Elveszett az örökség | Száz Magyar Falu

Elveszett az örökség

A község sajátos hagyománykincse ellenére sohasem tartozott földrajzi környezetének nagyon is híres és jellemző néprajzi tájegységei egyikéhez sem. Így van ez annak ellenére is, hogy közvetlenül határos az igen gazdag népi kultúrkinccsel rendelkező Rábaközzel és Tóközzel, és itt van a közelben Szigetköz is. Annyira különbözik a hozzá gazdaságilag is szorosan kapcsolódó vidéktől, hogy annak sem tárgyi néprajza, sem népéleti hagyományai nem hatottak sem a lakosokra, sem pedig a faluképre. A Dunántúlnak ezen a részén a befogadó paraszti ízlés közelebb állt a történeti stílusokhoz és Moson vármegye vegyes néprajzi hagyományaihoz, mint a kevés, szomszédoktól átvett motívumhoz – olvashatjuk a nagy néprajzi monográfiában.

Mivel Lébény ősi elnevezéseivel – Lybin, Liben – is igazolható szláv alapnépességének sorsáról vajmi keveset tudunk, középkori lakosságát minden leírás sokáig tiszta magyar etnikumként említi. A török elől menekülő horvátok még éppen hogy csak megtelepedtek a befogadó környezetben, a történelem máris ismét átírta a lakosságstatisztikát. A törökök után ugyanis egy nagyobb német ajkú népcsoport jelent meg a faluban.

Későbbi elmagyarosodásuk, majd a német ajkúak többségének kitelepítése következtében sajátos szokásanyaguk is elveszett, ha néhány be is épült az itteni hagyományrendszerbe. Ezért a viselet egyes darabjainak kivételével a nemzetiségek tárgyi és eszközkultúrája alig különböztethető meg a falu más lakosainak néprajzi hagyatékától. A horvát lányokról és asszonyokról azt lehet olvasni, hogy szépségükben vetekedtek a magyar nőkkel, a horvát férfiakat pedig szálas, erős arcélű embereknek írják le. Szokásaikat, népviseletüket főleg az asszonynép őrizte meg sokáig. A férfiak század eleji viseletéből nem hiányozhatott a zöld szín. A férfiak és nők legtovább megőrzött ruhadarabja volt a sokszínű mellény.

A betelepedett németekre pedig – és nemcsak Lébényben – jellemző volt a befogadó magyarsághoz simuló alkalmazkodásuk még a viseletben is. Ez főleg az egyes ruhadarabok átvételében és a német öltözet magyaros díszítésében jelentkezett.

A nyugat-magyarországi, így a lébényi németség régebbi öltözetének színére jellemző sötét, kék vagy fekete árnyalataiban még a német kutatók sem tudtak közös nevezőre jutni. A Moson megyei heidebauerekről szóló néprajzi leírások abban viszont megegyeznek, hogy a férfinép minden luxust nélkülöző ruházata főleg a fekete posztónadrágból és kabátból állt. Csak az asszonyok viseletében jelentett némi ünnepélyességet a selyemhímzésű nagy fekete kendő, amelyet két széles szárnyban hátrakötve viseltek. Az idősebb nők megszokott ünnepi viselete a rövid, feszes kabátka, a spencer volt, a fiatalabbak viszont előszeretettel vették magukra a selyemből készült, viszonylag kényelmesebb és díszesebb, jopkának nevezett mellénykét. A felsőruházatot minden korosztálynál bokáig érő sötét, ráncos szoknya és széles kötény egészítette ki.

A minden jel szerint szórványokban érkező és itt hazára talált német betelepülők házépítési gyakorlatukban is teljesen alkalmazkodtak a helyi hagyományokhoz. Lébényben hiába keressük a megye németlakta falvainak főutcáira annyira jellemző három- vagy inkább négyablakos, fedett ajtóbejáratos házakat, amelyek teljes homlokfallal fordulnak az utca felé, és tűzfalaikkal, mintegy védekezésül, egymáshoz tapadnak. Az itteni német gazdák, a bauerek házai valójában nem különböztethetők meg a Kisalföldnek ezen a vidékén hagyományossá vált lakóépületektől.

