Ortodoxok, katolikusok, reformátusok
Ortodoxok, katolikusok, reformátusok
Ha valaki távolról érkezik a községbe, az első, ami szembetűnik, hogy négy templom tornya emelkedik a magasba. Ilyen gazdag „templomos hely” nincs messze környéken. Magyarcsanád megkülönböztető sajátossága, hogy vegyes nemzetiségi összetételének megfelelően négy vallás híveit fogadta magába. Ez az egyedi vonása mind a mai napig megmaradt.
Egy közösség megtelepülésének, élni akarásának biztos jele, amikor a végleges maradás szándékaként hitük, szokásaik ápolása és védelme céljából templomot építenek, iskolát hoznak létre, megalkotják közösségi intézményeiket. Egyházi feljegyzések szerint az itteni szerbség, már 1701-ben rendelkezett templommal, ez még földből épült. Ezt az istentiszteleti helyet használták az 1757-ben beköltöző és azonos görögkeleti hitű románok is, bár a XVIII. század nagy részében, elvándorlásuk ellenére, a szerbek gyakoroltak nagyobb befolyást a vallásos életre, de 1767-ben már közös templomot építettek. Azt a templomot, melyet ma is látni, s amelyet a román ortodox hívők használnak, 1808-ban közösen emelték szerbek és románok. A falán található felírások ószláv nyelvűek, melyeket a későbbi renoválás során átfestettek. 1774-ben már mindkét ortodox közösség saját papot tartott, a szerbeké Ioan Lakatus, a románoké Adam Hidisan.
Az 1808-ban elkészült kőtemplomot Jézus Krisztus mennybemenetelének tiszteletére szentelték fel. Két oldalbejáratot építettek hozzá, egyiket a szerbek, másikat a románok számára. Akkori szokás szerint a nők a templom előcsarnokában álltak. Külső oldalán helyezték el 1816-ban az építést bőkezűen támogató Jesity Stefán szerb feliratú sírkövét. A kettős használathoz igazodott a liturgia nyelve is: egyik vasárnap román, a másikon szláv nyelven tartották az istentiszteleteket. Az új templom építési költségein fele-fele arányban osztoztak.
A XIX. század közepéig a két nemzetiség hívei békés egyetértésben használták az épületet. Ennek köszönhetően megtanulták egymás nyelvét, vegyes házasságokat kötöttek, közös iskolát működtettek. Az 1840-es évektől azonban konfliktus alakult ki közöttük, mert a többségbe került románság nagyobb beleszólást igényelt a vezetésbe. A viszály valójában abból fakadt, hogy a románok kizárólagos nemzeti vallása egészen a XVI–XVII. század fordulójáig az ortodoxia volt. A Csanádra vándorolt románok megmaradtak ezen a hiten, és természetes módon ragaszkodtak görögkeleti vallásukhoz, illetve annak intézményeihez. A templomot viszont szerbek alapították, és Lipót király privilégiuma alapján ők irányították az ortodox egyházat. Ez azt jelentette, hogy a csanádi román ordotox közösséget végső soron a karlócai szerb érsekségnek rendelték alá 1698–1868 között. A románok méltányosabb elbánást követelve számbeli fölényükre és eltérő szokásaikra hivatkoztak. Jellemző, hogy az ellentétek a XIX. század első felében erősödtek fel, a nemzeti tudat kialakulásakor. A XVIII. században elképzelhetetlen volt a vallási élet nemzeti alapú kettészakítása. A csanádi román–szerb közös parókia természetes keretnek tűnt, az emberek életét a vallási és nem a nemzeti hovatartozás szabályozta.
Az önállósodásért folyó harc a XIX. század közepén a nemzeti tudat megerősödésével párhuzamosan bontakozott ki. Tovább bonyolította a helyzetet a katolicizmus terjeszkedése. A románok egy része ugyanis csatlakozott az 1776-ban alakult makói görög katolikus közösséghez. E parókián pásztorkodott egy ideig az 1848-ban országszerte ismertté vált román görög katolikus püspök, Vasile Erdélyi. Nehéz eldönteni a kérdést, vajon a két görögkeleti felekezet közötti civakodás vezetett-e oda, hogy 1847-ben a csanádi románok egy része kivált vallási közösségéból és váltott a makói görög katolikus plébániára, vagy a románságban megerősödő katolikus kötődés okozta a két nép közötti konfliktusokat. Annyi bizonyos, hogy társadalmi természetű problémák húzódtak meg a hitbéli szakadás mögött. Makóról járt ki fél évig egy görög katolikus pap, aki az egyházi anyakönyveket is vezette. Ebben az időben a szerbek otthagyták templomukat, a misét az iskolában tartották.
