Három nemzet, egy kenyér
Három nemzet, egy kenyér
Eddig Magyarcsanád társadalmát népesedési és társadalmi szempontból vizsgáltuk. A XVIII. század végére azonban a nemzetiségek térfoglalása nagyjából befejeződött, az Alföld felé irányuló telepes rajok demográfiai ereje megtört. Magyarcsanádon is kialakultak a tartós etnikai arányok. Nem érdektelen ezért annak felvetése, hogy mint közösségek, miként viszonyultak egymáshoz.
A szabadságharc leverése után, 1849 augusztusában Csanád, Békés és Csongrád megyét Szeged szabad királyi várossal együtt a szegedi polgári kerületbe osztották be. A kerület élére Haynau augusztus 13-án Gyulai Gaál Eduárd dunántúli földbirtokost nevezte ki. Ő lett térségünk kerületi főbiztosa, aki 1850-től a Csanád megyei járások megszervezését is irányította. E szervező munka fontos alapelveként fektették le, hogy a nemzetiségeknek lehetőleg külön járást alakítsanak ki. Posonyi Ferenc kormányzó alispánnak küldött utasításában arra hívta fel a figyelmet, a járások kialakításánál nem az a fő szempont, hogy kiterjedésük és népességük egyenlő legyen, hanem az, hogy a különböző nemzetiségek lehetőleg egy járásba kerüljenek.
Községünket a közigazgatási változás, ahogy korábban utaltunk rá, közvetlenül érintette, mert járást cserélt, a makóiból a nagylakiba került. Mivel nemzetiségi megfontolásból Battonya és Tornya is a nagylaki járás része lett, így a térség román népességének csaknem száz százaléka egy járásban élt, mert ide osztották még be a fentieken kívül Nagylak, Mezőhegyes, Tompa és Sajtény helységeket.
Figyelemre méltó, hogy Posonyi már 1849. augusztus 29-én román szolgabírót nevezett ki a nagylaki járásba a nemességet szerzett csanádi Luczay János személyében.
Az ekként kialakított járások tehát nemzetiségi szempontból kikerekített közigazgatási területek lettek, ami azonban önmagában nem befolyásolta a nemzetiségek demográfiai fejlődését. 1857-ben Csanádon 110 magyar, 20 német, 1869 román, 700 szerb és 27 zsidó, összesen 2726 fő lakost számláltak meg. Községünket immár négy népcsoport lakta, melyek közül a románság dominált, és kialakult egy kisebb zsidó vallási közösség is. Hasonló etnikai keveredésre Csanád megyében nincs példa, hisz Nagylak mezővárosban körülbelül tízezer román és szláv lakos élt, Sajtény teljesen román lakosságú volt ebben az időben.
Az Októberi Diploma visszaállította a megyei önkormányzatokat, s ennek során megalakult Csanád megye bizottmánya. Jegyzőkönyvi névsor alapján mondhatjuk, hogy a magyar közigazgatás újjáépítése nem nélkülözte a nemzetiségi lakosok közreműködését, mert a bizottmányában szép számmal találunk román és szerb küldötteket. Annál érdekesebb, hogy ez a nemzetiségi szempontból igen vegyes összetételű megyei bizottmány örömmel vette tudomásul a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság Magyarországhoz csatolását. Sőt ez alkalomból Csanád megye üdvözlő átiratot küldött Torontál, Temes, Krassó és Bács megyének, kérve őket egyszersmind, hogy a Partium vissza-csatolása érdekében is emeljék fel szavukat. Csanád megye azt is kijelentette, hogy a megyében lakó nemzetiségek közül egy sem támogat semmiféle elszakadási eszmét, hanem a legjobb egyetértés és hazafiság szelleme lelkesíti mindnyájukat. 1861. augusztus 17-én terjesztette elő a jegyző a Csanád megye nemzetiségi községéitől érkezett bizalmi szavazatokat. A tízezer lakosú, románok és szlovákok lakta Nagylak az 1861-es országgyűlés elveit és politkáját magáénak vallotta, a szintén román ajkú Sajténnyal együtt.
Magyarcsanád szerb és román lakossága amellett, hogy helyeselte az országgyűlés eljárását, külön hálafeliratot intézett Deák Ferenchez, mintegy demonstrálva a nemzetiségek egyetértését az akkori állampolitikai célokkal. A levél az „összes közlakosság hódolatát” tolmácsolta azon személy iránt, aki az 1867-es magyar alkotmányosság megteremtője lesz.
