Őrhely a Maros mentén
Őrhely a Maros mentén
Magyarcsanádnak nincs középkori története, lévén újkori alapítású falu. Van ellenben a területnek – melyen keletkezett – történelme, ez viszont sok szállal kapcsolódik országos jelentőségű eseményekhez. Így fonódik össze Apátfalva és Magyarcsanád múltja. Egy 1757-ből való úrbéri összeírás megjegyzi: „Tenet locum antiquae possesionis Apathfalva”, azaz: „A hajdani Apátfalva falu helyén fekszik”, mármint Újcsanád.
Régi történetéhez tartozik, hogy Ajtonyt István kiváló hadvezére, Csanád győzte le, aki egyébként épp Ajtonynál szolgált, s csak később menekült Istvánhoz. Újabb kutatások szerint ő maga ölte meg Ajtonyt az első királyi hadi sikerekről értesülvén, hogy kivívja István kegyét. Ajtony egykori székhelyén, Marosváron, a folyó bal partján jött létre Csanád község és később Csanád vára, mely a püspöki épülettel együtt a települést a régió központjává emelte. A török kor után ezt a helyet nevezték Német- és Rác-Csanádnak. Ma Őscsanádnak hívják.
A Magyarcsanád településtörténeti elődjének számító Maros-jobbparti község, Apátfalva ebben az időben a csanádi Boldogságos Szűz monostorának az apátjáé volt. Papja 1334-ben öt garas pápai tizedet fizetett. A község átkelőhely voltára utal az a tény, hogy 1469-ben itt rabolták ki az átutazóban lévő Kemecsei János Csanád egyházmegyei papot.
1493-ban a Boldogságos Szűz-monostor feloszlott, s javait, így Apátfalva községet is a csanádi püspöknek adták. Dózsa parasztháborújának idején Báthori István és Csáki Miklós csanádi püspök úri csapatai itt verték le a paraszthad Balogh István vezette elővédjét. A felkelés legfontosabb csatái a mai Magyarcsanád környékén játszódtak le. Dózsa hadát a további toborzást letiltó parancs Békésen érte utol. Itt indult meg az a folyamat, amelynek végén a keresztesek szembekerültek az uralkodó osztállyal. Megváltoztatva útirányát a parasztsereg Gyulától a Maros völgye felé fordult.
A Balogh István vezette elővédnek Apátfalvánál (a későbbi Újcsanádnál) sikerült átkelnie a Maros déli oldalára, hídfőállásukat Csáki és Báthori kétszeri rohammal elfoglalták, az életben maradt kereszteseket pedig a túlsó partra szorították vissza. Győzelmüket a Jakicsok nagylaki várában ünnepelték meg. Dózsa itt lepte meg őket hajnalban, és azokon, akiket elfogtak, köztük a püspökön, végrehajtották a halálos ítéletet. Említést tesz a Dózsa-féle parasztháborúról az 1910-ben kiadott Mitropolíja Karlevacka című statisztikai évkönyv. Értelemszerűen annak nemzetiségi vonatkozásait hangsúlyozva többek között azt írja, hogy „a nagylaki szerbek ezután csatlakoztak a keresztes Dózsához. Ebben a felkelésben része volt Stilyánovitynak is, aki segítette a felkelést, és a szerb lázadók élére állt”.
Községünk történetéhez kapcsolódik egy híres párviadal is, melyet Cerni Jován (a Fekete Ember) vívott Csáki Lászlóval. Ez a küzdelem időben már egybeesett a török első megjelenésével, de a vidéket a mohácsi csata időpontja körül még nem a török, hanem Cserni Jován fosztogatta. A Fekete Ember a János király által Bács megyébe telepített szerb had vezére volt, aki az ígért zsold elmaradása miatt kezdett fosztogatásba környékünkön. 1527 tavaszától már leginkább a Temesközben tartózkodtak, majd a sződi csata után elhagyták e területet és nyugatra húzódtak.
