Bíró, jegyző, parasztbába | Száz Magyar Falu

Bíró, jegyző, parasztbába

A falu legrégebbi, XVIII. századi pecsétje kör alakú, átmérője 25 milliméter, és négy milliméteres körszalagjában olvasható a LASKO felirat. A szalag üresen maradt részét nyolc apró pont tölti ki. A képmező alján elhelyezkedő szívből rózsatő nő ki. Egy 1771-es keltezésű iraton maradt fenn.

A település népességének mindenkori fő foglalkozására utal az 1843-ból származó pecsét rajza: 28 milliméteres átmérőjű, a széle szintén pontozott kör. A pecsétmező felső részén áll a LASKO felirat. A képmezőt két szárán átvetett búzakalász között lebegő kasza és ekevas, a kasza alatt sarló látható.

A falu önkormányzati, érdekvédelmi szerkezetében századokon keresztül gyökeres fordulatok alig érzékelhetők. A XVIII. századtól kialakult formája kevéssé változott, bár időközben hatásköre némileg módosult. A feudalizmus korszakában a falu vezetői, irányító testületének tagjai olyan férfiak voltak, akik a köztiszteletet a földesúr iránti hűségükkel, vagyoni helyzetükkel, erkölcsi magatartásukkal, példamutatásukkal, tapasztalataikkal vívták ki. Megválasztásuk látszólagos volt, a földesúr jóváhagyása nélkül ugyanis aligha iktathattak be bárkit is hivatalába. Ez az ellenőrzés akkor is megmaradt, amikor a hűbérúr már nem gyakorolta beleszólási jogát, és helyette a szolgabíró ügyelt a helyi elöljárók választására. Az önkormányzat szerveződésekor a hatalom állandóan jelen volt. Még a XX. századi demokratikus választási rendszerekben is fontos tényező maradt a jelölt közismertsége, erkölcsi feddhetetlensége.

A település első személyisége emberemlékezet óta a bíró, aki gondoskodott a felettes hatóságok rendelkezéseinek végrehajtásáról. Béketeremtési, igazságszolgáltatási és gazdasági feladatot látott el, ezenkívül a felsőbb hatóságok előtt képviselte a községet, ő hajtotta be az adókat és szolgáltatásokat. A bírót a feudalizmus idején maga a földesúr választotta ki a falu három személyre tett bírójelölési joga alapján.

A háborús időkben mindenki menekült a bíróságtól, ezért a közigazgatás tisztségviselési kötelezettséget vezetett be, amelynek értelmében a falvak lakói sorrendben – többnyire a házak egymás utánisága szerint – viselték a tisztséget. E rendelkezést őrzi a Laskón is ismert szólás: „Sorban megy, mint Kőben a bíróság.” (Kő a Drávaszög legkisebb települése). Abban az értelemben használják a szólást, hogy valamilyen kényszerűség alól senki sem vonhatja ki magát.

A laskói bíró is – akár a környékbeli társai – őrizte az urbariális okmányokat, kezelte a hazatérő szabadságos katonák útleveleit, ügyelt e személyek magatartására. Munkakörébe tartozott az évenkénti számadások elkészítése. Gondoskodott a falu pecsétjének és okleveleinek őrzéséről. Tisztségének előnye általában az volt, hogy mentesült a kötelezettségek fizetése alól. A bírót többnyire három évre választották szótöbbséggel, amit nem lehetett visszautasítani. Hivatalba lépésekor esküt tett a gyülekezet előtt. A legrégebbi ezzel kapcsolatos laskói adat 1544-ből származik, az ekkori török adólajstrom közli a bírók nevét. A XVIII. század végén három esküdttársával „kormányozta” a falu közösségének életét.

Számos olyan közmondást ismernek, amelyekben rendszerint a jó, becsületes, pártatlan tisztségviselőkre jellemző szentenciák fogalmazódnak meg. A pontos, megbízható emberre mondják: Olyan pontos vagy, hogy holnap bíró lehetsz. A bírónak két füle legyen – azaz a tárgyilagos embernek mindkét felet meg kell hallgatnia. A bagoly is bíró az odújában proverbium jelentése: mindenki a maga ura a saját házában. A bíró elfelejti a komaságot – ez arra figyelmeztet, hogy nem lehet tárgyilagos az, aki elfogultságot érez rokonai és ismerősei iránt. Ha valaki elfogultan ítéli meg saját tetteit, arra illik: ki-ki kegyes bíró magának. Rossz bíró, ki ajándékra néz – e közmondás értelme, hogy csak a hitvány bírót vagy hivatalnokot lehet megvesztegetni. Senki sem lehet bíró a maga ügyében – azt jelenti, hogy senki sem dönthet elfogulatlanul a saját dolgában. Annak emlékét, hogy a hosszú pereskedésből csak a törvénykezőknek volt haszna, a hosszú pörön a bíró a nyertes közmondás őrzi. Egy beugratós találós kérdésben is szerepel a bíró. Melyik bírónak van a legnagyobb kalapja? – kérdezik. Amelyiknek a legnagyobb a feje – így a válasz.

