Népesség és társadalom
Népesség és társadalom
Magyarcsanád, nevével ellentétben, igen kevert lakosságú község. A múltban szinte kizárólag szerbek és románok lakták, idővel azonban a magyar etnikum jutott túlsúlyra. Története kezdetén a szerbség játszott jelentős szerepet, mert rájuk mint katonai szervezetre épült az egész falu. A románság a török után ért le az Alföldre, tömeges megtelepedési lehetőséget kínált számukra a kialakult helyzet, többek között Újcsanádon. Sokan érkeztek Erdélyből, de a Habsburg-uralom alá került Délvidékről is. A regionális eredet eldöntéséhez biztos fogódzkodót ad a beszélt nyelv sajátossága. Kutatóink egységesek abban, hogy a mai románság elődei a Körösök és a Maros által határolt vidékről települtek át alföldi lakhelyeikre. Megállapítható, hogy Magyarcsanád román lakossága a Fehér-Körös vidékének nyelvét beszéli, nagy valószínűséggel innen származhat. A jobb életviszonyok megteremtésének reményében érkező románok csanádi lakhelyüket belső vándorlás, illetve szervezett telepítés következtében foglalták el. Közöttük akadtak olyanok, akik lényegében szálláshelyet változtatva kerültek a faluba. Györffy István arról is tud, hogy a románok kétszáz esztendő óta az Alföldre jártak aratni, dolgozni, keresetüket kiegészítendő.
Csanád vármegyében két településen találunk jelentősebb román népességet: Battonyán és Magyarcsanádon. A románok 1756-ban községünkben már többségre jutottak, ami részben a szerb elvándorlásoknak, részben pedig sajátos életmódjuknak köszönhető. Ennek lényege, hogy a többnyire nagy állatállománnyal rendelekező románok helységről helységre vándoroltak a török után pusztává lett területeken, pár évre megtelepedve egy-egy helyen. Csanádra főként az Arad és Bihar megyei községekből telepedtek be az 1700-as évektől. Erre enged következtetni a conscriptiók névanyagának a vizsgálata, melyből kiderül, hogy bizonyos helység- vagy vidéknévből képzett családnevek iránymutatóak lehetnek viselőik regionális és nemzetiségi származására nézve. Községünknél maradva biztosan románnak kell tekintenünk a Pankotán (Arad megyei mezőváros), Hegyesán (Hegyes község Biharban), a Szelezsán, Ungurán, Árgyelán családneveket. Az itt felsorolt családnevekből az Ungurán, Árgyelán szerepelt az 1756-os és az 1801-es összeírásban is, ami a terület polgárosításával járó településtörténeti változásra utal, nevezetesen a kóborló pásztorelem lassú megtelepedésére. Hasonló következtetésre jutunk az úrbéri lajstromok (1772) és a későbbi összeírások egybevetése alapján: egyre nagyobb arányban fordulnak elő ugyanazon családnevek.
A román bevándorlás legfontosabb társadalomtörténeti következménye, hogy megváltoztatta a falu etnikai arányait: a szerbek kisebbségbe szorultak a gyarapodó román népesség mögött. Források tudósítanak arról, hogy az elnemzetietlenedés jeleként növekedett a névkeveredés, azaz a névnek az illető helység nemzetiségi jellegéhez való idomulása. Rendszerint az eredeti családnév mellé a megfelelő nemzetiségű környezet keresztnévkészletéből választottak. Így lett például a csanádi Szilágyi Mihály utódaiból Szilágyi Gavrilu. Valószínűnek tartjuk, hogy a román–szerb községben a többségi környezetbe beolvadó magyarok az első fázisban idegen keresztnevet vettek fel.
Az 1771-es összeírás Magyarcsanádon ötvenöt családfő helyzetét nemzetiségi besorolás szempontjából bizonytalannak minősítette. Közöttük lehettek egyszerűen más nemzetiséghez vagy társadalmi csoporthoz tartozók (szlovákok, zsidók), de egy részük a denacionalizálódás állapotában találtathatott.