A török megjelenése az ország déli végein hatással volt községünk helyzetére is. 1543 farsangjától, a szegedi szandzsák megalakulásától az 1551–52-es hadjáratig a Tisza–Maros szög Erdélyhez tartozott. A Duna–Tisza közének déli része ekkor vált a török birodalom részévé. Ez az állapot Csanád megye vonatkozásában 1552-ig tartott. Ekkor a török Magyarország, Erdély és a Részek tervezett egyesítése okán hadjáratot indított Magyarország ellen. Kezükre kerültek a Maros menti várak, Csanád és Csongrád megye. Az 1553-ból való adóösszeírás szerint erre az időre már Csanád megyében sem alispán, sem szolgabíró nem működött. Adatunk van arra nézve, hogy a Maros menti harcok során elpusztította a török Apátfalvát is, melyet az 1561-es dica már csak pusztaként említ. A község területe a pusztulás után közigazgatásilag a csanádi járáshoz tartozott, ahol az 1579/80-as török adóösszeírás (defter) nyolcvan lakott és ötven elpusztult faluhelyet mutatott ki. Mégpedig úgy, hogy a nyolcvanból 34 lakott település ötven elpusztult faluhelyet művelt meg. Tehát egy lakott településre átlagosan 2,34 elpusztult faluhely esett. Íme a történeti oka annak, hogy Csanád megye török utáni újratelepülése miért a jellegzetesen nagyfalvas rendszerben történt. Arra azonban, hogy a terület újra benépesüljön, az élet hagyományos keretei (községi szervezet, gazdálkodás) kialakuljanak, még több mint száz évet kellett várni. Azon a helyen, amelyen a régi Apátfalva fennállása véget ért, a XVII–XVIII. század fordulóján egy új település, Magyarcsanád története kezdődött el.
1686. október 23-án napkeltekor a szegedi várból kétszáz szekéren hatszáz török vonult ki Temesvár felé, s ezzel Csanád megyében, illetve Csanád megye Marostól északra eső területén megszűnt a hódoltság. A régi világ helyreállításáról azonban szó sem lehetett.
Vidékünket 1687 elejétől a szegedi kamarai felügyelőség igazgatta. Az egyházi és magán-földbirtokosok Csanád megyében alig játszottak szerepet, az újjászervezés ügyét a bécsi udvar vette kezébe. Az 1699. január 26-án megkötött karlócai békeszerződés a magyar–török államhatár Csanád megyei szakaszát a Maros folyó medrében jelölte ki. Ebből következett, hogy a benépesítés után keletkezett új falvak életére a terület államhatár jellege nyomta rá bélyegét. Monaszterli János, aki magát a „rácok kapitányának” mondta, már 1697-ben a bécsi udvari haditanáccsal bizonyos katonai szolgálatok vállalásáért elismertette a szerb betelepülők adómentességét. A továbbiakban ez a helyzet határozta meg Csanád „katonai végpont” újkori fejlődésének kereteit.
Csanád megye a török hódítás előtt az ország – területére és népességére nézve egyaránt –egyik legnagyobb megyéjének számított. A Marostól északra a Szárazérig, délre a Harangod és Galádi ér alsó folyásáig terjedt. Nyugaton a Tisza vonala határolta, keleten beletartozott még Dombegyháza, Battonya és Perjámos. Népességének nagy része „szétfutott” a megye több mint száz helységének hódoltatása után. Szeged visszavétele 1686-ban Csanád vármegye Marostól északra fekvő területének a felszabadulását jelentette. De a török visszaszorításáért nagy árat kellett fizetni. A hadiesemények során elpusztult a hódoltságot átvészelő Földeák, Makó-, Szentlőrinc és Kis-(vagy Új-) csanád történeti elődje, Apátfalva.
