Nemzetiségi falu a vármegye igazgatásában
Nemzetiségi falu a vármegye igazgatásában
Csanád megyét 1849. augusztus 4-én szállták meg a császári csapatok. Magyarcsanád átmenetileg a Békés, illetve Csanád megyét és Szeged szabad királyi várost magába foglaló szegedi polgári kerületbe került. Az elnevezés félreértésre adhat okot, mert a járásokra is alkalmazták a kerület kifejezést. Csanád megyében a megszállás időpontjában két kerület és két járás létezett. Egy kerülethez, melynek élén a főszolgabíró állt, egy fő- és egy alszolgabírói járás tartozott. Az egész megye élére Geringer Antal császári biztos Posonyi Ferenc eddigi kormányzó alispánt nevezte ki kormánybiztosi rangban. A közigazgatási hatóságok alsó fokát a járások képezték. Felsőbb jóváhagyás után, 1850. január 22-én Csanádot a nagylaki járásba osztották be Bekával, Mezőhegyessel, Tompával Sajténnyal, Battonyával és Tornyával együtt. Csanád esetében még el lehet mondani, hogy Nagylakhoz számos közigazgatási és gazdasági szál kötötte már a múltban is, de Battonya és Tornya kifejezetten nemzetiségi megfontolásból került a nagylaki járáshoz, mert így a megye román népessége teljes egészében egy járásban élt.
A nemzetiségek százalékos megoszlása a megyében és a nagylaki járásban 1850-ben
Csanád megye
|
Nagylaki járás
| ||
magyar
|
56,80
|
magyar
|
14,50
|
német
|
1,21
|
német
|
3,67
|
román
|
16,10
|
román
|
47,30
|
szerb
|
4,15
|
szerb
|
12,55
|
szlovák
|
19,45
|
szlovák
|
20,52
|
zsidó
|
2,25
|
zsidó
|
1,61
|
A számsorok egyértelműen bizonyítják a közigazgatási szervezés politikai szándékát: a nemzetiségi többség területi koncentrálását. Pusztán a makói járásban figyelhetünk meg egyértelmű magyar túlsúlyt, mert a megye magyar ajkú lakosainak 68,16 százaléka élt ott. Ellenben a megye románságának 97,5 százaléka a nagylaki járásban tömörült, s ezzel a megyén belül a legnagyobb etnikai koncentráltságot érték el. Figyelemre méltó, hogy Posonyi már 1849. augusztus 29-én román szolgabírót (Luczay) nevezett ki a nagylaki járásba, a battonyaiba pedig egy szerb segédet. Csanád községben 1850-ben az alábbi tisztviselői, szolga- és szegődött személyzet működött:
Stefánovits Miklós jegyző, fizetése
|
80 pengő forint, 56 hold szántó és kaszáló, hat öl tűzifa, száz font szalonna, 25 font sertéshús, száz font marhahús, száz font só, harminc font gyertya, száz fej káposzta, egy ház,
|
Rácz Pável bíró
|
16 pengő forint,
|
Popovits Juon esküdt (egyben nagygazda)
|
16 pengő forint,
|
Pakurár Flóra esküdt (éjjel felvigyázó is)
|
12 pengő forint,
|
Marjanucz Vaszilia esküdt
|
8 pengő forint,
|
Serbán Gligor esküdt
|
8 pengő forint,
|
Damján Tódor adószedő
|
16 pengő forint,
|
Koity Uros gyámnok
|
az árvavagyon évi jövedelmének a hatod része.
|
A fizetési tábla szépen kidomborítja, hogy ki volt az úr Csanádon. Javadalmazásának aránytalansága érthető, hisz a községi jegyző személyesen felelt az egész ügyvezetésért, a jogszabályok végrehajtásáért. Fentről és lentről is a helyi hatalomgyakorlás szellemi vezetőjének tekintették. Nagyfokú felelőssége és szakmai képzettsége (abszolutórium az egyetem jogi karának közigazgatási szakán) tükröződött anyagi megbecsülésében.