Magyarcsanád népességi viszonyai összefüggtek a gazdálkodási renddel. A végleges letelepedéskor például perdöntőnek bizonyult, hogy a területigényes állattenyésztés marad-e a lakosság fő jövedelmi forrása, vagy a nagyobb eltartóképességű földművelés irányába mozdulnak. 1740-ből és 1747-ből való adatok szerint Csanád megye helységeiben emelkedett a gabonajövedelem. Ez azt jelentette, hogy hovatovább a meglévő állatállomány számított pótlólagos jövedelemnek az életszükségleteket elsősorban fedező földműveléssel szemben. Különösen nagy jelentőséggel bírt ez a változás Magyarcsanádon, ahol a népesség természetes szaporodása és a délkeleti részről érkezők letelepítése kényszerítően hatott a föld intenzívebb kihasználására. A község fejlődésének sajátos történeti vonása, hogy a soknemzetiségű struktúra megszilárdulása egybeesett, illetve összefüggött az úrbéri szabályozással. Az egykori telepesek gazdává lettek, a kihasított szántóföldek és rétek birtokosai egyénenként is kezelhetőbb, ellenőrizhetőbb adóalanyoknak bizonyultak az állam szemében. A XIX. század nagy népességnövekedése mögött ezt a társadalmi-gazdasági hátteret kell látnunk.
Nemzetiségi szokásokkal és a gazdálkodási szervezettel függött össze az a társadalmi jelenség, hogy Csanádon a XVIII. század első felében kisebb a zsellérek száma, s nagyobb a gyereklétszám, mint a szomszédos magyar lakosságú településeken (Makó, Apátfalva, Palota). Ennek magyarázatát az életforma sajátosságai adják meg. Magyar családoknál a fiú hamarabb kivált a szülői házból, az egzisztenciateremtés korán bekövetkezett, szaporítva az önnálló háztartások számát. Ellenben a csanádi románoknál és szerbeknél az a szokás alakult ki, hogy a fiúk még férfikorban is családi kötelékben maradtak, ami a lakosság kezdeti csekély számával és a földbőség megkívánta fokozottabb munkaerő-szükséglettel magyarázható. A magyar családoknál a gyerekek korai önállósodása következtében szükségessé vált a rendelkezésre álló hatalmas szántóföldek megművelése végett nagyobb számú zsellérség alkalmazása. Ugyanezt a román családoknál a családi munkaerő pótolta. Például Csanádon 1756-ban 146 jobbágynak 70 fia volt, de csak 15 zsellére, Makón 492 jobbágy 86 fiára 88 zsellér jutott. Ez a különbség eltűnt az urbárium bevezetése után, mivel az földszerzési lehetőséget biztosított a családfő gyermekei számára is. Ennek megfelelően 1781-ben Csanádon 92 jobbágyfő családjában 38 fiú élt 90 zsellérrel. Adatainkból azt állapíthatjuk meg, hogy gazdálkodási tekintetben a nemzetiségi fejlődés idővel hozzáidomult a magyaréhoz. Távlatait tekintve jelentős változásról van szó, arról, hogy a románság elhelyezkedésének természetes következményeként alkalmazkodott a régió többsége által képviselt civilizációs értékrendhez. Ez az, ami lehetővé tette a viszonylag konfliktusmentes integrálódást és együttélést a befogadó társadalommal. A szerzett föld egy tagban való megőrzésének kényszere szétfeszítette a korábbi családi közösségeket, és bonyolult összefüggést teremtett a népességnövekedés és az átlagos birtoknagyság között. Három úrbéres község adatait ismerve elmondható, hogy 1775 és 1801 között Csanádon szaporodott legkisebb mértékben a lakosság, de éppen ezért itt kisebb mértékű lett a földnagyság átlagának csökkenése. Mivel a családok sem osztódtak olyan gyorsan, mint például Sajtényban (azaz nem csökkent radikálisan a „fiúk” száma), ezért a zsellérségnek több esélye akadt a felemelkedésre, ami kitűnt számbeli fogyatkozásukban.
Az adatokból megállapítható, hogy a társadalmi helyzet alakulására a legnagyobb befolyást a lakosság számának az emelkedése gyakorolta. Újabb és újabb területeket alakítottak át szántókká, melynek következtében az általános vagyoni helyzet nem romlott a népességszaporodás ütemében.
A jól regisztrálható jobbágyszám-növekedés három forrásból eredt: a folyamatos betelepülésből, a gyerekek családi kiválása okozta új háztartások kialakulásából, a zsellérek jobbágysorba emelkedéséből.
Csanádon akadtak olyan családfők, akik az 1772-es úrbéri tabellában zsellérként szerepeltek, az 1801-esben már közepes vagyonú gazdaként. Megfigyelhető az ellentétes irányú mozgás is, tehát amikor jobbágy süllyedt zsellérsorba a családi birtok felaprózódása vagy eladása követközetében.
E társadalomtörténeti folyamat nemzetiségi vetülete: Csanádon a gazdák, főleg a módosak, a románok vagy szerbek közül kerültek ki, míg a zsellérek többsége magyar. Birtoknagyságuk alapján 1774-ben Hosszú Tódor, Hegedűs Dragán, Oláh György, Popovity Gligor és Rakity Lázár számítottak a falu nagygazdáinak a 132 telkes gazda között, átlagosan 38 holddal, tulajdonképp egy egész telekkel.
