A megélhetés megpróbáltatásai
A megélhetés megpróbáltatásai
A táj hasznosítása kétféleképpen történt: a mezőgazdasági földeken úrbéres gazdálkodás folyt, az erdőket maga a földesúr művelte majorsági gazdálkodás formájában. Az erdőgazdálkodást a Kárászon elhelyezett erdőhivatalból irányították.
Telekgazdálkodás a török alóli felszabadulását követő években még nem történt. Olyan kevés lakosa és igavonója volt ekkor még falunak, hogy a mezőgazdasági művelésre alkalmas földeket szabadon használhatták. A jobbágytelkeket 1695-re mérték ki. Magyaregregyen ekkor 4 1/8 egész telket műveltek. Búzavetésük kilenc 1/1, zabvetésük négy hold volt. Rétjük 14 kaszás.
A mezőgazdasági művelésre alkalmas földek azonban csakhamar elfogytak.
A szántóföldi termelés 1828-ban ráfizetéses volt. Az egy adózóra jutó számosállatok száma is a legkevesebbek közé tartozott a Hegyháti járásban.
A rétekről egy kaszás terület után általában egy kocsi szénát gyűjtöttek. Egregyen ekkor a terület letisztítása után 17 kaszásnyi területet lehetett volna még használni. A széna minőségét jónak tartották.
Legelőül az ugaron hagyott szántók, a lekaszált rétek, valamint az erdők között lévő területek jöttek számításba.
A szőlőkben egykapásnyi területen általában négy-öt urna bor termett. A szőlők többsége idős ültetésű, és többségében vörösbort termő.
Az erdők tölgyesekből és bükkösökből álltak. Fele-fele arányt képeztek. Az erdőket, a tűzifát és a jobbágyok házi szükségletét kivéve, nem hasznosították. Bővében voltak pedig az épület- és szerszámfának. A földesúr az erdőből hasznot ekkor még nem húzott. A makkoltatásért járó összeg is bizonytalan volt, mert nem termett minden évben.
A növekedő igényeket további termelésbővítéssel lehetett csak kielégíteni. Az extenzív utat továbbra is az erdőirtás jelenthette, bár erre vonatkozó adatunk nincs. Az intenzív mód továbblépését a XIX. század fordulója körül a háromnyomásos rendszer kialakítása eredményezte. A szántókat három részre osztották. Az egyik harmadba őszit, a másodikba tavaszit vetettek, a harmadik maradt csak ugaron. Az őszi vetések helyére a következő évben tavaszi vetés került, a harmadik évben pedig ugaron maradt. A bővítés így az ugarok terhére történt.
A szántóterületek változásai: 1695-ben 14 kishold, 1715-ben 104 köböl, 1720-ban 125 köböl, 1733-ban 214 pozsonyi mérő,1828-ban 652 kishold.
A rétterületek változásai: 1695-ben 14 kaszás, 1715-ben 16 kaszás, 1720-ban 24 kaszás, 1733-ban 214 kaszás, 1828-ban 522 kaszás.
A szőlőterületek változásai: 1695-ben 8 kapás, 1715-ben 6 kapás, 1720-ban 20 kapás, 1733-ban 86 kapás, 1828-ban 133 kapás.
Az itt közölt adatok többnyire a megyei háziadó alapját képező összeírásokból származnak. Hogy mennyire nem pontosak, azt jól mutatja az 1733-as helyszíni bejárás eredménye. Abból kiderül, hogy a bemondás alapján felvett területi adatok a valóságosnak a felét sem érik általában el.
Az állattenyésztés az első évtizedekben csak az igaerő-szükségletet, a helyi fogyasztást, illetőleg az adót volt hivatva biztosítani. Az igaerőt sokáig a tehén, illetve az ökör jelentette. Lovat először 1713-ban lehetett mutatóban találni. Számuk a 14 ökörrel szemben négy. 1752-ben a lovak száma 13, jelentősen növekvő. Csaknem elérte a lovak száma a tehenekét, illetve meghaladta az ökrökét. A fejlődés ezt követően az ökörtartásban jelentkezett. 1828-ban 117 ökörrel szemben csak 20 lovat írtak össze.
