Az egyház és Isten házai
Az egyház és Isten házai
Hosszú téli estéken regélő öregeknek a hegyi kápolnán kívül volt egy másik kedvenc témájuk, a mese a Rávásnak nevezett határrészben elsülylyedt városról és templomáról szólt. Ez a hely a község határának legmélyebb pontja. A múlt században még egy kis tavacska is volt itt, amelyben lovakat úsztattak, jó halászóhelyként ismerték. A tavat a századfordulón a Kis-réti-árokra merőleges vezérárokkal csapolták le. Az említett mocsaras Rávás a Cserta nevű (ma erdő) dűlő része. A Csertát 1360-ban Gosztola és Tormafölde birtokosai között támadt vitában Kont Miklós nádor oklevelében Lacum Chortának (Csorta-tó) nevezik.
A Rávástól délre a mocsárból kiemelkedik egy domb, ezt Padosi-sűrű néven ismerjük. A rege szerint itt a mocsárba süllyedt a város templomával együtt, melynek a múlt században már csak a toronycsúcsa állt ki a mocsárból, s a zsombékos részen a kasza a torony keresztjébe akadt – így mesélték többen.
A regének regéje is született, az egyik szerint van az elsüllyedt városnak egy tündére, aki elsiratja – hajnalhasadtával szerencsések láthatják is –, könynyei egy edénybe csorognak, s ha ez megtelik, a város és templom újra felmerül a mélyből. A leányka vállán egy „valamillen” madár ül, s amikor megtelne könnyekkel, ez mindig az edényre száll, kiömlik tartalma, ezért nem merülhet fel a templom. A másik szerint az elsüllyedt templom harangja minden karácsony éjszakáján megkondul, csak szerencsések hallhatják.
Állítólag tárgyi emlékek is kerültek elő, amikor az említett lecsapoló árkot ásták, faragott köveket találtak, s ezeket a faluba be is hozták. Valóban emlékezhetünk, a kápolnánál lévő cédrusfa mellett az 1930-as években faragott kövek feküdtek, lehettek akár egy kőkereszt elemei is. Mások úgy tudják, az L–15. számú olajkút alapozásakor tégladarabok kerültek felszínre. A Rávás mellett az egyik határrészt 1740-ben Keresztdobának nevezték, ez a megjelölés élt még a XIX. században is.
Az 1322. évi, 1335-ben átírt oklevél hátán – Holub szerint XVI. századi írással – ez olvasható: „Litrae in facto Lowazy ad ecclae sti. Trinitatis pertinet”, vagyis hogy Lovászi a Szentháromság egyházához tartozik. A bekcsényi főesperesség területén, de Zala teljes délnyugati szegmensében sem volt ilyen titulus, legkorábban a letenyei templomot szentelték, 1774 körül, a Szentháromság tiszteletére. Lendván ugyan 1512-ben említik a ZenthHarwmsag hegyét, de kápolna ide csak 1728-ban épült. A veleméri Árpád-kori templom sem jöhet számításba. Mindebből arra következtethetünk, hogy a mi elsüllyedt templomunk volt az a bizonyos Szentháromság egyháza.
Annyit hozzátehetünk még az eddigiekhez, hogy állítólag a Csertán, a Rávás mellett, a sportpályától száz méterre délkeletre az egyik olajkút alapozásakor palánksor maradványait találták meg. Azt pedig a helyi öregek mindig megemlítették a mesében, hogy a törökfutás idején a falu lakossága a Rávásba menekült, ha kellett. Talán egy „mentsvár” vagy góré állhatott azon a helyen. Esetleg váracsnak nevezték régen, ez a szó alakult át várossá félreértés folytán.
A zágrábi püspökséget 1092 körül Szent László király alapította. Zala megye délnyugati részét, a Mura mindkét oldalán, a bekcsényi (Bexin: Becsehely) főesperesség területét, amelyen mintegy harminc plébánia szerveződött, az új püspökség alá rendelte. A főesperesség Kerkától keletre átnyúló területe a veszprémi püspök fennhatósága alatt lévő zalai főesperességgel volt határos. Az itteni templomok és plébániák felállítása a múlt ködébe vész. Oklevélen 1322-ben és a zágrábi püspökség statútumában 1334-ben történik első említésük. A szóban forgó templomok titulusából következtethetünk arra is, hogy közülük több jóval korábbi eredetű lehetett írásbeli említésénél. Éppen a Kerka vidékén feltűnően sok az olyan titulus, amelyek a bizánci missziós területre jellemzőek. Zala megyében tizenegy Szentgyörgy nevű falu volt a középkorban, ennek is a többszöröse lehetett a Szent György tiszteletére szentelt templomok száma. Ha nem tartjuk be mereven a zalai és bekcsényi főesperességek határát, volt itt a Kerkánál három Keresztelő Szent Jánosról; két Kozmáról és Damjánról, négy Szent Miklósról és hat Szent Györgyről elnevezett templom, s ezek a keleti egyház missziós területére, illetve a Szent István előtti korra vallanak. A római ezután szorította ki a bizánci egyházat.
Általában azt tartják, hogy templom védőszentjének nevét viselő falvak a XII–XIII. század fordulóján keletkezhettek. Ennek ellentmondani látszik két oklevél Pondelek esetében: 1353-ban említik Pondulyagot Szent Benedek tiszteletére szentelt templommal, 1403-ban már csak „possessio Zenthbenedek”-nek nevezik. Vagyis a név nem zárja ki a falu s temploma korábbi kialakulását, felépítését. A jelenség úgy magyarázható, hogy az addig világi tartalmú falunevet temploma neve után átkeresztelték.
Mint tudjuk, Szent István rendelte úgy, minden tíz falu templomot építsen, ajándékozza meg a papot két háznéppel, lovakkal, hat ökörrel és két tehénnel, 34 „apróbarommal”, ruhákról a király, papról és könyvekről a püspök gondoskodjék. Később e kötelességek nagy része a földesurakra mint kegyurakra hárult, mivel a zalai aprófalvak még századok múltán sem voltak oly népesek, hogy egyéb súlyos terheik mellett a maguk erejéből ezeket a terheket vállalni tudták volna. Mégis az 1334. évi 23-ról 1501-ig 32-re emelkedett a plébániák száma.
Ma hihetetlennek látszik, de plébániatemplom állt ekkor Gosztolán, Tótfaluban, Kistolmácson és Kisszigetben is, Szécsiszigeten viszont nem volt 1689 előtt. E templomok a török korban mind romossá váltak vagy végleg elpusztultak, közülük a legtöbb sohasem épült újjá.
A szentmiklósi templom is már 1640 körül romos. 1645-ben „puszta szentegyházát” említik. A canonica visitatiók jegyzőkönyveiben ezt többször megjegyzik, 1649-ben: „A templom falazott, de teteje, ajtaja, oltára nincs. Egy része be van fedve.” 1669-ben: „Falazott temploma volt, boltozott szentéllyel, ma mind ez romos.” 1688-ban még szomorúbb az állapota: „a Szentmiklós-i a Murántúli részek (Zágrábból nézve) legjelentősebb plébániája volt… Magyarország legtermékenyebb vidékén. Temploma is mint a romokból látszik, nagy és jól épített volt, de a német katonaság által teljesen romossá vált (itt táboroztak s a temetőt a templommal együtt erőddé alakították). Egyszer valahogy helyreállították, de lakosság szétszéledése folytán jelentősen romlott az állaga. Tornyában a hajdúk tartanak őrséget.”
1692-ben húsvét előtt a sírásók gondatlansága folytán teljesen leégett, a falakon kívül semmi nem maradt. 1693-ban helyreállították, ahogy tudták, a hajót deszkamennyezettel látták el. 1716-ban már ismét renoválásra szorult: 1718-ra egészen kijavították. 1756 körül a földrengés erősen megrongálta, a kaput, tornyát bedőlés fenyegette, teteje beázott. 1760-ban már a falak is megromlottak: 1768-ra lebontása elkerülhetetlenné vált.
A ma is álló új barokk templomot 1768 őszén kezdték építeni. A kereszteltek anyakönyvének II. kötete elején a plébános ezt jegyezte be latinul: „Az új, Szent Miklós püspök tiszteletére épülő plébánia templom építése 1768-ban kezdődött. Rövid észrevétel: az alapot ásni szept. 22-én, az alap falazását a kőmívesek szept. 30-án du. 3 órakor kezdték.”
A plébános számadásából és jelentéséből tudjuk, hogy Esterházy Miklós kegyúr a plébániához tartozó falvak többévi dézsmáját a templom építéséhez engedte át, s a belső berendezés költségeinek jó részét ő fedezte. A lakosság fuvarral és kétkezi szolgálattal vett részt a munkában. Ennek nagy része Dobri és Lovászi filiára hárulhatott, mivel az ottaniak nem a kegyúr jobbágyai voltak.