A két nemzetiségi valláscsoport elszakadási kísérlete végül sikerrel járt. Erről tanúskodik az 1866. május 3-án elkészített magyar nyelvű leltár Magyarcsanád egyházközség ingó és ingatlan vagyonáról, melyet a „románok és szerbek között fennforgó elválás érdekében vettek föl”. A leltár 69 tételbe foglalta a különböző vagyontárgyakat. (Természetesen a szétválás nemcsak a templomi tulajdonra, hanem az iskolára is vonatkozott.) Érdekesebb tételek közé tartoztak a harangok, mert gyártási évüket is feltüntették (1760, 1800, 1817). Az ötödik tétel alatt szereplő bejegyzés igen figyelemreméltó: „a román részi lelkészség kültelkét eladták”, írja a leltár. Magyarcsanád kollektív emlékezete sokáig számon tartotta Luczay Jeroszim román papot, aki nem élt hivatásának megfelelő életmódot, s egy alkalommal a papi birtokként szereplő kültelket elidegenítette. Valószínű, hogy a leltári bejegyzés ezt a „tranzakciót” igazolja dokumentumszerűen. Tudunk arról is, hogy a szerb–román vallási viszálykodás időszakában a szerbek „odaátra” (Bánságba) nősültek, szerb vallási környezetbe. Sőt a csanádi szerbek gyakran nem a helyi templomban kereszteltették meg gyermekeiket, hanem átvitték őket Őscsanádra addig, míg nem lett saját templomuk.
A két vallási csoport közötti megbékélést végső soron a magyarországi ortodox egyház szervezeti átalakulása kínálta fel 1864-ben. Ekkor jött létre a Román Erdélyi Metripolia, a szerb és a román egyház hivatalosan elválasztatott. Segítette a konfliktus megoldását a szegedi bíróság 1878-as döntése, melynek alapján a román ortodox hívek 12 500 forint kárpótlást fizettek a szerbeknek, ezzel a románság a régi, közös tulajdonú templom rájuk eső részét megváltotta. Az így kapott pénzből aztán a szerbek 1880-ban felépítették saját templomukat Szent György tiszteletére. A templomállításra Ferenc Józseftől adóelengedést, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium vallási alapjából segélyt kértek. Építési tervrajzok nem készültek, a szomszédos templom szerkezetét vették alapul. Annyi különbség van a két épület között, hogy a szerb templomot, bár hasonló formában, de kisebb méretben építették fel.
A román templom 23 méter hosszú, tíz méter széles, szabadon álló egyhajós épület, mely a késő barokk stílusjegyeit viseli magán. Épült az 1820-as évek második felében. Állványzata falból kilépő oszlopokkal, konzolos osztópárkányokkal tagolt, faragványokkal áttört fal, mely a szentélynyílást teljes magasságában betölti. Posztbarokk szerkezete hasonló a battonyai szerb és a siklósi templom ikonfalaiéhoz. Belső felépítése követi a klasszikus ortodox templomok tagozódását. Három fő része van: az előcsarnok, a templomhajó és az oltár. A templom épülete kelet–nyugati tájolású, főbejáratát nyugatra, az oltárt pedig keletre helyezték. A templom előcsarnokában tartják a kereszteléseket, mintegy azt szimbolizálva, hogy csak a keresztség felvétele ajtaján léphet az ember a templomba, a hívek közösségébe, az „Egyházba”. A templomhajóban láthatjuk az amvont, vagyis az emelvényt, amelyről az evangéliumot olvassák fel, a pap innen prédikál. Déli oldalon találhatjuk a püspöki trónust.