Ez a közigazgatási szervezet az 1860-ban kibocsátott Októberi Diploma következtében változott meg. Csanád megye új főispánja, Zsivora György elrendelte községi képviselők választását. A községek minden kétszáz lakos után választhattak egyet, így Magyarcsanád 16 főt delegálhatott az összesen 444 tagú megyei testületbe. Belőlük alakult meg a közgyűlés, amely megválasztotta az állandó bizottmány tagjait. Annak névsora több szempontból is érdekes, mert közöttük találjuk tiszteletbeli bizottmányi tagként az 1848-as polgári átalakulás kiemelkedő képviselőit (Deák Ferenc, Eötvös József, Klauzál Gábor, Teleki László). De feltűnik melletük Erdélyi Vazul nagyváradi püspök, Ivackivics Prokop szerb metropolita neve is, akik kiálltak a polgárosodásért, az ország függetlenségéért, s akiket ezért a vegyes etnikumú Csanád megye képviselői hellyel kínált meg.
A bizottmány által tárgyalandó kérdések közül az egyik legfontosabbnak az egyenes és közvetett adók ügye számított. E tekintetben a központi hatalom a megye és a községek aktív közreműködését várta el mind a kivetésben (egyénenkénti összeírások elvégzésével), mind a behajtásban. Más véleményen volt a bizottmány, mely csak országgyűlési intézkedés alapján lett volna hajlandó közigazgatási intézkedéseket foganatosítani. Erre a Csanád megyében illetékes pénzügy-igazgatóság, hivatkozva az uralkodó és a Helytartótanács önálló adóbehajtásra feljogosító rendelétére, karhatalommal szedette be az egyenes adókat. Különösen durván jártak el a törvénytelen katonai adóbehajtás során Nagylakon és Magyarcsanádon, ahol 1861-ben 115 lovas és 175 gyalogos részvételével szereztek érvényt a helytartótanácsi rendeletnek.
Fontos kérdésnek tekintette a bizottmány az ország területi egységének helyreállítását, amely községünket közvetve, Csanád megyének a nemzetiségekhez való viszonyán keresztül érintette. A közgyűlés támogatta a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság Magyarországhoz való visszacsatolását, érvénytelennek tekintve a hatalom Rjacsicsnak tett korábbi ígéreteit. Nem támogatta Csanád megye Horvát-, Tót- és Dalmátországok újraegyesítésének tervét, s a nemzetiségek mint politikai közösségek egyenjogúsításának a gondolatát. Csak olyan követeléseket fogadott el, amelyek nem sértették az ország területi épségét, de támogatta a nemzetiségi kulturális jogok, a nemzetiségek helyi önállóságának érvényesülését.
A rövid megyei közigazgatás (1860–61) egyébként példásan érvényesítette a nemzetiségi szempontokat a helyi állások betöltésénél. Bíróválasztás tekintetében nemzetiségi rotációs elvet dolgoztak ki Csanádon és Nagylakon, s a bábaasszonyi állásokat is megosztva töltötték be szlovák, román és szerb személyekkel. Utóbbiakat a megyei főorvosra bízva, de az egyes községek nemzetiségi megoszlását szem előtt tartva. Ha végigtekintünk Magyarcsanád elöljáróinak közel kétszáz év alatt hivatalt viselt, hézagosan ránk maradt névsorán, megerősítve látjuk fenti állításunkat. 1757-ben még a magyar Tóth Márton bíróskodott, de tíz évvel később (1767) ugyanezt a posztot a szerb Gedos Mihály töltötte be, míg mellette Hanara György (magyar) jegyző és Pankotán Vazul (román) kisbíró szolgált. 1864-ben a falu vezetői között találjuk Gedos Raduja bírót, Stefanovics Miklós jegyzőt, Rakity Lázár, Bunyevácz György és Popovity Gligor (mind szerb) esküdteket. 1867-ben fordult a kocka, tisztán román vezetés (Higyisán József jegyző, Luczai Uros bíró, Pántya Flórián törvénybíró) került a falu élére. 1910-ben újból nemzetiségek szerint tagolódott a községi elöljáróság: Pántya Imre bíró, Szántó István (magyar) jegyző. Alig változott a helyzet a két világháború között, hisz 1938–1940 között a magyarok adták a főjegyző (Sebastián Nándor) és adóügyi jegyző (Belovay Sándor), románok a bíró (Luczai István) személyét.
