Az újrakezdés másfél évszázada
Az újrakezdés másfél évszázada
Buda várának a töröktől való visszafoglalását, 1686. szeptember 2-át követően végrehajtott őszi hadműveletek során a térség harc nélkül szabadult fel a hódoltság alól.
A felszabadító háború után az első számbavételek alkalmával a Császári Udvari Kamara Pécsi Prefektusa által készített jegyzékben 1687-ben szerepel ugyan Egregy neve, az élet jeleit is mutató falvak sorába azonban csak az Egregy-patak völgyében északabbra fekvő Máza és Császta került. Az 1695-ben és 1696-ban készített összeírásokban Egregy már lakott hely. Földesura Radonay Mátyás pécsi püspök, akinek évente három forintot fizetett a falu, illetőleg a szokásos munkákat végezte számára. A császárnak mindennemű terményeikből szolgáltatással, évi két forint adóval tartoztak. Háromévi tizedjövedelmük évi átlaga 1 1/3 köböl rozs, 1/2 köböl zab, 1/2 köböl törökbúza, egy forint méhtized, nyolc forint 45 dénár makkoltatási cenzus, hat libra kender, három urna húsz pint bor. Egy lovas katonát öt hónapon át eltartottak.
Egregy területét egy mérföld hosszúságúnak írták le, amin száz hold mezőgazdálkodásra alkalmas föld, 11 kapás szőlő, 22 kaszás rét és mintegy 250 hold makkoltatásra alkalmas erdő van.
Az igen kezdetleges állapotban élő falu megerősödését nemcsak akadályozta, hanem csaknem teljesen vissza is vetette az úgynevezett „rácdúlás.” A falu, hasonlóan a Dél-Dunántúl számos falvához, kiszolgáltatott volt a szerb fegyvereseknek, akik rajtaütöttek a falvakon. A szerbek nem tűrték meg a telepeseket. A korabeli összeírás szerint Egregyen egy telepest lefejeztek, a falunak mind az öt házát felégették, az összes jószágot, köztük hat ökröt elhajtottak. A meglehetősen gyenge lábakon álló közbiztonság
a még csak kiépülőben lévő megyei közigazgatás gyengeségének is a következménye volt. Megfelelő karhatalommal nem rendelkeztek, ezért a rácok visszaszorítására – akik katonai rend szerint szervezték közösségi életüket, és tisztjeik parancsnoksága alatt éltek – a szigetvári várkapitánytól kértek segítséget. Egyetlen lehetősége a megyének az volt, hogy a rácok üldözésére és bebörtönzésére vállalkozóknak oltalomlevelet állítson ki. Baranya vármegye úgy rendelkezett, hogy „a rác népből való csavargókat, tolvajokat, ha a megye bármelyik községéből származnak is, börtönbe kell zárni”.
A következő években a közbiztonság némi javulása eredményeként Egregynek is állandó lakói lettek, illetőleg a lakosság lassú számszerű gyarapodásnak indult.
A környék ezt követően határ- és vele együtt adóztatási vita középpontjába került. A Mecsektől északra elterülő vidéket ugyanis Tolna megye saját területének tekintette, meg is adóztatta. 1709-ben például Egregy is a völgy többi falujával együtt gyümölcsöt, zabot, bort szolgáltatott be Tolna vármegye részére. A katonaság részére ugyanekkor szénát volt köteles adni. Tolna megye egyúttal a sótartozást is igyekezett behajtani.
A Baranya és Tolna megye közötti határvitát végül is bírósági úton rendezték 1720-ban. Magyaregregy a szomszédos Kárásszal, Vékénnyel, Császtával, és Szászvárral együtt végérvényesen Baranya vármegyéhez került.
Az Újszerzeményi Bizottmány előtt a pécsi klérus érvényesíteni tudta birtokigényét. Magyaregregy Lipót császár rendelkezése alapján 1703-ban a pécsi püspök birtokainak részévé vált. Még ugyanebben az évben megtörtént a beiktatás is. A birtoklás körülményei ezután egyházi keretek között bonyolódott tovább. Mivel ez vita tárgyát képezte, III. Károly 1733-ban elrendelte a pécsi klérus birtokainak összeírását. Az elkészült összeírásban most már jól elkülöníthető az 1723-ban született birtokmegosztás, a püspöki, a káptalani, az együttesen kezelt székesegyházi és szemináriumi, valamint a kolumnálisok birtokai. Magyaregregy, Kárász, Vékény, Szászvár, Császta és Máza székesegyházi és szemináriumi birtok lett.