A templom hat év alatt készült el, a szentély freskóit Johann Ignaz Cimbal 1774-ben festette, monogramja és az évszám a főoltár mögött ma is olvasható. Munkáinak motívumait Szent Miklós legendájából vette. A szentélyrácson kívül jobbra Szent István király és fia, Imre egy jelképes jelenete a freskó témája. A déli mellékoltár fölött Szent Antal képe nem Cimbal műve lehet.
Az épület eredetileg fazsindelyes volt. Van kőből épült kórusa, de orgonája még nincs 1778-ban. Mintegy ezer ember befogadására alkalmas. Nagyobb renoválásáról 1861-ből tudunk. Új toronysisakot is ekkor kapott (1993 őszén cserélték fel vörösréz sisakra). Freskóit Esterházy Pál megbízásából ifj. Storno Ferenc restaurálta 1897-ben.
A szentély alatti kriptában Keresztury Gábor teteme nyugszik, ezért s évi három énekes mise szolgáltatásáért 1815. május 22-én végrendeletileg ötszáz forintot hagyott, amely a hercegi pénztárnál van letétben, olvassuk az 1830. évi vizitációs jegyzőkönyvben. A Keresztury család Tormaföldén volt birtokos, de 1750 körül Lovásziban is volt részük. Gáborról még annyit tudunk, hogy 1765 körül a kanizsai gimnázium tanulója volt.
Plébánosokról a XVII. század közepétől vannak bővebb adataink. Jól képzettek voltak, Soós Györgyről 1692-ben ugyan azt írják „csak filozófiát végzett”, de utódai filozófiát Bécsben, teológiát Bolognában hallgattak. Különösen dicsérik 1716-ban Bisztriczei Györgyöt, aki „magyarul, horvátul prédikál, ért németül, jó gazda, buzgó vendéglátó, előléptetést érdemel”. Túlbuzgósága csak utóbb derült ki, amikor 1717-ben Szentgyörgyvölgyére helyezték s ott bizony a reformátusokkal keményen elbánt. Érdemeiért 1722 körül kanonoki székbe emelték. Utóda méltatlannak találta magát helyébe lépni – olvasható az anyakönyvben.
A későbbi plébánosok tanulmányaikat Zágrábban végezték. Kendöly Istvánról 1760-ban szólnak elismerően: „Művelt ember, szorgalmas szónok és tanító, nem kapzsi.” Két katonai sebész igyekezete s a varasdi patikából hozatott gyógyszerek ellenére 1768–69 fordulóján, 38 évesen elhunyt. Ingóságait 1770-ben itt árverezték, de nem ide temették el, halotti bejegyzés nincs.
A plébániaházakról századok folyamán sokszor szólnak, zsúpos boronaépület volt. Az első téglaház 1800-ban épült, többszöri renoválással 1982-ig állt. Új paplak építése mindig Esterházy kegyúré, de renoválása a hívek gondja volt. Azért tetőfának valót erdeiben engedett vágni, a deszkát saját fűrészmalmából ajánlotta.
Az alsólendvai Bánffy család – számos Kerka menti templom kegyura – 1543 körül tért át az evangélikus hitre. Orbonai Rácz György magister 1544-ben, Tőke Ferenc prédikátor (1553–56) szolgál itt, Kultsár György prédikátornak, Bánffy Miklós pártfogoltjának több könyvét Hoffhalter Rudolf nyomdájában nyomtatták ki (1573–74).
Feltételezhető lenne a fentiek alapján, hogy a többi, a Bánffyak birtokán lévő és kegyuraságuk alá tartozó plébánián, így a miénken is – földesúri nyomásra – a katolikus plébánosokat protestáns lelkészek váltották fel. Az újabban talált adatok ellentmondanak ennek. Az 1567. és 1571. évi dicalis összeíráson a szentmiklósi plébánosnak egy-egy zsellérét írták fel. Eszerint legfeljebb a két felekezet együtt élhetett itt. Evangélikus lelkészről nincs adat. A református Pásztory Márton 1621-ben, Drasimeritis Márton 1626-tól és Muraközy Márton 1629-ben lelkészkedtek itt. Református források szerint 1629 után a gyülekezet megsemmisült, a lakosság rekatolizált.
Payr Sándor azt írja, hogy Bánffy Kristóf, miután katolikus vallásra tért, a protestáns lelkészeket Alsólendváról és más helyekről 1624–25-ben űzte el. Így lehetséges, hogy a visszatérés a katolikus vallásra már parancsszóra történt. Katolikus plébánosról (Koczer Mihály) csak 1649-ből tudunk, az 1640. évi vizitációnál Szentmiklóst nem is említik.
1777-ben Mária Terézia királynő felállította a szombathelyi püspökséget. Területét a győri, veszprémi és zágrábi egyházmegyékből szakította ki. A bekcsényi főesperességből Muraközt a zágrábiban hagyva a Murán inneni részét kivette s a szombathelyi püspök fennhatósága alá rendelte. Az egyházmegye első püspöke Szily János lett.
A főesperesség székhelyét és nevét csakhamar elvették Becsehelyről, 1836-ban már a letenyei esperesi kerületében találjuk a szentmiklósi plébániát, hét községgel. Lovászi és Kútfej valószínűleg kezdettől fogva, de írásos adatok szerint 1649 óta biztosan ehhez a plébániához tartozott. A XVIII. század végéig éppen Lovászi volt a legnépesebb filia. A XIX. század elejétől Dobri és Szentmiklós került az élre. Azt azonban nem tudni, mennyire megbízhatóak az egyházi összeírások.
A plébánosnak 1669-ben Szentmiklóson volt négy hold szántója, három kaszás rétje a Torma- és Kerka-patak között. Továbbá a lovászi határban: „penes viam regiam” négy hold szántó, három kaszásnyi rét és egy erdő a Kerkánál. A szükséges munkát a plébániabeliek elvégzik. (De saját kezével irthat többet, ha akar – jegyzik meg.) 1778-ban az első szombathelyi vizitáció szerint a plébános illetménye volt Kútfejről a stólapénzen (keresztelő tizenöt krajcár, esketés egy forint, temetés huszonnégy krajcár) kívül minden egész telek után két pozsonyi mérő búza és hat krajcár, zsellérek tizennyolc, özvegyek kilenc krajcárt tartoztak adni. A tized tizenhatodából adtak még mintegy kilenc véka búzát, tizennyolc véka rozsot, hat véka zabot, két véka árpát és hat akó (urna) bort.
Lovásziból: a stólapénzen kívül egy egész telek után egy pozsonyi mérő búzát és hat krajcárt, zsellérek tizennyolc, özvegyek kilenc krajcárt és a házankénti egy szekér tűzifa helyett tizenkét krajcárt. (Lovászi tizennyolc egész telekből és 72 házból állt.)
Egy négy évvel korábbi – 1774. évi – adat szerint hét faluból összesen 279 forint és húsz és fél krajcár volt (stólapénzzel együtt) a plébános évi jövedelme.
Lovászi esetében 1811-re a fenti járandóság módosult, és az egész községtől csak két és fél mérő búzát és minden (56) háztól 36 krajcárt kapott, amelyet a plébános túl kevésnek talált, s 48 krajcárt akart házanként beszedni, a hívek azonban ragaszkodtak az „emberemlékezetitül fogva” fizetett összeghez. Sördén József plébános nem hagyta annyiban, a megyéhez fordult panasszal, de kevés eredménnyel. Hogy „jussaiba bé helyeztettessen”, az 1818. évi újabb beadványában könyörög: „Annyival is inkább minthogy ezen Filialisom 400 Lélekbül ál, …nem kevés fárodságot szerez, ők pedig a többi helységekhez képest igen kevesset adnak.” Az ügy 1830-ig elhúzódott. A plébános követelése alighanem jogos volt, s a pénzromlással lehetett kapcsolatban. A község állami adója is megugrott ezekben az esztendőkben: az 1809. évi 606-ról, 1811-ben 2378 forintra.
A fentieken kívül természetesen a fárabeliek megművelték a plébánia földjeit és szőlőit, s a termést is ingyen betakarították, a pap csak vetőmagot adott. Még az 1930-as években is így volt; az egyéb járandóságot vízkereszt alkalmával a pap a sekrestyéssel, a ministráns gyermekekkel házról házra járva a karcot (pénzt, szöszt és disznólábat) szedve, szentelte meg a házakat. A második világháború kezdetén szűnt meg a „papi robot”, a disznólábszedés, s 1945 után lassanként a vízkeresztjárás, illetve a házszentelés is elmaradt. 1945-ben a plébánia földjeit és szőlőit a földreform keretében kiosztották. 1951-ben a plébánost házából is kilakoltatták, és néhány évre a kitelepített Szak család házába költöztették.