Visszakanyarodva a közigazgatás 1860-as évekbeli átalakulásához, fontos változásokat rögzíthetünk. A nemzet és az uralkodó egyelőre kibékíthetetlen ellentétei miatt hamarosan feloszlatták a magyar országgyűlést és Csanád megye bizottmányát is. Új főispáni helytartót neveztek ki Csörgeő Antal személyében. Az általa összeállított megyei tisztikarban nem találunk magyarcsanádi illetőségűt, ahogy egyébként az 1860. éviben sem. Maradt a község továbbra is a nagylaki járásban. Erre az időre (1861–1865) esett az úrbéri ügyek tárgyalása. Magyarcsanádon és több faluban (Nagylak, Sajtény, Apátfalva) ekkor kötötték meg az úrbéri egyezségeket a császári pátens alapján, és ekkor döntöttek a legelőfelosztás kérdésében. Községünkben ez különös jelentőséget kapott, mert mint úrbéres falu jelentős közlegelővel rendelkezett. Időszakunkra esik a Csanád Megyei Takarékpénztár felállítása hatszáz részvénnyel, melyből Magyarcsanád hatvanat jegyzett. Más tényekből is a gazdasági élet fellendülésére következtethetünk: megszaporodtak a tulajdon elleni bűncselekmények, s általában romlott a közbiztonság. Ezért Nagylakon ideiglenes csendőrségi parancsnokságot létesítettek, mely a Makó–Nagylak–Arad útvonalon teljesített csendőri őrjáratot, Magyarcsanád biztonságára is felügyelve.
A községi ügyeket az 1871-es törvényes rendezésig ideiglenes rendelkezések alapján megválasztott elöljáróság intézte, akik felett a közvetlen felügyeletet a járási szolgabírók látták el. 1870-től kezdetét vette a közigazgatás polgári átalakítása. Ennek során Csanád megyében rendkívüli bizottmányi üléseken kezdték meg a törvényhatóságok rendezéséhez szükséges előmunkálatokat. Bebizonyosodott, hogy a vármegye „valóságos tükre a magyar alkotmányosságnak”, azaz a törvénytisztelet erősítésének és a szakszerű igazgatásnak.
Magyarcsanádot közvetlenül az új közigazgatási járások kialakítása érintette. Azok létrehozására pedig az országos képviselő-választó kerületek és járásbírói területek figyelembevételével került sor. Az 1871. október 2-án elfogadott megyei szervezési szabályrendelet szerint Csanád megye Makón kívüli részei két országgyűlési választókerületet alkottak (nagylaki, battonyai). Ez a két körzet azonban olyan népes és egyúttal távol eső községeket foglalt magában, hogy a csaknem hetvenezer embernek és 260 ezer katasztrális holdnak két járásba osztásával a közigazgatási feladatok nem tűntek elláthatóknak. A megye négy járásra bontását tartották a legmegfelelőbb áthidaló megoldásnak Ezek alapján a járási és választókerületi beosztás összhangba került.
Magyarcsanád a fenti eljárás eredményeképp a nagylaki választókerületbe tartozott, de a központi (makói) járás egyik községét képezte Apátfalva, Földeák, Lele, Királyhegyes, Alberti, Ambrózfalva, Nagymajlát és Pitvaros mellett. Érdekes, hogy Bekát (Bökényt) a nagylaki járásba sorolták, holott az mindig Magyarcsanád pusztája volt. A szétválasztás valószínű oka, hogy Bökény kertészségi jogállását és általában a kertésztelepek helyzetét még nem rendezte a törvény, az ottani lakók továbbra is örökváltságos telepítvényesnek, gyakorlatilag bérlő zselléreknek számítottak. Csanád úrbéres viszonyai viszont már átalakultak polgári tulajdonon s szerződésen alapuló kapcsolattá. A két település eltérő nemzetiségi viszonyai (Beka tiszta magyar, Csanád szerbek, románok lakta hely) a közigazgatási besorolás mikéntjére nem hatottak.
Az 1869. évi követválasztáskor Magyarcsanád Földeákkal, Köveggyel alkotott egy megyei körzetet, ahol összesen 237, Magyarcsanádon 74 szavazót írtak össze. Ugyanezen beosztás szerint választották a törvényhatósági képviselőket is. 1870-ben a három település együtt öt tagot küldhetett Csanád megye bizottmányába.