Egy másik jelenség azonban a nemzetiségiek elégedetlenségét illusztrálja. Az 1860-as években Csanád megyéből többen a kivándorlás útját választották. Ez azonban nem a nemzetiségi lét elviselhetetlen terhe miatt következett be, hanem az akkoriban gyakori ínséges esztendők folyományaként. Sokan gondolták ezzel kapcsolatban, hogy a dunai fejedelemségekbe való kivándorlás megoldás lehet. Nagylakon úgy hallotta a lakosság, hogy Oláhországban ingyen földet osztanak szét, és ez százakat mozgósított a kivándorlás megkísérlésére. A legtöbben azonban letettek szándékukról, miután kiderült, hogy a hír hamis. Magyarcsanádon inkább a szerbek próbálkoztak vándorlás révén megszerezni a betevő falatot. Számtalan útlevél bizonyítja, hogy a lakosok egy része valóban elhagyta a községet, hogy idegenben próbáljon szerencsét. A források között megmaradt közel nyolcvan úti okmány mindegyike a Szerbiai Fejedelemségbe szólt. Többek között Nadobán Nikolae „magyarcsanádi becsületes lakosnak” az útlevele, aki „nőtlen, alacsony, fekete hajú, rendes szájú, kerek arcú, barna szemű és idomzatos orrú” volt. Nem bírt különös ismertetőjeggyel, sőt analfabétasága miatt saját kézjegyét sem tudta a dokumentumra biggyeszteni, ellenben utazni kívánt a Szerbiai Fejedelemségbe munkakeresés céljából. Az útlevelet Csáky Ferenc főszolgabíró és Gedos Szadoja községi bíró írta alá 1864. május 18-án, amit aztán a megyei kormányzó hagyott jóvá.
Közelebbről érintette a csanádiakat a századforduló nagy kivándorlási hulláma, ahogy már említettük, számosan vágtak neki a hosszú útnak, hogy Amerikában csinálják meg a szerencséjüket. Pántya Mojsziás például a század elején hagyta el Csanádot vagyongyűjtés, de legalábbis a biztos megélhetés reményében. Neki sikerült, mert kint megalapozta egzisztenciáját, hazatérve földbirtokot vásárolt.
Magyarcsanád népességének a trianoni békeszerződés következtében beállott helyzetét a belső etnikai arányok lassú megbomlása jellemzi. A románság létszáma 1910 és 1920 között kétszáz fővel csökkent, amiben főként az első világháború okozta emberveszteség hatását kell látnunk. Ők adták a legtöbb hősi halottat, mivel a bevonulásnál is ők szerepeltek a legnagyobb létszámmal az össznépeségen belüli súlyukból adódóan. De a község minden nemzetisége harcolt az első világháborúban, legtöbbje Doberdónál, és nagyon sokan közülük hősi halált haltak. Ennek márványba örökített emlékét a Hősők Háza falai őrzik, alfabetikus sorrendben sorolva fel Magyarcsanád hősi halottait, magyarokat, románokat, szerbeket. Mindenkinek volt vesztesége, a vándorlási különbözet következtében 1920-ban mégis többen éltek magyarok a faluban, mint 1910-ben. A szerbek száma szinte alig változott. Ám radikális átrendeződés következett be 1920 és 1930 között az optálás már említett időszakában. Az ekkor végrehajtott két népszámlálás adataiból kitűnik, hogy a románok 372, a szerbek 334 és az egyéb lakosság 54 fővel csökkent. És közben 476 fővel gyarapodott a magyarság száma.
Az optáns perrel le is zárult a magyarcsanádi nemzetiségeket közvetlenül érintő és nagy migrációs mozgásokat kiváltó köztörténeti események sora. Jött azonban a második világháború, mely újra durván beavatkozott az emberek életébe, közös szenvedést okozva a falu valamennyi lakójának. De a háború utáni rendeződés demográfiai szempontból nem hozott akkora változásokat, mint az első világháború utáni évek.