A terület benépesülése a császári seregek zentai győzelme (1697) után kezdődött meg, s a határőrvidéken ennek során jelentek meg az első rác katonacsaládok 1698-ban. Népesedés szempontjából lényeges, hogy a karlócai béke által pacifikált Maros-jobbparti helységekbe a kiváltságolt határőrökön kívül folyamatosan érkeztek kamarai kedvezményekkel csábított menekült jobbágycsaládok is. Vonzotta őket az, hogy a Maros menti lakott helyek, Makó kivételével, nem kerültek nemesi (vármegyei) igazgatás alá, hanem közvetlenül az aradi várparancsnokságtól függtek. Erről az időszakról nincsenek pontos információink Csanád népességét illetően. Két szórványadat csak azt bizonyítja, hogy megtörtént a telepítés, illetve bővült a határőri telep. Előbbire vonatkozik az a hír, hogy kezdetben száz huszárt és száz hajdút állítottak fel a határ őrzésére. Utóbbira pedig Benkovics Ágost váradi püspök 1701-ből való jelentése, melyben arról értesítette Dolny István csanádi püspököt, hogy a településen – tudniillik Csanádon – igen sok épületet állítottak már fel. Ennél pontosabb adattal csak az 1720-as országos összeírás szolgál, ekkor 59 családfőt számolnak meg Csanádon, ami öttel felszorozva közel háromszáz lakost jelent.
A Magyarországra beköltözött szerbek eltérő termelési szokásaik, vallásuk, életmódjuk és kiváltságaik miatt sorozatos összeütközésbe kerültek a helyi lakossággal és a vármegyei hatósággal. Veszélyes konfliktusforrást szüntetett meg tehát a bécsi udvar, mikor 1695-től, a török délvidéki ellentámadásának időszakától katonai szolgálatra próbálta őket fogni. Megszervezésük azonban évekig elhúzódott. A haditanács 1702-ben létrehozta a Magyarország délkeleti határait biztosító szerb határőrvidéket, amelynek egyik újonnan felállított őrszervezete volt Kiscsanád. Községünk alapítói, a szerb határőrök a haditanács igazgatása és császári tisztek parancsnoksága alá kerültek, de alsó fokon katonai önkormányzattal és szabad görögkeleti vallásgyakorlattal rendelkeztek. A Maros menti rév és közlekedési csomópont őrízetét látták el. Katonai szolgálatukért 16–18 hold, utódaikra átörökíthető, adó- és robotmentes földet kaptak, valamint a határőrvidéken vámmentesen kereskedhettek. (Bár a csanádi katonák leginkább állattenyésztéssel foglalkoztak.)
Az elmondottakból kiderül, hogy Kiscsanád születésében elsősorban a hadi szempontok játszottak szerepet. A hosszadalmas török háborúk tanulságai új védelmi politikára ösztönözték a bécsi vezetést. Ennek keretében alakították át a Maros menti községeket „katonai véghelyekké” (Confinia militaria). A szerb militaristák már a marosi határőrvidékre érkeztek, s telepítette le egy részüket az udvar a középkori Apátfalva pusztává lett területére.
A határőrállomást elsősorban azért hozták létre, mert a török veszély még nem múlt el, s e fontos marosi átkelőhely őrzése katonák tartós állomásoztatását kívánta meg. Mivel a telep a folyó őscsanádi kanyarulatánál épült fel, szemben a török kézen maradt Csanáddal, az udvari haditanács Újcsanádnak nevezte, de polgárjogot nyert a Kiscsanád elnevezés is. Valójában „Apátfalvának” kellett volna hívnia, hisz annak romjain kezdtek új életet a szerb granicsárok, ám a hatóság az elnevezéssel inkább a török utáni helyzetben bekövetkezett változásokat kívánta aláhúzni.
Lipót 1700. július 9-i rendelete hagyta jóvá a katonai őrhely létesítését, ezt a dátumot tekinthetjük a mai falu születési idejének.
A katonatelep első lakói között olyan családi neveket találunk (Osztolyity, Uglesity, Jankovity, Szekulity, Neducsity, Popovity, Koity, Jesity, Ruzsity, Rakity), melyek viselői ma is ott élnek a csanádi szerb lakosság körében. Egy múlt századbeli egyházi évkönyv név szerint említi azokat, akik a határőrvidéken teljesített feladatukért elismerésben részesültek. Közöttük találjuk Vorgucsin Strba granicsárt, a kiscsanádi határőr-kolónia első kapitányát, akinek leszármazottai egészen a közelmúltig községünkben laktak. Mentesítették őket a tized fizetése alól, átengedték nekik Apátfalva, Belez és Tárnok pusztákat.