Érdemes egy pillantást vetnünk a megye legtöbb állami egyenes adót fizető törvényhatósági bizottsági tagjainak névjegyzékére. Az 1872-es listára adójának nagysága alapján rákerült a magyarcsanádi Luczay Péra (381 forint), Magyar Pája (363 forint), de mivel nem tudtak magyarul írni és olvasni, törölték őket a virilisek közül. Csak az elképesztő nagyságrendi különbségek kiemelése miatt említjük meg, hogy Sina György Kevermesről 9560 forint éves adóval lett virilis. A végleges listán mindössze egy magyarcsanádi nagyadózót látunk, a 75. helyen (96-ból) felvett Popovics Szvetozár lelkészt, aki adójának kétszeres beszámítása révén érte el a „tagsághoz” szükséges mértéket, a 315 forintot.
Magyarcsanádot az 1882-es Helységnévtár már nagyközségként említi, amelyhez hozzátartozott közigazgatásilag Beka puszta. 559 lakóházában 2777 főnyi népesség élt. A statisztika a lakosságot hivatalosan „oláh, szerb, magyar” etnikumokra bontotta. Az 1892-es Helységnévtárban is nagyközségként szerepel ,de a kötet az ezzel járó intézményhálózatot jobban kifejti. Magyarcsanád helyhatósága nem tartott ugyan rendezett tanácsot (polgármesterből, főkapitányból, főjegyzőből, főügyészből, orvosból és tanácsnokokból álló önkormányzatot), de a törvény által rá háruló feladatokat saját erejéből látta el. Ilyen az önálló jegyzőtartás, falusi végrehajtó közegek felállítása (kisbíró, kézbesítő, csősz, végrehajtó, bába stb.), az adókivetés és behajtás biztosítása, iskolatartás. Megtudjuk a kimutatásból, hogy a falu házállománya (615) és lélekszáma (3088) is gyarapodott.
Görögkeleti anyaegyház működött Csanádon anyakönyvezési joggal, míg a katolikusok az apátfalvi, a reformátusok és görög katolikusok a makói, az ágostai evangélikusok és az izreliták a nagylaki egyházhoz tartoztak.
E vallások hívei számára Csanádon leányegyházak álltak rendelkezésre imaterem és iskolahasználat formájában.
A falu törvényszéki ügyben Szegedhez, járásbírósági beosztás szerint Nagylakhoz, adóhivatali kérdésekben pedig Makóhoz tartozott. A községhez legközelebb eső távírdahivatalt és postaállomást Apátfalván érhették el a lakosok.
1895 után annyiban változott a falu közigazgatási helyzete, hogy saját állami anyakönyvi hivatalt kapott. 1900-ra pedig fölépült a csanádi vasútállomás megállóhely minőségben, azaz vasútközlekedés szempontjából már a Makó–Arad vonalhoz közvetlenül csatlakoztatott helynek számított. Megnyílt első takarékpénztára és postamesteri hivatala a távbeszélővel együtt. Meglévő hatósági és közigazgatási intézményhálózata mellett 1907-ben református anyaegyházzal bővült, külterületén pedig Beka pusztát körülvevő földművelő telephelyek hivatalosan is a „tanyák” közé soroltattak. A vasúti megállóhely Magyarcsanád állomássá fejlődött, de önálló csendőrőrsöt még mindig nem kapott. Magyarcsanád az első világháborúig a 46. császári és királyi hadkiegészítői, illetve az V. honvéd ezredbe tartozott, valamint bázisát adta a 15. népfölkelői járásnak.
A község működési rendjét több szabályrendeletben fektette le. Legfontosabb ezek közül a Községi szervezési szabályrendelet, melyet 1888-ban fogadtak el. Az állattartás még meglévő jelentőségére mutat, hogy 1902-ben „marhalevél-kezelési szabályrendeletet” alkottak. Lényegében a nagyobb háziállatok (ló, szarvasmarha, juh, sertés, bivaly) származását, leírását és tulajdonosát feltüntető közokiratot állítottak ki, épp a helyes és ellenőrzött állattartás végett. Készítettek szabályrendeletet a közsegélyezésről, amely egyfajta szociális jótékonyságot (és nem szolgáltatást!) jelentett az önhibájukon kívül sanyarú anyagi helyzetbe került családok számára. Ez a falusi tevékenység bővült a községi munkássegélyalap létrehozásával, mely nevével ellentétben már nem segélyt, hanem a tagok járulékbefizetéseire alapozott közszolgáltatást nyújtott. Az alap számára szintén szabályrendeletet alkottak 1900-ban. Egy eddig kevéssé ismert gazdasági tevékenységre utal a szabadkikötő-használat szabályrendelete 1877-ből. Az imént felsorolt, községi szabályozást igénylő területek közül elsőként ezt vették listára.