A nemzetiségek élete „nyugvópontra” jutott abban az értelemben, hogy 1945 után az új rendszer demokratikus jogszabályalkotása tiltotta az emberek bármiféle megkülönböztetését akár nemzetiségi, vallási vagy más alapon. Alkotmányos elvvé emelte minden nemzetiség anyanyelvű oktatásának
és nemzeti kultúrája ápolásának lehetőségét. Ennek megfelelően az immár magyar többségű Magyarcsanádon továbbra is működtek a nemzetiségi iskolák, az ötvenes éveket élénk kulturális tevékenység jellemezte, és a falu vezetésében is meghatározó szerepet játszottak a község román és szerb nemzetiségű lakosai.
Igen jelentős szerepet vitt a község életében az Antifasiszta Szlávok Szövetségének helyi szervezete, melynek titkári posztját Gedos Velimír görögkeleti szerb lelkész töltötte be. Rakity Áront választották 1960-ban az Úttörő Tsz elnökének. Tehát mind közéleti súlyukat tekintve, mind pedig társadalmi-kulturális aktivitás terén a magyarcsanádi nemzetiségek megfelelő pozíciókra tettek szert az 1950-es években és a 60-as évek elején. Távlatos, akkor a maga nagyságában nem érzékelt gondot az jelentette, hogy a hatalom hivatalosan a vallási elközömbösülést erőltette, ami természetesen az egyházak helyzetét és lehetőségeit gyengítette. Márpedig kultúramegőrzésről, hagyományápolásról az ezeket működésük leglényegesebb kellékének tekintő egyházak segítsége nélkül nem lehet beszélni. A csanádi nemzetiségek lassú felmorzsolódása mögött ez az objektív folyamat húzódik.
Van egy másik ok is, amely napjainkra minimálisra zsugorította az egykori nem magyar ajkú többséget. Az általános tendencia itt is érvényesül, kevés a házasság, s a románok vagy a szerbek által kötött házasságok zöme vegyes, vagyis magyar hitvest, illetve férjet választanak maguknak. Nem új folyamatról van szó, a vegyes házasságok térfoglalásának üteme már az ötvenes évektől kialakult. S az is általános törvényszerűséggé vált, hogy a vegyes házasságban született gyerekek magyarok lesznek. Itt számtalan példát lehetne felhozni az állítás igazolására, a gond az, hogy nincs szinte egy ellenpélda sem. A nemzetiségi szempontból homogén, tiszta román– román vagy szerb–szerb házasság kivételes jelenség. Már csak demográfiai okoknál fogva is, hisz a szerb népesség mai létszáma megközelítőleg ötven fő, korösszetétele kedvezőtlen.
A fent körvonalazott negatív fejlemények ellensúlyozására a község sokat tesz az oktatás és a kultúra területén. Magyarcsanádon az 1980-as évektől működik a Román Nemzetiségi Klub, mely közösen a könyvtárral és az iskolával a román nyelvű művelődés előmozdításán dolgozik. Neducza Szvetiszláv iskolaigazgatósága alatt szépen összeállt a tizenötezer kötetes könyvtár kétezer könyvre rúgó nemzetiségi állománya. Talán még ennél is fontosabb, hogy az általános iskolában mindkét nyelvet tanítják: 1985-ben az iskolába járó 195 gyerekből 143-an hetedik osztályos korukig heti két órában tanulták a román és a szerb nyelvet. Magyarcsanádon már az óvodában elkezdték a kicsinyek a román nyelvet beszélni, majd ezt folytatva az első osztályban megtanultak írni, olvasni.
1982 óta osztott nyelvoktatás folyik az iskolában, ami azt jelenti, hogy az osztály tanulóinak egy része románul, másik része szerbül tanul. Azt, amit valamikor nagyapáink és nagyanyáink szükségből, de a másik iránti tiszteletből is megtettek, hogy megtanulták egymás nyelvét a köznapi érintkezés során, most intézményes keretek között, anyanyelvű tanárok szakszerű vezetése mellett lehet folytatni. Régen az egy-két elemit végzett csanádi emberek folyékonyan beszéltek több nyelvet, mert a román is megtanult magyarul, s a magyar ember is egyik szomszédjával románul, a másikkal szerbül beszélt. A soknemzetiségű lét és közösség legszebb hagyománya ez: beszélni és megérteni a másikat saját nyelvén. Az iskola jelenlegi igazgatója, Papdi Istvánné (lánykori neve Pakurár Dorina, ő is román nemzetiségű) tisztában van e hagyomány jelentőségével, s ami fontos: a szülők is megértették a többnyelvűség előnyeit.