A templomba járásnak megvoltak a kialakult szokásai, a filiákból is illett minden családból – zord időjárás esetén is – legalább egy személynek vasárnaponként a misén részt venni. A templom udvarán minden falunak megvolt a maga gyülekezőhelye. A lovásziaké a toronynál a templom északnyugati sarkánál, a kútfejieké az északi falnál, a torony és a sekrestye között. A férfiak külön csoportokban, kissé távolabb gyülekeztek a beharangozásig. A templomban is általában falvanként kijelölt helyen álltak. A lovászi iskolásoknak például a szentélyrács előtt jobb oldalon, a Szent István-képnél volt a helyük. A férfiak a kórus alatt és a déli kapunál hallgatták a szertartást. Az idősebbek ülőhelyeket béreltek. Az „értelem” a szentélyben lévő padokban helyezkedett el. A tanítók a bal oldali padban foglaltak helyet, a tiszttartó – mint a kegyúr képviselője – a körjegyzővel a jobb oldali, a baldachin alatti padban ült.
A nők „misérejáró ruháikat” profán alkalmakkor nem viselték, tehetősebb családoknál váltogatták az ünnephez illő színeket is: virágvasárnapon zöld, pünkösdkor piros, úrnapkor fehér, hamvazószerdán fekete szoknyát vagy az idősebbek ilyen színű kasmír váll- és fejkendőt viseltek. Több háznál a fenti színeken kívül volt még lila, barna, bordó és kék színben is kasmírkendő. Cipő azonban sok helyütt csak egy pár akadt. Virágvasárnap barkát, húsvétra sonkát szenteltettek, ezekhez babonás hiedelmek fűződtek. A szentelt sonka csontját és a barkát viharfelhők esetén tűzre tették, hittek abban, hogy füstjükkel a felhőket eloszlatják. Úrnapi lombsátorból hozott gallyakat a káposztásba szúrtak, hogy a nyulak elkerüljék. Az öregek szerint a „régi öregek” bátrabbja közismert módon Luca-széket is készített, s az éjféli misén arról szemlélte a boszorkányokat. Az itteni csak annyiban különbözött a többitől, hogy hétféle víz hordta fából készült.
A vallás mély tiszteletére vall, hogy vasárnapokon szünetelt a munka, s ha valakit mégis azon kaptak, megbírságolták. Súlyosbító körülmény volt, ha „szentmise-szolgáltatás” idejére esett a dolog. A hegyközségi jegyzőkönyvekben találhatók ilyen tételek: X. saját fájáról szentmise-szolgáltatás alatt cseresznyét szedett, bort fejtett – dupla bírság. A gonoszok meg éppen ezt az időt használták ki, s indultak görbe útjukra szőlőt, cseresznyét s egyebeket elcsenni. Ők aztán megkapták a magukét. Fokozta az elvetemültséget, ha mindezek jeles ünnepnapon történtek. Aki a bírságot nem fizette ki, annál az elöljárók zálogoltak, érdekes módon ágyneműt: vánkost, párnát vagy dunnát. Innen eredhet az adószedőkkel kapcsolatos mondás: „az ember alól még a párnát is kihúzzák”.
Az előírt böjtöket szigorúan betartották. Az elhunytak lelki üdvéért „misét szolgáltattak” nemcsak a helyi plébánián. Ismert egy végrendelet 1765-ből, mikor a lovászi Lukács Mihály – kinek neje ikreivel együtt szülés után, hamarosan egy másik fia, egy évre rá ő maga is meghalt – hagyatékából, az általa szentmisékre rendelt öt forintból öt máriást a szentmiklósi plébánosnak, hat máriást a csáktornya-szentilonai pálosoknak és három máriást a homokkomáromi (!) templomnak, az elhunyt „lölkéért Misékre+ az örökösök átadtak nyugta ellenében. (A homokkomáromi templomban néhány évvel előbb helyezték el Szent Félix ereklyéit.)
A helybeliek házassági szokásaira az exogámia a jellemző, vagyis többségében főleg a fárához tartozó, de a szomszédos plébániák falvaiból választották házastársukat. A férfiak ritkán „házasodtak ki”, a lányokat viszik egyik faluból a másikba. A jobbágyfelszabadítás után „mennél messzebb, annál jobb” volt a jelszó, lehetőleg ne a szomszédos faluba kerüljön a lány, így a birtokból kifizethették, sok esetben „kiiratták” őket. Ezért került sok lovászi lány Szentkirályra, Pincére és fordítva.
A környező falvakban az őslakosság egymással többé-kevésbé rokonságban van. Tudunk néhány esetről, amikor módosabb lovászi Maróczi, Kondákor agilisleányok Szentgyörgyvölgyén és Barabásban „csípnek fel” nemes férjeket maguknak a XVIII. században. Az egyik – valószínűleg lovászi – Kondákor leány Ferbert Gáborral kötött házassága révén egyenesen a Bakács családba került be. 176 év alatt, 1724–1895 között, Lovásziban egy esetben, 1880-ban fordult elő, hogy „a bécsi pronuntius ő fő magassága” a házasulandókat a másodfokú sógorság akadálya alól felmentette. Többször előfordul, hogy házasságnál mindkét fél Kondákor nevet visel, de ez a népes család már 1711-ben három ágra szakadt, így a rokonság csak látszólagos. Vadházasság csak a jövevény pásztoroknál fordult elő.
Kikapós menyecskék, özvegyek és leányok mindig voltak, de törvénytelen gyermek a XVIII. században alig található az anyakönyvekben. Ez nem jelenti azt, hogy abszolút erkölcsösek lettek volna. Sajnos más jellegű feljegyzésekben, a bűnügyi iratokban „fordulnak elő”. Szinte minden faluból maradtak ránk inquisitios jegyzőkönyvek özvegyekről és leányanyákról, akik gyermeküket elhajtották vagy még súlyosabbat cselekedtek, annak ellenére, hogy ezért „érdemes büntetését elvegye, s minden Iffiak az ollyanoktul magokat ójni (óvni) tanullanak Hóhér által feje elüttetik” vagy „Hohér Pallosa alá itéltetik” olvasható két ítéletlevélen 1750 körül, szerencsétlen „gyermek-elvesztő” leányanyák bűnperében. (Közelebbi lakhelyük nem szerepel az ítéletben.)
A XIX. században volt év Lovásziban, amikor két-három törvénytelennek minősülő gyermek született helyi lakos leányanyáktól. Sebtében lapoztam vissza, vajon csak a lovásziak között lett volna ilyen laza az erkölcs? Fellélegezve számoltam össze, a hét faluban pontosan egy tucat eset volt. Napjainkra a „koraszülések” jellemzőek. E század első felében, ha a menyasszony leendő gyermekét hordva ment az esküvőre, nem köthetett fejére mirtuszkoszorút mondván: „a bika megette”.
Azt nem tudni, hogy megelőző vagy gátat vető intézkedés volt-e a már említett szitokbírói „intézmény” felállítása Lovásziban 1799 körül. Bűnperekben néha idéznek egy-egy káromlót, mai fülnek elég enyhe kifejezések miatt.
Állt Lovászi fölött a nyugati hegyvonulat legmagasabb pontján egy szép kápolna – kisebb falusi templomnak is beillett volna – a Boldogságos Szűzről elnevezve. A helybeliek hegyi kápunának, idegen érdeklődőnek Nyakasics-kápunának nevezték. Évenként három Mária-ünnepen: július 2-án, augusztus 15-én és szeptember 8-án messze földön híres búcsúk estek itt. A búcsújárók 1920-ig távolabbi helyekről is zászlók alatt vonultak ide a szentmisékre.
Nagyszüleink semmiről nem meséltek és emlékeztek szívesebben, mint a „kápunai” búcsúkról. Az asszonyok nem feledték a csáktornyai Wéber bábos és mézsörárus márcát, W jelű üvegpoharaiból néhányat „emlékbe” is megtartottak, de mindig az öreg Wébert emlegetve ittak belőlük a hegyen. A férfiak a nagy ivászatra és a vele járó verekedésekre emlékeztek inkább.
A kápolnához minden út szőlők és borospincék között vezetett, így a legtöbb búcsús már emelkedett hangulatban érkezett a helyszínre. Mise után elkezdődött a bormérés is. A szent hely egyetlen jövedelme a lakosság adakozásából összegyűlt bor kiméréséből eredt, s egy fennmaradt számadásból tudjuk, ez jelentősen növelte a plébánia kasszáját. Erről alább még szó lesz.
A lovászi Varasdi Farkas meg valami Batta nevű és az Andorás barát, kik az ország pénzét szekéren szállították, s a törökök vagy németek üldözőbe vették őket, más utat nem találtak, ezen a meredek hegyen felhajtották a lovakat – így mesélik a faluban a kápolna eredetmondájának egyik változatát. Ők megmenekültek, a lovak ugyan összerogyva kimúltak a nagy erőlködéstől, de a pénzt megmentették, s fogadalomból ennek emlékére építtették a kápolnát. A kincs állítólag a kápolna déli ajtajától néhány lépésre még most is el van ásva. A XIX. század nyolcvanas éveiben született Végh Rozália (Kovács Vendelné) a lovászi Varasdi Farkasról mint építtetőről tudott, aki Rákóczi hadnagya volt. Az első változat szerint hét hold erdőt adtak, a másik úgy tudta az alapítvány összegét aranyban tették le. Az alapítólevél Zágrábban van, a püspöknél, mondták. Mások úgy tudták, hogy a lovászi Rávás-dűlő hétholdas területe tartozott az alapítványhoz.