Mindennapi életükre vonatkozólag nem áll sok forrás a rendelkezésünkre. Néhány fontos információ kiolvasható Arad megye 1715-ös összeírásából. Ebben tesznek említést a Maros menti tizenöt katonai telepről, melynek lakossága kizárólag szerb határőrökből (milites nationales rasciani) állt. Az Arad és Csanád megye területén lévő katonai telepeket vagy községeket a következő sorrendben adta az összeírás: Csanád, Nagylak, Sajtény, Szemlak, Pécska, Arad városa, Glogovácz, Mondorlak, Csícsér, Szombathely, Almás, Paulis, Solymos, Ohaba, Csába. E katonai közigazgatási helyek egy része eltűnt az idők folyamán, sőt már az 1720-i Conscriptio militarum personarum is csak tizenhárom falut sorolt az arad–csanádi kerülethez. Községünket az összeírás következetesen Csanádnak említi (s nem Újcsanádnak), utalva az eredeti Csanádhoz kapcsolódó katonai funkció folytonosságára.
A második összeírásnál tapasztalt kevesebb népesség, az egyes katonai telepek hanyatlása összefüggésben volt a Bánság visszafoglalásával és a szerbség erős költözködő hajlamával, melyet katonaként sem tudott fékezni. Temesvár és Belgrád megvétele után a katonatelepek szerb lakossága tömegesen hagyta el a Maroson inneni vidéket, s a folyó túlsó partjára, a Bánságba özönlöttek. Az összeírás szerint alig egyharmaduk maradt meg eddigi lakóhelyén. Csanád mezővárossal kapcsolatban azt tüntetik fel, hogy azt régebben „Bátfalvának” hívták, lakói 22 évvel ezelőtt; tehát 1698-ban költöztek ide a Maroson túli Csanád községből, s új telepüket akkor nevezték el régi lakóhelyük után Csanádnak. Eszerint a névadás a telepesek döntése volt, akik a költözködés során magukkal hozták korábbi lakóhelyük nevét is, s azt egyszerűen ráragasztották az újonnan benépesített településre.
A marosi határőrséget nem lovas és gyalogszázadok szerint írták össze, mint a többieket. Itt minden községben külön adták meg a tisztek, altisztek, a legénység és a zsellérek számát, Csanádon az alábbi összetételben: egy kapitány, két hadnagy, három zászlótartó, öt tizedes valamint 48 katona. Összesen 59 katona családfőt írtak össze 1720-ban. Nem találunk az összeírtak között nemest és zsellért, akik egyébként szerepeltek a felveendők között. Azaz Csanádon nem éltek akkoriban „civilek”. Az összeírás azt is kétségtelenné tette, hogy minden katona egy önálló családfőnek, külön háztartásnak számított. Ha a családfők számát, két gyereket és az anyát véve alapul, hárommal szorozzuk meg, akkor Csanád község akkori lakosságát 177 főre taksálhatjuk. Ez a kolónia jó minőségű földön gazdálkodott és viszonylag nagy területen, mert a községi határhoz tartozónak tüntették fel Beka, Szecsa, Krabhegyes és Tárnok pusztákat. 1714-ből fennmaradt pecsétjét a szakirodalom községinek tartja, felirata szerint azonban az Csanád vármegye pecsétje, amely vízen evező csónakot ábrázol, a túlsó parton őrbódéval. Körirata: „Sigillum Com. Csanadiensis. 1714.”
III. Károly az 1715. évi országgyűlésen elfogadta, hogy a töröktől visz-szafoglalt részeket visszakapják az érintett megyék, amit azonban az újonnan felszabadított területek védelmére hivatkozva nem hajtottak végre. Csanádot így továbbra is katonai igazgatás alatt tartotta a bécsi kormányzat. Csanád megye többször sürgette és kérte az udvart, hogy joghatóságát terjesszék ki volt területének a Marostól délre fekvő nagyobb részére is. Ugyanis az újjáalakuló Csanád megye korábbi területének csak a Marostól északra eső kisebb részeivel rendelkezett. Bécs azonban csupán szolid korrekciókra volt hajlandó. Ezek közé tartozott az ország területi egyesítésének jegyében végrehajtott közigazgatási átrendezés és a határőrvidék egy részének a polgárosítása a XVIII. század közepén.