Az első nagy testű állat, amit minden bizonnyal igavonásra is használtak, a tehén volt. 1695-ben nyolc felnőtt állatot vettek számba. Számuk 1752-re 24 lett. 1828-ra a tehenek számának emelkedése nem olyan látványos, mint az ökröké. Magyaregregyen 27 fejőstehén volt, amelyek továbbra is az önellátásra voltak csak elegendők.
Annak ellenére, hogy erdei környezetben éltek, az összeírások nem tanúskodnak jelentősebb sertésállományról sem. 1713-ban 47, 1752-ben 24, 1828-ban 67 felnőtt állatról adtak számot.
1935-ben 67 törpebirtokos (egy katasztrális hold alatti birtokos) 25, a 113 egytől öt katasztrális holdon gazdálkodó 294, a 147 öttől ötven katasztrális holdon gazdálkodó 1513 katasztrális hold földön gazdálkodott. Egy további birtokosnak 55 katasztrális hold földterülete volt, egyedül őt számíthatjuk a gazdag paraszt kategóriába tartozónak. A paraszti birtokokra a középbirtokos kategória a jellemző.
A középparaszti kategóriába tartozó családoknak a föld az e fejezetben tárgyalt egész időszakra érvényesen nem adott elegendő megélhetést, a földművelés mellett mással is foglalkozniuk kellett. Az erdőről fát fuvaroztak, fával kereskedtek Bonyhádon. Erdőrészük is volt. A lófogattal rendelkezők szabad idejükben, valamint ősszel és télen az erdőgazdaságnak fuvaroztak. Szőlőt csak saját szükségletre műveltek. A szántóföldi művelésnél már vetésforgót alkalmaztak. Takarmányozás céljára lucernát vetettek, ennek további funkcióját a talajerő javítása képezte. A lucerna után sikeresek voltak a búzavetések. Búza után a vetésforgóban őszi, illetve tavaszi árpa, kukorica következett. Még ismerték az ugarolást is, de teljesen nem hagyták a földet kihasználatlanul. Zabos bükkönnyel vetették be, ami lazította, felerősítette, gyomtalanította a talajt.
A gabonacséplés kalákában történt. Szomszédok, rokonok összefogtak. Az ötvenes években ezt megszüntették, bérmunkásokkal csépeltettek. Részes aratást általában a Komlóra járó bányászok vállaltak. Kivették évi szabadságukat, és aratni mentek. Minden tizedik kereszt képezte az aratórészt.
A megélhetést a föld a második világháborút követően a kötelező terménybeszolgáltatás miatt az eddigieknél is kisebb arányban biztosította. Tulajdonképpen azért kellett a földeken dolgozni, fuvarozni, hogy az előírt terménymennyiséget be tudják szolgáltatni. Nem vették figyelembe azt, hogy a középparaszt egész családjának össze kell fognia ahhoz, hogy a beszolgáltatásnak eleget tudjon tenni. Ahol a család gyöngébb volt, ott bizony „lesöpörték” a padlást, elvitték az állatokat. A falu szerencséjére az összetartozás tudata az ötvenes években sem szűnt meg, a tanácselnök is helybeli volt, így kirívó meghurcoltatásra nem került sor.
A parasztgazdaságokban 1956 után fellendülés volt észlelhető. Eltörölték a beszolgáltatást, az állattartók kedvezményben is részesülhettek. A gazdaságok gyarapították jószágállományukat. Három-négy tehénnel és ezek szaporulatával rendelkeztek. A tejet csarnokba hordták, ahonnan azt lehűtve Szászvárra szállították. Helyi fogyasztásra a házaknál is árultak tejet. Még azok is rendelkeztek tehénnel, akiknek csak egy-két hold földjük volt.
Az állatokat továbbtenyésztésre a gazdák maguk nevelték, a felesleget értékesítették. A lovakat három-négy éves korig tartották, majd ezeket is eladták. A téli időszakra csikókat vásároltak, így jutottak pénzhez. A csikókat a tél folyamán nevelték, betanították, hogy a tavasz folyamán dolgozni lehessen velük.