A templom legjellegzetesebb része az ikonosztázion, azaz a képfal, amely elválasztja az oltárt a templomhajótól. A képfalat és a fafaragványokat Bantkó János aradi mester készítette, aki 1826-ban kapott megbízást a munka elvégzésére. Tehetségét dicséri a battonyai szerb ikonosztázion is. Ügyes kezű mester, sem a képfal szerkezeteinek, sem faragványainak kialakításában korábbi munkáját nem ismételte meg mechanikusan. A faragványok a barokk és a klasszicizmus formakincséből tevődnek össze, középponti motívum a leveles urnadísz. A battonyai faragványokhoz viszonyítva itt uralkodó jelleggel van jelen a rozetta, háttérbe szorulnak a növényi elemek. Megvastagodott, elnehezült aranyozott díszítményekként hatnak.
Képi díszítése 51 kompozícióból áll, ikonográfiája öt zónára oszlik. Az első: szentírásbeli események, a második: trónusikonok, a harmadik: ünnepek (közöttük Krisztus feltámadása). A középtengelyben: Krisztus mennybemenetele látható. A lunettában a szenvedéstörténet jeleneteit ábrázolják. Az ötödik zónába kerültek az apostolok és egy Golgota-keresztkompozíció. A királyi ajtóra van festve : az örömhírvétel, fölötte az utolsó vacsora. Az északi diakónusi ajtón: Mihály arkangyal, fölötte: Mária születése, míg a déli diakónusi ajtón: Gábor arkangyal, fölötte Ábrahám áldozata látható. A trónusikonokat olajjal vászonra, a többi kompozíciót olajjal fára festették. Az ikonosztáz, melynek híres képeit a XIX. századi Arsa Teodorovici festette, három sorból tevődik össze. Az alsó képsoron foglal helyet Krisztus, Keresztelő Szent János és Isten szülőjének ikonja. A második képsorban a tizenkét nagy ünnep, a harmadikban pedig az apostolok ikonjai helyezkednek el.
A templom legszentebb része az oltár, a középen álló oltárasztallal. Baloldalt áll az előkészületi asztal, ahol a pap kenyeret és bort készít a liturgiához. Az oltárban őrzik az istentiszteletek végzéséhez szükséges szent edényeket, ruhákat és egyéb tárgyakat.
A liturgikus szimbolikában az oltárasztal jelképezi az utolsó vacsora asztalát, Krisztus sírját, a Bárány trónját. Felületét világos színű terítő borítja, emlékeztetőül Krisztus halotti leplére. Rajta egy még kisebb terítőn Krisztus sírbatétele látható, szent ereklyét varrtak bele a kelmébe. A templom értékes tárgyai közé tartozik még egy evangélium, az áldó kereszt, gyertyák és a szentségtartó. A Krisztus mennybemenetele templom egyházi joghatóságát a Magyarországi Román Ortodox Egyházmegye Vikáriussága látja el.
A szerb templomot Janic aradi építőmester építette a déli falon elhelyezett tábla felirata szerint 1882-ben. Állványzata hasonló a román temploméhoz, de a faragványokkal áttört, tagolt fal a teljes szentélynyílást nem tölti be. Szerkezete rokonságot mutat a gyulai „nagyromán” és a kétegyházi templomok ikonfalainak szerkezetével. Szélessége hét és fél méter, magassága hét méter. Belső festése kék márványutánzat. A képfalépítő és fafaragó az iménti feliratnak megfelelően Janic aradi mester. Minden bizonnyal műhelyéből került ki a gyulai „kisromán” és a kétegyházi román templom képfala is. Feltehetően annak a képfalkészítő és fafaragó dinasztiának volt tagja, melyhez az ugyancsak aradi Mihajló Janics tartozott, aki 1845-ben elkészítette a pesti szerb templom ikonosztázionját. Ennek a műhelynek a stílusához köthető a gyulai „nagyromán” templom ikonfala is. A faragványok palmettával vannak körbefonva, gyakori a rózsafejeket rejtő urnadísz forma. Összességében a barokk és a klasszicizmus hatását mutatják az eklektikus aranyozott díszítmények. Ikonográfiája négy zónából tevődik össze. Az első: bibliai történetek, a második: trónusikonok, a harmadik: ünnepek (közöttük Krisztus feltámadása). A középtengelyben helyezték el az Újszövetség Szentháromság-kompozíciót. A lunettában látható negyedik zóna képei: a szenvedéstörténet eseményei a Golgota-keresztkompozícióval. A királyi ajtón: örömhírvétel, fölötte: utolsó vacsora. Az északi diakónusajtón: Gábor arkangyal, fölötte: Mária születése. A déli diakónusajtón: Mihály arkangyal, fölötte: Az Úr látogatása Ábrahámnál. Felirata egyházi szláv nyelvű. Az ikonosztázion és a freskók Gyoka Putnik és fia, Joca munkái, 1898-ra készültek el. Stílusa szerint az ikonok közepes mesterségbeli tudással készített, nyugati hangvételű alkotásoknak tekinthetők.
