Szent Jakab temploma
Szent Jakab temploma
Templomunk, Lébény legjelesebb műemlék épülete a magyarság történelmének kezdeti századaiban épült, akkor, amikor a kereszténység már általánosan elterjedt volt, és európai mintára kialakult a birtok- és közigazgatási rend is. Ismeretes, hogy a kereszténység felvétele után a templomok építése elsősorban a király és az egyháznagyok feladata volt, a XI. század közepétől azonban magánszemélyek által alapított monostorokról is vannak feljegyzések. Ez a szokás azonban csak a következő század végétől vált általánossá, amikorra a főúri réteg anyagilag megerősödött. A nemzetségi öntudat erősödésével kialakult egy olyan templomtípus is, amelynek elsődleges feladata az adott család hatalmának és gazdagságának építészeti reprezentálása, hagyományainak ápolása volt. A templom egyben a nemzetség temetkezési helye is lett.
Ennek a templom- és kolostortípusnak egyik első kiforrott hazai példáját testesíti meg a Szent Jakab apostol tiszteletére szentelt lébényi Benedek-rendi apátsági templom. A monostorral egybeépítve jelentős erődöt képezett, ellenséges betörések idején biztos védelmet nyújtott a nemzetség tagjainak, az ott élő szerzeteseknek, és a vastag kőfalak oltalmába menekült a falu és a környék népe is.
Lébény híres temploma szerencsésen átvészelte a hosszú századok viharait és gyakran változó alakító kedvét is. Monumentális megjelenése és gondosan faragott kövei nyolcszáz év óta hirdetik az építés korának rendületlen vallási meggyőződését, határtalan erejét. Ugyanaz a hiterős szellem ugyanakkor teremtette meg, amely az első ezredforduló kezdeti évszázadaiban keresztes hadjáratokra serkentette az akkori ismert világ különböző rendű és rangú seregeit.
Vélhetően ez a kora középkori szellem magyarázza a védőszentválasztást is. A névadó a fiatalabbik Jakab apostol, Jézus Krisztus unokatestvére, akit már kortársai az igaz melléknévvel tiszteltek meg. Néhány évig tartó hispániai működés után hazatérve lett Jeruzsálem első püspöke. Sok zsidót térített a keresztény hitre, ezért 63-ban a féltékeny főpapok letaszították a templom tetejéről. Holttestét tanítványai visszacsempészték a mai Spanyolországba, Compostellába (Santiago de Compostella) ahol a csodás jelek útmutatása alapján templomot építettek emlékére.
A történeti középkor egyik legnépszerűbb szentje volt, akinek földi maradványaihoz zarándokok sokasága gyalogolt Compostellába. A Bizánctól Európán átvezető zarándoklat magyar földön húzódó útvonalát 1018 táján maga I. Szent István király jelölte ki, és az éppen Lébény határában, a földrajzi környezettől meghatározott egyetlen lehetséges útvonalon vezetett tovább nyugat felé.
A lébényi templom „története valójában csak áttételesen függ össze a település történetével, idehelyezését is csak az indokolta, hogy ez a település lett a nemzetség építtető ágának birtokközpontja, mint ahogy a templom maga is az építtető család birtokához tartozott…” – állítja értekezésében Dercsényi Dezső. Annyiban nyilván igaza van, hogy a korai, vélhetően már templomos települést mint a Rába menti tartomány részét hadi érdemeiért még első királyunk adományozta a német származású Győr (Geur) lovagnak. Az előző fejezetekben kifejtettük, itt csak megemlítjük, hogy a nemzetségteremtő ősök közül Chepan (István) bácsi és Pot (Both) mosonyi ispánok voltak a monostor alapítói és a templom építtetői. Bátyjuk halála után ugyanis ők adományozták a birtokot a pannonhalmi fekete barátoknak – a bencéseknek – azzal az ajánlással, hogy benépesítsék és imádkozzanak a nemzetség tagjainak lelki üdvéért. Az ő nevük szerepel abban az oklevélben, amely I. András királyunk uralkodásának harmadik évében, 1208-ban keletkezett. Eszerint akkor már készen állt a bencés monostor és a templom.
Maga az építkezés azonban itt is a legendák homályába vész. Egy, már idézett és a Függelékben teljes szöveggel közölt monda szerint kővé változott bárányokból rakták falait. Annyi bizonyos, hogy a felhasznált faragott kövek nagyobb része a fertőrákosi kőbányából való. Főleg a homlokzati kváderek anyagára jellemző a származási helyre utaló sűrű kagylós, puha mészkő, amely nehezen volt ugyan munkálható, viszont megbízhatóan fagyálló. Ez és a középkorban is fontos szakmai követelménynek számító gondos beépítés együtt eredményezik az ősi falak időtállóságát.
A kőanyag változatos szín- és szemcseszerkezete a kőbánya különböző üledékes rétegeződésére utal. A templomfal északi oldalán látható, eredeti alapszínűktől függően rózsaszínűre vagy melegbarnára színeződött felületek a tűzvészek magas hőfokának ma is látható következményei. Az újabb geológiai kutatások nem zárják ki a kövek egy részének margitbányai (Sankt-Margarethen, Ausztria) származását sem.
Az építkezés különböző időszakait részben a faragási technika, részben pedig az alkalmazott kőfaragójelek pontosítják, mutatják. Az itt előbukkanó jelek egyike-másika különösen magas fokú szakmai gyakorlatról árulkodik, a legigényesebbek az első, az építkezés kezdeti periódusából valók. A jegyek alapján a kutatók úgy vélik, hogy a kváderekkel dolgozó hatvan-hetven kőfaragó nagy része ugyanarról a vidékről vagy bányaterületről származhatott. Minden bizonnyal a magasabb szakmai képzettségű, Bajorországot is megjárt kőfaragómesterek készítették az oszlopfejek díszítő elemeit, a kapuk és a fejezetek gazdag, normann típusú díszítését.
A magyar történelem zivataros évszázadai természetesen nem hagyták érintetlenül a pusztuló tájból méltóságteljesen kiemelkedő óriást sem. Szerencsésen túlélte ugyan a tatárjárást és a mosoni várat elpusztító Ottokár cseh király 1271. évi hadjáratát, de amikor a Bécs ellen vonuló törökök 1529-ben felgyújtották, boltozata beomlott. Legnagyobb veszedelmét mégis a győri várkapitány 1563. évben kiadott és megtagadott azon utasítása jelentette, hogy a vár megerősítésére a romos lébényi templomot bontsák le, és kőanyagát szállítsák Győrbe.
Aztán elkövetkezett a szomorúemlékű 1683-as év, amikor a török Kara Musztafa nagyvezír parancsnoklásával ismét Bécs ellen indult. A visszavonuláskor feldúlták a kolostort, és a templomot is felgyújtották. Kitakarodásuk után az akkor birtokos jezsuiták megkezdték az épület kijavítását, két tornyára sátortetőt is húztak, és csaknem száz évig ezek mutatták az utat a vármegyehatáron vándorlóknak, az utazóknak.
Mária Teréziának a jezsuita közösségeket feloszlató 1773-as rendelete után a templom és a kolostor fél évszázadon keresztül gazda nélkül maradt. Az 1830-ban lebontott kolostor köveit a komáromi vár építésénél használták fel, földszintjéből pedig plébániát alakítottak ki. Tíz évvel később, az 1841-es nagy tűzvészben mindkét falubeli templom akkora károkat szenvedett, hogy az egész megye összefogásával is csak úgy-ahogy tudták helyreállítani. Ekkor új, barokkos sisakok kerültek a tornyokra, amelyek azonban megint rövid ideig, a nagy restaurálás befejezéséig maradtak meg.
Történetének máig érvényes, új fejezete akkor kezdődött, amikor a területcsere útján itt birtokossá lett gróf Zichy család jól megfontolt gazdasági szemponttól vezérelve – mármint, hogy az összeomlással fenyegető Szent Margit-plébániatemplom helyreállítása meghaladta volna kegyúri lehetőségeiket – 1838-ban az üresen álló apátsági katedrálist plébániatemplom céljára felajánlották az egyházmegyei hatóságnak.
A templomtörténet és a magyar műemlékvédelem 1850 utáni új lapjait már az akkori helybeli plébános, Dingráff Gáspár írta, aki szinte életfeladatának tekintette ősi egyházának helyreállítását. Minden anyagi és szellemi tehetségét a nagy cél szolgálatába állította. Alkotó lelkesültségében nyilván nem fontolgatta, hogy szándékának megvalósítása elé mennyi akadály tornyosul majd. Az akkori körülmények között, a szabadságharc leverése utáni évtizedekben csakis az ő töretlen hite és lelkesedése jelenthette a nagyarányú restaurálás biztosítékát. Először a templom új kegyurát, Sina Simon János bárót környékezte meg, aki a plébános szavai szerint „művészetért buzgó áldozatkészséggel” vállalta a templombelső rendbetételének költségeit.
A nagytiszteletű plébános minden akadályt legyőző lelkesedésének felébresztésében és táplálásában nem kis része volt egy európai hírű német építésznek, Arthur Essenweinnek. A Habsburg Birodalom építészeti műemlékeinek felmérésével megbízott szaktekintély mint a Bécsben székelő, műemlékeket felkutató központi bizottmány tagja szinte rajongó lelkesedéssel fogott az általa is remekmívűnek ítélt templom felméréséhez. Bécsbe küldött leírását – amely szerint „épült pedig tiszta román stílben, franczia modorban és műízléssel” –, valamint a rajzokat hamarosan le is közölte a bizottmány hivatalos lapja. A templomtörténettel foglalkozó munkák érdekes módon egyedül Essenwein szerepét hangsúlyozzák ki, és csak a nevét említik Schmidt Frigyes báró, ugyancsak német építésznek, a korszak másik kiváló szakemberének, európai hírű műemlék-helyreállítónak, pedig végig együtt vezették a nagy munkát.
A hiteles szemtanú, az akkor lelkészként már itt működő Kreskay Antal szerint a helyreállítás 1862–65 közötti első fázisában a templom belső terében a szakemberek mellett tucatnyi kivezényelt községi munkás dolgozott. A hiányos vagy töredezett falköveket, oszlopokat természetesen nem tudták újrafaragni, de pótolták és a téglából rakott boltozatot falköveket imitáló cementbevonattal látták el. Csak ez a munka húszezer forintjába került a nagylelkű Sina bárónak.
Templomának megújulását szívén viselő krónikásunk híradása szerint „midőn az egyház ekként belsőleg elkészült, 1864-ik évi szeptember 4-én nagyméltóságú Simor János győri püspök által ünnepélyesen megáldatván, a nyilvános használatnak átadatott”. Dingráff plébános nem minden célzás nélkül mondta azt a szentelést végző püspöknek, hogy az oltárkép azokra néz mérgesen, akik nem adtak pénzt az újjáépítésre.
Az 1872-ben kezdődött második restaurálási periódus kilencvenezer forintos költségelőirányzatának mértéke végképp meghaladott minden elképzelhető emberi mértéket, előteremtése pedig szinte kilátástalannak látszott. Igazából ekkor mutatkozott meg, hogy a község plébánosa nemcsak álmodozni és lelkesedni, hanem szervezni is tud. A költségek harmadának részletekben történő fedezésére rá tudta venni a fukarságáról ismert Moson vármegyét, és csaknem ennyit szerzett a kultuszminisztérium vallásalapjától is.
A királytól kimustrált ágyúkat kért a harangok öntéséhez, amiket nemcsak hogy nem kapott meg, de Ferenc József adományával sem erőltette meg magát: mindössze ezer forintot küldött. A különböző egyházi és világi adományozók – akiknek nevei márványtáblán olvashatók a templomban – további összegeivel sem sikerült biztosítani a költségfedezetet, a munkálatokat mégis megkezdték. Lébény katolikus lakossága az egész akció során ingyen dolgozott temploma javára. A találékony plébános meglepő kezdeményezéssel próbált hozzájárulni az irdatlan összeg előteremtéséhez. Kalapját naponta kitette a templom kapujába azzal a közvetlen felszólítással, hogy „Adományozzatok a menyasszonyomnak!”
A restaurálás befejeztével a templomot a valóban bőkezű mecénás, Zalka György győri püspök szentelte fel 1879. augusztus 31-én. Dingráff Gáspár plébános sajnos már nem vehetett részt az újabb felszentelésen. A templomért csaknem húsz éven keresztül harcoló, idős, munkában megfáradt pap „érdemekben dúsan …örökre nyugalomra hajtá fejét” – írta az egykori szemtanú, Kreskay Antal a templomot bemutató könyvében.
Dingráff plébánosról egyébként több legendaszerű, azonban bizonyítható történetet is megőrzött a község emlékezete. Az egyik szerint a magyarságáért kiálló papot 1848 végén az osztrákok a magyaróvári várba hurcolták, és ott meg is kínozták. A másik a templomépítéssel kapcsolatos, nevezetesen azzal, hogy a nagy összegeket kezelő plébánost pénzügyi visszaélésekkel vádolták. A Szentszék színe elé, Rómába idézett pap állítólag lovon utazott az Örök Városba, és kőtörmelékekkel megrakott zsákokat cipeltetett vele. A személye köré szőtt mondák fényét tovább erősítette a méltóságos testület előtt tanúsított állítólagos kiállása: igazának bizonyítására a templomépítés fal- és szobortörmelékét a bíborosok elé szórta.
A restaurálás után régi fényében és megújult szépségében emelkedik ki Lébény központjában a többnyire földszintes házak közül az apátsági templom. Méretei is imponálóak: külső hossza 27,5, szélessége 17 méter, tornyai 24,6 méter magasak. Belül a középhajó 16 méter magas és 6,6 méter széles. A mellékhajók 7,8 méteres magasságuk mellett négy méter szélesek, a szentély 12,3 méterre magasodik.
Hazánk egyik legszebb Árpád-kori épülete egyedinek számító díszítésével külön tanulmánya lehetne a középkori magyar templomépítés épületornamentika fejezetének.
Szépen faragott kváderkövekből felrakott tornyai szinte uralkodnak az egyébként is monumentális építményen. A kor műemlék-helyreállítási elveit követve a két torony mind a négy oldalába oromfalakat építettek, ezek hordozzák annak súlyát. Az emeleten egyszerű résablakot nyitottak, feljebb félköríves záródású román ikerablakokat, a legfelső szinten és a toronysisakok oromfalain pedig már hármas ablakokat találunk. A két torony között magasra emelkedő főhajó homlokfalát körablak díszíti. Az alig több mint harminc évvel korábban épített barokk toronysisakokat elbontották. Helyükre a ma is látható, a Rajna mentén divatos csűrlős toronysisakokat ültették.
A főkapu és a déli kapu restaurálásakor a kapubélleteket nemcsak egyszerűen kijavították, hanem a hiányzó részleteket újakkal is pótolták. A nyugati tájolású főhomlokzat legfőbb dísze a befelé lépcsőzetesen szűkülő rézsűs főkapu. Az oszlopok közötti falmezőt rendkívül gazdag inda- és akantuszlevél-faragás tölti ki. Az itt látható szakállas és egy másik tonzúrás-borotvált férfifejről a helyi hagyomány azt tartja, hogy azok az építőmestert és az építtető apáturat formázzák, valószínűbb azonban, hogy a két fej a Rossz és a Jó megtestesítője.
A kapu szemöldökkövén úgynevezett kronosztikonos latin felirat: eCCe. reVIXI et saLVs MIhI. DenVo. faCta.est – íme megújultam és a teljesség (épség) számomra újra megadatott. A mondat kiemelkedő, római számoknak megfelelő betűiből kiolvasható készítésének (1879) éve. Felette a félkörívben lévő festménytöredék a Három Királyokat ábrázolja.
Egykori szerzetesei használták a főkapunál is díszesebb oldalbejáratot, amelynek felépítése lényegében megegyezik a főhomlokzaton lévőével. Az itt alkalmazott faragásban a Magyarországon elterjedt gazdag, növényvilágból vett díszítőelemek mellett fedezhető fel a Normandiából származó hatás, a bélletíveken található geometriai minta, a normann pálcadísz. A jobb oldali oszlopfőn található az égi üzenetek közvetítője, a bajelhárító jelként elhelyezett szárnyas angyal. Új fejét, mosolygó arcát a restauráláskor kapta. A néhány méterre innen az oldalfalhoz tapadó sekrestyeépületről az építészek feltételezik, hogy az valójában az egykori kolostor maradványa.
Napjainkban a hívek és a látogatók ezen a déli oldalkapun léphetnek be a templomba. A lélegzetelállítóan impozáns belső teret a bazilikás elrendezés elvei szerint a magasan kiemelkedő középhajó színes üvegablakai világítják meg.
Az egész templombelsőt azonban csak a karzat alatti térségből tekinthetjük át. A szem elé táruló tágas belső tér a magyarországi késő román templomoknál alkalmazott építészeti megoldásnak köszönhetően szinte ellentmond az épület zárt, súlyos tömegének.
Mivel az oldalhajók a tornyok alsó, üres terében folytatódnak, a két torony közötti boltozott belső tér gyakorlatilag előcsarnokot alkot. A művészettörténeti irodalom Itáliából származó, időközben magyarrá lett vonásként említi azt a megoldást, hogy a középhajó magasabb a két szélsőnél. Tizenegyedik századi itáliai bazilikás stílust mutató alaprajzán jól játható, hogy a három hajó szentély beiktatása nélkül végződik a félkör alakú apszisokban. Az építtető nemzetség függetlenítette magát a román építészeti stílus szabályai alól, és követte azt a Magyarországon akkor már kialakult alaprajzi rendszert, amely jól megfelelt a nemzetségi monostorok iránt támasztott követelményeknek, bár a kis létszámú lébényi monostor papjai elfértek volna magában a szentélyben is.
A ma látható dongaboltozat egy XVII. századi helyreállítás emléke, a templom eredeti dongás keresztboltozata minden valószínűség szerint fagerendákból készült. A három pillérpár gazdagon tagozott, görögkereszt alakú magjához minden oldalon féloszlopok csatlakoznak, a pillérek felső részét bimbós-leveles ornamentika díszíti. A keleti oldal fő- és két mellékszentélye diadalkapuval kapcsolódik a hajóhoz.
„Az átfaragott, de eredeti helyükön maradt kövekből ma is kisugárzik a román kor határtalanul lelkes és kiteljesedett, szakszerű építési kedve. Gyökerei abban az átérzett és megvalósított Szent Benedek-regulában rejtőznek, mely az addig lenézett fizikai munkát az imádság rangjára emelte” – olvashatjuk a mozaikokat bemutató és az új oltárt készítő szobrász-építész, Szakál Ernő tanulmányában.
Mielőtt végigsétálnánk a templomon, vegyük szemügyre az előcsarnokot, a sokáig urasági karzatnak tartott boltozott teret. A bal oldali toronyból ma lépcső vezet ide, azt azonban nem tudjuk, hogy eredetileg milyen volt a feljárat. Ahol állunk, az tulajdonképpen egy, a templom teljes szélességét átfogó tér. Ez bizonyára elegendő lehetett különféle kisebb szertartások végzésére, a veszélyes időkben pedig itt rejthették el az apátság, a templom és esetleg a falu kincseit is. A karzat alatt, a gyóntatószék takarta falmezőben voltak azok a rejtélyes, faragott kőlapok, amelyeket az 1930-as években ismeretlen helyre szállítottak.
Magát a főszentélyt – amelynek padozatát a restauráláskor Essenwein emelte meg – három, a mellékszentélyeket egy-egy ablak világítja be. A déli szentély előtti utolsó boltszakaszból nyílik a sekrestye. A szentély keresztboltozatos négyzetes terének keleti oldalán kis kiugró fülke helyezkedik el, amelyben egykoron talán oltár állhatott.
A XIX. századi műemlék-helyreállítások gyakorlata szerint a tervező a belső berendezést a templom stílusának megfelelő neoromán alkotásokkal cserélte fel. A szószékkel együtt 1653-ban készült régi, fafaragású főoltáron, amelyet Héderváry Erzsébet ajándékozott az apátsági templomnak, a védőszent Szent Jakab állt Szent Ignác és Szent Ferenc társaságában – írja egy régi feljegyzésre hivatkozva Dercsényi Dezső. A mai szárnyasoltár-szerű színes főoltárt természetesen most is Szent Jakab szobra díszíti, a mellékapszisban lévő oltárokat a Boldogságos Szűz és vértanú Szent Margit tiszteletére állították. A szembenálló látogatónak jobb oldali mellékhajót Szent József szoboralakja uralja. Valamennyi oltárt és a szószéket maga Essenwein tervezte, és Münchenben készültek, Anselm Sikinya fafaragóművész műhelyében.
Az 1980-as évek elején ebbe a korai középkori katedrálisba is „szembemiséző” új oltár került. A műemléki, liturgiai és az esztétikai igényeket egyaránt kielégíteni hivatott külön oltárt Szakál Ernő építőművész nagy gonddal kiválasztott eredeti – bár nem fertőrákosi, hanem margitbányai – kőtömbből készíttette el. A szentély padozatának szélére, a diadalív elé épített térplasztikát magasabbra emelt szélei illesztik az emelkedő térbe. A három domborműmedaillonja keresztény jelképeket formáz.
A templom északi, széljárta és eső áztatta oldalán is szokatlan építészeti megoldást: ablakokat találunk a pillérkötegekkel négy részre osztott falmezőben. A templomtérbe lépőt valószínűleg meg is lepik a román templom esetében szokatlan, festett, gazdag színvilágú üvegablakok. Az apszisok üvegablakain Keresztelő Szent János és a magyar kereszténység elterjedésében nagy szerepet játszó Adalbert és Szent Gellért püspökök láthatók. Az Innsbruckban készített üvegfestmények a főkapu orommezejét díszítő mozaikkal együtt egy Klein nevű bécsi művésztanár munkái.
A mellékhajók színes üvegablakai már a második világháború után készültek Árkayné Sztéhlo Lili tervei szerint és a magyar szenteket ábrázolják. A ragyogó képeken – sorrendben – Árpád-házi Boldog Kinga és Boldog Jolanta (Jolán) bizánci hercegnőt (IV. Béla királyunk és Laszkarisz Mária királyné lányait), Boldog Gizella királynét és Árpád-házi Szent Margitot festette meg a művész. A jobb oldali ablakokban Szent László király, Szent Imre herceg és Szent István király alakjait látjuk.
Az északi oldalhajó szentélyének tündöklő szivárványszínekkel festett üvegablakában az isteni csodát kötényébe rejtő Árpád-házi Szent Erzsébet alakja ragyog fel, akit különösképpen tisztelnek a faluban. Susovits István gyűjtése alapján tudjuk, hogy a helyi hagyomány egy réges-régen a templomban történt elválásra emlékezteti a falubelieket. Eszerint a keresztes hadjáratra induló férjétől, Türingiai Lajostól a királyasszony a kedves rokonai által építtetett lébényi apátsági templomban szeretett volna búcsúzni. Gyorsan lóra pattantak, és a Hany ismert útjain haladva hamarosan a faluba értek, ahol Lénárd apát tárt karokkal fogadta őket. Erzsébet és Lajos leborulva imádkozott a főoltár előtt. A kényszerű búcsú után az apát áldást adva rájuk útjukra bocsátotta őket. Lajos őrgróf a sereggel elvonult kelet felé, Erzsébet pedig kíséretével hazalovagolt Wartburg várába. Egész úton nagyon szomorú volt, mintha csak érezte volna, hogy szeretett férjét már csak holtan látja viszont. Ezt a szomorúsággal eltöltött lelkű búcsúzó Erzsébetet tárja elénk az üvegművész megálmodta szentkép.
A főhajó szintjénél négy lépcsőfokkal magasabb szentély szőnyege fehér, sárga, vörös és fekete márványkockákból rakott geometriai mintázatú mozaikot rejt. A csillagokra és keresztekre tagolt minta mindenütt befutna a falak alá, ha nem keretezné az apszis ívét és a diadalív falpillérét. A mozaik egyidős lehet a szentélylépcsőkkel, olvashatjuk Szakál Ernő már említett írásában. A sekrestye alatt a legbőkezűbb kegyuraságok, a Zichyek vannak eltemetve.
Az északi, a templom megégett köveit is mutató külső oldalon az épület közepe táján, középmagaságban a többinél nagyobb és elütő színű kőről a helybeliek úgy tudják, hogy az lehetett a Silvanus-követ állító kelta katonatiszt sírköve. Ebben a függőleges vonalban a felső faragott kősorban található a semmivel sem igazolható 1206-os évszám. Ezt valószínűleg a restauráló Essenweinék vésték oda a XIX. század végén mint a templom építésének feltételezett esztendejét.
Különleges hely illeti meg Árpád-házi építészetünk történetében Lébény ékességét, az egykori monostortemplomot. Egy hazánkban honos, a társadalmi-történeti fejlődésből kiforrott típust valósít meg, a környező országokban tanult mesterek munkáját dicséri. Ez a típus mint kezdeményező erő tovább hatott és folytatódott a késő romanika legszebb alkotásaiban, a sopronhorpácsi, jáki és türjei templomnál – állapítja meg tanulmányában Dercsényi Dezső művészettörténész.
A névadó, Szent Jakab az apátsági templom főoltárán
(Pálinger Imre felvétele)
A templom alaprajza
A bajelhárító lébényi angyal
A lébényi templom ma
(Pálinger Imre felvétele)