Egyedül a mezőgazdaságból megélni csak az a család tudott, amelyik eleve nagyobb földterülettel rendelkezett – ilyen viszont kevés volt –, illetve amelyik „több lábon állt”. A megoldást elsősorban a szőlészet és borászat piacorientáltsága jelentette. A Babinán levő háromholdas szőlő egymagában többet jelentett a majd húszholdas szántóterületnél is. Nagyon jó siller- és fehérborok kerültek ki innen, ezeket a környék kocsmárosai szívesen vitték, a kocsmai vendégek pedig szívesen itták. Vették a szászvári és
a komlói bányászok is. Minden mennyiséget el lehetett adni. Az 1890-es évek filoxérapusztítását ugyan követte még a korábbi terület mintegy egyharmadára kiterjedő fellendülés, a kuláklistára való kerülés veszélye, amelynek elbírálásánál a szőlőterületeket ötszörösen vették figyelembe, valamint a termelőszövetkezetek megalakítása a szőlőgazdálkodásban azonban tragikus összeomláshoz vezetett.
Fontos szerepet töltött be a vadászat. A megélhetés szempontjából is szükség volt rá, de szenvedéllyé is vált. A hivatalos vadászat az egregyiek számára kevés lehetőséget biztosított, igyekeztek ezért körvadászatokat kierőszakolni. Az 1887-ben elrendelt, majd végrehajtott megyei vaddisznó-körvadászat jól mutatja, miért is volt ez fontos az egregyiek számára.
A kezdeményezés nem Magyaregregyről indult, majdnem el is halt, amikor a község képviselő-testülete jónak látta bekapcsolódni az eseményekbe. A püspök mint földesúr ugyanis a kezdeményezésre azt válaszolta, hogy erdeiben nincsenek vaddisznók, azok csak a pécsváradi alapítványi erdőben fordulnak elő. Magyaregregy képviselő-testülete a püspök állításával szemben bizonygatta, hogy a környékén a vaddisznók már annyira elszaporodtak, hogy a tavaszi ültetvényeket csaknem tönkre is tették. A jövőbeli károk megakadályozása céljából kérték a megyét a vaddisznók elpusztítására. A megye azonban csak házi (az uradalom által végrehajtott) vadászatot rendelt el, aminek siralmas eredménye a magyaregregyieket nem elégítette ki. Most már nemcsak a tavaszi ültetvények tönkretételével, hanem a szőlőkben esett nagymérvű pusztítással is érveltek.
A szomszédos dombóvári Esterházy-féle uradalom kisvaszari erdejének bérlője, jobbaházy Dőry Jenő ismerte az egregyieket, tudta azt is, mi vezérli őket. Előző hónapban ugyanis a községi bírót negyedmagával júliusban orvvadászaton érte, amiért őket a sásdi főszolgabíró pénzbüntetésre ítélte. Az egregyiek célját a kisvaszari erdő gazdag vadállományának kihajtásában látta. Azt állította, hogy a magyaregregyiek saját erdejükben a vadakat minden irgalom és a vadászat szabályaira tekintet nélkül lepuskázzák. Hivatalos körvadászat korábban is volt, állítja Dőry, de vaddisznót sohasem lőttek. A kérdéses erdőben most is személyesen cserkészett, vaddisznót azonban nem látott, őzet, szarvast viszont igen. A magyaregregyiek igazi célja szerinte ezek lepuskázása, mint ahogy azt korábban tilalmi időben is tették.