Az első változatot – Kondákor Ágnes elbeszélését – az időközben előkerült írásos adatok megcáfolni látszanak. Nyakasics – helyesen Jakasics – András, akit a kápolnával kapcsolatban már 1720-ban, és unokája, ifj. Jakasics Andrást, akit 1778-ban említenek, létező személyek voltak, a család 1697-től részbirtokos Lovásziban. Andorás nem szerzetes, hanem András lendvai tiszttartó (1690–), 1700–1716 között főszolgabíró. Unokája 1760 körül megyei jegyző, 1770-től haláláig (1782) alispán volt.
A Batta a Kondákor család egyik ágának ragadványneve, a név azonban csak a XIX. század végén keletkezett, mivel gyakran használta az „ebatta” (ebadta) szitokszót. De sehogy sem lehetett feltételezni a családról, hogy nagyon buzgólkodott volna valamely kápolna építésénél.
Varasdi Farkasról 1781-ben azt írják: „öregh Varasdi Farkasnak, ki is lehet 80 esztendős öregh ember”, a fiát, Istvánt, aki a Károlyi-féle regimentben szolgált, a községi elöljáróság föl akarja mentetni a katonai szolgálat alól. Születési évét 1701-re tehetjük, ilyenformán Rákóczi hadnagya nem lehetett. Apja István volt, de persze lehetett Farkas nevű bátyja vagy nagybátyja is. Így a nagymamák elbeszélése eléggé ingatag alapon állt.
1985 körül került a kezembe Pfeiffer János 1947-ben megjelent munkája, melyben meglepődve olvastam, hogy a Jókai Lőcsei fehér asszony című regényében szereplő fehér csuhás (Jókai is tévedhet) „Dervis generalis”, azaz Andrássy Miklós, nem Jókai képzeletének szülötte, hanem az 1696-ban gróf Berge Kristóf ezredes, Kanizsa parancsnoka által alapított kanizsai ferences kolostor szerzetese volt. Márpedig azt tudjuk, hogy az 1716. évi zágrábi canonica visitatio szerint a kanizsai plébániát Andrássy Miklós páter adminisztrálja. A jegyzőkönyvben diplomatikusan megjegyzik, hogy korábban „belekeveredett” világi dolgokba, de megfogadta, többé nem teszi.
Röviddel később a másik mondai alakunkról – Battáról – is előkerült néhány adat. Először a Béri Balogh Ádám kuruc brigadéros életéről szóló könyvben találtam rá. Amikor a kuruc hadak Dunántúlról kivonultak, „a két hadnagy, Dudás Miska és bizonyos Batta, erdőkben, odvas fákban fegyvert is elrejtettek. De a könyörtelen akasztás példáival sem félemlíthették meg e Batta nevű kuruc vezért a Rábán túli nép védelmezőjét, kit elfogatása után Nádasdy börtönbe vetett”. Nos, Batta a gerillacsapatával többször megfordult nálunk is, erről tanúskodnak az alábbiak.
Botth Ádám alsólendvai tiszttartó írja 1715. április 29-i levelében Esterházy Józsefnek: „Erdődy jobbágya Binnyei Tamás Lendvai hegyre jött lakni, a Kurucz világban katonáskodot, de a hires Tolvai Bata Complex társa is volt.” Egy 1718. június 2-án kelt levelében ezt olvassuk: „Anno 1710 valami hires Bata névő tolvaj járt ezen a földön mellynek félelme miátt a dézsmát nem lehetett… Decimát és Nonát in Natura bészednyi…”
Farkas András özvegye, Madarász Kata is panaszt tesz. Levelében ezt írja: „Már a Kuruczságh ettül az földrül el tisztodván, csak bizonyos Bata névő Hadnagy tekergett és tolvaikodott, mellyekhez bizonyos dologh kerülő Legények Lendvárul adván magokat, és engem megh ismervén Kálóczfán Sidy Mihály Úram házánál, reám rohanván, mindenembül kifosztottak, több száz Tallérigh való kárnál tettek.” Jakasics András terjesztette az ügyet az úriszék elé 1716 szeptemberében: „…amidőn a sérült félnek szenvedhetetlen károkat tették, már akkor… és Bata halála után is azon itt lakosok azon fölprédált javaikban Instans Asszonynak részesültek… tolvajságnak tartatik…”
Tehát 1716-ban Bata már nem élt. Úgy tudjuk, Nádasdy kivégeztette. Nagy Iván ismer egy Bata Ádámot, aki Rákóczinak a végsőkig híve maradt, vele azonosíthatjuk.
A kép szereplőinek személyi köre így összeáll, igaz, közreműködésük a kápolna születésében változatlanul tisztázhatatlan, alapítólevél nem maradván ránk semmi sem bizonyítható.
A kurucok és id. Jakasics András más ügyben is kapcsolódnak kápolnánkhoz. Gróf Esterházy Józsefnek 1716. augusztus 12-én írott levelében olvasható: „Aminemü Apparamentumot szerzettem és vásárlottam vala boldogult Msgos Herceg [Esterházy Pál] Parancsolattyábul a [lendvai] várbéli kápolnába: Ugy mint Kelhet, …Misemondó ruhát …az elmult Rovolutioban: hogy a Ráczokat ki verték a kruczok (!) a Várbul, azon apparamentumot is elvitték, és Kisfaludi László Ur Ezerebéli káplánnak adták, aki mostan Körmendi plébános, …megszállván azon Plébános Uramnál …s előhoztam …s azt mondotta, Ha valaki keresné, most is elő adhatnám. Jó volna azért Tentálnyi (…) és recuperalnyi (…), ha csak egy Kápolnának ajándékoznáis N’god. Itten a Boldogságos Szüz Kápolnájának ugy sincsen Kelhe…”
Itt csak a lovászi kápolnáról lehet szó! Kisfaludi László is járt erre, tudjuk, hogy a rövid „kuruc világ” alatt a szécsiszigeti uradalmat birtokolta.
A kehely és miseruhák ügyében tovább folyt a levelezés, mert Denk körmendi plébános közben meggondolta a dolgot, s vonakodott átadni az eszközöket. 1717. július 4-i levelében írja Jakasics: „Én amint vélem azon Apparamentumok, néhai Bessenyei László kezénél maradtanak, és ha arra bizonyodik Amnestyaval fog a maradéka bizonyitani.” Itt a szatmári békére hivatkozhat, amelyben az amnesztia is szerepel, az eszközök visszaadása elévültnek tekinthető. A kehelyről több adatunk nincsen, nem tudni, sikerült-e visszaszerezni. Tény, hogy a hegyi kápolnából 1919-ben lehoztak egy szépmívű kelyhet, ez a falusi kápolnában 1982-ig megvolt. Ekkor a lelkész távozásakor „emlékül” magával vitte.
Az egyházi források is megszólalnak, az 1716. évi zágrábi vizitációs jegyzőkönyv tudja, hogy itt áll a „Nagy Völgye fölött 1714-ben épült fakápolna”. 1720-ban jegyezte föl a vizitátor: „Nagy Völgye fölött kápolna, ujonnan festve, Jakachich András úr viseli gondját; az ő védelmét kell kérni.” Tehát nem ő építtette, csak a gondját viseli. Talán az építtetők nevét nem volt ajánlatos feljegyezni? 1747-ben ismét szólnak a kápolnáról: „A promontoriumon St. Maria Visitationis (Boldogasszony) tiszteletére Kápolna Szentélye falazott, a többi fa, de zsindelytetős. Misézésre fel van szerelve.” 1750-ben is megemlítik: „Szőlőhegyen falazott kápolna van, az oltár új, a szentélye boltozott.” 1760-ban újra: „A Szőlőhegyen Visitatio B. M. V. (Boldogságos Szűz) tiszteletére templom (!), eredetileg fából volt, 10 éve építették át.”
1777-ben a Kerka menti plébániákat a szombathelyi püspökséghez csatolták. 1778-ból bővebb adatokat találunk az aktuális vizitációs jegyzőkönyvben. Tartalmát így foglalhatjuk össze: A plébánia területén, a Lovászi-szőlőhegyen, de herceg Esterházy Miklós fundusán szilárd anyagból 31 éve kápolna épült. Jövedelme, régi szokás szerint, a hívek által adományozott bor kiméréséből van. Nincs körülkerítve, mintegy háromszáz embert képes befogadni. Szentélye boltozott, a hajó deszkamennyezetű, fazsindellyel fedett. Van benne két oltár. Mindkettő asztalosmunka, illően kifestve és díszítve. Sekrestyéje, orgonája és kriptája nincs, kórusa, festett szószéke fából; mindkét nembeli hívők számára jobbról és balról hét-hét paddal. Tornya (in frontispicio) fából és deszkából készült, zsindellyel fedett, benne egy Grazban öntött és ott felszentelt nyolcvanfontos harang. A szertartáshoz szükséges kegyszerekkel, könyvekkel és ruhákkal ellátva. Van egy aranyozott ezüst kelyhe és egy aranyozott rézciboriuma (serleg).