A hajó belsejében, az oldalkapu fölött márványtábla örökítette meg az adakozók és az építők neveit. Kívül az egyik márványtábla az első világháborúban elesett szerbeknek, a másik letelepedésük 300. évfordulójának állít emléket. Hagyomány, hogy Szent Iván tiszteletére (június 24-én) a bejárati ajtóra koszorút helyeznek. Eredetileg mindkét oldalsó frontot ellátták ajtóval, jelenleg csak a délit használják, ahol a férfiak, a főbejáraton pedig az asszonyok járnak be.
Magyarcsanád másik két temploma a magyar lakosság istentiszteleti helyéül szolgál. A XVIII. században érkeztek a faluba urdalmi alkalmazottként, a település zselléreinek számát gyarapították. Sok kálvinista akadt közöttük, hisz kibocsátó közegük jórészt az alföldi kunság volt, ahol a református hit vert gyökeret, de Makóról és környékéről is érkeztek reformátusok.
Kezdetben egy kis imaházat használtak a maroknyi gyülekezet összejöveteleire. Idővel azonban további beköltözés, illetve a természetes népszaporulat folytán kinőtték kis gyülekezeti termüket, és templom építésébe fogtak, amelyet Kövess Antal makói építész tervezett. Alapkövét 1911. április 8-án helyezték el, a torony nyugati oldala alá okirattal és fémpénzekkel. A templomot észak–déli tengelyben építtette fel az egyház 1911–12-ben. Középütt, a templomhajó elé tornyot emeltek bélletes kapuval, fölötte rózsaablakkal. A déli homlokzatból kiemelkedő torony 34 méter magas, északi vége félköríves záródású, melynek keleti oldalán egy kisebb toldalék-épületrész szolgál karzatfeljáróként.
Az egész templom neogótikus stílusban készült, a hajót kéttagú támpillérek erősítik. Közöttük háromszor két ikerablak látható a keleti és a nyugati oldalon. 1925-ben újjították fel utoljára. A tízszer tizennyolc méteres belső térben a külső támpilléreknek megfelelően a falból enyhén kilépő falpillérek tartják a háromszakaszos rabicból készült keresztboltozatot. Belső terének mindkét végén kőkarzat áll, a keleti oldal közepén a szószék Kincses Sándor makói asztalosmester remekműve, neogótikus stílusban faragva.
A padok 1912-ben készültek és összesen 229 ülőhelyet biztosítanak. A kétmanuálos orgonát Barakovits Jánbos építette 1941-ben, tíz változattal.
A toronyban három darab acélharangot helyeztek el, melyeket Diósgyőrben öntöttek 1923-ban. Összsúlyuk 1244 kilogramm. Az 1911–13. évi névtárak szerint a faluban akkor 245 református hívő élt szemben a 2817 más vallású lakossal. A kicsi, de életerős gyülekezet első lelkésze Vadas Gyula volt, őt követték Irlanda Dezső, Soós Béla és Takács István. Jelenleg nincs lelkésze a falubeli gyülekezetnek, a szolgálatot Kéki Imre, Makó belvárosi lelkipásztor végzi.