Az érvek azonban nem hatottak, a megye október 24–26-ára körvadászatot tűzött ki, melynek megtervezésében és lebonyolításában – aggályait félretéve – Dőry Jenő is részt vett. A magyaregregyieket hajtóként az ő keze alá helyezték. A magyaregregyi orvvadászoknak Dőry állításával szemben megvolt a maguk sajátságos etikája. Egy köztük élő külső szemlélő ezt a következőkben látta:
„Egy igaz »rapsic« ki sem ejtette a száján a »puska« szót. Egymás között »vacaknak« nevezték. Szigorú íratlan szabályok voltak, és aki nem tartotta be, kirekesztették. Egy igazi orvvadász sohasem ejtett el vemhes vadat vagy malacokat szoptató vaddisznót. Nem adta el a zsákmányt, legfeljebb a rokonságnak, ismerősöknek adott belőle. A zsákmány elosztásának is rendje volt. A hajtók egyformán részesültek azokkal, akik lelőtték a vadat. Aki talált, az azért többet kapott, és övé lett a »mája és az agancsa«.”
Az erdőt a vadorzó csoportok egymás között felosztották. Ebből sok vita kerekedett, de az is előfordult, hogy egymást meghívták vadászatra. Kicsiben úgy működtek, mint a hivatásos társaságok.
Az orvvadászoknak általában régimódi mordályaik voltak. Az első világháború végén azonban sokan katonai puskákhoz is hozzájutottak. Ennek ellenére még az 1930-as években is használtak elöl töltős fegyvereket, amelyeket úgy kellett felporozni. A tiltott készletek feljavítása 1945-ben történt meg, amikor sok modern katonai és vadászfegyverhez lehetett jutni. Hasonló lehetőséget jelentett 1956 ősze is.
A vadorzónak becsülete volt a faluban, érdekes módon a hatóságok előtt is. Máig számos orvvadásztörténet kereng a magyaregregyiek között, a kalandok leírása mellett bizonyítva a vadorzók találékonyságát, bátorságát, megszállottságát, fegyverimádatát. Az egyik ilyen „Csirke foglár kosztosai” címen ismert. A sásdi járási fogda őre volt Csirke, felesége a szakácsnő. Az első világháború végén Magyaregregyre telepedett egykori kozák, a falu kanásza, hajtóként részt vett egy orvvadászaton. Megfogták, vallatták. Járatlanul a hasonló esetekben, nem tudta kivágni magát szorult helyzetéből. Az elárultaknál házkutatást tartottak, de a házban nem találtak semmit. Következett a pince a szőlőhegyen. Borsos László aknavájárként dolgozott a szászvári bányában. A bányászúton gyalog járt munkába az erdőn át. Fiatalember létére a bányászlámpa mellett egy barnára festett botot is vitt magával mindenhová. Magával vitte a pincébe menet is. Az ő szemszögéből nézve a dolgot, nem lehetett tudni, ki kit kísér. Amikor számára is egyértelmű lett, hogy a csendőrök a házkutatást komolyan gondolják, tekintve, hogy a kádban három puskát rejtegetett, avval állt elő, ne keressék, itt van a fegyver a kezében. A csendőrök, miután átvették a botnak álcázott lőfegyvert, elálltak a pince átkutatásától. A két vadorzó két hét börtönt kapott, amit a sásdi fogdában kellett letölteniük. A fogság abban állt, hogy hétfőn a hegyen át Sásdra gyalogoltak a járási fogdába, a hét végén pedig kosztért hazamentek. A hétköznapokat takarítással, favágással töltötték. A foglárnétól, nekik nagyságos asszonytól, pénzért ebédet kaptak.
A foglár fegyverismeretükre tekintettel rájuk bízta a másoktól korábban elkobzott rozsdásodó puskák tisztítását. Ennél kedvesebb elfoglaltságot nem kaphattak volna. Mindent megnézegettek, megvizsgáltak, megtisztítottak. A rozsdátlanítás több napig tartott. Közben a nekik tetsző fegyvereket kivitték a kertbe és eldugták. Szombat este két-két puskával tértek haza. Vasárnap vadásztak, hétfőn szarvashúst vittek a foglárnénak. Végleges távozásukkor is vittek el fegyvereket, amiket áruba bocsátottak. Fél év is eltelt, mire kiderült a puskák, mégpedig a legjobbak hiánya. Nem volt kétséges, kik tehették. Mindkettőjüket elvitték a csendőrök, de most már gorombábban foglalkoztak velük. A börtön családias hangulata odalett.