Ez a jegyzőkönyv utal arra, hogy az akkor alispán, Jakasics András neve után is említik a helyet, aki talán azzal lett névadója, hogy ő lehetett az, aki a régi fakápolnát 1747 körül téglából újraépítette.
A II. József-féle katonai térképen Mar’heim Capell néven szerepel, az 1856 körüli második katonai felmérésnél Nyakasits-kápolna, a harmadiknál Boldogasszony néven jelölik. Az 1858-ban készült lovászi kataszteri, ezután a telekkönyvi és tagosítási térképeken a kápolnától keletre lenyúló határrészt Boldogasszony lábjának, a szentmiklósi határban pedig öreg-hegy-kápolnai fordulatnak nevezik. Hogy itt már a szentmiklósi határban tartják nyilván a XIX. század közepén egy hosszú, másfél száz éven át nyomon követhető vita végére tesz pontot, megfosztva Lovászit kápolnájától, amibe persze a helybeliek sohasem nyugodhattak bele. A kérdés körüli hercehurca néhány fontos epizódját is felvillantja a község és társadalma legújabb kori történetének.
Kezdjük az elején azzal a fontos változással, hogy 1691-ben az egész alsólendvai uradalom, ahol azelőtt nyolcadrészt birtokolt, száz és fél ezer forintért Esterházy Pál nádor tulajdonába került. Pontosan nem tudni mikor, de a „nagy pestis ideje” (1711) után határvita keletkezett az Esterházy-birtok és a kisnemesi falu, Lovászi között. Ekkor történt, hogy a szentmiklósiak a templomnál sarujukba földet tettek, és úgy jöttek a lovászi határba esküdni, hogy az a föld, amelyen álltak, szentmiklósi lenne – vallja több tanú 1750-ben. A lovászi földesurak messze, Vas megyében vagy másutt laktak, a közelben, Újfaluban élő Jakasics András meg nagy dilemmában lehetett, mivel egy személyben lovászi részbirtokos és a lendvai uradalom inspektora volt.
Kezdetben is a kápolna miatt keletkezhetett a vita, mert 1750-ben, amikor a régi fakápolnát átépítették, a lovásziak határrevíziót kértek. Ekkor jegyezték föl a fentebb említett csalást, s hogy az megtörtént, arról a tizenhárom tanú közül többen eskü alatt vallottak. Döntés nem születhetett, az ügy függőben maradt, mert 1847-ben ismét határjárást kezdeményeztek. Amikor a hegygerincen a kápolna közelébe, ott, ahol a Barkóci útról egy keskeny szekérút a hegytetőre vezet, a lovászi bírónak, Kondákor Antalnak a szőlőjéhez értek, melynek fölső végén kis erdő volt, az uradalom tisztjei „belekötöttek”, hogy az erdőcske már a szentmiklósi határba esne. Erre a lovásziak két tanút állítottak. Az egyik eskü alatt vallotta, hogy amikor ott legeltetett, soha senki őt nem háborgatta (nagy vétség volt idegen területen legeltetni), a másik, hogy a kápolnai búcsúknál a pecsenyesütők a kérdéses erdőből szedték a tűzrevalót, s mindig Kondákor Antalnak fizettek érte. Mégis, mivel az uradalom megbízottai úgy nyilatkoztak, ha a jövőben a kápolna miatt vita keletkezne, azt a bíró kárára rendezik, a község első embere szó nélkül elfogadta, hogy a kápolnát az uradalom, illetve Szentmiklós területéhez mérték. S itt Kerkápoly alispán a rossz időre hivatkozva be is fejezte a további határjárást, az uradalom tisztjeit, mivel a szőlők úgyis magántulajdonban voltak, a további „járkálás” nem érdekelte, a kápolna volt a fontos.
De miért folyt a huzavona százötven éven át? Feltételezhetjük az okát. Amikor 1714-ben a fakápolna épült, a lendvai szentháromság-, a mároki- és a gosztolai-hegyi kápolna romosak, így a lovászi búcsúk iránt óriási volt a térségben az érdeklődés. Hozzájárulhatott ehhez a kuruc mítosz is, de főleg a várható jelentős bevétel. A szombathelyi püspöki levéltárban őriznek egy doboznyi iratot, amelyek a zágrábi püspökség idejéből, az 1768–74. évekből valók. A bekcsényi főesperesség plébániáinak számadásait, hívőinek számát és a templomok állagának adatait őrzik. A szentmiklósi plébánia számadásaiból kiderül, hogy a kápolnánál tartott három búcsú borkimérésből, perselypénzből származó jövedelme jelentős összeget tett ki. A három búcsún 1772-ben borkimérésből 257 forint 39 krajcár; perselypénzből tíz forint és három krajcár; 1773-ban borból 141 forint negyven krajcár és perselypénzből tizenhét forint nyolc krajcár folyt be a közös pénztárba. (Megjegyzendő, hogy a templom jövedelme hasonló forrásokból mindösszesen csak negyvenöt forint volt évenként.)
A lovásziak sohasem mondtak le a kápolnáról, dühbe is jöttek, ha valaki az ellenkezőjét állította volna. A köztudatban úgy is élt: „lovászi kápolna, lovászi búcsú”, és ezt számtalan dokumentum bizonyítja, köztük olyanok is, amelyek a község igazgatásának keretében rendelkeznek akár magáról a kápolnáról is, mint például 1877-ben, ahogy azt a lovászi hegyközség ülésének a jegyzőkönyvében olvashatjuk:
„Tekintetes Szolgabíró Úrnak rendelete szerint mai napra hegyülés tartást tűzött ki – azonban ő maga hivatalos teendői miatt meg nem jelenhetvén Krampatics körjegyzőt feljogosította a hegyülési teendők végzésével… 5. pont: a Kápolnánáli harangozást elvállalta Kondákor János 10. f. fizetés mellett.” Máskor a lovászi hegypásztorok feladata volt a harangozás, mint Fábián József (1878–1963) elmondta, aki maga is mint volt hegypásztor naponta megtette.
1918-ban, a Monarchia hadseregének szétesése idején, a vezérkar fegyverszünetet kért. A szerződés aláírása, november 3. előtt a Monarchia délszláv területeinek küldöttei október 6-án Zágrábban megalakították a Szerb–Horvát–Szlovén Nemzeti Tanácsot. Ljubljanában a Szlovén Nemzeti Tanács 1918. október 31-én alakult meg.
A Vas és Zala megyében lakó vendek is mozgolódni kezdtek. Kezdetben elszakadásra nem gondoltak. A Rába és a Mura közötti szlovének egy külön megyébe tartozását kívánták, ebből egy szlovének lakta falu sem maradhatott volna ki, még ha kisebbségben lennének is. Követelték egy századnyi szlovén, Szentgotthárd–Alsólendván fele-fele arányban állomásozó katonai alakulat megszervezését. A lendvai polgári iskolának legyen szlovén tagozata, szervezzenek szlovén plébániákat (itt nyitott kapukat döngettek) – foglalták határozatba a Klekl szerencsóci plébánosnál összegyűlt szlovén papok. Később autonómiát kértek, ezt a magyar kormány nem teljesítette. Az elszakadást Magyarországtól, mivel a mozgalom szervezői papok voltak, csak a kommün alatt határozták el. Ezt megelőzően, a radgonai tömeggyűlésen úgy döntöttek, hogy megszállják a szlovén falvakat. Jurisics György kapitány december 26-án 68 katonával bevonult Lendvára. Mivel a lakosság nem támogatta, sőt ellenségesen viselkedett, kénytelen volt a stájer vidékre behúzódni, ahová egy magyar egység kergette át.
1919. augusztus 12-én már a jugoszláv csapatok szállták meg Lendva vidékét a Kerkáig, noha Lendvától északra és keletre egyetlen szlovén falu sem volt. A lovásziak és a szécsiszigetiek 1919-ben egy reggel arra ébredtek, hogy a Kerka-hidakat szerbek őrzik. Nem tudni, valóban szerbek voltak-e vagy csak az egyenruhájuk után nevezték el őket. A szájhagyományban mindig így szerepelnek.