A II. József idején végrehajtott népszámláláskor Magyarcsanádon 201 házat írtak össze, melyekben 1226-an laktak. A falu belső területi elrendezésének sajátos vonása, hogy házai hosszúra nyúló utcában helyezkedtek el, és a falu külterületén, a szállásokon is állott 43 ház, de ezek közül csak ötben laktak. Ez idő tájt a tanyai gazdálkodás az itt élő lakosságnak még csak jelentéktelen hányadát késztette arra, hogy a falun kívül tartsa állandó lakását. Kisméretű falusi házakban élt a lakosság többsége. Jellemző az is, hogy ezek a házak egy család befogadására alkalmas lakásból álltak. Ilyennek tekinthető az összesből 139. Negyvenkilencben kettőt, tízben hármat s háromban négy lakást írtak össze. Lakóik száma általában nem haladta meg az ötöt, néhány házban viszont nyolcan-tízen húzódtak meg egy fedél alatt. Százharmincöt házat tekinthetünk telkes jobbágyi hajléknak, míg a zsellérek közül csak tizenöt bírt saját otthonnal. A fentieken kívül hét házban nemesek, háromban papok laktak.
Magyarcsanád az összeírásból nyert kép alapján tipikus jobbágyfalunak számított, melynek gazdálkodási, társadalmi szokásait nemzetiségi jellege színezte. Házainak alaptípusa az a parasztház, melyben csak a gazda lakott családjával. Vagyonosabb telkesek portáin viszont két, sőt némelyikben három lakással is találkozhatunk. Minden valószínűséggel az ilyen falusi „kúriákban” a parasztgazdán kívül zsellércsaládok is helyet kaphattak. Ezek a házak a többiek közé ékelődtek be, s váltakozva követte egymást a tiszta parasztház, illetve a zsellérekkel vegyes udvar. Azok a többlakásos házak, melyek csak zsellérszállásul szolgáltak, vélhetően paraszti vagy nemesi tulajdont képeztek, akik odatelepítették a föld megműveléséhez szükséges munkaerőt.
A papság és a nemesség ház- és lakásállománya egybeesett, mert házaikban csak ők maguk laktak egy-egy lakásban. A zsellérek 66 háztartása a lakások egynegyedében oszlott meg, míg a 151 paraszti háztartás kétharmadában teljesen önálló, egyharmadában zsellérekkel vegyesen használt formában működött. Többnyire nagycsaládi háztartásoknak vehetjük őket, ahol minimum kettő, de általában három generáció élt egy fedél alatt.
Alig akadt olyan családi gazdaság, mely ne a házas kapcsolatokra épült volna, ha előfordult is ilyen körülbelül egy tucat, az vagy özvegyi háztartásnak, vagy még nőtlen férfi önálló házfelének számított. Gyakran fordult elő ellenben, hogy egy háztartás egynél több házas férfit foglalt magába, akik azonban saját lakásukban éltek. Ritkán olyasmit is lehetett tapasztalni, hogy tíznél többen jutottak egy-egy lakásra, például az egyik paraszti hajlék 19 személynek adott otthont, de köztük öt házas férfit írtak össze. Tehát egy ház (egy lakás) öt háztartást ölelt fel, ami kimondhatatlan zsúfoltságot okozott. Fontos tudni, hogy ezeket adózó háztartásoknak, tehát munkaszervezetnek tekintették, ami szélesebb keret, mint a család biológiai köteléke. Fenti példánknál maradva, tudjuk, hogy az öt családból hárman, akik jobbágyok voltak, rokoni kapcsolatban álltak egymással, két család házatlan zsellérként húzta meg magát. Sajnos nem rendelkezünk olyan adattal, amiből következtetni lehetne, hány szobából állt egy-egy lakás, mekkora volt azok mérete, mennyi volt a kiszolgálóhelyiségek száma, s így azt sem tudjuk megállapítani, hogy a több házaspárt magában foglaló lakás (ház) mekkora életteret biztosított az ott élőknek.
A felvett népesség társadalmi megoszlása az alábbiak szerint alakult: három pap háztartásában élt 19 fő, hét nemesi háztartásban 47 fő, 151 paraszti háztartásában 887 fő, 66 zsellérnél 246 fő, egy egyéb foglalkozású háztartásában öt fő, 11 nő háztartásában 22 személy élt.