Csirke foglárnak is érdeke volt, hogy ne valljanak, bár megfogadta, hogy rabbal többet fegyvert nem tisztíttat.
A vallatás nem járt sikerrel. Egyikük azt állította, ilyet nem merne tenni, mert álmában kibeszéli. Erre „álruhás orvvadászt” helyeztek el a cellájukba, de minden hiába. Megérezték a zsandárszagot, az új cellatárs gatyája ugyanis kincstári volt. Ezt követően terjedt el Magyaregregyen: „Olyan sorsa van, mint Csirke úr foglyainak.”
Az „Eszel-e, iszol-e, Miska” című történet árulójának tette nem maradt megtorlatlan. A nagy erejű Deák Péter komoly tekintély volt a faluban. Beszélték, élve fogta el, és szarvánál fogva vezette be istállójába a legyengült szarvasbikát. Az ugyancsak „gyütt-ment” Mázi Miska sem ismerte a helyi szokásokat, mert az erdésznek elárulta, hogy Deák szarvast lőtt, kocsival haza is hozta, látta a szarvas kilógó lábát. Az erdész Deákot nem merte az erdőn elfogni, hanem beidéztette Sásdra a bíróságra. Idézést kapott Mázi Miska is. Együtt indultak a szokott úton Sásdra, mit sem sejtve, hogy ugyanabban az ügyben járnak. Deákot kétheti elzárásra ítélték, aminek letöltését később kellett megkezdenie. Gyalog jöttek vissza. Nehezen indult közöttük a szó. Mázi Miska bűntudatot érzett, bánta is az egészet. Próbálta magát menteni: „Tudja, Péter bátyám, elszóltam az erdész előtt magam” – bökte ki nagy nehezen. „Nem baj, Miska” – vigasztalta az öreg. Kisvaszarra érve megszomjaztak. Betértek a vendéglőbe, ahol a vendéglős sejtette jövetelük okát. Az öreg megkérdezte vendégét: „Eszel-e, Miska, iszol-e, Miska.” Hangja azonban már nem volt olyan barátságos, mint amilyen az erdőben. A szokásnak megfelelően pörköltet ettek, vörösbort ittak, több üveggel is. A Miska már nem félt, de illett volna menni. Az öreg még egyszer invitálta. Miután nemleges választ kapott, kifakadt, és „az anyád szentségét, Miska!” – felkiáltással jól elverte eddigi vendégét. Azóta nincs nagyobb szégyen Magyaregregyen, mint akire azt mondják: „Olyan, mint a Mázi Miska.”
Az ipari célú szénbányászat a mecseki szénmedence északi szénvonulatán fekvő Magyaregregyen, Kárászon, Vékényben és Szászváron a XVIII–XIX. század fordulóján kezdődött, igaz, igen kezdetlegesen. A széntelepek kiterjedtségüket és vastagságukat illetően a legrosszabbak a szénmedencében. A szénsáv mintegy 15 kilométer hosszúságban nyúlik el, de nem folyamatos. A földmozgások következtében a telepek lencseszerűen, fészekben helyezkednek el, ami a kitermelés gazdaságosságát erősen befolyásolja.
Magyaregregyen három helyen van szénlelőhely, munkát, megélhetést, kiegészítő jövedelmet jelentenek a faluban élőknek. A község belterületétől északnyugatra, a Börkúti-völgyben, északra az Egregy patakra, keletre rádűlő dombokon és az úgynevezett Kárászi-gödörben, amely mint neve is mutatja átnyúlik a szomszéd község határába. Kárász szénelőfordulásait már Kitaibel Pál is említi a XVIII–XIX. század fordulóján. Beszámol arról is, hogy Kárászon régi szénbányaművelés nyomai láthatók. Az 1810-es években néhány kárászi jobbágy a Kárászi-gödörben ismét hozzálátott a kitermeléshez. A Kárászi-gödör egregyi részén hasonló állapotok uralkodtak.
)
)
