Iskola anyanyelven
Iskola anyanyelven
A nemzetiségi megmaradás szempontjából a legfontosabb intézmény az iskola. A Magyarországon letelepedett szerbeknek a XIX.század elején minden jelentősebb településén voltak tanítóhelyeik. Érdekes ellentmondása a szerb nemzeti fejlődésnek, hogy a török uralom alatt lévő területek kulturális ellátottsága nagyon kedvezőtlen képet mutatott, míg a magyarországi szerbek ráléphettek a magasabb művelődés útjára.
Az 1818-ban kiadott Első szerb szótár írja, hogy Szerbiában, Boszniában és Hercegovinában sok helyen száz falunak sincs egy iskolája, „csak akik papok vagy barátok (kalugyerek) akartak lenni, azok tanulhattak kolostorokban”. Ezzel szemben a Magyarországon élő szerbek viszonyait az jellemezte, hogy a Szerémségben, a Bácskában és a Bánátban minden község fenntartott egy iskolát, a tanítókat a falu fizette. Egyetlen tekintetben hasonlított a szerbiai viszony a magyarországihoz, hogy az itteni szerbek is az ószláv Császlovácból (templomi könyv) és Pszáltírból (zsoltár) tanultak olvasni. Ezzel az volt a baj, hogy még az igazgatók se értették, a tanítókról és gyerekekről nem is beszélve. Igaz, az egyházi olvasmányok mellett használtak néhány iskolai könyvet (katekizmus, számtan), de hiába, ha a beszélt szerb nyelven nem adtak ki ábécét. Ezek a körülmények rámutatnak a XVIII–XIX. század fordulóján működő szerb iskolák igazi problémájára, arra tudniillik, hogy az irodalmi nyelv elütött a beszélt nyelvtől. Sok iskolában, így Magyarcsanádon is a gondot úgy próbálták áthidalni, hogy az ószláv nyelv helyesírási szabályait vonatkoztatták a szerb nyelvre. Az egyeztetés nem sikerült, és csak 1783-ban mondták ki először, azon a szerb nyelven kell írni, amelyen a nép beszél.
Maga az első iskola szinte egy időben épült a községgel, 1804-ben már állt a templommal együtt. Megépítésük komoly anyagi áldozatot követelt a lakosságtól, a külön táblára fölvésett adakozók nevei bizonyítják, hogy mindkét épület szerb létesítményként született. A régi szerb iskola egy, ma már nem látható, egykor a Fő utca 57. szám alatti épületben működött. Palugyai leírása szerint jól karbantartották, s hozzá tanítói lak csatlakozott.
Mivel az iskola görögkeleti volt, és Csanádon ekkor már a románok éltek többségben, természetesnek tűnt, hogy az iskolába a szerbeken kívül románok is jártak. 1855-ben már négy osztály működött 62 fős létszámmal. Egy 1871-ben keletkezett iskolai jegyzőkönyv az 1865 előtti iskolát „szerb–román vegyes iskolának” nevezte.
Magyarcsanádon tehát egy templom és egy iskola állt rendelkezésre a két nemzetiségnek. Természetesen ennek megfelelően két pap és két tanító dolgozott bennük. Ahogy az egyházi anyakönyveket (1808-tól) ószláv írással vezették, ugyanúgy az iskolában is az ószláv ábácét használták mind a szerbek, mind a románok. Az oktatás azonban csak úgy valósulhatott meg, ha a két tanító váltakozva tanított. 1865 után javult a helyzet, amennyiben két külön teremben, de egy épületben folyt immár a román és szerb tanítás.
Ekkortól datálható a román osztály mind erősebb nemzeti jellege, hisz az egyházi fenntartású iskola nyelvében és kultúrájában is teljesen önálló intézménnyé vált, a román nyelv oktatásának elsődleges színterévé. Sokat lendített a magyarországi szerbek iskoláztatásán az Aradról elszármazott Tekelija család, melynek egyik tagja, Sava Tekelija (ismertebb magyar nevén: Tököli Száva) magyar nemességig jutott, és az 1790-es évek nemesi mozgalmában fontos szerepet játszott. Pesti házában létesült a jól ismert „Tekeliánum” művelődési intézmény a XIX. század elején. Itt kaptak helyet egy évszázadon keresztül azok a szerb nemzetiségű ifjak, akik tanulmányaikat pesti egyetemen, illetve főiskolákon folytatták. Több magyarcsanádi lakója is volt ennek az intézménynek. Sőt a második világháború előtti években az intézmény igazgatói posztját a Magyarcsanádról elszármazott Popovity Iván töltötte be.
