, 1837-ig. Apja, László György, 1765 és 1769 között segédtanító volt a faluban. Tanulmányait Pozsonyban folytatta, tudott latinul és németül is.
László Sámuelt több mencshelyi elődjéhez hasonlóan a zalai egyházmegye esperesévé is megválasztották. Élete két utolsó évtizedében elerőtlenedvén fiai segítettek neki káplánként a gyülekezet szervezésében. Két házasságából tizenegy gyermeke született, s teológiát tanuló fiai egymás után szolgáltak néhány évet apjuk mellett.
A század derekán, 1846-ban került Mencshelyre Blajsza János, akinek nevéhez a Kossuth gyerekek falubeli elrejtése fűződik. Az alföldi származású lelkész Kecskeméten, Selmecbányán, Sopronban és Bécsben tanult. Ilyenformán sok nyelven tudott, a magyaron kívül beszélt németül, tótul (azaz szlovákul) és deákul (azaz latinul). Bécsi tartózkodásának költségeit egyébként tanítással szerezte meg, három évig volt egy Liptó megyei faluban nevelő. Külön megjegyzésre méltónak ítélte az 1847-es jegyzőkönyv írója, hogy szeret tudományokkal foglalkozni. Erre magyarázattal szolgál bécsi tanulmányútja.
Blajsza a tudós lelkész típusának szép példája. Bár tanulmányai képesíthették volna arra, hogy valamelyik nagyvárosi (pozsonyi, soproni, budai) evangélikus líceumban tanítson, mégis a hívek között érezte jól magát. A jegyzőkönyvben olvasható, hogy sorsával meg volt elégedve, és a helybeliek is szerették. Utóda korábbi segédlelkésze, a zalai származású Feuchtenberger Ede, vagy ahogy a két világháború között hívták, Fenyves Ede volt. Ő 1889-től egészen 1935-ig szolgálta a községet. Nagykanizsán és Sopronban végezte iskoláit, s elődjéhez hasonlóan ő is folytatott külföldi tanulmányokat a hallei egyetemen. Fenyves Edének több egyháztörténei tanulmánya jelent meg a XX. század elején.
Az egyházközség világi vezetését a presbitérium vagy más néven egyháztanács alkotta. Ennek élén a kurátor állt, s más tisztségviselői is voltak: a két dékán(y) és a helyi egyházi felügyelő. A kurátor először a XVIII. század végi forrásokban kerül elő. Tisztének kialakulásáról nincsenek adataink, feltehetően a XVIII. század elején vagy legkorábban a XVII. század végén történhetett meg, amióta folyamatosan betöltötték a gyülekezet lelkipásztori tisztét.
Az egyháztanács kialakulásáról pontosabb információink vannak. Az 1819-ben tartott egyházlátogatás során kérvényezték az egyházkerület püspökétől a hívek, hogy a kurátor mellé egyházi esküdteket is választhassanak, amit meg is engedtek nekik. Az egyháztanácsban ugyanazok a családok játszották a vezető szerepet, mint a község tanácsában, de az egyházban nem tapasztalható olyan erős elzárkózás a többi famíliától, mint a falu vezetése esetében. Ez nem csupán a presbitérium tagjainak névsorát vizsgálva tűnik fel, hanem a kurátornak választott személyeket tanulmányozva is erre a következtetésre juthatunk. Rögtön az első kurátor, akinek nevét megőrizték a források, agilis volt, név szerint az 1783-ban szereplő Szabó Péter, aki ebben az időben esküdt is volt.
Teljes névsorok egészen a XIX. század derekáig nem ismeretesek, de az mindenképp feltűnő, hogy a legmagasabb világiak által betöltendő egyházi tisztséget a faluban egy agilis viselte. Az első teljes presbitériumot az 1847-es egyházlátogatási jegyzőkönyv sorolta fel. Kilenc tagja volt, s a tagokat az esküdtekhez hasonlóan élethosszig választotta a gyülekezet. Tagjai nemes Ódor Pál, nemes Bocskay Ferenc, nemes Antal Pál, nemes Fülöp János, nemes Antal András, nemes Sándor Lajos, nemes Bertalan Sámuel, nemes Isó István és Horváth János.
A nemesek eszerint többséget alkottak a testületben. Feltételezésünk szerint a nyolc nemes és egy agilis arány nem volt állandó, de az előbbiek folyamatos túlsúlyát nincs okunk kétségbe vonni. A gondnok ekkor nemes Isó István, akinek a XVIII. század utolsó éveiben beköltözött családja a XIX. század közepére már teljesen beilleszkedett a település vezetői közé.
A következő egyháztanács, amelynek minden tagját név szerint ismerjük, 1875-ben volt hivatalban. Negyed évszázaddal korábban törvény szüntette meg a nemesi előjogokat, de a presbitérium összetétele nem változott. Ódor Pál, Sándor Lajos, Ódor István, Sándor János, Fülöp József, Isó István és Isó Dániel képviselték a korábbi nemes rendűeket, Kovács István és Solom Dániel az agiliseket. Az arány tehát változatlan. Megfigyelhető néhány család szerepének növekedése az egyház életében. Az Ódorok, a Sándorok és az Isók két-két taggal képviseltették magukat. A gondnok ekkor nem a presbiterek közül került ki, a tisztséget Bertalan János viselte.
A század végén, 1896-ban is ugyanezt tapasztaljuk. Bertalan Dániel, Isó Dániel, Isó Lajos, Isó Pál, Ódor Pál, Sándor Károly az egykori nemesi családok képviseletében, míg Nagy Sándor és Zábrák Imre, valamint az az évi gondnok, Porga Lajos az agilis eredetűek közül volt tagja az egyháztanácsnak. Nevezett évben még erőteljesebben megmutatkozik a XIX. század második felében a faluban jelentős szerepre szert tevő Isó család súlya az egyház vezetésében.
A XIX. század második felében a gyülekezeti élet megélénkült. Nőegylet alakult, amelynek 1912-ben már 23 tagja volt, s 154 korona vagyonnal rendelkezett. A gyülekezet módosabb tagjai igyekeztek alapítványokkal segíteni a rászorulókat. Ilyen alapítványt tett Bocskay Ferenc kétszáz forint értékben az 1870-es évek elején, vagy Fülöp József a század vége felé.
A gyülekezet életére nézve is súlyos csapást jelentett a XIX. és XX. század fordulóján a Balaton-felvidéki szőlőket megtizedelő filoxérajárvány. Ennek következtében a gyülekezet tagjai közül sokan elvándoroltak a faluból az Alföldre, Kecskemét vidékére, Szlavóniába és Amerikába. Az Újvilágba vándoroltak jó része néhány év elteltével hazatérhetett, de magukkal hozták a kint megismert nazarénus szekta tanításait, amelynek terjedését a hagyományos vallások képviselői aggodalommal figyelték. Az 1900. évi népszámlálás adatai szerint 723 lakosa volt a településnek. Ugyanez a népszámlálás 407 főben adta meg az evangélikusok számát, s ha megnézzük a húsz évvel korábbi adatokat, azt tapasztalhatjuk, hogy akkor 464 evangélikus élt a faluban. Az összlakosság 1881-ben 747 volt, ami azt mutatja, hogy az evangélikus felekezetűek fogyása nagyobb mértékű volt, mint az összlakosságé. A különbözetet bevándorló katolikusok tették ki.
A századforduló időszakában Fenyves Ede lelkész és Bereczky Géza tanító igyekeztek áldozatos munkájukkal helyreállítani a gyülekezeti életet. 1926-ban ünnepelte a közösség a lelkész, 1927-ben pedig a tanító hivatalba lépésének negyvenéves évfordulóját. Az idős tanító még az év folyamán elhunyt, de Fenyves további kilenc évig szolgált a gyülekezetben. Hivatali ideje alatt, 1931-ben robbant ki az egyházközségben az úgynevezett nyugdíjügyi botrány. Lényege, hogy az egyházmegye esperese 1931 tavaszán megállapította: a mencshelyi gyülekezet immár három éve nem fizette be az egyházmegye kasszájába a nyugdíjintézeti járulékot. Ezt a gyülekezet elöljárósága megtagadta, mondván, hogy nem kaptak megfelelő tájékoztatást az ügyben, s emiatt történt mulasztás. A kérdés csak az új lelkész, Csaba Antal beiktatása után rendeződött. Az ekkor már hét-nyolc éves hátralékot, mintegy kétezer-négyszáz pengőt az évtized végén a leköszönő lelkész és a gyülekezet közösen fizette ki. A nyugdíjügy ezután is kényes kérdés maradt, s minden évben igyekeztek a község támogatását is megnyerni a nyugdíjjárulék kifizetéséhez.