Amíg minden környékbeli településen meghatározó néprajzi jellegzetesség volt a sajátos, szinte csak arra a közösségre jellemző eszközkultúra, Lébényben a mezőgazdaság mindenütt máshol megszokott, közismert használati tárgyain kívül ma alig találunk hagyományosnak tekinthető, az ősi foglalkozásokra vagy eszközhasználatra utaló emlékeket. Az őseredetinek tekinthető avar-szláv népességre oly jellemző fazekasság például annak ellenére sem hagyott maradandó nyomot a falu kézműipari hagyományaiban, hogy a térség településeinek szinte mindegyikében dolgozott legalább egy fazekas. Szájhagyományra hivatkozva több helyen is utalnak ugyan a lébényi göröncsérekre, de a szakmunkák egyetlen esetben sem említenek falubeli fazekasokat.

Megmaradt a híre és a fotója azonban egy sajátságos mezőgazdasági eszköznek, a lébényi kocsinak. A Néprajzi lexikon részletes leírása szerint a méretei miatt inkább szekérnek nevezhető alkalmatosságot már csak azért is kocsinak kell tekinteni, mert a faluban nem ökröket, hanem muraközi lovakat fogtak eléjük. A kocsit a nagy állatok a szekérágas fölött keresztbe akasztott úgynevezett bókonnyal húzták. Ennek oldalai egyenesek voltak, az első és hátsó saroglyáikat pedig általában zöldre festették a Kisalföldön megszokott szekerektől eltérően. Jellegzetessége, hogy a ritka, rácsos szerkezetű, úgynevezett zápos szekéroldalt csak hátul tartotta két szekérlőcs, elöl pedig, a fergettyűben vagy fügetőben két erős vasalt szekérrakonca állt. Érdekes szokásjogot szentesített az aratáskor saroglyával toldott, vendégoldallal szélesített szekér: az aratók a vendégoldalhoz való szálfát századokon keresztül az erdőkből vághatták ki, egészen a termelőszövetkezeti korszakig.

Egy másik – sajnos már szintén csak leírásból ismert – hasonló alkalmatosságot a belterjes állattenyésztés szénaszükségletének hazaszállítására használtak. Hogy a hosszú utat minél kevesebbszer kelljen megjárni, a lekaszált takarmányt a rendes méretű szekérnél másfélszer hosszabb, ahogy itt mondták, nyújtós szekérre tették. A két vagy inkább négy ökörrel húzatott hosszú szekér a lápos területek ideiglenes útjain rekettyefűzzel összefont gömbfákon haladt a mocsárvidék szélén húzódó szilárd útig. Ugyancsak a széna begyűjtésével kapcsolatos a másik jellegzetes hanyi találmány, a háti vesszőkosár is.

A régi Lébény házairól, otthonairól még szólunk, itt csak két jellegzetes bútordarabra térünk ki. A lébényi szekrényt a Mosonmagyaróvári Hansági Múzeum néprajzi gyűjteménye őrizte meg az utókornak. A fenyőfából készült hatszögletű darab gazdag színvilággal festett ajtajai a XVIII. századi intarziás bútorok díszítését idézik. Az egyenes vonalú ajtók felületén képzett mezőkben vörös, fekete és sárga virágokból, rózsákból, tulipánokból alakított csokor látható stilizált korsóban. A szekrény keskenyebb oldalaira sárga és zöld színű virágképeket festett ismeretlen készítője. A néprajzkutatók szerint értékét díszítésének korai, hagyományos parasztbarokk jellege adja. A paraszti bútorok ezen típusa alsó-ausztriai műhelyek hatását mutatja, amelyeket már itteni asztalosok terjesztettek el az egész Észak-Dunántúlon.

A lébényi, jellegzetes és talán utolsó fedeles ágyat Némethné Eőry Edit írta le és fotóztatta 1971-ben Fülöp Rozika néni Kun utcai házában. Jókora bútordarab, 197 centiméter hosszú, 205 a magassága, szélessége pedig 140 centiméter. Alsó része teljesen sima, faragott díszítésű a fedél, a fedelet tartó oszlopocskák és a fejtámla. Régen függönyt is szereltek rá, és ide vetették be a ház ágyneműit.

Nagy szolgálatot tett korunknak és a jövendőnek a régi népélet bemutatásával a már említett helytörténeti gyűjtemény és állandó kiállítás. Itt többek között a lébényi Hany csordákat, nyájakat őrző pásztorembereinek értékes és gazdag néprajzi hagyatékát is bemutatják. A szigeteken és réteken ők készítették el a legjellegzetesebb hanyi építményeket, a kontyos pásztorkunyhókat. A korcoknak nevezett gyűrűk közé fogott nádfalat felül összekötötték, s ajtóval is ellátták. A szállásban télen főzni és melegedni is tudtak a ridegmarha őrzői. A kunyhó ugyanazon a lápszigeten állt, ahol a csorda vagy nyáj legelt, nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy egy 1842-ben erre utazó német így írt az itt szerzett élményéről: „Ha az ember éjjel megfordul ebben az ágyban, himbálózik a talaj és remeg az egész kunyhó felette.”

A helyi múzeumban a látogatók csodájára jártak a barátfejben végződő pásztorbotnak, amelyet egy helyi pásztorművész faragott. Mint ahogy a Hany világában szinte mindenhez, ehhez is fűződik egy történet. Eszerint az egyik reggel összetalálkozott a falu két legkorábban kelő embere, a lelki- és a tehénpásztor:

– Fiam! Régen nem jártál már a templomban – szólította meg a pap a pásztort –, a jóisten ha magához hív, hogyan állasz majd eléje? Elválásuk után az ügyes kezű pásztor, akinek nap közben aztán eszébe jutott az intő szó, hogy el ne feledje, botjára faragta a pap képmását.

A tárgyi emlékeken kívül igen gazdag a lébényi pásztorélet hagyomány- és szokásvilága is. Az egyik a csordák elnevezéséhez és hajnali összetereléséhez kapcsolódik. Még a XX. században is emlékeztek az öregek a réges-régi dömötöri gulyára, amely elnevezés egyben a legeltetés helyét is jelentette. A Kövecses-Hanyban volt a „pógárcsorda” kijelölt legeltetési területe, e furcsa elnevezéssel a gazdag parasztok csordáit illették. A pásztor minden reggel elfújta a maga dallamát, és a kapuban ezt mondta: Istenem, segíts meg! Másutt legelt a „zsöllércsorda”, és más volt a nóta is: Zöld erdőben jártam, virágok között.

Ugyancsak jellegzetes szokás volt a szentestéken évről évre visszatérő pásztorköszöntés. Ilyenkor a tehénpásztorok és a kondások járták a falu házait. Ahonnan év közben állatokat hajtottak ki, trombitájukon eljátszották kihajtó dallamukat, majd ostoraikkal addig durrogtattak, amíg a gazda meg nem vendégelte őket. A pénz mellé bort, sonkát, kolbászt és diót kaptak, de kijárt ilyenkor más természetbeni juttatás is. Úgy mondják, hogy a bőségesebben termő esztendőkben csak többszöri fordulóval tudták a pásztorok hazavinni az ajándékokat.

A karácsonyi ünnepkör másik fontos eseménye volt a december 26- i „öcsémnapi szógaszegődés”. A szokás egészen 1945-ig dívott, és sok fiatalnak évtizedekre meghatározhatta az életét. Németh Juditnak a Lébényi Kalendáriumban közzétett gyűjtése szerint a szegődő korba lépett fiatal fiúk ilyenkor ott toporogtak a községi nagykocsmában, ahol a több vagy újabb cselédet fogadó gazdák „Öcsém, mit kírsz?” kérdéssel kezdték az alkut. A válaszban – „Három mázsa búzát, jó kosztot, meg egy új csizmát” – benne van a falusi kommenciós szokásjog is. Ha a legény szimpatikus volt a gazdának, azonnal megtörtént a szegődés.

A pásztorok babonákban, hiedelmekben gazdag hitvilágában az ősi sámánizmus emlékei Lébényben is keveredtek a keresztény misztikum elemeivel. Az állatok őrzői számos mágikus cselekedettel igyekeztek megkönnyíteni a maguk munkáját és megvédeni őket a rontástól. A tavaszi évnegyed kezdetére eső Szent György- napi első kihajtáskor, április 24-én körülfüstölték a nyájat, hogy az biztosan együtt maradjon. A tehénpásztor varázserejű kakukkfűvel kente be a tehenek tőgyét, hogy azok több tejet adjanak.

Néprajztudósunk, Timaffy László szerint őseink hitvilágának legpontosabban igazolt emlékei a sámán, vagyis a magyar „tátos”, tudós természetfeletti képességekkel rendelkező személye köré csoportosíthatók. Ezek a többnyire idős emberek a falusi élet adottságai, lehetőségei között megőrizték az ősi pogány sámánok tudományát: a rejtezést, jóslásokat, állat, ember gyógyítását, a kötéseket és a rontások elleni oldásokat, a legkülönbözőbb varázslatokat. Lébényben még fél évszázaddal ezelőtt is több olyan személyről tudtak történeteket, akikre az idősebbek még emlékeztek is. A csudás eseményeket, az elbeszéléseket is Németh Judit gyűjtése őrizte meg az utókor számára. Közülük idézünk néhányat.

A barátföldi Farkas nevű régi táltosról beszélték, hogy mindig megmondta, milyen idő lesz. Azt is mondta, hogy a „jó nevellő időér a tátosoknak köll megverekedni” egymással, de amíg küszködnek, eső lesz. Sokszor hajtogatta az embereknek, hogy „…nemsokára meghal, mert meg köll neki küzdeni tarka bika képiben egy fiatal tátossal, az meg vörös színű bika lesz. Az erősebb lesz nála, és még segíteni se fog tunni neki senki, mert akkorra olyan vihar kerekedik, hogy senki meg nem maradhat odakinn. Hát úgy is lett. …Amikor temették, akkor is olyan tátorjánféle nagy szél kerekedett, ippen, mikor a temetőbe értek vele. Alig tudták beleereszteni a sírba, és mindenki elfutott onnan, ahogy még életibe előre megmondta.”

Ugyanilyen tudománya volt Bormászpusztán Csepi József csősznek: „Tudta mindig, hogy ki lop a határban, osztán nem engedte el onnan tovább addig, amíg oda nem ért és jól el nem tángálta a botjával. Hiába akart az illető elszaladni, el se tudott mozdulni onnan, ahová lopni ment.”

Egy 1976–77-es földrajzi-nyelvjárási gyűjtés őrzött meg néhány régi gyermekjátékot és mondókát. A visszaemlékezések szerint a Szentmiklóssal szomszédos hanyszéli Sziget-domb volt a két falu gyermekeinek közös játszóhelye, amely elhelyezkedésével a gyermekközösség virtuskodó és vetélkedő játékainak egyetlen alkalmas szintere is lett. A legtöbbször számbeli fölényben lévő lébényi csúfolódók „Miklósi csuszkók!” felkiáltással kergették el a játszótéri „ellenséget”.

Ez a domb volt a helyszíne a lányok „babatemetés”-játékának is. A favázra öltöztetett rongybabát a felnőttektől ellesett módon gondosan elhantolták. Az egyházi temetés latin szövegének gyermekes utánzásával recitált szertartásnak is megvolt a maga – kissé szokatlan szövegváltozatú – gyermekdala: Ides lányom, a szoknyád nem jól áll! / Az eleje föláll, a hátújja leáll! / Levetem! / Engem ugyan nem vetsz le! / Szartirusz-martirusz, szeptempurisz-szartampurisz / szartam-szertem, szurkot nyeltem!

A hazánkban mindenütt elterjedt dajkáló- és gyermekmondókák Lébényben egyéni szövegváltozatban éltek: a gólyát itt nem nádi, hanem nyári hegedűvel gyógyították. A nyomorúságos évtizedekben pedig valószínűleg több okuk volt szomorúságra és temetésre gondolni, mint vidámságra és szerelemre. Erre utal, hogy a Bújj, bújj, zöld ág kezdetű szép nóta szerelemcsütörtöke nálunk szomorú csütörtökre változott, a katicabogaras mondóka pedig a férjhezmenetel gondolatához nem illően így végződött: Buda, Buda, bácsi, / merre visznek férjnek? / Győrbe, győri temetőbe!

Ezek a borongós hangulatú szövegemlékek minden bizonnyal azzal hozhatók összefüggésbe, hogy a néprajzi gyűjtés adatközlői a lébényi szegény nép, a kisházasok köréből kerültek ki.

A hagyományok mesélői és papírra vetői valamennyien beszámoltak arról a nagyon szigorú társadalmi szokásról, hogy a módosabb, főleg német ajkú lakosok a helyi és szomszéd községbeli, magafajtájú és hasonlóan jó anyagi helyzetű heidebauerekkel házasodtak. A szegényebbek a városokba kerültek dolgos kéznek, és gyakran egy másik, szegényebb magyar faluban találtak párt maguknak.

A gyermekkorból kinövők legénnyé fogadása Lébényben is hagyományos keretek között zajlott. Németh Imre 1965-ös szokásgyűjteményében dolgozta fel a boldog békeidők helybeli társadalmi jelenségeit.

Ennek egyike volt a suhancmegváltás. A legénykorba került fiatalember egy „fertál” borral „legincét” vett magának. Az elnevezés a céhes világba, a legények céhéig vezethető vissza. Általában farsangkor, hamvazószerdán „vettek cét” a legénykék. Két-két keresztapa kiválasztásával kezdődött az esti kocsmai szertartás, ahol a korukbeli társlegényekkel koccintottak. Amíg azonban a suhancnak meg kellett innia a borát, a keresztapák csak szájukhoz emelték a poharat, tartalmát viszont a suhanc képébe öntötték. Az apró kellemetlenségek ellenére minden fiatal örült, ha megválthatta magát, hiszen addig az esti sötétben megfüröszthették, leönthették egy vödör vízzel, ne adj isten, vályuba nyomhatták az idősebbek. Nevezetes legénymulatságot tartottak a Katalin-napi vásár után és az őszi regrutabúcsúztatókon is.

A legnevezetesebbek természetesen a Jakab-napi búcsúkor, július 25-én rendezett mulatságok voltak. Így, többes számban, hiszen a kocsma előtti utcarészen a három „leginszer”-nek megfelelően legalább három búcsúsátrat állítottak. Mert természetesen külön sátruk volt a katolikus, az evangélikus gazdalegényeknek és az úgynevezett lakó vagy kisházi szolga legényszernek. A sátorállítást az első legény intézte.

Búcsú napjára ugyancsak az első legény szedte össze a költségeket. Az általában Ásványról (Ásványráró) vagy Dunaszerdahelyről hívott hangászokat négylovas fogaton hozatták a falujukból egészen a kocsmáig. Az itt összegyűlt legényseregből aztán mindenki gyereket menesztett a kiválasztott lányos házhoz egy-egy üveg borral, de a mulatság alatt a lányok nem ülhettek az asztalokhoz, hanem a fal mellett állva várták a tánc kezdetét.

A lébényi búcsú az apátsági templom védőszentjének, Szent Jakabnak az ünnepe régen valóban megyeszerte híres lehetett, hiszen annak a helyi tudósító jóvoltából 1900-ban még a sajtó is megkülönböztetett figyelmet szentelt. Boldini Rezső főjegyző írása oly szemléletes és néprajzi szempontból oly alapos, hogy érdemes eredeti formájában megismerni néhány részletét:

„Tarka kép tárul ilyenkor a falu utcáin az ember szeme elé. (…) Specziális szokás itt, hogy a lombsátrak alatt gyülekezik a legénység, akiknek a csizmáján meglátszik a subiksz tükre. Mindegyik kezében egy üveg bor. Körtánczot járnak. (…) A falu első legénye a kommendáns, ki majdnem olyan nagy úr, mint aki élet és halál fölött uralkodik, mert csak akkor húzhatja a czigány, illetve fújhatja a cseh-trombitás, ha ő kegyelmesen megengedi, illetve ráparancsol, és az a legény lesz megverve, aki az ő szemében szálka. Respektálják őt nemcsak a társai, hanem a vidéki vendégek is, mert csak az ő engedélyével ugorhatnak tánczba. Bármily basa a helyzet ura, a nők nála is kivételek, mert társainak megparancsolja, hogy a vidéki leányokat tánczoltassák első sorban. S noha azt tartja a közmondás, hogy a jóból is megárt a sok, a búcsút három napra is kinyújtják, sőt reá való vasárnap utóbúcsút is tartanak…”

Idős asszonyok is meséltek fiatalkoruk felejthetetlen búcsúnapjairól. Közülük özvegy Németh Imréné emlékezését idézzük: „Nem csak a házokná, hanem a falu kocsmáiban is nagy vót a készülődés ilyenkor. Disznókat vágtok, a kocsma udvarán zöld lombsátort csinátok a céhes legínyek. Több kocsma is vót a faluban: a községi kocsma a szoborná vót, ez vót a Pálfy-kocsma, Tószeren a Szűcs és a Pápoi, a falu közepin a Kovács meg a Mészáros, Ujházakná meg a Molnár vendíglő. Mindegyik kocsmáros meg a céhes legényei zenészeket fogadtak, és a vidéki zenészeket ugy vitték a kocsival a falun végig, hogy azok a kocsin is má húzták a talpalávalót.

Búcsú napján mindenki ement a templomba. Még a vendígek is, mert erre a vasárnapra sok rokont és vendíget meghítak. Dilután litánia után kezdődött a búcsú. A kisgyerekeknek dilután lehetett csak menni. Ringlispüsök, hajóhinták meg siflis-sátor rígen is vót. A ringlispüt gyerekök hajtották, és három-öt hajtás után egyszer ingyen felülhettek rá. Akkor még nem villany hajtotta ezeket a hintákat. Sorba vótak a céllövők, de még a kocsma körül is vótak sátrak.

A nagyobb lányok körében a búcsú elképzelhetetlen vót bucsu-ruha nékű. Bucsu-ruhája mindenkinek olyan vót, amilyenre tet. Selembű, grenadinbú, kartonbú varrattuk meg a varrónéná. Ebbe mehettek misére, meg este a bálba. A helyet má dílután lefoglaták. A legíny amikor ment a leányér, vitte a liter bort, és a lányos házná illett vacsorávó kináni. Csak az a lány mehetett el szülői kíséret nékű, aki é vót jegyezve. A bál reggelig tartott. A céhes legínyek etáncúták a verbunkot. A vidéki vendígek hétfőre többnyire hazamentek. A búcsú-hétfő inkább má a helyi lakosság ünnepe vót. Ez a nap is hasonlóan folyt, mint a vasárnap, de a bál íjfílig tartott.”

Szent Jakab napja nemcsak a búcsút jelentette Lébényben. Ünnepéhez több megfigyelés, hiedelem, időjárási jóslás és az ezzel járó intelem fűződik. Jakab zivatart hozó kedvére utal a vélekedés, amely szerint, ha marokba találja a zabot, akkor szét is szórja. A zab aratását pedig Jakab napjáig be kellett fejezni, mert ami gabona addig a napig „kint marad, az már kint is veszik”.

Jakabot időre mutató és termésjósló napnak is tartották: a tiszta éjszaka bőség a kertben, a délelőtti időjárás a karácsonyit, a délutáni a karácsony utánit mutatja meg. Ha azon a napon sok gomolyfelhő van az égen, sok és nagy hóra lehet számítani a télen. Az igen fényes nap nagy hideget jósolt, az eső mérsékeltebbet, ha süt a nap és esik, amikor az ördög veri a feleségét, jó idő lesz. Figyelni kell ezen a jeles napon a hangyák és a güzük munkáját is, mert ha nagy halmot hordanak, hideg esztendő jön. Ha derűs ez a nap, jó gyümölcstermés lesz, ha esős, kevés dió, mogyoró terem. A szőlő ezen a napon hagyja abba a növekedést, most már csak a szemeket növeli és ekkor kezd el édesedni. Ez a nap asszonyi dologtiltó nap is, nem szabad sem mosni, sem kenyeret sütni.

A lébényi folklór a régi időkbe visszanyúló hagyományokat, emlékképeket szerencsés módon újabbal is színesíteni tudta. Mindössze csak egy-két emberöltőnyi távolságra van a „Ki először piros csőt lel…”, Arany János Tengerihántás című versére is utaló néprajzi hagyomány. Ezt már a kényszer szülte télesti munka, a csuhéfonáshoz szükséges kézi kukoricafosztás alakította ki. A régebben évente visszatérő esemény a maga megragadó, sokszor fergeteges hangulatával még fél évszázaddal ezelőtt is izgalomban tartotta a falu apraját-nagyját.

Különösen az olyan gazdákhoz jártak csapatostul a legények és a leánybarátnők, akiknek több eladósorban lévő lánya volt. Ilyen helyeken szívesen fogadták a szorgos kezeket, és jó alkalom nyílt a mókázásra és mesélésre. Nem nélkülözte ezt a meghitt hangulatot a szűkebb családi körben folyó munka sem. A lakodalmat jövendölő piros csőre csak nagyon ritkán lehetett lelni, de hát nem is ez volt a fosztás igazi értelme: a jókedvvel végzett munkában mutatkozott meg, ki milyen „dógos”, milyen feleség vagy férj válik belőle. Az esti búcsúzkodásokon aztán a kapuban kicsit meg lehetett ölelgetni a ház leányait, majd az éjszakában összebújva kísérték haza a barátnőiket vagy a kedvest. A piros cső ígérete mást jelentett a családi fosztások körében. A nagyszülők biztatták leginkább a gyerekeket a szorgos keresésre: aki hamarabb talált piros csövet, az mehetett előbb lefeküdni, vagyis nem kellett folytatnia a késő estébe nyúló, számukra nem is olyan könnyű munkát.

A kukoricaszár törése után nyílt alkalom egy másik, játékos foglalatoskodásra, az ökröcskékké formázott gyerekjátékok elkészítésére is. A szár egy darabját a levélkiágazás kidudorodásánál fejjé formázták, a testbe lábként és szarvként vékony ágakat tűzködtek. Az így elkészült egyszerű állatfigura az öregek elbeszélése szerint nagyon kedvelt játéka volt a lébényi gyermekeknek.

A hagyományokat összefoglaló és sokat idézett Lébényi Kalendáriumban leírt szokások szinte egytől egyig feledésbe merültek. Napjainkban egyedül a Luca-napi mulatság szokása él, amikor a csapatokba verődött fiatalok már nem a középkori eredetű vélekedések valóra válását idézik meg, hanem amolyan játékos, maskarás virtuskodást játszanak, kergetőznek.