Rátérve a katolikus templom történetére, ismét hangsúlyozzuk, hogy Csanádon a XIX. században csekély volt a katolikus magyarok száma. Anyaegyházuk Apátfalván működött, amelyet viszont szinte kizárólag katolikus és magyar emberek laktak. Ez a magyarázata annak, hogy a négy templom közül a katolikus épült meg utoljára. Létrejöttében nagy szerepe volt Zalai Ernő iskolaigazgatónak, aki 1923 pünkösdvasárnapján a helyi katolikusok részvételével közgyűlést tartott, s ezen kimondták az egyházközség megalakulását. A hívek száma 1922 és 1931 között négyszázról 917 főre szaporodott, ami már a háború utáni megváltozott viszonyok jele, hisz a szaporodás jórészt a beköltözésből adódott. Schüszler Péter gondnok készített egy kis oltárt fiókkal, amelyben a nagyobbrészt ajándékba kapott misefölszereléseket helyezték el. Az oltárterítőket és miseingeket Lászlóffy Jánosné postamesterné adományozta. Hamarosan temetőt is kaptak a községtől, ahová elsőként Belovai Sándor segédjegyző hatéves fiát temették. A hívek rohamos gyarapodása miatt az addig használt iskolakápolna szűknek bizonyult. Fölmerült a gondolat, hogy templomot kellene építeni. Zalai Ernő iskolaigazgató kezdeményezésére Kelemen András apátfalvi plébános hozzájárult a gyűjtés megszervezéséhez. Pető László és Faragó István nyugdíjas vasutasok faluztak a kérdőívekkel, de rendeztek belépődíjas műsoros előadásokat, tánc- és teadélutánokat, hogy gyűljön a pénz. Még a költségvetésbe beállított kántori és sekrestyési – mely funkciókat egyébként a Zalai házaspár látott el – díjazásokat is a templomalaphoz csatolták ettől kezdve.
1930. május 12-én nagy napra virradt Csanád katolikus közössége: ekkor történt az első bérmálás. Ez az esemény egyben szép példáját mutatta a különböző vallási és nemzeti csoportok jó szándékú, segítő egyetértésének. Mivel gondolni sem lehetett arra, hogy a bérmálás az iskolateremben történjen, szükségesnek mutatkozott egy nagy sátor fölverése. Ebben segítették a módos román gazdák a sokkal szegényebb katolikus magyarságot, úgy, hogy a ponyvákat ők adták. Sőt lovakat is kölcsönöztek erre az eseményre, hogy bandériummal fogadhassák a főpásztort a határban.
Pozsonyi Zoltán mérnök tervei alapján 1938. augusztus 29-én fogott hozzá a templom építéséhez Ábrahám Ferenc építőmester. Nem sokkal később, 1938. október 8-án Csepregi Imre esperes elhelyezte a templom alapkövét, majd a következő év szeptember 29-én móri Glattfelder Gyula csanádi megyés püspök megáldotta az elkészült templomot. Mivel Szent Gellértnek a szomszédos Őscsanádon volt a székhelye, a közelség és a vidéken élő erős Szent Gellért-tisztelet miatt a templomot az ő emlékének szentelték fel. Három harangja közül a legnagyobbat dr. Pallagi Imre községi orvos adományozta, a másodikat a hívek vették meg, míg a harmadikat a harangöntő cég ajándékozta az egyházközségnek. Maga az épület külső megjelenésében meglehetősen puritán, felületét nem klinkertéglával, hanem közönséges fagyálló, vastéglával burkolták. Az előcsarnok, a templomhajó főhomlokzatának ablakai, azok íves egybefoglalása neoromán elemként jelennek meg. Díszítés nélküli kereszt zárja a lépcsőzetes oromzatot. A templomtesthez baloldalt csatlakozó torony sima hasáb alakja egyszerűségével válik modern építménnyé.
Hivalkodás nélküli a templombelső is. A szentély végfalán nincs meg az eredeti főoltár, csak tabernákulum látható. Barth Ferenc több iparművészeti munkával díszítette a templomot. Szent Margit mozaikképét 1944. január 23-án áldották meg. Szent Gellért vértanúhalálának 900. évfordulójára, 1946. szeptember 24-re elkészült a három színes ablak Szent Imre, Szent Gellért és Szent István alakjával. A diadalív mozaikját szeme világát elveszítve felesége segítségével 1964. augusztus 20-ára készítette el az iparművész. Jámborné Balog Tünde makói festőművész 1968-ban festette a templom üvegablakait, összesen kilencet, melyek közül az első az L-t (alfát), a kilencedik az W-t (omegát), a hét ablak pedig a teremtés hét napját szimbolizálja. A kórus három nagy ablaka Gábor, Mihály és Raphael főangyalokat ábrázolja. A templom egyik becses műemléke a kórus alatt, a bejárattól jobbra található Jézus-kép, melyet W. J. Brenner festett. Alatta fölirat: „Magyarcsanád templomának kegyeletes megemlékezésül áldozták a lengyel menekültek 1939. X. 29.”.