Többen a volt frontharcosok közül szervezkedni kezdtek, hogy a betolakodókat elűzzék. Előbb „parlamenterek” keresetlen szavakkal értésükre adták, ha másnap még ott találják őket, a Kerka fenekéről nézhetik a világot. Jobbnak is látták, ha visszavonulnak, a hídtól egy kilométerre, a postaútnál foglalltak el új állást, a szécsiszigeti hídtól a lenti körjegyző által szervezett csapat űzte el őket.
Alighanem ezt megelőzően történt, hogy egy pap vagy barát a falu népét összedoboltatta a bíró házához. Arra már nem emlékezik senki, hogy miről beszélt, de feltehetőleg a szerbek jöveteléről tudott, és ellenük buzdította a népet. A pap sietve Kislakos felé távozott, de még a Kerka-hídhoz sem érkezhetett – közben a lakosság a hallottakat tárgyalta az utcán –, a nagyúton bevonultak a „Jesszus-Marija huszárok” szedett-vedett egyenruhákban, lóháton, nyereg nélkül, nagy ebekkel. Meglepődtek, hogy a falu népe csoportban „várja” őket. Fábján József (1905–1984) úgy emlékezett, vezérük többek között ezt mondta: „Micsoda vasfejű népek vagytok, ahelyett, hogy elbujnátok, itt áll az egész falu népe.” A lakosságot a falu felgyújtásával fenyegették.
Az ezt követő napokban Szücséknél cséplés volt, számosan szorgoskodtak a gépeknél. Déltájban Furdi László a gőzmasina közelében, ahol a szerbek egy fegyveres csoportja is bámészkodott, a földön ülve pihent. Az egyik hátrálva majdnem Furdira lépett. Erre ő gyűlölettel, nem éppen hízelgő megjegyzést tett rá, azt egy magyarul tudó szerb megértette. Amikor az emberek ebédhez a házba mentek, a szerbek utánuk lövöldöztek. Az ajtófélfában talán még most is ott vannak a golyók. A lövöldözést hallva több fiatalember, akik puskájukat a frontról magukkal hozták, s nem voltak gyáva legények, a Szücsék telke végében húzódó, mély határárok felé szállingózott. Amikor a szerbek a postaútnál lévő bódéjukhoz mentek, a lovásziak tüzet nyitottak rájuk, és néhányukat megsebesítették. Amikor már kellő számmal voltak, megrohamozták a bódét is, és a szerbeket felűzték a hegytetőre. A leírtak itt kapcsolódnak kápolnánkhoz, a szerbek ugyanis itt ütöttek tanyát. Vastag falaival megfelelő védelmet nyújtott. Az utolsó búcsú idején a szerbek a közeli Csondor-féle pincébe húzódtak, köpennyel letakart géppuskájukat a kápolnára irányították. A búcsú után ismét a kápolnába fészkelték be magukat.
Ezek után virtuskodó legények, hegyi borozgatások közben állandóan zaklatták őket, lőszert a csendőrségtől kaptak. A szerbek a kápolnában eltüzelték a padokat, Szent István és Imre faszobrát zubbonyba és sisakba öltöztetve, vállukra puskát téve „őrségbe állították” a szőlő végébe. Kovács Károlyné Göncz Franciska – szőlőjük a kápolna mellett volt – elbeszélése szerint „egész nap az orgonát nyeggették” (eddig orgonáról nem is tudtunk). Öregasszonyok hiedelme szerint végül is félelmükben takarodtak ki a kápolnából, mert éjjelenként az orgona „magától” megszólalt volna. Lehetséges, de előbb más is közrejátszott.
A kápolna alkalmi lakói magukat otthonosan érezték, gondolván, szentek vigyáznak rájuk, az őrséget elhanyagolhatták. Lovászi legények, szentmiklósiakkal szövetkezve, egy vasárnap délben a szerbeket ebédjük közben meglepve lefegyverezték, a kápolnából, ami épen maradt, felszerelést, szobrokat, de még a harangot is magukkal hozták, nem felejtették el a géppuskát sem. Az esettel kapcsolatban különösen kiemelték Csóra Ferenc, Göncz József, Szentmiklósról Kondákor Ferenc és Gyurán nevét. Csóra Ferenc, aki társával a harangot egy rúdon, vállán vitte, itt szerzett sérülésébe halt bele később. A szerbek a hegyről lövöldöztek rájuk, s ők egy mélyútba ugrottak, a félmázsás harang Csóra Ferencre esett.
Hamarosan a Szuk-szőlő fölött, a kápolnától északra egy kilométerre, a mélyútban lévő bunker került sorra. Gyermekekkel kikémleltették az ide behúzódók létszámát és fegyverzetét. A Lópokuban volt a gyülekező, félkörívben közelítették meg a bunkerban és a mellette lévő három nagy bükkfa alatt tanyázó szerbeket, s kézigránáttal kiűzték őket.
A zsákmányolt géppuskáért a falut átkutatták, de azt akkor már Kislakosban rejtették el. Még annyit tudni a megszállókról, hogy miután a Lovászi-hegyről is elűzték őket, a hajsza tovább folyt. Pincén házról házra járva kutattak utánuk, amelyekben szlovén érzelmű családok „beágyaztak” közülük néhányat: a szentmiklósi Gyurán egy ágyból kapott haslövést.
A kápolna tetőzete megrongálódott, később beszakadt, fatornya ledőlt, csak a szentély felett maradt épen. Javítására a tulajdonjog körüli vita miatt nem került sor. A búcsúk elmaradtak, azokat egy ideig Szentmiklóson tartották meg, de a varázsa megszűnt, hasznuk nem volt, csak a vendéglátás költsége. 1943-tól Lovásziban kezdték újra, de itt is terhes lett az évi három búcsú vendégeskedése, s a kialakult politikai helyzet miatt is, évi egy – július 2-i – alkalomra egyszerűsödött.
Még abban az évben, az olajmező védelmére, légvédelmi tüzéreket vezényeltek Lovásziba. Öt-hat ütegállás létesült; közülük az egyiknek a kápolnát szemelték ki. A szentélyről az ép tetőt és a hajó déli falát lebontva a gépágyút oda vonták fel. Sokat lövöldöztek a felettünk naponta átrepülő Liberátorokra, de nagy kárt nem tettek bennük. Talán három gépet lőttek le összesen.
Azután már csend vette körül kápolnánk romjait. A regényes történetek, a szép kilátás miatt a falu kedvenc kirándulóhelye lett. Falmaradványokból, fényképekről megállapítható: a kápolna keletelt, északi fala teljesen zárt, a déli oldalon, a szentélyen egy vaskeretes ablaka, egy befalazott ajtó, a hajón két ablaka nyílik. Nyugati homlokzatán egy újabb ablak, keleten az oltár fölött egy kerek ablak helye látszik. A szentély közepén a fal földig megrepedt, vonóvasakkal volt megerősítve. Oltára a töltés alatt még ma is ép lehet. Az északi ép falon festés (freskó?) nyomai voltak kivehetők. Kétszárnyas ajtaja a Gosztolai-hegyen egy pincén látható ma is. A toronyból, mint említettük, a harangot a faluba hozták le, de ez nem az 1778-ban említett nyolcvanfontos, hanem az, amelyet 1900-ban Seltenhofer öntött Sopronban. Az eredeti talán megrepedt. A szentély fölött manzárdtető fazsindelylyel, rajta kettős kereszt.
Lovásziban, 1944-ben – mint arról később még szólunk – lelkészség létesült. A kútfeji és a lakótelepi hívők is a MAORT-telepi imaházban hallgatták a misét, mivel a lovászi kápolna csak mintegy száz hívő befogadására volt alkalmas. Az olajipar államosítása után az imaházat más célra használta a vállalat (párthelyiség lett), s a hívőket kitiltották onnan. Így merült fel az az abszurd ötlet, hogy a lovászi kápolnát ki kell bővíteni, sőt esetleg új templomot kellene építeni.
Ennek kapcsán határozták el, hogy a hegyi kápolna falait lebontják, s a tégla már meg is lenne hozzá. Az elhatározást tett követte, 1949. november elején a falu népe szekerestül-lovastul, csákányokkal fölszerelve a kápolnához vonult. Egy nap alatt az épület eltűnt, az anyagot a faluba szállították. Csakhogy azt elfelejtették szemügyre venni, vajon érdemes volt-e. A lebontott falakban ép, egész tégla alig akadt, a fél téglák is már másodlagosan kerültek oda. A kápolna ugyanis kéregfalazású volt, a közök köves mészhabarccsal voltak kitöltve. A felhasznált puha homokkő a kápolna körüli szőlők talajforgatása idején került felszínre, s a falakat főleg ezekből emelték.
Természetesen a templomépítés elmaradt, a köveket s a téglát a MAORT-iskola (1950) és az óvoda (1953) bővítésekor azok alapjaiba elhordták. A hegytető pedig ékétől megfosztva, csupaszon néz az ég felé.