A papi háztartás mindegyikében élt két-három férfi zsellér és néhány háztartásbeli nő, s mindegyikben találunk egy-egy nős férfit, valamint ugyanannyi nőtlent, ahány zsellér lakott ott. A papok csak görög pópák lehettek, nyilván ők azok a nős férfiak, kiknek szolgálatában nőtlen zsellérek álltak, s a háztartásban összeírt nők a pópák feleségei, a cselédek esetleg ott élő rokonai voltak.
A nemesek háztartásában regisztrált férfiak mind nemesnek számítottak, közülük heten éltek házasságban. Népes háztartást vezettek, mert átlagosan közel hét személy jutott egy családfőre, s ez arányaiban a legmagasabb a többi háztartással egybevetve. Ahhoz azonban kevés, hogy nemesi kiszolgálószemélyzet helyben lakását feltételezzük. Erre inkább alkalmasak azok a húsz főt megközelítő háztartások, melyekből összesen kettőt tüntetett fel a népszámlálás.
A parasztháztartások száma 151-re rúgott. Ezekben élt a lakosság kétharmada. Munkaszervezet jellegüknél fogva igen népesnek tekinthetők. Közöttük találjuk az összes, tíznél nagyobb létszámú paraszti közösséget, ahol több házas férfi együttlakásán alapuló összetett háztartások alakultak ki. Meglepő, hogy bár minden parasztcsalád nős férfiakra épült, mégis azok felében a fiúk teljesen hiányoztak. Ugyanez a helyzet állt fenn a zselléreknél: a 66 háztartásból 33-ban nem találunk fiú gyermeket. Közelebbről megvizsgálva az 1226 fős népesség nemi arányait, megállapíthatjuk, hogy 656 férfira 570 nő jutott. A férfiak közül 281 már családot alapított, 375 nőtlennek vagy özvegynek mondta magát. Ha az utóbbiból kivonjuk a 17 éven aluli fiúkat (214 fő) és a 18–20 évesekre 70 főt számítunk, úgy még mindig 86 házasság marad, melyben még nem vagy már nem volt felnőtt férfi. Ismerve a XVIII. század erős házasodási hajlamát, ez igen magas nőtlenségi arányt jelent, ami csak úgy érthető meg, ha feltételezzük, hogy az akkori kedvezőtlen halandósági és közegészségügyi viszonyok következtében sok férfi megözvegyült.
Magyarcsanád népessége a népszámlálás részletezése szerint ekként oszlott meg: a férfi népességen belül nyilvántartottak három papot, 26 nemest, 266 parasztot, 127 zsellért, húsz egyéb foglalkozásút, 163 sarjadót (az egy– tizenkét évesek korosztálya), 51 13–17 éves korút, összesen 656 személyt. Velük szemben összesen 570 nőt regisztráltak, így jön ki az 1226 fős össznépesség. A népesség társadalmi megoszlását és az egyes osztályok súlyát ez a felsorolás helyesebben érzékelteti, mint a háztartások megoszlását leíró kép, a parasztokkal szemben erőteljesebben lép előtérbe a zsellérség súlya százalékos bontásban: a parasztság aránya háztartások alapján 63,2 százalékos, népességen belüli súlya azonban csak 60,2 százalék. Ugyanez a viszony a zsellérek esetében: 27,6, illetve 28,7 százalék.
Megállapíthatjuk, hogy a XVIII. század végén a szegényebb, jórészt vagyontalan zsellérosztály sietett a leghamarább és legnagyobb arányban családot alapítani, és gyermekáldása is nagyobb volt körükben, mint a többi társadalmi osztályé, akik kedvezőbb viszonyok között éltek. Mindenesetre olyan jelenséggel állunk szemben, mely a szegénységből való kilábalást, a társadalmi megkapaszkodást a családi keretek stabilitásával és bővítésével, nem pedig sorvasztásával érte el. Magyarcsanádi adatok elemzéséből nyert tanulság ez, de nyilván nem lehetett pusztán helyi sajátosság, egy általánosabb demográfiai és társadalmi jelenség konkrét megnyilatkozásáról lehet itt szó.
Ha megnézzük az 1764. évi összeírást, abból kiderül, hogy Magyarcsanádon nem akadt más mesterember, mint egy szabó, egy csizmadia, két kovács, egy molnár, egy kocsmáros és – Maros-parti fekvésénél fogva – négy halász. Itt tehát nagyon elkelt volna néhány iparos, amit részben a lakosság spontán migrációja biztosíthatott. Ez a népmozgási irány azonban igen csekély hatású a XVIII–XIX. század fordulóján, a településen.
