A hegy leve, a hegy kincse

Teljes szövegű keresés

A hegy leve, a hegy kincse
A szőlőművelés nagyon hosszú múltra tekint vissza Mencshelyen. A község első említése is (1269) a Halom-hegyen lévő szőlők miatt kialakult perpatvar kapcsán maradt fenn. Feltételezhető, hogy a környékbeli településekhez hasonlóan itt is az egyik legfontosabb művelési ág a szőlőtermesztés volt már a középkor korai századaitól kezdődően. A török hódoltság időszaka alatt a végvárak közelében lévő területeken a végvári katonák készítették a bort. Mencshelyre is a nagyvázsonyi őrségben szolgáló birtokosok járhattak ki megművelni a Halom-hegyen lévő szőlőjüket.
A másfélszáz éves török uralom, az állandó csatározások, majd a XVIII. század első évtizedének Habsburg-ellenes harcai azonban nem kedveztek a szőlőművelésnek. Területe a középkorihoz képest visszaszorult, a termesztés technikai színvonala pedig alig fejlődött az évszázadok folyamán.
A korábbi bizonytalan időszakot felváltotta a XVIII. század békésebb korszaka. Ez a békés időszak lehetőséget biztosított a termelés újjászervezésére az országban. A szántóföldi gazdálkodás fejlődése mellett nem maradhatott el a szőlőművelés megújulása sem. A XVIII. század derekán egyre-másra jelentek meg az országban a hegyközségi artikulusok, szabályozások, amelyek írásos formában rögzítették az egyes szőlőhegyek szokásait, rendtartását.
A szőlőtermesztés a szántóföldi művelésnél jóval nagyobb befektetést igényelt. Ennek köszönhetően a földesúr kedvezményeket helyezett kilátásba azon jobbágyai számára, akik vállalták a nehézségeket, s a dombok bozótos, erdős vidékét évek hosszú munkájával termékeny táblákká változtatták. Mivel a jobbágyok a saját erejükkel tisztították meg a vad növényzettől és telepítették be szőlőtövekkel ezeket a területeket, és mivel időről időre gondoskodni kellett a megművelésükről, jóval nagyobb önállósággal rendelkeztek szőlőbirtokaik, mint szántóik felett. Eladhatták, bérbe adhatták ezeket a területeket, s a földesúrnak csak dézsmával tartoztak a termés után. Ebben a szabadabb birtoklásban gyökerezett a szőlőhegyek önálló szervezete.
A Mencshely területén lévő Halomi Hegyközségről csak szórványos adataink vannak. Nem ismerjük a hegyközség rendtartását, csupán valószínüsíthetjük meglétét. A hegy szervezetére, feladatkörére és életére azonban értékes információkat nyerhetünk a Balaton-felvidék környező településein alkalmazott artikulusok vizsgálata segítségével.
1754-ből maradtak fenn a veszprémi káptalan Balaton-melléki szőlőhegyeinek, mégpedig Balatonalmádi, Alsóőrs, Csopak, Balatonfüred, Lovas, Paloznak, Kispécsely, Nemespécsely és Vászoly község hegyeinek az artikulusai. A rendtartás vizsgálata előtt egy lényeges különbségre kell felhívni a figyelmet. A nevezett települések mind a veszprémi káptalan földesurasága alatt voltak, ezzel ellentétben Mencshely község nemesi község voltánál fogva saját lakosságának, azaz nemesi communitasának tulajdonát képezte. Ahol tehát a káptalani birtokok artikulusai a földesúrról vagy annak képviselőjéről ejtenek szót, ott Mencshely esetében a községre, a közösségre kell gondolnunk.
Az artikulusok elsősorban abból a célból születtek, hogy az egyes szőlőbirtokosoknak a közösséget is érintő dolgait, bizonyos munkák elvégzésének rendjét, a hegyvám fizetésének módját, illetve a különböző kihágások elkövetőinek büntetéseit egységesítsék, rögzítsék. A hegyközség egy, a községtől szervezetileg teljesen elkülönült, önálló infrastruktúrával rendelkező szervezet volt, amely azonban tagjait tekintve jórészt azonos volt azzal a községgel, amelynek területén létrejött.
A rendtartás részletesen szabályozta a hegy tisztségviselőinek státuszát.
A szervezet élén a hegybíró állt, akit évente választottak, egy meghatározott napon, általában Szent György-nap, április 24-e környékén, a tavaszi munkák kezdetén. Az ő munkáját segítették a hegyesküdtek, valamint a hegy egyes részeiért felelős hegymesterek. Nem volt ez másként Mencshelyen sem. Ha a töredékes adatokat megnézzük, azt tapasztalhatjuk, hogy a hegyközség vezetése és a község vezetése azonos személyekből áll. Úgy tűnik, hogy Mencshelyen nem is alakult ki az önálló hegyesküdti tisztség, a község esküdtjei automatikusan betöltötték ezeket a pozíciókat. Legalábbis ezt erősíti meg néhány, a hegybíró által kiadott irat, amelyet rajta kívül a falu tanácsának tagjai láttak el kézjegyükkel. A hegybíró feladata volt a rendtartás betartatása a birtokosokkal, a panaszok meghallgatása és kisebb ügyekben az ítélkezés is.