E szerint a Maros partján használtak egy olyan kikötőt, mely a szabad kereskedelmi forgalomra épült, s ahol kereskedelmi árukat vámmentesen tárolhattak. Ez nyilván nem Magyarcsanád kereskedelmi profiljából következett, hanem az átmenő forgalom szempontjából szerencsés helyzetéből, illetve a helyieket is érintő élénk bánsági kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokból. Eny-nyiből is látható, hogy az első világháború előtti községi közigazgatás fejlett önkormányzati életről tanúskodik. Jogviszonyokat rendező falusi cselekményei elsősorban a gazdálkodás korszerűsítését és a szociális biztonság növelését szolgálták.
A trianoni szerződés okozta területváltozások az ellenforradalmi rendszer konszolidációjának részeként felvetették az új közigazgatás megszervezését és ezzel összefüggésben a területrendezést. A területrendezés nemcsak a csonka megyék összevonására, hanem a vármegyék területének szabályozásra is kiterjedt. 1919 után először azt kellett tisztázni, hogy mi maradt meg Magyarországnak. Az 1923. évi XXXV. törvénycikk több csonka vármegyét egyesített, és összesen 25 vármegyét hozott létre. Az összevont vármegyék elnevezéseikben megőrizték a csonkává lett területek neveit is, de közigazgatásilag úgy tekintették őket, mintha egy vármegyét alkotnának. Az így kiegészült Csanád megye hivatalos neve 1923-tól „Csanád-Arad-Torontál közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék” lett. 1945-ig állt fenn, ekkor újra a Csanád vármegye nevet kapta, majd a szovjetizálás jegyében folyó első gyökeres átszervezéssel 1950-től ezt a nevét elvesztette.
A közigazgatás rendezéséről szóló 1929. évi XXX. törvénycikk módosította a községek korábbi helyzetét. Csökkentette önkormányzati szabadságukat. Az egyesített megye hat járásra oszlott, Magyarcsanád a központi járásba tartozott, melynek Makó lett a székhelye. Közigazgatási minősítése nem változott: nagyközség maradt korszakunkban végig. 1938-ban a köztisztviselői kar tíz személyből állt (vezetőjegyző, segédjegyző, végrehajtó, irodatiszt, szociális titkár, három díjnok és két kisegítő munkaerő). Megjegyezzük, hogy ez a létszám 2672 fős lakosságot igazgatott meglehetős szakértelemmel és főleg hatékonyan.
A második világháború katonai eseményei Magyarországon megdöntötték a régi közigazgatást, és szovjet parancsnoki segédlettel új igazgatási formák alakultak ki. A községek új vezetői a demokratikus pártokkal önkényesen kezdeményezték az ideiglenes képviselő-testületek megalakítását, szorgalmazták a közbiztonság megszervezését. Magyarcsanádon 1945. március 2-án alakult meg a Nemzeti Bizottság, amely tulajdonképpen az államhatalmat képviselte. Tevékenysége főként a termelőmunka beindítására és a közrend helyreállítására irányult. Összetételében tükrözte a falu többnemzetiségű voltát. Tagjai: Luczai Péter elnök (román), Soós Béla jegyző (magyar), Perneki Lajos (magyar), Korom János (magyar), Popovics István (szerb), Ungureán László (román), Dorogin Marinkó (szerb).