Az összeírásban feltüntették az egyes községek határát, a művelt területeket, a jobbágyok számát és jogállását, állatállományuk számát, a birtokosok jövedelemforrásait, a gazdálkodás körülményeit és lehetőségeit.
A községhatárok megfelelő rögzítése rendkívül fontos volt, mert a perben álló egyes birtokosok a birtoklás tényét ugyan nem vitatták, de a község-, illetve a birtokhatárok helyét egészen másképpen értelmezték.
A helyszíni terepbejárás során a község határait a következők szerint írták le: Egregyen „a határ hegyek és völgyek között terül el, hossza átlagos lépéssel mérve 1 óra 40 percnyi, szélessége 55 percnyi... Az erdő hegyek és völgyek között húzódik végig. Hossza 56 percnyi, szélessége 25 percnyi.”
Amíg a földbirtokosok köre 1733-ra kialakult, addig a jobbágytelekkel rendelkezők száma még hosszú évtizedekig állandóan változott. A fenti helyszíni vizsgálatról készült jegyzőkönyvekben említik is a további telepítési lehetőséget. Magyaregregyen azonban nem volt felesleges föld. Elhagyott vagy bérbe adott sem. Szőlőtelepítésre 15 kapás területen láttak lehetőséget.
Megfigyelhető, hogy a Mecsek belsejében fekvő falvakban, a hegyek között, sokkal többen igyekeztek jobbágytelket birtokolni, mint attól csak néhány kilométerrel távolabb, a Mecsek északi előterében lévőkben.
A telkesjobbágyok számának alakulása: 1713-ban 17, 1720-ban 12, 1733-ban 21, 1752-ben 10, 1767-ben 41, 1792-ben 68, 1828-ban 106, 1848-ban 131.
A feudális rendszer teherviselője, a jobbágy pénz- és természetbeni szolgáltatásokkal tartozott az államnak, a megyének, az egyháznak, a földesurának, emellett eltartotta papját és tanítóját. Az állami terheket a hadiadó és a katonatartás jelentette.
A hadiadót az országgyűlések egy összegben határozták meg, amit aztán szétosztottak a megyék között. A megyei adószedők a vagyon, a dica szerint vetették ki a hadiadót az egyes uradalmakra, falvakra, illetőleg az adókötelesekre. A dica megállapítása a megyében megadott kulcsok alapján számítással történt.
A megye önadóztatási joga alapján közszükségleteinek fedezetére háziadót szedett, amely fölött az alispán rendelkezett. A háziadó mértékét a hadiadó adóalapjához viszonyítottan a megyei közgyűlés határozta meg. 1728–1729-ben a közös adóalap és számítási kulcs a következő volt: Jobbágy 2 forint 40 krajcár; felnőtt fia, lánya és testvére 2 forint; nőtlen felnőtt fia, lánya és testvére 1 forint 50 krajcár; zsellér 2 forint, házatlan zsellér 25 krajcár. Ökör 1 forint 50 krajcár; tehén 1 forint; kétéves 50 krajcár, egyéves 10 krajcár; ló 1 forint 25 krajcár, kétéves csikó 50 krajcár; sertés 20 krajcár, malac 12 krajcár. Kukorica 15 krajcár, hüvelyesek 12 krajcár, gabonafélék 10 krajcár, méhkas 12 krajcár, bor, első osztályú 20 krajcár, másodosztályú 15 krajcár, harmadosztályú 10 krajcár. Patakmalom 6 forint, vízimalom 2 forint, szárazmalom 1 forint, kereskedő 5–10 forint.
A kivetett adó összege 1728–1729-ben
Hadiadó
|
Háziadó
|
Összesen
|
127 F. 26 Kr.
|
54 F. 54 Kr.
|
181 F. 80 Kr.
|
A katonai beszállásolás költségei is közvetlenül az adófizetőket terhelték. 1729-ben a falunak például egy katona és egy ló eltartásáról kellett gondoskodnia.
Az egyházat az országos törvények alapján illette meg a termésnek és a terméknek az 1/10 része.
Az úrbéri szolgáltatásokat 1767-ig a szokásjog alapján konkretizálták, ekkor azonban Mária Terézia királynő rendelkezésére községenként írásban rögzítették. Az úgynevezett Urbáriumban megállapították az egész telek mértékét. Magyaregregyen ez 24 hold szántóból és 12 szekérre való rétből állt, utóbbit évente csak egyszer kaszálták. A hold nagyságát két pozsonyi mérőben határozták meg. Rögzítették a jobbágyok haszonvételét: a Szent Mihály napjától Szent György napjáig terjedő borkimérés jogát, az irtásföldek sorsát, a legelők védelmét és használatát, az erdei faizást, a makkoltatást. Előírták a robotterheket is: minden egész telkes jobbágy köteles volt hetente egy napot napkeltétől napnyugtáig (az etetést és itatást, az oda- és visszamenetelt is beszámítva) a földesúr számára „két Vonyos marhával, maga Ekéjével vagy Boronájával szolgálni”. A fogatos szolgálat helyett heti két nap kézi munkát is adhattak. Az egyes jobbágyok és zsellérek konkrét kötelességeit tabellákban részletezték. A házas zsellérek évi 18, a házatlan zsellérek évi 12 napot szolgáltak kézi munkával. A szolgálat pénzben történő megváltására volt lehetőség, de a jobbágy arra nem volt kötelezhető.