A fiatal Csaba Antal lelkésszé választásával, 1937-től megélénkült a gyülekezeti élet a községben. Erre lehetőséget biztosított, hogy sikerült rendezni a nyugdíjügy melletti másik neuralgikus kérdést is, ez pedig a lelkészi és tanítói földeken végzendő közmunkának a kérdése, amelyet a helybeliek csak „robotként” emlegettek. Az egyházközségi jegyzőkönyvek tanúsága szerint gyakori volt a munka megtagadása. A felgyülemlett indulatokat jelezték az alábbihoz hasonló megjegyzések: „Az Atyaistennek sem megyek el aratni, ha a rosseb meg is eszi a gyülekezet vagyonát.” Ezek hatására az elöljáróik belátták, hogy más módon kell megoldaniuk a lelkész javadalmazását. Nem sokkal később bérbe adták az egyházközségi tulajdonú földeket, és ebből fizették a lelkipásztor járandóságát.
Még 1937-ben vásároltak a hívek adományaiból két harangot az első világháborúban beolvasztottak helyett. A lelkész a nyári időszakban bibliaórákat tartott, bevezették a gyermekistentiszteleteket, és a gyülekezet ifjúsága is rendszeresen összegyűlt beszélgetésekre. A lelkész felesége az egyházi énekek tanításában vállalt szerepet. A szervezett gyülekezeti munka nem szakadt meg abban a másfél évben sem, amikor a lelkész frontszolgálatot teljesített a második világháborúban.
A második világháború az elsőnél súlyosabban érintette a községet. Erősen megsérültek az egyház épületei. A templomot 1948-ban, a lelkészlakot 1949–50-ben sikerült egyházkerületi támogatással felújítani.
Az újjáépítés reményteli időszakára hamarosan az elnyomás évtizedei következtek. Az evangélikus egyházat – a többi felekezethez hasonlóan – igyekeztek visszaszorítani, s ahol lehetett, gátolni a munkájukat. Államosították az iskolákat, elvették az egyház javait. 1952-ben állami nyomásra átszervezték a magyarországi evangélikus egyházszervezetet. Ennek keretében a zalai és a Balaton-vidéki egyházmegyéket összevonták a veszprémi egyházmegyével. Mencshely is a létrejött új veszprémi egyházmegye része lett. Ekkor már csak 292 evangélikus hívő élt a községben.
A más keresztény felekezetekhez tartozó mencshelyi lakosoknak a XIX. századig nem volt önálló gyülekezetük a községben. A reformátusok 1834-ig az evangélikusokkal közösen használták azok egyházi ingatlanait. 1834-ben azonban ideiglenes istentiszteleti helyiséget alakítottak ki maguknak, és lelkipásztort, illetve tanítót fogadtak.
Az elválás körüli nehézségeket jelzik azok a megjegyzések, amelyek a mencshelyi evangélikus egyház jegyzőkönyveiben ebből az időből származnak. Az evangélikus templom boltozásakor például külön kiemeli a jegyzőkönyv, hogy óvakodtak igénybe venni a reformátusok segítségét, nehogy azoknak később valami jussuk legyen a templomhoz.
A kicsiny református gyülekezet ma is álló templomát az 1870-es évek végén építette közadakozásból. Az egyházközség országos gyűjtést szervezett, s megbízottai nemcsak a Dunántúl távolabbi településeibe, de még az Alföldre is eljutottak. A reformátusok létszáma az 1881-es és 1900-as népszámlálások szerint megközelítette a másfélszázat a településen.
A katolikusok lélekszáma jóval kevesebb volt. A XVIII. századból származó összeírások szerint bevándorolt, nem nemesi származású hívők alkották a katolikusok nagy részét. Kivételt képeztek a Balassa család tagjai, akikre az első adat Mencshelyen 1696-ból való. Ekkor vásároltak meg Balassa György fiai egy nemesi telket a községben. Nevezett család volt a helybeli katolikus egyház fő támogatója. Tagjai közül többen jutottak be a vármegyei nemesség körébe, sőt egyikük a szombathelyi püspöki székbe emelkedett a XIX. század elején. A felemelkedéshez a vagyon jelentette az alapot, de egyben a felemelkedés szolgálta a vagyonszerzést is. A család egyik egyházi pályára lépett tagja, Balassa Albert veszprémi kanonok tizenötezer forintot áldozott a katolikus templom 1813-ban megkezdett építésére.
A templomot 1814. június 5-én szentelték fel. A templom megépültével nem alakult plébánia Mencshelyen, a vasárnapi szentmiséket továbbra is Nagyvázsonyban tartották, viszont egyes ünnepeken helyben vehettek részt a hívek a szertartáson. A katolikus templomépítés valószínűleg növelte a hasonló létszámú reformátusság önálló gyülekezet utáni vágyát, s ezzel elősegítette a falu harmadik templomának a felépülését.