Az 1864. évi kataszteri felvételben és az ahhoz tartozó térképen található feljegyzés, illetve jelölés a kápolnáról. Szájhagyomány szerint Lovászi község építtette Szabó Ferenc bíró idejében. Azt azonban hosszú ideig nem tudtuk, csak nemrég találtunk arra vonatkozó adatot, hogy a nevezett személy 1861-ben volt községbíró. Az épület egyszerű falusi kőművesmunka, de arányos méreteivel faluképi jelentőségű. Teljesen boltozott, mintegy hatvan ember befogadására alkalmas. Tornya eredetileg réz hagymasisakos volt, a jelenlegi alumínium gúlasisakot 1965 körül kapta. Ekkor épült fa kórusa is. Az első harangját 1916-ban háborús célra elrekvirálták, a jelenlegit 1919-ben a hegyi kápolnából hozták le.
Miséhez fel volt régen is szerelve. Pontosan nem tudni, mi tartozott eredetileg hozzá, s mit hoztak le a hegyi kápolnából. Általában a Szent István és Imre-szobráról, a kehelyről és a harangról tudták úgy, hogy azok a hegyről kerültek ide. 1944-ig a plébános csak búcsúk alkalmával jött át misét tartani.
Első renoválása 1922 körül történt: van egy elismervény, amellyel a községbíró igazolja, hogy Kondákor Reginától a kápolna javítására tíz koronát felvett 1922-ben. Az 1940-es években ismét renoválták, a toronyra ekkor festették a napórát. Mivel a harangot is levették, s ott a földön heverve láttuk, valószínűleg a tartógerendáit ekkor cserélték.
Az 1965 körüli felújítást már említettük. Állaga 1989-re annyira romlott, hogy összedőlés fenyegette. Építésekor a falak alá szigetelést nem tettek, a víz a falakba szívódott. 1989–90-ben a falakat kijavították, újravakolták és festették, de szigetelni ismét elfelejtették. Így a kápolna szép maszkot kapott, ez egy-két évig mutatós volt, három év után már ismét mállik a vakolata. Ez jellemző a többi környékbeli, kontármunkával renovált egyházi épületre is. Belül az oltárt az új liturgia előírásai szerint építették, az ahány, annyiféle szék helyébe ötven új, párnázott került. A hideg kőlapokat padlószőnyeggel borították. Földgázfűtés és villany már évtizedek óta van az épületben. A kápolna titulusa: Sarlós Boldogasszony.
A rossz nyelvek szerint a kápolna régen azért nem lett volna felszentelve, mivel a püspök azon kérdésére: mekkora is az a szentegyház, a lovászi bíró – Kondákor Ignác – azt válaszolta volna: ollan hat lóállásos féle. Ezt a vándormesét a szomszéd falubéliek, akik még ilyent sem tudtak építeni, ragasztották kápolnánkhoz. A kápolnaszentelést nem püspökök, hanem esperesek végezték, ahogy ez 1922 körüli renoválása után történt. Az idősebbek emlékezetében még él, milyen versengés folyt, melyik utca hány – és szebb – díszkaput tudott állítani. 1990. június 30-án Konkoly István megyés püspök is felszentelte kápolnánkat.
Amikor 1940-ben Lovásziban elkezdték az olajmező feltárását, a sikeres fúrások után bő olajforrásokra leltek. Gyors ütemben folytak az építkezések, a lakosság száma is – a számos idetelepült „fúróssal” – jelentősen növekedett. Ennek folytán merülhetett fel egy expositura (kihelyezett lelkészség) gondolata. Azt nem tudni, az idea a püspökségtől vagy a MAORT-tól származott-e, ez Kovács Sándor megyés püspök 1944. augusztus 12-i, a vasvár-szombathelyi székes káptalanhoz intézett átiratából sem derül ki, melyben az alábbiak olvashatók:
„A zalai olajvidék lakósságának megnövekedésével… nagy szüksége mutatkozott annak, hogy a …lovászi-kútfeji olajvidék lakosságának intenzívebb lelki gondozására is lelkészség szerveztessék. A MAORT vezetőségének megértése alapján sikerült biztosítanom, hogy az új lelkész természetbeni lakáson és kedvezményeken kívül a MAORT-tól – egyelőre 1944–45 évekre biztosítva – havi 350 P. jövedelmet kapjon. Ehhez járul a két községtől megszavazott évi 700 P. hozzájárulás. Az új lelkész …lelkipásztori ellátása alá tartozna Lovászi és Kútfej községek 1319 hivővel.” A káptalan nagyprépostja válaszában „üdvösnek tartja, és örömmel üdvözli” az új lelkészség létesítését.
Az 1944. évi püspöki körlevélben, 2647. szám alatt hivatalosan is közzétéve: „F. évi szeptember hó 1-i hatállyal a tornyiszentmiklósi plébánia területén a MAORT megértő támogatásával Lovászi-Kútfej községek részére felállítottam a lovászi expositurát.”
Falusi József kihelyezett lelkész hozzálátott a szervezéshez, ez kisebb nehézségek mellett, viszonylag simán folyt. Szeptember 22-én már jelentheti a püspöknek, hogy a község kápolnája, mivel alig több mint félszáz személy fér be, az iskola is kicsi, meg éppen katonaság van benne, nem alkalmas, de a MAORT-telep közepén sikerült egy kétszázötven személyt befogadó új termet megkapnia a szentmisék és a többi szertartások elvégzéséhez, kizárólag egyházi célra. (A Kuruc árokjánál épült MAORT-tűzoltószertár épületéről van szó.) Jelentésében örömmel tudatja, hogy a MAORT jövő évi költségvetésében szerepel egy új templom építése, „ha valami közbe nem jön”. Lakásával kapcsolatban azt írja, pár nap múlva kész lesz.
Hamarosan be is költözhetett a MAORT által épített kétszobás, összkomfortos, a Nemes-hegy alatt lévő (a mai Lakótelep 87. szám alatti) paplakba. Az ideiglenes imaház berendezéséhez megkapta a püspöki engedélyt. A MAORT, nagyvonalúan, saját műhelyében elkészíttette a pódiumot és az oltárt. A harmónium származását nem ismerjük. A szentségmutatót is helyi műszerész készítette, aztán aranyozták. Csakhamar kántorunk is lett, a lelkész fivére, Falusi Ferenc tanár személyében. Nagymiséket ezután a telepi imaházban, csendes miséket a falusi kápolnában tartották.
A MAORT államosítása után (1949) az addig visszafogottabban „hőbörgők” erősítést kaptak ilyen-olyan káderek idehelyezése folytán. Az imaház szálka volt a szemükben, amellett, hogy a teremre is szükségük lett harsány gyűléseik megtartásához. Rövidesen kitiltották a hívőket, és birtokba vették.
Nem sok idő kellett ahhoz, hogy a lelkész lakását is elfoglalják, aki ezután egy új, hegyi présházba költözött. Az imaház berendezését a falusi kápolnába hozták át, ezután a szertartásokra itt került sor. Nyáron, helyszűke miatt, a miséket a kápolna mellett, az iskola udvarán, a millenniumi hársfa árnyékában tartották.
A Lakótelep közelében, Kútfejen, a mai Ady utcában az olajipar jelentős támogatásával 1950–53 között épült kápolna, a misék rendje vasárnaponként változott, az éjféli miséket is egyik évben a lovászi, másik évben a kútfeji kápolnában tartották.
Lelkészlak hiányában a lelkészek albérletben lakhattak. Horváth János, a népszerű János pap évekig a mai Arany János utca 37. számú házban élt albérlőként. 1964-ben vették meg a Kossuth Lajos utca 34. szám alatti szerény épületet, amely paplakul szolgált 1982-ig. Ma üresen áll.
Közben, 1982-ben, paphiány miatt, a lelkészségben üresedés történt. Azóta mindmáig a szolgálatot Lovásziban Panágl Jenő tornyiszentmiklósi, a kútfeji falurész kápolnájában Horváth Zsigmond szécsiszigeti plébános látja el. Lelkészségünk a letenyei főesperességen belül a lenti esperesi kerülethez tartozik.
A lakosság hitfelekezet szerinti megoszlása 1947-ben
Katolikus
|
Ágostai
(lutheránus)
|
Helvét
(kálvinista-református)
| |
|---|---|---|---|
Lovászi
|
1185
|
43
|
14
|
Kútfej
|
1013
|
21
|
9
|
Bár a XVI–XVII. században Lovászi egész lakossága protestáns volt, s a plébánia községei közül utolsóként tért vissza a katolikus vallásra, nem a helyi katolikus lakosság áttérése, hanem az olajipar kapcsán idetelepülő protestánsok számának növekedése tette szükségessé itt a lelkészség szervezését. Különös, hogy ágostai-lutheránus (evangélikus) vallású háromszor annyi volt itt, mégis református (kálvinista) lelki gondozó jött hozzánk. Egy lelkészről, Somogyi Gyuláról tudni, hogy itt tanítóként is működött 1946– 1949 között.