A csanádi szerb iskola mindennapjaira nézve kevés adat áll rendelkezésünkre, különösen áll ez a XIX. század első felére. Egy egyházi évkönyv tudósít arról, hogy Popovity Szvetozár plébános itt végezte elemi iskolai tanulmányait az 1830-as években, majd a szegedi gimnáziumba került, és onnan Aradra vette útját, ahol teológiát hallgatott. Az 1850-es években inkább arra panaszkodtak, hogy mérsékelt az iskola látogatása. 1855-ben 62 fő (58 fiú és négy lány) volt a létszám, ami nem sok a falu 2726 főt kitevő összlakosságához képest. Az okok ismertek: a gyerekeket elég korán szorgos munkára fogták, s a megélhetés elsődlegessége folytán az iskola látogatása szóba se jöhetett. Környékünkön ezt a családi hozzáállást „kurta kanászságnak” nevezték. Sok gyerek azért nem járhatott iskolába, mert a szülők nem tudták rendesen felöltöztetni. Mégis, az 1860 és 1870 között készült jegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy egyre többen tudtak írni.
Az oktatás „infrastruktúrájáról” el lehet mondani, hogy a templomi osztozkodáskor készült leltárjegyzék a közös iskolaépület „mindkét részének” önállóságáról szól, vagyis az oktatás frontján is megtörtént a kettéválás. Említést tesz a leltár a tanítói kétnegyed kültelekről. Mai szóhasználattal ez lehetett az illetményföld. Később a tanítói föld több írásos anyagban is szerepelt. A továbbiakban könyvek, székek és a szertartással összefüggő ereklyék szerepeltek a leltárban. Feltűnő, hogy az íveken nem akadtunk semmiféle iskolai felszerelés nyomára, ez pedig szinte a fennállás óta meglévő nehézségekre utal..
Az iskola fenntartásával és a tanító fizetésével kapcsolatos gondokat jelzi a „Napló Magyar Csanád Görög Keleti Szerb tanító fizetéséről az 1866. évre” című dokumentum és 1867. évi párja. Az 1866-os napló adatai alapján 234 személytől 248 forint gyűlt össze tanítói fizetés és az iskola fenntartása címén. Nem mehetett simán azonban a gyűjtés, mert az akkori tanító, Gedosevity Konstantin csak apró részletekben jutott hozzá elismervény fejében és rendszertelenül. Nem tudni, hogy a teljes összeget egyáltalán kifizették-e, mert a nevezett személy a rendszertelen fizetés miatt még az év vége előtt elhagyta Magyarcsanádot. A következő évben már 266 forintot gyűjtöttek a fenti célokra. Ebből a pénzből kellett a tüzelőről és a lakásról gondoskodni, mivel ilyennel a szerb tanító nem rendelkezett. Egyik elismervényt Szekulity Jáka háztulajdonos vette át az egyháztól, mert az lakást bérelt nála tanítója számára 24 forint éves díjért.
Egy múlt századi jegyzőkönyv felsorolja a csanádi szerb iskola tanítóit. A felsorolásban szereplők többsége a zombori szerb tanítóképzőben végzett. Sorrendben a magyarcsanádi iskola szerb tanítói a következők voltak: Kotoracski D., Gedosevity Konstantin, Knézseity Dusán, Bugárszki György, Jovánovics Miklós, Lungulov Zsófia, Sévity Simeon, Miletity Péter és utolsó tanára Jesity Lázár. Valószínű, hogy nem teljes a névsor, hisz néhányan nagyon rövid ideig tanítóskodtak, róluk nem sikerült információt gyűjtenünk.
Találtunk viszont adatokat a tanítók képzettségéről. 1811 és 1815 között a zombori tanítói tanfolyam 15 hónapig tartott, és három rövid félévre tagolódott. 1815 és 1871 között már kétéves kurzusokat indítottak, majd 1871 után három évre emelték, végül 1896-tól beállt a négyéves képzés. Az iskola hasonló lett a magyar nyelvű tanítóképzőhöz, nyilvános rendes iskolának ismerték el. Akadt egy eset, mely viszont épp a képzés hiányosságaira utal. Az évenként kötelező „iskolai vallományok”, melyeket helytartótanácsi rendelet alapján kellett a kerületi iskolai felügyelőnek elküldeni Makóra, a tanítók megoldatlan anyagi helyzetére figyelmeztettek. Nem tudták a község vezetői, hogy a tanítói „élvezmények” közé felvett fűtési hozzájárulásból a tanító csak a saját lakását fűtheti, vagy köteles az iskola helyiségeit is fűteni.