Az 1824. évben felvett katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyv részletes képet nyújt a mencshelyi katolikus templomról és közösségről. Mencshely Nagyvázsony filiája, azaz leányegyháza volt. A nemrégen felépült templomot, amelyet a Szentháromság tiszteletére szenteltek, jó állapotban találták a vizitátorok. Cseréptető fedte az épületet. Egy tornyát írták össze, amelyben egy 1810-ben készült több mint másfél mázsás harang található. A harang felirata a következő: „Heinrich Eberhard – Mentseli Nemes Helységben lakozó Kevés számú Romai Catholica Hiten levő Hiveknek Balgoságokbul Isten ditséretire szereztetett 1810 esztendőben Pesten.” E szerint a felirat szerint a harangot ugyanaz a mester öntötte, mint az evangélikusok öt évvel korábban vásárolt harangját. A feliraton kívül egyik oldalán Szent Márton püspök, a másik oldalán pedig Loyola Ignác domborműve díszíti. A harangot csak 1819-ben szentelték fel.
A templom belsejét is kielégítő állapotban találták. Belső felszerelése szerény. Nem volt orgonája, egyetlen oltárát a Szentháromság tiszteletére szentelték. Az oltár fából készült. A tabernaculum zárható, de az oltáriszentséget nem őrizték benne. Az épületben nem volt keresztelőkút, sekrestye.
A liturgia kellékei közül egy aranyozott rézkehely és egy aranyozott tál, valamint egy aranyozott füstölő volt az egyházközség tulajdonában. Mindhármat Balassa Albert adományozta. Az egy rend miseruhát fából készült szekrényben tartották, ministránsruhájuk egyetlenegy sem volt. Könyvek tekintetében sem állt valami jól a gyülekezet: egy misekönyvvel, egy szertartáskönyvvel és egy magyar nyelvű evangéliummal rendelkeztek. A templomhoz nem tartozott semmiféle alapítvány, javadalom vagy ingatlan. Mindez arra mutat, hogy a templomot már építtetői sem mindennapos használatra szánták, ahogy a nagyvázsonyi plébános is csak évente egyszer, Szentháromság vasárnapján tartott Mencshelyen szentmisét. Minden egyéb alkalommal a híveknek az anyaegyházba kellett elmenniük.
1846-ban újabb leltárt vettek fel a templomhoz tartozó javakról. Az ebben felsorolt eszközök nagyjából ugyanazok, mint amelyekkel korábban találkoztunk, viszont a gyülekezet az eltelt két évtizedben építtetett egy orgonát. Megemlítették a templomban lévő fenyőfa padokat is, tíz volt belőlük az épületben, valószínűleg nem új szerzemények, meglehettek már a korábbi vizitációkor is. Újdonság viszont az a négyszázhúsz forint tőkéjű alapítvány, amelyet Balassa Terézia hagyott a nagyvázsonyi plébánosra, hogy mutasson be szentmisét családja elhunyt tagjainak lelki üdvéért. Ehhez kapcsolódott a minden év márciusában Lukácsy József táblabíróért Mencshelyen elmondandó szentmise. Az alapítvány körül egyébként nem volt minden rendben, a Balassa család vonakodott kifizetni a rendelt összeget.
A templom alapításakor szervezték meg a katolikus elemi iskolát a községben. Az evangélikus iskolával ellentétben már a XIX. században is gyermekhiánnyal küzdő intézmény alig százéves fennállás után elenyészett. Utolsó tanítója 1928-ban hagyta el állását.
Egy felekezetileg vegyes lakosságú település vizsgálata esetén felmerül a kérdés, hogyan éltek egymás mellett a különböző felekezetű emberek, milyen kapcsolatot alakítottak ki egymással, voltak-e közöttük ellentétek. Mencshely esetében a XVIII. század második felétől adnak erre választ a forrásaink. Úgy tűnik, hogy kisebb torzsalkodásoktól eltekintve nem voltak feszültségek a felekezetek között. Ilyen átmeneti feszültségforrás volt a harangok kérdése. Sok református és katolikus lakos nem érezte magáénak az evangélikus templomba, a falu akkor még egyetlen templomába vásárolt harangokat, s emiatt nem vett részt az adakozásban sem. Ennek kapcsán készültek el a bemutatott harangozási szabályzatok, amelyek igyekeztek szankcionálni a nem fizetőket.