Jegyzőkönyvben rögzítették, hogy amíg a községnek nincs képviselő-testülete, addig jogkörét ideiglenesen a Nemzeti Bizottság gyakorolja. Ennek során alakították meg a falu polgárőrségét a rend és fegyelem biztosítása illetve az üzletek és a középületek védelme érdekében. Működése hamarosan kiegészült az igazoló eljárások lefolytatásával, illetve a közellátás megszervezésével. Az utóbbi lényegében a falu mezőgazdasági termékeinek és élelmiszerkészletének összegyűjtését és megvételét jelentette közélelmezés céljából. Ezen az úton kellett megoldani a szovjet hadsereg ellátását is a magyar–szovjet fegyverszüneti egyezmény értelmében, mely jóvátételi kötelezettségként írta elő az élelmiszerek, élő állatok és egyéb mezőgazdasági termények beszolgáltatását. Kelemen György, Magyarcsanád vezetőjegyzője 1946 végén azt írta a járási főjegyzőnek, hogy a községi közigazgatás elakadt, a kevésszámú tisztviselő képtelen megbirkózni a felduzzasztott teendőkkel, miközben általános lett a panasz, hogy a faluban ügyet intézni hovatovább képtelenség. Az állami adóvégrehajtók bevonásával folyt ugyan a közadók behajtása, de a gazdáknál lefoglalható terményt sehol nem találtak. Kívánatosnak tartotta Kelemen pénzben megengedni az adótartozások befizetését, amiről azonban a hatalom hallani sem akart.
Magyarcsanád demokratikus önkormányzata még három évig állt fenn. Bár a politika már ekkor rányomta bélyegét működésére, de a társadalom érdekben, nemzetiségi viszonyokban fennálló különbsége még megmutatkozott az önkormányzati élet felszíni plurarizmusában. A Magyar Dolgozók Pártja I. kongresszusa (1949) azonban már úgy foglalt állást, hogy a „helyi szerveket illetően a tanácsi megoldást kell alkotmányos tétellé emelni”.
1950. május 11-én az Országgyűlés elfogadta a helyi tanácsok szervezetéről szóló törvényt. Ennek értelmében 1950 őszén Magyarcsanádon is megtartották a tanácsválasztást, ezzel végleg felszámolták a hagyományos községi önkormányzatot, és helyébe az egységes és központosított államhatalom helyi szerveként a tanácsot állították. A közigazgatási átszervezés megszüntette Csanád megyét, és a falu Csongrád megye Makói járásába került.
Központi kezdeményezésre és kellően át nem gondolt igazgatási átszervezés keretében 1950 őszén összevonták Apátfalva és Magyarcsanád községeket. Az új közigazgatási egység neve Csanád lett. Nem volt szerencsés az összevonás a fizikai egybenövés és a kölcsönös határhasználat ellenére sem. Eltérően alakult a két község társadalmi rétegződése, szociális szerkezete. Mást mutattak a vagyoni és kereseti viszonyok ott és itt. Alapvetően eltért egymástól a két lakosság nemzetiségi összetétele, politikai meggyőződése, s ennélfogva szokásvilága, hagyománya és vallása. Ez már magában hordozta az ellentétek csíráit. Más politikai és társadalmi gondokkal küszködött Magyarcsanád és megint mással Apátfalva. Éles ellentéteket szítottak a téeszszervezés körül zajló határhasználati viták. Féltékenykedéshez vezetett a költségvetési összeg elosztása, ami kizárta, hogy hatékonyan fogják ösze a két falu lakosságát egy-egy cél megvalósítására.
Csanád község első elnöke épp apátfalvi ember (Mágori József) volt. Helyettese, Rakity Áronné és a végrehajtó bizottság titkára, Herczeg Géza viszont Magyarcsanádról jöttek. Törekedtek természetesen a képviselői helyek egyenlő arányú betöltésére is, de ezek a technikák nem takarhatták el a mélyben feszülő ellentéteket.
A Makói Járási Tanács 1954 tavaszán megszüntette az összevonást, a két község különvált. Nem sokkal később Magyarcsanádon megalakult az új tanács negyven taggal (köztük hat román és öt szerb nemzetiségű személy-lyel). Elnöke Szeges Mihály lett, a végrehajtó bizottság titkára Herczeg Géza. A tanácsrendszer a szerkezetéből adódó objektív buktatókkal 1990-ig fennmaradt. Működését felemásság jellemezte, a mégoly jó szándékú emberek, képzett hivatalnokok iparkodása sem hozta meg a várt sikert.
A szovjet irányítás természete ugyanis kizárta a valódi önkormányzati érdekek felvállalását, a tényleges önigazgatást ez a rendszer nem tette lehetővé. A rendszerváltozás után történt visszakanyarodás a régi hagyományokhoz, azaz a községi önkormányzathoz sikeresnek bizonyult. Magyarcsanád akkor megválasztott és jelenleg is hivatalban lévő polgármestere, Farkas Jánosné szerencsésen ötvözte az önkormányzati múlt időtlen elemeit a modern kor követelményeivel.