A plébánia halotti anyakönyvéből tudjuk, hogy az egész fára – hét falu – népét a szentmiklósi templom körüli volt temetőben helyezték végső nyugalomra. Az első szabályszerű bejegyzés erről 1727-ben kelt.
Felsőszemenyén a régi templom elpusztult, a plébánia falvai 1733-ig Szentmiklóshoz tartoztak. A temetőt azonban használhatták addig is, mert 1727-ben egy „Kis Cserneczen” elhunytat a szentmiklósi plébános kísérte a szemenyei temetőbe (a Szent Bertalanhoz).
Különösnek tűnhet – hiszen hely bőven volt –, miért vitték távolabb eső filiákból is halottaikat a templomhoz? Ez Szent László és Kálmán királyunk dekrétumaira vezethető vissza. Törvényeik 25., illetve 73. fejezetében írják elő a templomhoz való temetkezés parancsát, a pogány magyar temetkezési szokásokat tilalmazva.
Az 1690. évi egyházlátogatás jegyzőkönyvében ez olvasható: „Szent Miklós temploma… Temetője valaha tágas; a német katonaság itteni táborozásakor erőddé alakítva, most jóval kisebb, de jól keritett.” Ugyanott Szécsiszigetről azt írják a mezőn 1689-ben épült fatemplomról: „körülötte temető, még kerítetlen”. Szigetben a hegyoldalon volt két másik temető, mégis az új templom mellett nyitottak másikat. Az 1747. évi vizitációkor Szentmiklóson feljegyezték: „…a templom körül temető, bekerítve kereszt nélkül. Az egész népet ide temetik.”
Még 1760-ban is ragaszkodnak ahhoz, hogy a templomnál legyen a temető. Ekkor a vizitáló megjegyzi: „Szécsiszigeten épül az új, nagytemplom. Még nem egészen kész, nagy oltára kőből, igen díszes, magas tornya, oratóriuma van. Új temető még nincs, négy távoli helyre temetkeznek, ezeket nem akarják bekeríteni.” (A négy „távoli hely” közül kettő nyilván Tormaföldére és Gosztolára vonatkozott, ahol az elpusztult templomaik körül lévő sírkerteket folytonosan használták.)
A plébános temetési stólapénze 1774-ben, akár öreg, akár fiatal, háztól vagy a temetőkaputól (kísérve) megkülönböztetés nélkül 24 krajcár minden faluból. Lovásziból – ez a legnépesebb település – a legtöbb: hat forint 24 krajcár; Kútfejen kevesebb: egy forint 36 krajcár ebből az évi jövedelme. A kántor temetésenként kilenc krajcárt, minden harangozásért három krajcárt és szüretkor szőlőnként egy-egy pint bort kap, éjjeli halottvirrasztásért harminc krajcárt és gyászmisénként tizenöt krajcárt kapott. 1811-ben a plébánosnak már 36, a kántornak 18 krajcár, virrasztásért és éneklésért 45 krajcár járt. (Nem tudni, mióta, de még az 1940-es években is a plébános meg a kántor egy-egy „felszedett”, háziszőttes törülközőt kapott.)
1777-ben Mária Terézia királyi rendelettel (pátens) összeíratta a kriptákat és temetőket, szabályozta azok működtetésének rendjét. Rendelkezései közül a fontosabbak: megparancsolja, hogy városokban, falvakban a templom és a házak körüli temetőket szüntessék meg, s a településeken kívül nyissanak újakat. A holttesteket mélyebbre helyezzék, 48 óránál hamarabb csak járványban elhunytak temethetők el. „Demokratikus” parancsolat: a készítendő sírok nem szerteszéjjel, hanem egymás mellé ásattassanak, tekintet nélkül szegényre és gazdagra. Továbbá: a régi, templom körüli temetőkbe, bármely rendű és rangú, semmi szín alatt ne temettessék senki, hanem annak idején beteríttessék. Ezt természetesen nem tartották be. Elrendeli a pátens a pontosabb anyakönyvezést is, ezt a plébániákon be is tartják, mind a szentmiklósi, mind a szigeti plébánia halotti anyakönyvében 1778-tól rovatokba írják az adatokat, megjelölve a temetés helyét is. E királyi parancsolatot Zala megye 1777. november 29-i közgyűlésén hirdették ki.
Az 1778. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv megjegyzi, hogy Szentmiklóson a temető a falun kívül van. A dobriaknak ajánlják – mivel a templom körüli nagyon telített –, hogy területükön létesítsenek saját temetőt.
Mégis Lovásziban és Kútfejen nyíltak meg előbb. A lovásziban 1780. június 26-án Osvalt Anna kéthetes, a kútfejiben június 30-án Dalos Rosalia egyéves kislányt temették el elsőkként. Dobriban 1781. április 22-én temettek először. Az 1784. évi, II. József-féle katonai térképen e három község temetője van feltüntetve. A többi filiális faluból még évtizedeken át Szentmiklóson temetkeztek.
Az 1811. évi vizitációs jegyzőkönyvből olvassuk, hogy Kútfej és Lovászi filiának kerített, felszentelt saját temetőikben, a közösség által állított és gondozott (nagy) keresztek vannak. Ezek közül a kútfeji – a később rávésett 1830-as évszámmal – ma is áll. A lovászi régi helyett a ma is meglévő újat 1929-ben állíttatták. A régi kőkereszt egy része Bek Gábor volt sírásó sírját jelöli, feliratának csak nyomai maradtak.
A lovászi temetőben sem alkalmazták 1964-ig a soros temetést. Látható volt, hogy egyes családok a középen vezető úttól jobbra vagy balra egy-egy sort fenntartottak maguknak generációkon át. Csecsemőket a temető alsó végébe, idegeneket az északkeleti alsó sarkába temettek.
Mindkét faluban 1960-ig boronafalú, zsúpfedeles siralomház volt a temetőkben egy hosszú asztal – a Szent Mihály lova – és a sírásóeszközök raktározására. A halottakat 1974-ig háznál ravatalozták föl és virrasztották, onnan vitték s kísérték a sírhoz.
Újabb siralomházak 1960 körül épültek. A most használt modernebb ravatalozót, szintén sablonterv után – az 1963-ban történt első bővítés során a temetőhöz csatolt új parcellán –, 1974–76 között adták át rendeltetésének. 1999-ben bővítették, újították meg, ekkor épült a harangláb, kis haranggal.
A temető második nagyobb bővítése 1979-ben történt, az első temetés az újabb parcellába 1980-ban. Egyidejűleg a kútfeji temetőt lezárták, ott csak kivételes mellétemetés történhet. Néhány család hozzátartozói hamvait a lovászi temetőbe vitette át. Ez időtől kezdték a szentmiklósiak is rendszeresen használni.
Az eredeti, észak felőli harmadának (a régi „temetőhely”, a Kiseddi-dűlőben) területe 1864-ben 228 négyszögöl, a jelenlegi egész területe, az 1988. évi felmérés szerint 12 269 négyzetméter.
Elsőáldozók az 1960-as évek közepén. A gyerekek közt Horváth János, a falu plébánosa
Vasárnap délután a „Sánta-üröknél” az 1950-es évek elején
Tóth László és Szabó Hermina lakodalma (1940 január)
Lakodalmasok Szabó István és Szekszárdi Piroska esküvőjén (1953)
Gajnik János honvéd 1914-ben
Szekszárdi János (1916)
Szabó Ferenc tizedes Sopronban, az első világháború előtt
A Fábián család a világháború idején. Középen Lukács Julianna (született 1886-ban), a kisfiú, József (született 1905-ben), a kislány, Anna (született 1912-ben), a szerző Tóth Sándor édesanyja. A családfő a fronton van
A Kondákor és Tóth család 1917-ben
Legények az első világháborús emlékműnél 1940 húsvétján. A háttérben a Szokoli- illetve Fordán-ház, mellette a Vincze–Kondákor-ház
Kirándulás a kápolnaromhoz 1949 tavaszán (Bali Gizella, Kondákor Róza és Lukács Magdolna)
A hegyi kápolna romjai 1949 őszén
Az egykori hegyi kápolna XVIII. században készült Szent István és Szent Imre fa szobra
A falu kápolnája. Épült 1861-ben. Újraszentelésére 1990. június 30-án került sor. Dr. Konkoly István püspök fogadása a kápolna előtt
A XIX. század elején állított, majd 1994-ben renovált kereszt újraszentelése május 29-én
Kápolna belső az újraszenteléskor. Az előtérben Konkoly István megyés püspök
A kápolna 1984-ben, jobbra az 1907-ben épült iskola épülete
Feltámadási körmenet 1949. április 16-án. Előtérben Falusi József lelkész, tőle balra öccse, Falusi Ferenc kántor
Fábián József temetése 1964-ben
A temető régi része 1977-ben
Az új ravatalozó felszentelése 1999. október 16-án
Háztól való temetés 1962-ben
A kútfeji harangláb 1976-ban