Ennél nagyobb gondot jelentett magával a tanítóval szembeni kifogás. Gondjaikkal a csanádi „Bírák” a „Főtisztelendő Eperes Úrhoz” fordultak Aradra, aki három évvel azelőtt (1861) Csanádra Popovics Szofrát nevezte ki görög nem egyesült tanítónak. Megfogalmazásuk szerint azóta „a községben a csapás csak egyre harapódzik”. Mivel az aradi esperes töltötte be egyben az „oskolai főigazgató” tisztét is, tehát a kinevező hatóságét, a csanádiak tőle vártak megoldást. A község ugyanis Popovics Szofrát arra kérte, hogy a gyerekeket a legjobb tanulmányokba vezesse, és legjobb tudása szerint nevelje őket. Kinevezését azért támogatták, mert tudományát kipuhatolni nem voltak ugyan képesek, de feltételezték a szükséges képzettség meglétét. Sajnos arra kellett rájönniük, hogy a tanító iskolázatlan, a gyermeknevelésben tapasztalatlan, a gyerekek tőle csak a tudatlanságot sajátíthatják el. Ezért a községi tanulók nevelését és tanítását nem lehetett megoldani. Ez kiderült az iskolavizsgák megtartása alkalmával, ahol sem a tanító, sem a gyerekek nem tudtak produkálni. Ezért kérték az eperes urat, hogy „kisded gyermekeik jó neveltetése és jövendő boldogságuk érdekében” mozdítsa el Popovics Szofrát és nevezzen ki a helyére más, érdemesebb tanítót. Ez az eset kirívónak számít az egyébként közmegelégedésre dolgozó tanítók közül, egy át nem gondolt kinevezés következményeivel állunk szemben.
A tanszemélyzet egyéb gondokat is okozhatott. 1857. szeptember 18-án a makói császári és királyi szolgabíró körlevelet küldött a szerb iskola igazgatójának, Popovics Szvetozár plébánosnak. A körlevél sajnálattal állapította meg, hogy egyes iskolák tanítói önkényesen, engedély nélkül hagyják el az iskolát, heti és országos vásárokra vagy egyházi és más ünnepségekre távoznak, a tanítást elhanyagolják. Máskor pedig „éneklő és egyéb hivatalokat vállalnak”. Ennélfogva a körlevél megparancsolta, hogy minden népiskolai tanító köteles egész erejét a tanításnak szentelni, mégpedig „személyesen, s nem általa felfogadott és élelmezett más segéd személy által”.
A már említett Gedosevity Konstantin önként távozott posztjáról, mert nem kapta rendesen a fizetését. Megüresedett álláshelyét a Zastava című szerb újságban tették közzé, egy jelentkező akadt is, aki 1871. február 2-án megjelent az egyházi bizottság előtt. Petranov György új tanító végzettsége megfelelt az előírásoknak, és a templomban bizonyította az egyházi éneklésben való jártasságát. Mivel azonban tanulmányait román reáliskolában végezte, kötelezték, hogy mint szerb vizsgázzon a zombori tanítóképzőben szerb és ószláv nyelvből, mert csak így kaphat ideiglenes alkalmazást.
Az elemi oktatás hatékonyságát jelentősen fokozta az 1868:38. törvénycikk, amely kimondta, ha egy községben legalább harminc tanköteles korú (hat–tizenkét éves) gyermek él, és nincs működő felekezeti iskola, a község köteles elemi népiskolát felállítani. Mivel Csanádon már állt egy görögkeleti népiskola, nem vált szükségessé külön községi iskola létesítése. A törvény legfontosabb passzusa biztosította, hogy minden gyermek anyanyelvén tanulja meg a betűvetést, szerezze meg a legelemibb tudást.