Magyarcsanád a reformkorban – mint látjuk – teljesen óhitű község, egy-két embert leszámítva a lakosság tisztán görögkeleti. A katolikusok, ahogy helyben mondani szokták, olyan kevesen voltak, hogy lekezelhettek egymással. Náluk még a zsidók is nagyobb közösséget alkottak, akik feltehetőleg az uradalmi regálé bérlőiként s a terménykereskedelem lebonyolítóiként éltek a faluban. A vallási szempontból szinte homogén görögkeleti népesség két nemzetiségre oszlott: ortodox románra, illetve szerbre. A kérdés bővebb kifejtésére a nemzetiségtörténeti fejezetben sort kerítünk, most csak annyit jegyzünk meg, hogy a II. József-féle népszámlálás nem tükrözi az anyanyelvi megoszlást, csupán a lakosság társadalmi állását (pap, nemes, paraszt, zsellér, egyéb foglalkozású, nő) tünteti fel. Palugyay Imre kimutatásából viszont már csak a tényt rögzíthetjük, hogy 1850-ben a 2303 fős lélekszámból román volt 1510, szerb 691. Tehát a XIX. század közepére a románság nem egyszerűen fölénybe került, hanem kétszer akkora népességgel rendelkezett, mint a szerbség. De vallásilag egy csoportot alkottak. A számsorok azt is bizonyítják, hogy az etnikai élet és hitélet között szoros a kapcsolat, de a történelem arra tanít, hogy ezt az összefüggést sem lehet abszolutizálni, mert épp a románság korábban említett vallási szakadása igazolja, hogy egyetlen nép sem köti le magát örökre egyetlen valláshoz.
Magyarcsanád lakosságának felekezet szerinti megoszlása
római kat.
|
református
|
gör. kat.
|
ág. ev.
|
görögkeleti
|
zsidó
|
egyéb
| |
|---|---|---|---|---|---|---|---|
1823
|
7
|
–
|
–
|
–
|
2481
|
9
|
–
|
1857
|
87
|
53
|
60
|
7
|
2277
|
27
|
–
|
1880
|
171
|
27
|
196
|
2
|
2324
|
47
|
–
|
1900
|
325
|
17
|
207
|
-
|
2452
|
24
|
–
|
1930
|
866
|
51
|
372
|
22
|
1306
|
7
|
48
|
1960
|
1339
|
200
|
–
|
–
|
710
|
–
|
–
|
A csanádi görög nem egyesültek az aradi ortodox püspök protopresbyteratusa alá tartoztak egyházkormányzatilag a XIX. században, s 1779 óta van anyaegyházuk. Hézagosan rekonstruálni tudjuk az egyházban szolgált papok névjegyzékét.
A görögkeleti román egyház lelkészei
| Higyisán Nesztor | 1808–184 |
| Popa Kornya | 1848–1900 |
| Buha George | 1900–1936 |
| Luczay Mláden | 1936–1976 |
| Árgyelán Gyula | 1976–199 |
Bekán Aurél
A görögkeleti szerb lelkészek közül az alábbi pópákat ismerjük
| Popovics Szvetozár | 1880–1910 |
| Pndrovics Miljusin | 1910–1915 |
| Kocsován Miron | 1915–1935 |
| Gedos Velimir | 1935–1986 |
A felekezeti viszonyokat tükröző számsorokból kitűnik, hogy Magyarcsanádon a szerb és román lakosok fedik a görögkeleti hívők számát, és fordítva: mindig a katolikusok és reformátusok adták a magyar népelemet. Ez a nemzetiségi és vallási szerkezet lényegében a második világháború végéig nem változott. Azóta azonban a görögkeleti lakosok megcsappantak, kivándorlás, elszivárgás és a rossz demográfiai mutatók miatt, s a faluban egyre inkább teret nyertek a magyar vallások.
Egy 1882-es beadvány szerint, melyet a csanádi szerb hitközség intézett a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz, nyolcszáz főre taksálta a helyi görögkeleti szerbek számát, tehát kettőszázzal többre, mint ahogy ezt Palugyay 1850-re vonatkozóan kimutatta. Eszerint a szerbek fluktuáltak a falu népességében, idővel erőre kaptak, de ez a visszaszorulás hosszú távú tendenciáját nem tudta semlegesíteni.