A szokott szolgáltatáson túlmenően a jobbágy évente egyszer hosszú fuvart is tartozott adni. Ezt többekkel összefogva is teljesíthette. A fuvar távolsága nem haladhatta meg a kétnapi járóföldet. Szántás, kaszálás és szüret idején nem kötelezhették erre a jobbágyot. Minden egész telkes tartozott ezenkívül az uraság házához az erdőből egy öl fát szállítani, amelyet a gyalogrobotosok már előkészítettek.
A jobbágyot kötelezték a termés kilencedének a kiadására, a hegyvám és a termés összehordására. Az itt felsoroltakon kívül másra nem vehették igénybe. Ha mégis szükség volt például fuvarra, akkor azt a kialkudott bérért teljesítette.
Tartozott viszont a jobbágy a roboton kívül az ártalmas vadállatok kiirtására három napig tartó vadászattal, az uraság által adott puskával, lőporral, „seréttel és golyóbissal”. Ez a kötelezettség Magyaregregyen különös jelentőséggel bírt.
A kilencedet minden termésből (a házikert veteményeit kivéve), a méhekből, bárányokból, gidákból, amelyek a tárgyévben születtek, ki kellett adni. Azt a földesúr pénzben és más egyébben nem kérhette. A kilencedszedés ideje Szent István-napig tarthatott. Ennél későbbi szedéséhez a vármegye engedélye kellett. A hegyvámot (az akót) pozsonyi mértékben szedhették: 1 akó 32 pintnek felelt meg. A terméseredményektől független, állandó szolgáltatást jelentett.
A földesúr a magvaszakadt vagy elszökött jobbágy földjét visszavehette. Az árvákra és az osztályos egyezségre külön rendelkezések vonatkoztak. A vadászat, halászat és a madarászat joga a földesurat illette. Övé volt a vásárok, mészárszékek és a vámok jövedelme is.
Rögzítették a földesúr részére megtiltott cselekményeket, a jobbágyok tiltott cselekményeit és felelősségre vonásuk módját. A jobbágyot általában testben és pénzben csak úriszék, a földesúri bíróság által büntethették. Ura engedélye nélkül irtásokat létrehoznia nem volt szabad. Aki ez ellen vétett, az elvesztette bérét, és kártérítéssel tartozott. Aki az erdőket rontotta, a fákat nyeste, a kártérítésen felül háromnapi munkával büntették. Mindenféle kollektív fellépést 24 pálcaütéssel toroltak meg. A sertéseknek az erdőben csalárd módon való behajtását tiltották, az a makkbér megduplázását jelentette. Gubacs és makk szedése háromnapi robot terhe mellett tilos volt. A robotban vétkes módon meg nem jelentet 12 pálcaütéssel sújtották.
A terhek mérséklésének igénye vezérelte Magyaregregy jobbágyainak egy részét arra, hogy a földesúrral 1778. március 24-én kötött szerződéssel terheit, egészen vagy részlegesen, pénzben megváltsa. A szerződés szerint a pénzben történő megváltás az 1778–1779–1780-as évekre vonatkozott. Egy gyalogos szolgálatot 12 krajcárral váltottak meg, melynek egyik felét Szent György-napkor, a másik felét Szent Mihály-napkor voltak kötelesek az uraság pénztárába letenni.
A házaszsellérekre a megállapodás külön rendelkezett. Ők robotjuk megváltásáért négy forintot, valamint további egy forintot fizettek árenda címén.
A szerződésben érintett egregyi jobbágyok: Vókó Ferkó, öreg Márton János, Deák Péter, Sáfrán Mihály, Sáfrán Péter, Sáfrán László, Márton András, Vókó Ignácz, Foris György, Foris István, Balog György, Élias Hinpl.
A jobbágyot terhelték a különböző megyei és községi közmunkák is. A megye többek között például a Vízvölgyben lévő falvak jobbágyait is kirendelte 1703-ban hídfelújítási munkára.
)
)