A népoktatási törvény életbelépése még nagyobb aktivitásra késztette az iskolai bizottságokat. A tankötelezettség mellett bevezették az ismétlő iskolák intézményét. Szigorú intézkedéseket hoztak a rendszeres iskolába járásra. A magyarcsanádi egyházi iskolai bizottság azt is kilátásba helyezte, hogy gondoskodni fog a rendszeres ellenőrzésről, amivel elejét lehet venni a fegyelmezetlenségeknek. Mindenesetre a későbbi évek statisztikai adatai azt bizonyítják, hogy emelkedett az iskolába járók száma. A száz évvel ezelőtti naplók mutatják, hogy a beírt tanulók létszáma nyolcvan–kilencven között mozgott.
A megnövekedett létszám miatt szűknek bizonyult a régi és felvetődött az új iskola építésének gondolata. Jóllehet a beírt és a ténylegesen iskolába járók között elég nagy különbség mutatkozott (1876-ban a 94 beírt tanuló közül csak 65 látogatta rendszeresen az iskolát), az iskolabővítés sokáig már nem volt halasztható.
Az anyagi gondok állandó szorítása közepette, 1871-ben az egyház vezetősége kérvényt küldött a „vallásminiszterhez”, melyben megrendítő módon ecsetelte a szerb közösség mostoha körülményeit. „Kis Csanád községben nyolcszáz lelket számláló szerb hitközséget az 1871. évben beállott s azóta folytonosan tartó terméketlen időjárás által annyira sújtotta – írja –, hogy földművelésből táplálkozó népe majd vég nyomorra jutott, s nem képes sem állami, sem községi adóját leróni, annál kevésbé lelkészét, tanítóját rendesen fizetni, és iskolájának a kellő fenntartását megadni.” Minekfolytán
a vezetőség azt kérte a minisztertől, hogy az a „tehetetlen egyházközséget a vallási alapból lehetőleg segélyezni kegyesen méltóztassék”. Nem tudjuk, hogy a kérelemnek milyen foganatja lett, annyi bizonyos, hogy a kedvezőtlen időjárás a községben általános gondokat okozott.
Tetézte a bajokat az ortodox helyiségek közös használata során keletkezett feszültség. A templomi különválásról már esett szó, most az iskolára került sor.
Mozgalmas évek következtek ezután, mert a szerbek két intézmény építésébe fogtak. Hátterét az a megegyezés nyújtotta, melyet 1879. április 23-án kötött egymással a szerb és a román vallási közösség. A szerbek az akkor kapott kártérítési összegből nyolcezer forintot nyolcszázalékos kamat mellett a nagylaki bankban helyeztek letétbe. A fennmaradó összeg egy részét is hasonló feltételekkel kölcsönözték ki egyes embereknek. Így a kamatokból származó jövedelmükkel (741 forint) együtt az építkezéshez 14 557 forint állt rendelkezésre. Építkezési szándékukat két újságban hirdették meg, és az arra jelentkezők közül bízták meg a tervezést, téglaégetést és kivitelezést irányító három személyt: Kovács Mihályt, Ferencsik Andrást és Ursitz Leopoldot. Az iskola építési vállalkozója Ferencsik András lett, aki Krim István terve alapján dolgozott. 1883-tól már ebben a külön szerb iskolában folyt a rendszeres oktatás.
Párhuzamosan az új intézmény beindulásával változások történtek tanügyi téren is. Egyik a hanyag szülők szigorúbb és következetes megbüntetését helyezte kilátásba a gyermek iskolai elmaradása esetén. Másik a nemzetiségi iskolában oktatók gyenge magyar tudásán igyekezett javítani. Miközben
a népoktatási törvény kimondta a nem magyar tannyelvű állami iskolákra, illetve elemi iskolákra nézve a magyar nyelv tanításának kötelességét. Erre hivatkozva értesítette körlevélben Kemény Mihály makói tanfelügyelő az iskolaszéki elnököket, hogy 1882 júliusától már sehol sem szabad olyan tanítót választani, aki a magyar nyelvet szóban és írásban tanítani nem képes.
A magyar nyelv tanítását előmozdító 1879. évi 18. törvénycikk végrehajtását siettetni óhajtva Csanád vármegye közigazgatási bizottsága egy ötvenforintos és két huszonöt forintos jutalmat tűzött ki azon tanító urak részére, akik nem magyar tannyelvű iskolákban a magyar nyelv tanításában legsikeresebben működnek. Itt jegyezzük meg, hogy a magyarcsanádi iskola szerb és román tanítói levelezésükből ítélve jól beszélték a magyar nyelvet. Más úton is segítették a nemzetiségi nevelőket a magyar nyelv elsajátításában, a tanítóképzővel rendelkező 14 városban hathetes tanfolyamot szerveztek az idegen ajkú tanerőknek.
Magyarcsanádon szintén emelni kellett az oktatási színvonalat, bár a népiskolai törvényben meghatározott fő szempontoknak, a folyékony és értelmes olvasásnak, a tiszta és szabatos írásnak, illetve fogalmazásnak,
a számfogalom kialakításának és a számtani műveletek végzésének alapvetően érvényt szereztek. Szóban visszaemlékezők mondták, hogy a szerb iskolában nagy volt a szigorúság, „nádpálcával tartott fegyelem” uralkodott, de jól lehetett tanulni. A napot imával kezdték, majd olvasás és írás következett. Figyelemre méltó az a megjegyzésük, hogy az iskolába feljövő szerb gyerekek szinte egyáltalán nem tudtak magyarul (a Horthy-korszakról van szó !), de mire befejezték az elemit, az állam nyelvét mindenki elfogadhatóan megtanulta. Ekkor kezdődött az a folyamat, hogy több szerb gyerek átiratkozott a már meglévő állami iskolába, hogy még jobban megtanulja a magyar nyelvet.
A statisztika elemzése azt mutatja, hogy az iskolalátogatás a XX. században is gondot okozott. Iskolába kellett kényszeríteni a tanítóknak olyanokat, akiknek társadalmi-anyagi helyzete siralmas volt. Nehezen akarták a szülők megérteni, hogy a kilábalás csak az iskolán keresztül lehetséges. Sokan, akik a szegénységből nem találtak kiutat, és a törvénynek sem kívántak engedelmeskedni, inkább elköltöztek a faluból. Nem tanulság nélküli ezzel szembeállítani azokat, akik továbbtanultak. 1881-ben a makói gimnázium igazgatója levelet írt a magyarcsanádi iskolaigazgatónak, melyből kiderült, hogy a gimnázium görögkeleti növendékei közül csak ketten származtak Magyarcsanádról, román iskolából.
Létezett a továbbtanulásnak egy másik módja is, amely a szegényebb sorsú diákok hagyományos felemelkedési útjának mondható: a továbbtanulók közül sokan papnak vagy tanítónak mentek. Talán más lehetőséget a helyi szerbek és románok nem is ismertek. Ennek köszönhető, hogy helyben született az új templom első papja, Popovics György, akit fia, Popovics Szvetozár követett a századfordulón. Szintén a községből származott Popovity Száva, aki a bezdáni kolostort vezette.
Az iskolaügy még egy érdekes vonatkozására hívjuk fel a figyelmet. A református magyarok, amíg nem volt iskolájuk, gyermekeiket a szerb iskolába járatták. Sőt az anyakönyvezést is a szerb egyházi hivatal végezte. Szőllősi Antal makói református lelkész 1876-ban levélben kérte a csanádi szerb papot, hogy a református vallású magyaroknak a szerb parochián keresztelt gyerekeiről szóló kimutatást küldje el neki.
Trianon az iskolaügynek sem tett jót. Megnőtt a bizalmatlanság, ha nem is a faluban élő nemzetiségek és a magyarok között, de a hatalom és az egyes népcsoportok között, ami nem kedvezett az oktatás színvonalának. De a folyamatosan napirenden lévő elvándorlás, illetve az azt ellenoldalon kiegészítő asszimiláció ellenére a Horthy-korszakban még élénk nemzetiségi oktatás folyt a falu egyházi iskoláiban.
A községi iskolahálózat erősen tagolt. Működött egy állami népiskola, az úgynevezett „elemi”, két tanteremmel, valamint a református, a román, a szerb és a bökényi katolikus egyházi iskola egy-egy tanteremmel. Ez az iskolaszerkezet igazodott a falu vallási és nemzetiségi megoszlásához. Az állam anyagilag támogatta valamennyi intézmény oktatási és nyelvművelési tevékenységét megkülönböztetés nélkül, egyformán fontosnak és hasznosnak tartva azokat.
Az állami iskola huszonegy hold illetményföldet kapott, melynek jövedelméből részben fedezte az iskola működésével kapcsolatos kiadásokat. Hasonló földjavadalommal az egyházi iskolák régtől fogva rendelkeztek.
Ezt a tanítási rendszert 1945-ben szüntették meg, amikor az állam a meglévő egyházi elemi iskolai szervezet mellett felállította az általános iskola intézményét. Községünkben az 1945–46-os tanévben már új általános iskola működött a korábbi népiskola helyett. Kétségtelen, hogy egyre több tanuló iratkozott át az általános iskolába, amit jól szemléltet az 1946-os állapot. Ekkor a tanulók létszáma 241 főre rúgott az általános iskolában, míg a reformátusba 52-en, a román iskolába 47-en, a szerb iskolába 17-en és a bökényi katolikus osztályba 28-an jártak.
1947-ben a hatalom nyomására a református iskola már egyezkedni kényszerült az általános iskolával közös tanulócsoportok indításáról. 1948-ban pedig felszámolták az iskolai sokszínűséget, mivel sor került az egyházi iskolák, a református, a görögkeleti román, a szerb és a bökényi katolikus iskola államosítására. A volt református iskola az állami iskolával egyesült, a bökényi katolikus elemi pedig a csanádi általános iskola igazgatása alá került.
Az államosítás nem jelentette a nemzetiségi oktatás felszámolását, csak egyházi hátterének a megszüntetését. De ezzel épp a lényeget szüntették meg, mert a nemzeti identitás legfontosabb helyi intézményétől fosztották meg a tanítói tevékenységet. Ezért szinte szükségszerűen következett be a nemzetiségi oktatás lassú elhalása. Az általános iskola keretén belül, de önálló épületben 1964-ig élt a román, s csak 1957-ig a szerb iskola.
Ami valóban lényeges változáshoz vezetett, az a szakrendszerű oktatás megvalósulásával függött össze. A különböző szakokat (tantárgyakat) más-más tanárnak kellett oktatni. Ez azzal a követelménnyel járt, hogy megfelelő számú nevelőt kellett az iskolába helyezni. Ennek megfelelően az 1944-es nevelői létszám (hat fő) 1954-re több mint megduplázódott, 15 főre. Az új tanerők egy része csak egy-két hónapra, legföljebb egy évre vállalt munkát, mivel a község nem tudta lakásgondjaikat megoldani. Ezért főleg helybéli születésűek adták a tartósan a faluban szolgáló tanerők derékhadát. Az alábbi személyek alkalmazásuktól kedve nyugdíjazásukig a magyarcsanádi iskola aktív dolgozói voltak: Csala Rozália 1962-től, Csele Józsefné 1960-tól, Jesity Lázár 1957-től, Marjanucz Aurélné 1947-től, Neducza István 1951-től, Novák Hajnalka 1950-től, Rusz János 1927-től, Szűcs Demeter 1959-től, Szűcs Demeterné 1953-tól, Takács Istvánné 1956-tól, Török Miklós 1946-tól, Török Miklósné 1946-tól és Varga Ferenc 1949-től.
A szocialista nevelés elsődlegességét hangsúlyozó 1945 utáni iskolapolitika felszámolta az egyöntetűséget zavaró sokszínűséget, amit Magyarcsanádon az egyházi és nemzetiségi elemi iskolák testesítettek meg. Jellemző e tekintetben Pályi Béla állami iskolaigazgató 1945-ben kelt jelentése, melyben figyelemre méltónak nevezte Neducza István görögkeleti szerb tanító kultúrpolitikai működését, amit a Magyarországi Antifasiszta Blokk elnökhelyetteseként fejtett ki. Tulajdonképp politikai funkciója fogadtatta el tanítói mivoltát.
Miközben a minisztérium a Duna-medence népeinek szellemi együttműködését szorgalmazta iskolaügyük előmozdításán keresztül, a helybéli iskolaigazgatóknak havi jelentést kellett küldeni a nemzetiségi iskolák helyzetéről. 1946. május 28-án Magyarcsanádról például a következőt:
„A község létszáma 2817, melyből magyar 1774, szerb 237, román 800, szlovák 6 fő. A nemzetiségek politikai magatartására jellemző, hogy sokan támogatják az Antifasiszta Szláv Frontot. Gazdaságilag jól állnak, hatvan családból tíz számít szegényebbnek, a többi jómódú. Két felekezeti osztály működik az iskolában, de a román és szerb ifjúság előszeretettel rendez műkedvelő előadásokat.”