Az 1754-es rendtartás cikkelyei a tisztségviselők választása mellett részletesen foglalkoztak a gazdálkodás és a békés egymás mellett élés kérdéseivel. Fontosnak tartották a határok tiszteletben tartását. Ezeket a szőlők közti mezsgyék, barázdák jelezték, amelynek évenkénti vizsgálata az újonnan választott hegybíró feladata volt. Az utakra és a kapukra szintén nagy gondot viseltek. Mindenkinek a saját szőlője mentén karban kellett tartania a rá tartozó részeket. Az utak jó állapotban való megőrzésével igyekeztek elejét venni, hogy egymás földjét összetapossák. Tiltották is a rendelkezésben, hogy letérjenek a kitaposott útról és saját ösvényt csináljanak. A kapuk, kerítések a szőlőben tartott állatok miatt voltak fontosak. Egy-egy elkóborolt sertés vagy marha komoly kárt tudott okozni a termésben. Ezzel magyarázható a hegytörvény szigorúsága is az állatok tulajdonosaival szemben. Az elkószált jószágot csak a károk megtérítése és a súlyos büntetés megfizetése után kaphatta vissza gazdája. Sőt azt is megengedte a rendelkezés, hogy ha nem sikerül a kártevő állatot behajtani, akkor lelőjék; ilyen esetben a gazdának a tetemet kellett kiváltania. Nem tiltották tehát a szőlőben való állattartást, de részletekbe menően szabályozták azt, beleértve a legeltetést is. Kora tavasztól késő őszig tilos volt az állatokat kihajtani a legelőre a hegyközség területén.
A bor minőségének s ezáltal eladhatóságának védelmét szolgálták azok a rendelkezések, amelyek a szüretről intézkedtek. Szüretelni csak a közösség által meghatározott naptól kezdve lehetett. Büntették a borhamisítókat, akik lédús gyümölcsök levét keverték a borhoz, s ezzel rontották a hegyből származó ital hitelét a vásárlók előtt.
A szőlőhegyen a leggyakoribb bűnesetek közé a lopás tartozott: az érett gyümölcs leszedése a tőkéről vagy a fákról, de előfordult pincék feltörése, kirablása is. Megakadályozására tiltották ki az idegeneket a hegyről. Akit a hegyőrök rajtakaptak, azt a hegybíró elé vezették, s ha nem tudta hitelt érdemlően megmagyarázni ottjártának okát, megbüntették.
Szigorú erkölcsvédő rendszabályokat is bevezettek. A falutól távolabb lévő pincéknél, messze a vigyázó anyai szemtől gyakran megesett, hogy a fiatalokat egymással kapták. Attól függően, hogy házas ember követett-e el házasságtörést vagy hajadon, különböző büntetéseket szabtak rájuk. A verekedések kialakulását az egymás iránti illő tisztelet megadásával akarták elkerülni. Tiltották a káromkodást és egymás gyalázását.
A hegybírónak kötelessége volt hetente, de ha lehetett, még gyakrabban végiglátogatni a szőlőhegyet, hogy felügyeljen a munkásokra, vincellérekre.
Részletesen szabályozta a hegytörvény a nagy értéket képviselő szőlők forgalmát. Szőlőföldet eladni csak a hegyközség elöljárói előtt lehetett. Mielőtt sor került volna az üzlet megkötésére, nyilatkozniuk kellett az eladó rokonainak, a szomszédoknak és a többi helybeli birtokosnak, hogy nem tartanak igényt az adott földterületre. Csak ezután vált szabaddá a vásár. Ha később mégis kiderült volna, hogy valaki, aki az eladásról nem tudott, és elővételi joggal rendelkezett, meg szerette volna venni a szőlőt, akkor egy éven és egy napon belül ezt megtehette, utána azonban az új birtokos háborítatlanul bírhatta földjét. Ennek okát is adta a rendelkezés: „törvénytelen dologh lévén az, hogy minek utána a megvásárlott szőlő több esztendők forgása alatt mások sörénségivel és nagy költségekkel megjobbéttatván, sok iparkodásoknak megtéréttése nélkül azon szerént, mint eladatott, vetetődjék vissza”.
Az 1764-es mencshelyi községi rendtartás szerint a törvénybíró maximum négy forint értékig szabhatott ki bírságokat. A hegytörvény is minden bizonnyal ezt az összeget tartotta a kiszabható büntetés felső határának. Ennél nagyobb értéket vitató perek esetén a vármegyéhez fordultak a hegyközség tisztviselői. A hegyközség önálló szervezete abban is megmutatkozott, hogy a szőlőbirtokosoktól beszedett hegyvámot teljes mértékben a hegyközség használta fel saját céljaira.

Egyed Vince szőlősgazda borral kínálja vendégét, 1940-es évek (Egyed László gyűjteményéből)

Szüret, 1950-es évek (Antal Vincéné gyűjteményéből)

Antal Vince pincéjénél, 1960-as évek (Antal Vincéné gyűjteményéből)

Szüret, 1960-as évek (Mátyás Károlyné gyűjteményéből)

A halomi hegybíró és az esküdtek aláírása 1841-ből (VeML)

Bakos Károlyné szüretel, 1975 (Baloghné Bertalan Katalin gyűjteményéből)

Pince a Halom-hegyen

A Bertalan-pince ma (Baloghné Bertalan Katalin gyűjteményéből)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT