Épített világ | Száz Magyar Falu

Épített világ

Helységünk azok közé a települések közé tartozik, amelyek már a korai magyar középkorban kialakultak. A száz év óta szinte folyamatosan végzett régészeti ásatások azt is bizonyították, hogy a néhány házból, földbe mélyesztett veremlakásokból álló lakott helyek, minden bizonnyal a vizek járását követve, többször is költözködtek. A településrészek állandósulása csak a jóval későbbi időkben figyelhető meg, és történetük is majd csak a XIII. század elejétől, a bencések birtokba kerülésétől válik ismertté.

A magyar településtörténeti munkák szerint a lébényihez hasonló nemzetségi szállásföldeken általában később kezdődött meg a faluképződés, mint a királyi vagy egyházi birtokokon. A templomépítés királyi törvénye azonban az itteni településrend és faluszervezet korai kialakulásáról is rendelkezik. Eszerint a templomépítésre kötelezett falvak lakói már nem hagyhatták el a kimerült földeket és a szentegyházukat, halottaikat is akörül kellett örök nyugalomra helyezniük.

A nehezen rekonstruálható településkép megrajzolásakor a középkori bencés kolostorok ismert együttesének elrendezéséből kell kiindulnunk: templom áll itt, a szomszédságában elhelyezkedő kolostorral és talán iskolával, a szolgák részére kissé távolabb emelt egyszerű lakásokkal és gazdasági épületekkel. A később tekintélyes vagyonnal rendelkező apátsági birtok központi faluját utak kapcsolhatták össze a hozzá tartozó településekkel, a rábcai hídon a Tóközzel is összeköttetést tartottak fenn. Itt gyűlhettek öszsze az Isten tiszteletére a környező falvak lakói, és az 1410-es évektől kezdődően ide igyekeztek a vásározó kereskedők és iparosok is.

Vidékünkön különösen nagy múltja van a községre is jellemző sugaras halmaztelepüléseknek. Valaha Lébény ősi falumagja is ilyen, szabálytalan telep lehetett, az újszerű, utcás településrend szerint történő újjárendeződése meglehetősen későn, majd csak a XVIII. század végétől vált általánossá. A korai sugaras-halmaz típusú településformát itt a későbbi Mecséri és Mosoni utca közötti, valamint a Fő utca keleti részén található lapályos részek tették változatossá.

Elsősorban a templom műemléki környezetében, a szalagtelkek egyik oldalára épített házakkal alakult ki a fésűs tömbszerkezetű egyéni településkép. Lébény jellemző utcarendszerével és méreteivel látványosan kiválik a környező Tóköz helységei közül.

Erre Tóth Vilmos a Rábcaközt az 1930-as években leíró munkájában így utal: „Lébényben négy sugárút találkozik: Mosoni út, Mecsér utca, Szentmiklósi utca és a Fő utca, amely Győrsövényháza felől jön (…) Érdekes, hogy nem a Fő utca a rangban az első hanem a Szentmiklósi utca, amely a Hősök tere felé fokozatosan kiszélesedik…”

Arra, hogy miként őrizte meg Lébény korai településrendszerét és építészeti múltjának egyes emlékeit, az ötvenes évek közepe táján az akkori megyei közigazgatás településfejlesztési szakembereinek vizsgálata ad választ. 1959-ben így látták a községet: „…ha Lébény egészének térképére tekintünk, akkor első pillanatban nagyon zavarosnak látjuk. Itt hiába keresünk valamiféle egyutcás vagy keresztutcás ősi magot, ilyet nem találunk. De ha felmegyünk az Árpád-kori templom valamelyik tornyába, akkor érdekes és jellegzetes szerkezeti elrendezés tárul a szemünk elé. A templom északi oldalát érintő főút északi oldalára sorakoznak az ősi gazdálkodó telkek, az apátsági település helyét pedig a templom tövében, főleg attól keletre és délre eső szabálytalan telkek tömbjében kereshetjük.”

Felfigyeltek arra is, hogy a falut akkoriban még bőven övezték gyümölcsösök, és a vizek mellett keskeny erdősávok húzódtak. Több régi ház állt a Téti utca két oldalán és a Temető utcában. A legtöbb régi telket és házat az Ady utcában lehetett látni, a Mecséri és a Vasúti utca még teljesen új településrésznek számított.

A fűrészfogas beépítettségű Temető utca egyes házainak utcára nyíló tornácai a fertővidéki házakra emlékeztették a kutatókat, akik akkor még több, a XIX. század közepén vagy valamivel később épült lakó- és gazdasági épületet is találtak. Részleteik még ma is megvannak.

A Városépítészeti Tudományos Tervezőintézet mérnökei a hetvenes években ugyancsak átfogó felmérésben rögzítették a falu településképét. A vizsgálat kiterjedt a községben található műemlékekre, az úgynevezett karakteres településrész leírására és a jellemző épületekre. A lébényi templom műemléki környezetének részletes település- és környezetesztétikai vizsgálata meglehetősen vegyes látványt nyújtott.

Az utóbbi évtizedek építkezéseinek és nem utolsósorban a községvezetés hathatós intézkedéseinek köszönhetően napjainkban megkapóan hangulatos, csaknem középkori városképet idéző környezet és látvány fogadja a Damjanich utca, az Iskola utca és a Fő utca térségében sétáló szemlélődőt. Minden pontról jó rálátás nyílik a környezetből lenyűgöző monumentalitással kitornyosodó kora középkori templomegyüttesre. A látvány összhangját szerencsére az újabban épült vagy átépített házak sem bontják meg.

Az akkori vizsgálat műemlék kategóriába egyedül a román stílusú római katolikus apátsági templomot sorolta. Műemléki környezetként jelölte meg viszont a templom szomszédságát, műemlék jellegűnek ítélték a középkori alapokra 1700 körül épült nagy barokk épületet, a Béke Termelőszövetkezet akkori központját, továbbá az átalakított, eredetileg ugyancsak barokk stílusban épült római katolikus plébániát.

A karakteres településrészre a most is látható lakóépületeket, az utca vonalával párhuzamosan épült, nagy kocsibehajtós házakat tartották jellemzőnek. A vizsgálat évében még 27 ilyent találtak: nyolcat a Damjanich utcában, köztük az egyetlen máig megmaradt 54. számú házat, kilencet az akkori Kun utcában, a nyolcas házszámút a Liget utcában. A további kilenc a szegényparaszti épületemlékeket őrző Petőfi utcában található. Kisvárosias, zárt sorú településrészként jellemezték a Vörösmarty utcát, amely a Nagyatádi-féle földreform után alakult ki. A felsorolt épületek többségének helyén ma átépített vagy új házak állnak.

A mai Iskola utca telkeit átszelő Pajták alja út a telkek hátsó részén álló nagy pajtákról kapta a nevét. A településközponti dombon épült gazdaházak telkei akkoriban még vízfolyásokba torkollottak.

A megmaradt, illetve a közelmúltban még álló házak természetesen csak a XIX. század közepétől mutatták-mutatják a múltat. A gyakori árvizek és tüzek, a hadak járása tulajdonképpen minden korábbi változatot elpusztítottak.

Ez az akkor megrajzolt falukép gyakorlatilag még ma is érvényes állapotot jellemez. A község lakóházai az elmúlt kétszáz évben folyamatosan és intenzíven épültek, hiszen, mint azt a különféle statisztikák mutatják, 1787-ben 230-at, 1880-ban 418-at, 1930-ban 661-et és 1970-ben már 886-ot számoltak össze. Napjainkra ez a szám 940 körülire állandósult.

A táj jellegéből adódó anyagok, a nád, a fa, a vessző és a sár egyértelműen meghatározták a lébényi házak építési módját és formáját. Az itt-ott még ma is megfigyelhető falépítési technika egészen az újkőkorig visszamenően nyomon követhető. A sövényfonásos, sártapasztásos falakat felváltó tömés- vagy vert falú új ház még a XX. század elején sem volt ritka jelenség, a tégla ugyanis csak a vasút megnyitása után juthatott el ide. Néhány épület négy sarkába egy-egy nagy terméskövet építettek be, hogy az biztosan és sokáig álljon.

Ezekre a tömésfallal épült füstös konyhás elrendezés, földpadló, az egyszerű, náddal borított gerendasoros mennyezet, az úgynevezett pórfödém és a nádtető volt a jellemző. A falu akkoriban legrégebbinek talált gazdaháza a régi Téti utcában állt, a 152-es szám alatt. Tulajdonosa Buga István volt, a mestergerendára vésett felirata szerint: „IHP Isten kegyelmibül tsináltot.ta 1827-dik be”.

A falu jellemző háztípusainak kialakulását több körülmény is befolyásolta. Elsősorban gazdasági-társadalmi tényezők, szegénység-gazdagság, a természeti adottságok és a néprajzi környezet alakították az idevágó hagyományokat. A népies építkezési forma parasztbarokk elnevezése községünkben inkább utal a keletkezési időre és divatra, bár kétségtelen, hogy az utcafrontra néző oromfal külső jegyei valóban egyfajta barokkos vonalvezetésű díszes homlokzati képet mutatnak.

Az egymástól többé-kevésbé egyforma távolságra álló házak ritmusa úgy alakult, hogy vagy alacsony nádfedeles, vagy pedig oromfalas, kőkerítéssel összekapcsolt téglaházak állnak az utca két oldalán. A szegényesebb háztípusok főleg a Petőfi utcában, míg a nagyobb és díszesebb, nyitott tornácos gazdaházak a Damjanich és az Iskola utcában.

Ez utóbbiak utcafrontra néző, többnyire két tisztaszobája után a nyitott, szabad kéményű konyha, majd egy újabb szoba következett. Mögéjük a gabonáskamra és rang szerint az állatok – ló és szarvasmarha – istállója került. A sertéseket különálló ólban tartották, a kukoricagóré az udvar szélességétől függően legtöbbször oldalt vagy annak végén állt. Mint ahogy az napjainkban is látható, a telket általában a falábakon álló szénapajta vagy a góré zárta le. A nagyobb házhelyhez akkoriban még mindenhol tartozott csaknem egy holdnyi veteményes és kaszálókert, amely egyben az aratás utáni cséplőhelyként is szolgált. A zsellérházak külső megjelenésükben – egy-egy ablak és deszkázott oromfal – és abban is különböztek a gazdaházaktól, hogy nem voltak gazdasági épületeik.

Történelmi idők emléke a falu délnyugati határában, a mai Damjanich utca végében álló, a várostervezők által is kiemelt értékű, 54-es számot viselő Harczi-ház, a község legrégebbi épülete. A Lébényi Tükör című helyi újságban a Kultúra, helytörténet rovatban iskolás gyerekek riportja olvasható, amelyet a ház akkor még élő tulajdonosával készítettek 1992-ben. Az idős asszony elmondása szerint otthona kétszáz évvel ezelőtt épülhetett. Jellegzetes magyar parasztbarokk stílusjegyeit mind a mai napig megcsodálhatjuk. Az építészeti irodalomban kocsiszínesnek nevezett nagy kapubehajtós ház mai méltatlan állapotában is megsejtet valamit egykori szépségéből, értékeiből. A nyugat-dunántúli építészet hagyományainak kutatói szerint ilyeneket általában módosabb gazdák építettek. A tulajdonos fiatalkorában még tizenegy hasonló ház állt Lébényben.

A vastag vályogból épült falak jól tartották a meleget. A ház legjellegzetesebb homlokzati részén két, a mai szemnek és ízlésnek szokatlanul alacsonyra helyezett, kis ablakkal néz az utcára. Az oromfal még ebben a lepusztult állapotában is őrzi kis fülkéjében az itt különösképpen tisztelt Szent Flórián szoboralakját.

A kisebb kapuajtó most is az udvari folyosóra nyílik, a nagy szénásszekerek számára készült kapun azonban emberemlékezet óta nem hajtott be egyetlen jellegzetes lébényi kocsi sem. A gyerekek évekkel ezelőtt még megcsodálhatták az utcára néző tisztaszobát, amelyet akkor festett, faragott szekrények és más értékes parasztbútorok töltöttek meg szentképek, a polgári módit utánzó porcelán mosdótál és kancsó társaságában.

A másik hasonló építésű – sajnos, szintén elhagyatott, romos állapotú – épületet a Temető utca végében, egy valahai zsellérház mellett találjuk. Ez az épületegyüttes egyértelműen lébényi sajátosságot mutat, hiszen az innen nyugatabbra fekvő vegyes lakosságú településeken szigorúan elkülönültek egymástól a módos gazdák és a szegények házai.

1902-ben faluvégi házként épült fel az egyik utolsó jellegzetes lébényi oromfalas, nádtetős családi otthon. A Fehérvári-házként ismert Damjanich utcai tornácos, tisztaszoba-konyha-kamra osztatú parasztház legfőbb külső jellegzetességei a mélyített keretbe foglalt ablakok és az első szoba gádorra néző kis kukucskáló-ablaka voltak. Ezen keresztül a házbeliek figyelemmel kísérhették az érkező és távozó személyeket. A régi lébényi házak közül főleg a Kun utcában találhatók ilyen, kémlelőablakos öreg épületek.

Az általában kétkonyhás házak külső konyháját sokszor színes – virágos és alakos – festett tányérokkal díszített félköríves boltív választotta el a belső konyhától. Itt volt a helye a tejesedények, evőeszközök tartására szolgáló kaszlinak –a kisebbfajta, kétosztatú, fiókos és ajtós szekrénynek – és a tálasnak, azaz edénytartónak. A belső konyhából nyílt a Lébényben kamilliknak is nevezett, a romló élelmiszerek tárolására szolgáló kis pinceszerű mélyedés, és itt volt a minden befűtés után újrameszelt sövénykéményes kemence is. A házak bútorzatát régebben általában a helyi iparosoktól vásárolták, a fonott ülésű székeket nem egy esetben maga a gazda készítette. A szobák hagyományos bútorzatához tartozott a fedeles ágy, a gazdasszony vagy az eladólány stafirungját rejtő tulipános láda, amelyeket a XX. században már csak lomtartónak vagy liszteshombárnak használtak. Fontos szobabútor volt a bölcső meg a családi élet másik elengedhetetlen darabja, a sarokpad, illetve a szekrény és a sublatnak nevezett fiókos ruhaszekrény, tetején a házi feszülettel.

A településkép nagyobb változtatására akkor került sor, amikor Mária Terézia rendeletének végrehajtásaként megszüntették az egykor Szent Margit tiszteletére szentelt templom körüli régi temetőt. Helyette a két nagy helyi egyháznak, külön a katolikusoknak, külön az evangélikusoknak jelöltek ki sírkertnek területet. Rövid idővel később, 1799-ben a katolikus temető a módos Frühwirt család jóvoltából szép kápolnával gazdagodott, amelyet a bőkezű, felebaráti szeretetéről ismert Szent Miklós püspök tiszteletére szenteltek. A kápolna mellett évtizedekkel ezelőtt még állt az a nagy tölgy, amelyik állítólag már az építéskor is idősebb volt százévesnél.

A XVII. század eleje óta dúló helyi vallásháborúkban is jelentős szerepet kapott a kisebbik római katolikus templom. A Rupp Jakab egyháztörténeti munkájában leírt Szent Margit-plébániatemplom a maga két tornyával és háromhajós elrendezésével viszonylagos kis méretei ellenére még az apátsági templom árnyékában is tekintélyt parancsoló épület lehetett. A szerző szerint 1635 és 1699 között pápai engedéllyel több búcsúnapja is volt. Jeruzsálemben készült a Jézus földi életének főbb eseményeit bemutató elefántcsont faragású régi főoltára, amelynek sorsáról a pap-szerző annyit tud, hogy a jezsuiták átadták a pannonhalmi főapátságnak, onnan árverés útján az egyik pécsi templomba került.

Az épített környezet további változását jelentette ennek a templomnak a lebontása. Nagy szerepet játszott ebben az is, hogy a kegyuraság 1838-ban a nagy nemzetségi templomot átadta a római katolikus gyülekezetnek. Az emiatt gazdátlanná vált, elhagyott kisebbik templom épülete tovább romlott. Az általános nagy szegénységben élő lakosság nem tudta megakadályozni ezt a folyamatot, és amikor a templom tetőzetét villámcsapás sújtotta, elkezdték lebontását.

Az 1880-as évek végén a pestis, kolera, marhavész és egyéb istencsapások átvészelése után a lakosság hálából újabb kápolna építésébe fogott a híres Tölgyerdő községszéli területén. A kor divatjának megfelelő, neogótikus stílusban, Szent Antal tiszteletére készült szép kis épületet 1891. október 18-án szentelték fel. A kápolna előtti nagy téren egy helybeli lakos, Simon Mária hagyatékából nyolc stációból álló keresztút épült, a tömör, kis téglakápolnácskák képfülkéibe tiroli stílusban faragott domborművek kerültek.

Az új községkép kialakításában tevékeny részt vállaltak az evangélikusok is, akik 1786- ban templom és iskola építésére kaptak engedélyt. Ennek birtokában mindjárt kérték is gróf Zichy Károly akkori országbírót, a község földesurát, hogy a felépítendő templom és lelkészlak számára jelöljön ki helyet. A földesúr engedélyezte, hogy megvásárolhassák a módos Frühwirt Mátyás községi bíró telkét a rajta lévő egy nagyobb és egy kisebb házzal, valamint pajtával. Ez a ház töltötte be a templom elkészültéig az imaház szerepét.

Zeles Imre lelkészsége idején, 1795-ben el is készült az egyszerű, hengercsúcsos téglatoronnyal épült első evangélikus templom és az iskola is. A házakba a lelkész, illetve a tanító költözött. A kis épületek szűkösségét és méltatlan állapotát azonban nem sokáig viselte el a gyülekezet. 1895-ben felépült a szép új templom, amelyet éppen a százéves régi épület helyén, a centenárium ünnepén szenteltek fel. Az elmúlt évszázadokban többször is átalakított épületet 1895 óta díszíti a barokk toronysisak. Az ugyancsak barokk berendezés egy feloszlatott magyaróvári kolostorból származik. A templom utolsó renoválására 1986–87 között került sor.

Érdekes, hogy a Kisalföld népi építészetével foglalkozó tanulmányok szerzői Lébényben nem találtak említésre, illetve szakmai érdeklődésre számot tartó emlékeket. A Szentmiklósi út mellett álló, a faluban és a szakirodalomban egyaránt csak Fehér képnek nevezett, téglaépítésű oszlop azonban már megragadta az egyik kutató, Perger Gyula figyelmét. A Kisalföld területére jellemző, egyszerű építési eljárással – téglából, sima vakolással és fehér meszeléssel – készült, több mint két méter magas képoszlop eredetéről a faluban több feltevést is hallani lehet. Az egyik változat szerint hálája jeléül valamelyik régi apát állíttatta, mert az útnak azon a részén egy alkalommal megvadult lovak veszélyeztették életét. Réges-régi történetre utal egy másik eredetmagyarázat. A szakirodalomban győri keresztként ismert és nagyjából megyeszerte egy időben keletkezett ilyen oszlopokról azt tartják, hogy azokat Győrnek 1598-ban a töröktől való visszafoglalása emlékére állították.

Az oszlop törzsének csaknem felét foglalja el az útra néző íves szoborfülke, amelyben az idős községbeliek emlékezete szerint régebben egy Ecce homo-szobor állt. Azóta szinte évenként cserélődnek a szobrok, illetve a képek, mivel eddig valamennyinek lába kelt. Az egykori mesterek szakmai hozzáértését és kiváló műérzékét dicséri a vakolt sátortető alatt és a fülke középvonalában három oldalon körbefutó párkánydísz, amellyel megtörték a nagy oszloptest egyhangúságát.

Lébény központjának jellemző és meghatározó részletei az apátsági templom körül található világháborús emlékművek és a régi faluközpontból korábban idetelepített oszlopos Szent Flórián-szobor is.

Annak ellenére, hogy a községben napjainkban már csak egy-két elnevezés utal a régmúltra, a határ részleteinek megjelölése után kutakodók lépten-nyomon évszázados hagyományokat őrző földrajzi nevekkel találkoznak. Az idősebbek emlékezete szerint a mostani, Ady Endre nevét viselő utca volt a falu zsellérsora, és a század elején még létezett egy Magasmart nevű utca is, ami viszont annyira belerögződött az emlékezetbe, hogy a fiatalok sem Vörösmarty utcának, hanem most is csak Magasmartnak hívják.

A faluközpontban az egykori üzlettulajdonos után Csordás-köznek nevezett sikátoron jutunk el a régi piactérre, a mai Iskola utcába. A Téti út ma a Damjanich utca, a régi Mecséri pedig most a Dózsa út nevet viseli. A vasútállomás felé vezető hosszú utcának Mosoni út volt a neve. A községháza előtt is végighúzódó, a Tölgyerdőbe, illetve a hansági rétekre vezető utat alig több mint fél évszázada még Széles útnak nevezték. Mellette, a faluszélen állt a vizes települések kitüntetett szentjének, Nepomuki Szent Jánosnak a szobra, amelyet ma szinte ugyanott találunk egy sarokház falába ágyazva.

A mai falubeliek csak egy-két nevezetes földrajzi helyet tartottak meg emlékezetükben. Ilyen például a Tószer, illetve a Tószeri-tó, amelynek vizét fel- felbuzgó források és a Forrás-tavaknak nevezett, szabályozott nagy vízfolyás táplálják. A két szomszédos faluban általában csak Gyártelepnek nevezett egykori Fabrika elnevezést jószerével már csak az öregek ismerik. Ez lett a sorsa a nem szakszerű, házilagos tőzegkitermelés ásónyomairól Figuráknak nevezett hanyi területeknek is. Az egykor talán lóváltó állomásként is szolgáló, vendéglőházas Barátföldön most mindössze két-három ház áll, a szintén külön településként emlegetett Bormász-Baromház ma csak állattartó telep, utolsó jellegzetes magtárépülete a bejárata felett a hatvanas évekig viselte a Wenckheimek címerét. A már vagy háromnegyed évszázada nem létező Szarvaskút apátsági major emlékét egy hasonló nevű dűlő őrzi.

Azok a régi helynevek, amelyek a történeti fejezetekben szerepelnek, csak töredékei a vidék gazdag történelmi hagyatékának. A községhatár részleteinek elnevezései nagyobb részben a földrajzi adottságokra és körülményekre utalnak, kisebb részük pedig az évszázadok során kialakult tulajdonviszonyokat tükrözik, vagy sajátos helyi hagyományokat őriznek.

A „…földek, rétek, szigetek, zátonyok, ásványok, kertek …stb.” címmel 1884-ben rögzített dűlőnevek szinte mindegyike mesélő-beszélő névvel szerepel: Alsó- és Felső-Gyöp-árok, Alsó- és Felső-Hatványos-hegy, Alsó és Felső-Hugat, Alsó- és Felső-Kerülő, Alsó-, Felső- és Öreg-Köleszi, Alsó- és Felső-Nyilas, Alsó- és Felső-Ré, Alsó- és Felső-Róma, Ásványos-sziget, Asszony-sziget, Barátárok, Baromút, Bile-föld (Bille), Borgyú-dűlő, Büdös-örvény és -sziget, Csepete-domb, Csikászó-Hany-sziget, Dunárajáró, Eszterhó, Farkas-domb, Forgó, Fuss-kert, Goromba, Göbeháza, Haraszt-szeglet, Hatember Nyilas, Hatványos-hegy, Hitszer-föld, Holt-Rábca-sziget, Hosszú Nyilas, Kányás, Kenderes-kert, Kenyeres-Hany, Keszeges, Két út-köz, Kilenc rendes, Kis nyárfaszeglet, Kispap-föld, Kis- és Öreg-Pintérhany, Kis-Sovány-hegy, Kis- és Öreg-Tízrendes, Lencse-tó, Nyárfa-szeglet, Öreg-pap-föld, Öreg-sziget, Pásztor-sziget és -tó, Puspány-kert, Rákos ere, Sós-tó-domb, Szélalájáró, Szeletszeg, Szűz-sziget, Várhely- és Vármegi-sziget.