A XIX. század elején a katolikusok templomépítésével egyfajta verseny alakult ki a gyülekezetek között, de ez sem az egyházak kárára, inkább a javára szolgált. A fennmaradt források azt mutatják, hogy sok esetben szívélyes viszony alakult ki a mencshelyi evangélikus prédikátor és a nagyvázsonyi plébános között. Erre utal hangnemével a nagyvázsonyi plébános egy 1778-ban kelt levele, amelyben megengedi a mencshelyi lelkésznek, hogy nemes Sándor István 44 hetes elhunyt gyermekét eltemesse. Egyben arra kérte a prédikátort, Tompos Balázst, hogy értesse meg a község bírájával és esküdtjeivel, hogy ő „magát az Augustana Religionak Plebanusava nem tartja, se nem is tartotta”.
A reformátusok és az evangélikusok viszonya rendezettnek látszik, bár az anyakönyvekből némi – inkább csak látszólagos – ellentét kiolvasható. „Szegény megátalkodott kálvinista Pálfit (…) penitencziális énekszóval temettettem el. A szokott temetéskori Énekeket: Már elmegyek az örömben…, Jer temessük el ő testét… nem engedtem el énekelni” – írta be a halotti anyakönyvbe Tompos Balázs 1776-ban.
A településen – amint ez talán természetes is – vallásbéke honolt. A különböző felekezetekhez tartozó személyek közötti házasságkötésekre is vannak adataink. Úgy tűnik, a vallás kérdése nem játszott kiemelten fontos szerepet a jövendőbeli házastárs kiválasztásában. Az anyakönyvekben számtalan bejegyzés olvasható, amikor evangélikusok reformátusokhoz mentek hozzá, vagy vegyes házasságból született gyermekeket kereszteltek meg. Katolikus–protestáns házasságokra is találunk példákat, de azokat nem köthették a protestáns lelkész előtt, a katolikus egyház megkövetelte a katolikus szertartás szerinti egybekelést.
Arra is volt példa már a XVIII. században – amikor ez főként vidéken még egyáltalán nem számított természetesnek –, hogy némelyek nem jártak templomba, nem teljesítették az egyházzal kapcsolatos kötelezettségeiket. Az 1781-ben meghalt Bertalan György egyházi temetését ezért tagadta meg Bozzay György lelkész. Dancs György nagyvázsonyi katolikus plébános közbenjárására (Bertalan György evangélikus volt!) végül beleegyezett abba, hogy a halott kikísérésekor megkondíthassák a harangokat, de sem maga nem prédikált a temetésen, sem az oskolamesternek nem engedte ezt meg.
A három gyülekezetnek a XX. században azonos problémákkal kellett szembenéznie. Mindegyiküket hasonlóképpen sújtotta a kivándorlás és a világháborúk miatt emberéletben és anyagiakban bekövetkezett veszteség. A második világháború után pedig egyaránt puszta létükért, megmaradásukért kellett küzdeniük. Mindezek a megpróbáltatások nemhogy távolították volna a különböző felekezetek képviselőit, hanem közelítették őket egymáshoz.
Az evangélikus templom, 1950-es évek (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Fényképtár)
Az evangélikus templom karzata, 1950-es évek (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Fényképtár)
)
Horváth József evangélikus lelkész prédikál, 1980-as évek (Baloghné Bertalan Katalin gyűjteményéből)
Az 1848-as emlékmű az evangélikus templom előtti téren (H. Szabó Lajos gyűjteményéből)
Az evangélikus templom oltára (H. Szabó Lajos felvétele)
Bocskay Ferenc sírja, 1980-as évek (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Fényképtár)
A beboltozott evangélikus templom, 1950-es évek (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Fényképtár)
Az evangélikus parókia a templomudvarról, balra Horváth József lelkész, 1956 (Baloghné Bertalan Katalin gyűjteményéből)
A református templom, 1950-es évek (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Fényképtár)
A katolikus templom, 1950-es évek (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Fényképtára)
Násznép az evangélikus iskolában, 1951 (Márkusné Vörös Hajnalka gyűjteményéből)
Útban hazafelé a Nagyvázsonyi úton, a háttérben az evangélikus és a református templom, 1942 (Egyed László gyűjteményéből)
Násznép a két világháború között (Mátyás Károlyné gyűjteményéből)
Keresztelő után, 1958 (Tuza Ferencné gyűjteményéből)