A másik lehetőség inkább politikai természetű: hatékonyan kell működtetni a kisebbségi önkormányzatokat. Csanádon megalakult mind a román, mind a szerb kisebbségi önkormányzat, melyek 1994 óta végzik érdekvédelmi tevékenységüket. Előbbi elnöke Rotár László, alelnöke haláláig dr. Popon János volt. Utóbbi elnöke Ruzsity Emil, alelnöke Ruzsity Mláden. Programjaik a nemzeti tudat megőrzését segítik hol egy kulturális esemény megszervezésével, amilyen az országos visszhangot kiváltó nemzetiségi bál volt 1988 márciusában, hol pedig a hagyományos gyulai kirándulással. Lélekemelően szép ünnepségre került sor 1996 román húsvétjának első napján, amikor a szentmisét követően felszentelték Ioan Rus tanító emléktábláját az egykori román iskola falán. Egészen sajátos hangulatot árasztott az 1996. május 5-én Makón megrendezett nemzetiségi találkozó, ahol a Szózat és a Nemzeti dal magyarul, románul, szerbül és szlovákul hangzott el, illetve a magyar történelem századait szavalatokkal, zenével és tánccal mutatta be a négy nemzetiség.
Magyarcsanád népességének régóta alkotó része a roma kisebbség. Már az 1777-es urbáriális tabella említi Szava Czigány és Czigány Miska nevét a házzal bíró zsellérek között. Nevük hangzása után egyikük görögkeleti szerb, a másikuk magyar roma lehetett.
Rájuk vonatkozó legközelebbi népességi adatunk 1850-ből való, amikor külön rovatban szerepeltek az összeírt népességen belül, és számuk huszonkettőre rúgott. Nem zárható ki, hogy a korábbi öszeírások „egyéb” kategóriájában szerepeltették a cigányokat a többi szórvány népességgel együtt (örmények, zsidók), így jelenlétük folyamatosnak mondható. Átnézve a későbbi népszámlálási íveket, külön kimutatást nem találtunk róluk. Napjaink becsült népességi adatai szerint a lakosság tíz százalékát teszik ki a roma lakosok. Számarányuk nem föltétlenül az intenzív természetes szaporodás következménye, lényeges elem benne a bevándorlásból adódó folyamatos népesség-utánpótlás. Az őshonos csanádi cigány családok közé tartoznak: a Graur, Hustiák, Koszta, Nadobán, Rácz és a Sztancs famíliák.
Megélhetési módjuk egészen az 1950–60-as évekig hagyományosnak mondható, azaz főleg vályogvetéssel, tapasztással foglalkoztak, de elég sokan közülük aratni is eljártak illetve napszámba. Híres vályogvetőnek számított a Sztancs és Koszta család. A cigányság egy része termelőszövetkezeti tag lett az 1960-as évektől, néhányan viszont az iparban helyezkedtek el Makón, Szegeden, Nagylakon és Mezőhegyesen. Integrálásuk útján a legjelentősebb lépés a putrisor felszámolása volt, melyhez az állam és a község is jelentős segítséget nyújtott. A tanács lakásvásárlási hiteleket nyújtott kedvező kamatozással, illetve lakásépítésre díjtalanul telket bocsátott rendelkezésükre a Malinovszkij utca végén. Iskolázottságuk javult, az 1960–61-es tanévben a beiratkozottak többsége rendes időben fejezte be a nyolcadik osztályt. Hárman közülük középiskolában folytatták tanulmányaikat. Ügyük intézésében, problémáik megoldásában sokat segített Glovák Kornél, az akkori tanács tagja, aki román létére még a cigány nyelvet is megtanulta. Manapság is az a helyzet, hogy a csanádi cigányok többsége románnak vallja magát, görögkeleti cigányok. Vannak azonban magyarok is, akik felekezeti hovatartozásukat tekintve katolikus cigányok. Ígéretes elhatározás a jövőre nézve, hogy a helyi roma önkormányzat vezetője, Graur István a feszítő gondok és a társadalmi bizalomvesztés enyhítését a roma gyerekek még hosszabb és eredményesebb taníttatásában, illetve a minél teljesebb körű munkavégzésben jelölte meg.
