Háborúk százada | Száz Magyar Falu

Háborúk százada

Az 1914. június 28-i szarajevói pisztolylövés – mely kioltotta Ferenc Ferdinánd trónörökös életét – csattanása elhallatszott Laskóig. A Monarchia hadserege besorozta a falu hadra fogható polgárait, hogy részesei legyenek Szerbia megbüntetésének. Az ellenséges országok hamarosan világháborúba keveredtek. 1916-ban Mészáros János református laskói lelkész rózsaszín fedelű füzetet nyomtattatott Üzenet hazulról címmel, és elküldte a frontokra a laskói katonáknak karácsony ajándékaként. A vékony füzet tartalmazta az itthon lévők imáját szeretteikért, akárcsak a katonák fohászait magukért és családjukért. És a lelkész üzenetét „a haza védelmére eltávozottakhoz”. (Lásd a Függelékben.)

Nehéz elhinni, hogy a Szerbia zord hegyei között, Galíciában vagy Oroszországban harcoló katonák, ha eljutott hozzájuk lelkészük könyvecskéje, hittek, bíztak abban, amit papjuk leírt. Nehéz lehetett elhinni, hogy gyerekkori pajtásaik, legénycimboráik közül a háború két esztendeje alatt már tizenkilencen „Istennek tetsző áldozatul adták” életüket. (Névsoruk a Függelékben.)

A súlyos betegséget vagy sebesülést szenvedettek száma huszonnégy, a hadifoglyoké huszonhat. Hét laskói személyt eltűntnek nyilvánítottak. A harctéren 1916-ban a „tovább küzdő katonák”, a falubeliek száma 127. A hadi szolgálat keretében 51 férfi kocsis (szállítási) feladatot látott el. Hadimunkásként tizenegyet tartottak nyilván. A lajstrom szerint a háború első két évében 262 laskói férfi vett részt a harcokban, az összlakosság húsz százaléka, a férfilakosságnak csaknem a fele.

1918 végéig tovább növekedett a veszteséglista. Amikor elhallgattak a fegyverek, a templomdörömbön – azon a dombon, melyen Sztárai Mihály hirdette az igét – emlékművet állítottak. Egy kardjára támaszkodó honfoglaló vitéz lába alatti márványtáblára vésték fel az elesettek nevét. 1999-ben az Ősök jussán feliratú emlékmű tábláját lecserélték, s az új márványlapra az első világháború huszonhat, valamint a második világégés harminc laskói áldozatának a neve is rákerült.

Az 1918. november 7-i belgrádi fegyverszüneti egyezménnyel – amelyet a magyar kormány megbízásából egy hét múlva, 13-án Linder Béla tárca nélküli miniszter, a francia keleti hadsereg nevében Henrys tábornok, Szerbia nevében Misics vajda írt alá – az antant kijelölte a déli demarkációs vonalat: az erdélyi Nagy-Szamos felső folyásától Marosvásárhelyig, majd a Maros mentén Szegedig, innen a Szabadka–Baja–Pécs szakasztól északra, nyugaton a Dráváig. Az egyezmény szerint a demarkációs vonaltól délre fekvő magyarországi területen a polgári közigazgatás magyar kézen marad, de az antant szövetségeseinek, a románoknak és szerbeknek joguk volt a stratégiailag fontosabb települések megszállása. Alig két hét alatt, november 7. és 19. között a szerb hadsereg bevonult Bácska, Bánát, valamint Baranya vármegye déli részére, elfoglalta a Drávaszöget, és elérte az imént említett demarkációs vonal délvidéki szakaszát. Az új hatalom minden magyar településen azonnal bevezette a cenzúrát, elkobozta a magyar újságokat, s napirenden voltak a szerb katonák erőszakoskodásai.

A békekonferenciát 1919. január 18-án nyitották meg Párizsban. Különböző testületei hónapokon keresztül tárgyalták a magyar–jugoszláv határ ügyét. Az 1918. december 1-jén kikiáltott Szerb–Horvát–Szlovén Királyság – mely később, 1929-ben veszi majd fel a Jugoszlávia nevet – magának követelte Baranya vármegye nagyobb részét Péccsel és a szénmedencével együtt – ezt egyébként még november 14-én elfoglalták –, nemcsak a Baranyai-háromszög néven ismert Drávaszöget. Hosszas vita után a békekonferencia 1919. augusztus 25-én rögzítette a végleges magyar–jugoszláv határt.

Az SZHSZ Királyság azonban nem tudott belenyugodni Pécs és a szénmedence elvesztésébe. 1919 őszén számos népgyűlést szervezett a területen, amelyek az új államhoz való csatolást kérték. A november 17-én Pécsre érkezett antant misszió nem tudta elérni, hogy a szerb csapatok visszavonuljanak a Kiskőszeg, Bolmány falvak és a Dráva vonalára. Csak hosszas huzavona után történik meg a trianoni magyar–jugoszláv határ kijelölése.

Pécs szocialista vezetése és a város polgármestere, Linder Béla (a korábbi hadügy-, majd tárca nélküli miniszter a Károlyi-kormányban) kezdeményezte azt az augusztus 14-i népgyűlést, amelyen kikiáltották a Baranya– Baja Szerb–Magyar Köztársaságot, amelynek intézőbizottsága az új formációt „a SHS-állam fennhatósága és a kisantant védelme alá helyezte”. A deklarált „új állam” mindössze egy hétig állt fenn, 22-én a szerb csapatok kénytelenek kiüríteni Pécset és Baranya vármegye egy részét, és visszavonulni a már megállapított trianoni határvonalra. Laskó magyarságának ténylegesen ekkor kezdődött kisebbségi-nemzetiségi sorsa, hiszen a település – a Drávaszöggel együtt – nemzetközi jogi garanciákkal ekkor került az SZHSZ Királysághoz.

Az új hatalom már az 1920-as évek elején megváltoztatta az ősi magyar települések nevét. Használatát mindenkinek, közte az egyháznak is kötelezővé tette: Laskó nevét például rövid idő leforgása alatt kétszer keresztelték át. A település először a Laskovo, majd a Lug nevet kapta.

A drávaszögi iskolák Dárdán székelő tanfelügyelője 1928-ban a járás valamennyi iskolájában – így a laskóiban is – megtiltotta a magyar nyelv használatát. Nem engedélyezték a magyar református vallási és egyházi énekek tanítását sem, annak ellenére, hogy a hívőknek csak magyar nyelvű vallás- és énekeskönyveik voltak. Azok a személyek, akik nem beszélték az államnyelvet, nem tölthettek be semmilyen hivatalt, emiatt több református iskolában oktató tanár elveszítette az állását. Lelkészek eltávolítására is sor került, méghozzá oly módon, hogy megtagadták tőlük az állampolgárságot. Ebben az időszakban a nyilvános helyiségekben kifüggesztett táblákon figyelmeztették a lakosságot, a magyarságot, hogy államnyelven, azaz „szerbhorvátul” beszéljen.

A fejlődés a két világháború között szinte elkerülte a falut: lakossága ekkor is zömmel földművelésből és állattenyésztésből élt.

Az újabb jelentős fordulat 1941. április 11-én következett be Laskó életében, amikor a Drávaszöget a magyar honvédség visszacsatolta az anyaországhoz. A hadsereg minden ellenállás nélkül, mindössze három nap alatt vonult be a területre. A magyar lakosság lelkesedéssel fogadta a katonákat. A katonai közigazgatást fokozatosan felváltotta a polgári. Újjászervezték az intézményrendszert. A magyarság ismét használhatta anyanyelvét a hivatalokban, és az iskolákban is magyarul taníthattak.

Ez az állapot 1944 őszéig tartott, amikor a jugoszláv és szovjet csapatok kezére jutott a vidék. A Hercegszöllős–Laskó–Kopács védelmi vonal áttörésekor a Kis-Duna hídjánál zajlott harcokban a jugoszláv 2. és 3., illetve az 5. zászlóalj, valamint a 8. brigád katonái vettek részt a szovjet 360. hadosztály egységeivel együtt. Az alkotmányozó nemzetgyűlés 1945. november 29-én kimondta a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság megalakulását, és a Drávaszöget – beleértve Laskót – az új államalakulaton belül a horvát tagköztársaság részeként az államszövetségbe tagolta.

A talpra állás ideje elhúzódott. A lakosság átélt egy szövetkezetesítési mozgalmat, ez kevés eredménnyel járt. A magánbirtok nem tűnt el annak ellenére, hogy létrehozták az egész horvátországi Baranya területére kiterjedő állami nagybirtokot, a Bellye Mezőgazdasági–Ipari Kombinátot. Az 1960-as évektől kezdődően a közeli nagyváros, Eszék gyáripara és a kombinát sok munkalehetőséget kínált, ezt jó néhányan kihasználták. Laskón ekkor alakult ki egy több tucat ingázóból álló munkásréteg.

1973-ban korszerű orvosi rendelőt építettek a faluban gyógyszertárral, valamint könyvtárat olvasóteremmel. 1979-ben aszfaltozták a településen átvezető, később a községet elkerülő utat, amivel lényegesen gyorsabbá vált a forgalom Eszék és Zombor irányába. 1981-ben fejeződött be az új iskola és óvoda építése. Ebben az időszakban a helyi földműves-szövetkezet, illetve ipari részlege is több tíz embernek nyújtott megélhetést.

A települést 1991-ben a Drávaszöget megszálló szerb csapatok foglalták el, és többnyire a falu iskolája mellől – melyben napközben gyermekek is tartózkodtak – lőtték nehézfegyverzetből Eszéket.

Laskó egy évszázadon belül – a XX. században – három háborút élt át, és ötször cserélt gazdát. Ennyi alkalommal került új állam fennhatósága alá. Hét esztendeig tartott a szerb megszállás, és a Drávaszög csak 1998-ban vált újra az időközben függetlenné vált Horvátország részévé.

A települést a megsemmisüléstől csak életösztöne, reménykedése és hite őrizte meg.