Zsellértelep a jobbágyközség mellett
Zsellértelep a jobbágyközség mellett
Magyarcsanád az urbárium bevezetését követően szilárd községi szervezetet épített ki. Úrbéres igazgatását az aradi kamarai felügyelőség helyben élő tiszttartója ellenőrizte, míg a gyakorlati teendőket a falu bírója és jegyzője hajtotta végre. Lakóinak többségét a telkes gazdák alkották. Igaz, hogy nagy részük a fél-, illetve negyedtelkesekhez tartozott, de az gyakran több volt, mint amennyi egy más természeti adottságú faluban az egész telkes gazdának jutott. Az előbbi fejezet már jelezte, hogy a zselléresedés folyamata itt is bekövetkezett, arányuk a XIX. század első felében meghaladta a 35 százalékot, ami kedvezőbb az országos átlagnál. (Hivatalosan az számított zsellérnek, akinek nem volt jobbágytelke.) Csanádon a talaj mélyebb feltörésével, lecsapolással még növelhették a művelésre alkalmas terület nagyságát, de a népességszaporodás gyors üteme miatt a zselléresedés tendenciáját nem lehetett feltartóztatni. Óriási különbség mutatkozott azonban a saját házukban lakó, úgynevezett „házas zsellérek” és a házatlan zsellérek között. Az utóbbiakat „alzselléreknek” is nevezték, mert más portáján fizetség vagy munka fejében húzták meg magukat. A falu őket tartotta a legszegényebbeknek.
Magyarcsanád község mint gazdasági testület gazdagodott. Egyrészt jelentős terjedelmű pusztai bérletekre tett szert, ami az úrbéres jobbágyközösség fellendülő árutermelői törekvéseire világít rá, másrészt nőtt a gazdálkodás jövedelmezősége. 1757-ben még csak 756 forint cenzust és regále bérleti díjat fizetett az uradalomnak, ugyanez az összeg 1774-ben 1496, 1848-ban 2907 forintra emelkedett. Aláhúzza e növekedés értékét, hogy közben járvány sújtotta a falut. A község 1848 előtti történetének jelentős eseménye az 1831-ben végigsöprő kolerajárvány, melynek száz ember esett áldozatul. A megelőző évek természeti csapásai után valóban súlyos helyzetet teremtett, de a felvidékihez hasonló parasztmozgalomra nem került sor.
A másik fontos változás Magyarcsanád történetében, hogy szomszédságában, de kamarai igazgatási szempontból a határához tartozó Beka pusztán dohánykertészség jött létre. A helység ma Magyarcsanádhoz tartozik, s területén felszíni nyomok nem utalnak középkori megtelepülésre. Ugyanakkor „Bökény” lelőhely megnevezéssel a szegedi Móra Ferenc Múzeumban találhatunk egy középkori edényt, mely a leszakadt Maros-partból került elő 1936-ban. Ez alátámasztja azt a feltevést, hogy létezett a középkori falu (Bökényfalva), mely közvetlen a Maros-parton feküdt, s talán a Maros partromboló tevékenységének esett áldozatul. Többször újratelepült, de a török harcok során, 1686-ban végleg elpusztították. A XVIII. században benépesült telep új neve: Beka, mely Csanád határához tartozott, de kincstári tulajdonba került. A két helység lényegbevágóan különbözött egymástól. A csanádi úrbéres jobbágy élete biztosabb alapokon nyugodott, földjéről nyomós indok nélkül nem lehetett elűzni, a művelése alatt álló föld emelkedő hozadékához nemcsak paraszti, de állami, földesúri érdek is fűződött. Lakossága községi szervezetén keresztül érdekvédelmet nyújtott a jobbágyoknak A község maga az állandóságot jelentette, gazdasági és társadalmi tényező volt, amivel földesúrnak számolnia kellett, mert itt teremtették elő az államnak és az uraságnak járó szolgáltatásokat. Ehhez képest Beka sokkal bizonytalanabb körülmények közé jutott, területét a kamara maga igazgatta, rajta saját kezelésben tartott kertészséget hozott létre.
A dohánytermelés föllendülése nemcsak a dohányzás hazai elterjedésével, sokkal inkább a dohánynak külföldre való eladásával függött össze. Csanád megyében néhány földesúr karolta fel termesztését az 1780-as években. Ők kötötték meg föld nélkül maradt zsellérekkel az első haszonbérleti szerződéseket.
A dohánytermesztés hasznát látva idővel maga a kamara is telepíteni kezdett. Legkorábbi telepét éppen Bekán létesítette 1801-ben. Óvatosan kellett eljárnia, hisz a pitvarosi telep lakói a kertészségből „örökös falut” akartak formálni, ami megkötötte volna az uradalom kezét. A Bekára telepített kertészekben szigorúan tudatosították, hogy a bérelt földet nem úrbéres használatra kapják. Megvolt ennek az oka. A kamara a saját kezelésű dohánykertészségekkel ki akarta szorítani a piacról a magántermelők áruját. Távoli célként a dohányegyedáruság bevezetése lebegett szeme előtt, s ezt a pusztákon, többek között Magyarcsanád Beka nevű pusztáján folyó termesztéssel készítette elő. A magántermelők, a rendek ezután már hiába tiltakoztak, a kamarával nem tudtak versenyezni. Így függött össze az egyedáruság bevezetése a kincstári puszták dohánykertészekkel történő benépesítésével.
Ismerjük a kamara „Beka dohánykertészséggel” 1843-ban kötött szerződését. E szerint 347 hold földön 21 „numerust”, azaz telket alakítottak ki. Ez nem egész húsz holdra rúgott családonként. A kertésztelkeket az alábbi személyek vették haszonbérletbe: Kuli Pál, Nagy János, Kiss Mihály, Irényi András, Buvár Imre, Öreg Tisza István, Tóth Mihály, Kiss Mátyás, Kiss Ferenc, Nagy János, Börcsök Antal, Gémes Ferenc, Ördög Ferenc, Halász Mihály, Csikota Ignác, Irényi Péter, Németh Ambrus, Buvár József, Németh András, Mócsa Mihály, Varga József.
A bérbe adott terület használati feltételei szigorúak Öt holdat kötelezően dohánnyal kellett beültetni, a fennmaradó részen megosztva öt-öt holdat tarthattak fenn őszi és tavaszi gabonaneműek számára, három holdon legeltettek, s két holdat rétnek hagytak. A megélhetés nyilván a dohánytermesztésen nyugodott. A megkötött szerződés értelmében a bekai telepesek termésük felét kötelesek voltak átadni az uradalomnak, másik felével szabadon rendelkeztek. Ennek a résznek az értékesítéséből kellett kigazdálkodni a másik 15 hold földbérleti díját (cenzus), az esetlegesen igénybe vett napszámhoz és a házépítéshez felvett előleg kiegyenlítését.
Beka 347 holdjából 84 hold úgynevezett feles földön termeltek dohányt. Ez a bérlemény több mint negyedét foglalta le, ami a belterjes művelés hasznossága mellett szólt, de ez felelt meg a kincstár érdekeinek is. Beka numerussal ellátott zsellér telepesei szilárd anyagból építettek házat, tehát a földet nem akarták elhagyni. A kamarának meg esze ágában sem volt, hogy majorsági, vagyis tulajdonosi gazdálkodást fejlesszen rajta, hisz így is jelentős pénzhez jutott (cenzus), viszont nem kellett semmit befektetnie. A feles dohánytermesztés több előnyt kínált, mint a legeltetésre való bérbeadás. Minek áldozzon allódium létesítésére tőkét, mikor a dohánytermesztés alacsony tőkebefektetés mellett, igaz, annál több élőmunkával jobban jövedelmezett. Láttuk, a szerződés szerint a termés fele a kertészt illette. Ha abból maradt haszon, az szintén az övé, s ez a tudat a termés mennyiségének fokozásra ösztönözte.
Dohánytermesztéssel a jobbágygazdaság maga megfelelő eredménnyel nem foglalkozhatott, annyira megterhelték robottal és sokféle adózással. A termesztéshez feudális kötöttségektől mentes föld kellett és szakértelemmel bíró kertész, aki munkaerejét szabadon használhatta fel, s érdekelt volt a termelésben, azonban ha nem fizették a bérösszeget, el is űzhették őket.
Helyzetüket és jövedelmüket tekintve közelebb álltak a polgári kor árutermelő parasztjaihoz, 1848-ban mégis ők húzták a rövidebbet. A forradalom éppen Beka különleges helyzete miatt sajátosan érintette községünket. A jobbágyságot eltörlő törvények ugyanis nem tértek ki a kertészközségek lakóinak problémáira, míg az úrbéres jobbágyok használt telki földjeik tulajdonába léptek, a falubeliek többsége (a kertészek, a pusztabeliek) által bérelt föld maradt a földesúr, azaz az állam tulajdonában. Ez érzékenyen érintette Kis-Királyhegyes, a később faluvá önállósult kertészközség és a mindig csak telepként működött bekai kertészség lakóit.
Ezek a Csanád megyei községek 1848. április 12-én Nagymajláthon jöttek össze, hogy sorsukat feltárják Kossuthnak. A kérdés megoldását a katonai helyzet is sürgette, hisz a kertésztelepek zselléreire a honvédsorozásokon is számítottak. Csanád bérlői valamivel előnyösebb helyzetben voltak a magánbirtokon élőkhöz képest, mert Kossuth segítségével egy olyan kormányígéret született meg, miszerint a kincstári birtokon létesített telepek, s ilyenek voltak a csanádiak, lakóit nem fogják lakóhelyük elhagyására kényszeríteni. Ez önmagában is jelentős eredménynek számított, mert a bekai telepes és a csanádi jobbágygazda között az egyik legnagyobb különbség már 1848 előtt az volt, hogy a telepest a szerződés lejártakor bármikor el lehetett űzni, míg a jobbágyot védte az urbárium, a községi szervezet és jogrend. De a kertészek igazi sérelmét végül is nem orvosolták a forradalom éveiben, mert nem kapták meg tulajdonul a kincstártól árendált földet. Miközben a falu telkes gazdái úrbéres földjeiknek polgári tulajdonosává váltak. Már nemcsak a föld gyümölcseivel rendelkezhettek szabadon, hanem magával a földdel is.