A jegyző a falu alkalmazottja volt, de rendszerint nem a közösség tagjai közül került ki. Írástudó ember, aki jogi ismeretekben is járatos. Vezette az elöljárósági gyűlések jegyzőkönyveit, ő felelt a falu vezetősége határozatainak a végrehajtásáért, és közhírré tette a szolgabíró által kibocsátott körözvényeket, vagyis utasításokat. A laskóiak már 1777-ben évi harminc forintért tartottak jegyzőt, akinek mind a számadások vezetésében, mind a folyamodványok megírásában gyakorlata volt. Mint köztisztviselő, hivatalának elfoglalásakor esküt tett a gyülekezet előtt. Megfogadta, hogy lelkiismeretesen, elfogulatlanul, a falu érdekeit szem előtt tartva munkálkodik.

A kisbíró is a falu alkalmazottja volt, a faluközösséget szolgálta, és a bíró felügyeletével végezte tennivalóit szintén egy esztendeig, igen csekély honorárium ellenében. Ha elégedettek voltak a munkájával, újraválasztották. Tisztségbe lépésekor esküt kellett tennie. Feladata volt a hivatali helyiségek rendben tartása, takarítása. Iratokat kézbesített, valamint dobszóval, a falu húsz-huszonöt pontján hirdetéseket tett közzé. A hivatalosak mellett magánhíreket is.

A gyökeres fordulat 1945 után történt, amikor a terület véglegesen az új délszláv államalakulat részévé vált. Ekkor nemcsak a falut irányító bíró és képviselő-testület nevét keresztelték át faluelnökre és falubizottságra, de a jogkörét is módosították. Újabb fordulat Horvátország önálló államiságának kivívása után, 1991-ben következett, amikor új közigazgatási egységek jöttek létre. Gyakorlatilag megszűntek a falusi önkormányzatok, a lényeges döntéseket azóta járási szinten hozzák, a munkában a falu képviselői is részt vesznek.

A parasztbába hajdan ugyancsak a falu alkalmazásában állt. Előkészítette a szülést, előteremtette a szükséges kellékeket és eszközöket, világra segítette, majd lemosta a csecsemőt és a gyermekágyas anyát, valamint még egy hétig mindennap meglátogatta az újszülöttet, akit megfürösztött és ápolt. Laskónak már 1777-ben volt bábája, aki minden újszölött után tizenhét krajcárt kapott. Mivel a nép körében különös jelentőségű a születés misztériuma, ezért az sem természetellenes, hogy a körülötte segédkező bábához számos hiedelmet kapcsoltak.

A népi hitvilág megőrizte a rontó és a gyógyító bábák emlékét. Ahogy hittek abban, hogy különféle boszorkányos praktikákkal megronthatják az újszülöttet és a gyermekágyast, ugyanúgy meg voltak győződve arról is, hogy valamiféle természetfeletti erő segítségével betegségeken is úrrá tudnak lenni. Emiatt a faluközösségek – a laskóit is beleértve –, valamint az egyházak olyan regulákat igyekeztek megfogalmazni, amelyek betartását kötelezővé tették a bábák számára. Szigorúan megtiltották nekik a keresztelést. Hogy ellenőrizhetővé és szaván foghatóvá váljon a hajdani szülésznő, a gyülekezet előtt esküt kellett tennie, csak akkor folytathatta tevékenységét. A parasztbábák működése az egészségügyi hálózat fejlődésével 1945 után teljesen megszűnt.

Az 1900-as évek elejéig a laskói éjszaka csendjét is a bakter, azaz az éjjeliőr vigyázta. Óránként kikiáltotta vagy bádogkürttel jelezte az időt, egyúttal hangos szóval, órakiáltó rigmussal óvatosságra intette a lakosságot: vigyázzanak a tűzre, vízre. Laskón 1777-ben állandó őrt alkalmaztak, aki ügyelt a tolvajokra és a gyújtogatókra. A falu választotta, csekély bért adott neki. Annyi helyről kapta fizetségét, ahány kémény, azaz amennyi háztartás volt a faluban.

A határ termését három évre felfogadott csőszök vigyázták, akik őrjáratot teljesítettek a mezőn. Minden porta megszabott terménymennyiséggel fizette ki évente őket. Munkájukról a bírónak tartoztak beszámolni. Az esztendő végén a lakosok, földterületük nagyságának arányában, természetben – búzában, kukoricában, burgonyában és babban – fizették meg a csőszbért. A csőszöknek fegyverük is volt, egycsövű puska és fokos.

A laskói gazdák szarvasmarháikat csordában terelték a közeli legelőkre, és őrzésüket a csordásra és a kondásra bízták, akiket egész évre fogadtak fel. Általában két csoportban őrizték az állatokat: az egyikben a teheneket, a másikban a tinókat. A teheneket őrző pásztornak csordás volt a neve, a tinókra a tinógulyás ügyelt, de volt olyan időszak, amikor a fejősteheneket egy csordában tartották az utóbbiakkal. Mindkettőjük bére azonos volt, a faluközösség szolgálatában álltak, a gazdák jószágaik számától függően járultak hozzá járandóságukhoz. A pásztorok egyévi fizetsége minden állat után egy véka (12,5 kilogramm) búza és négy krajcár bocskorpénz volt. Ha a pásztor kisegítőt, bojtárt alkalmazott, azt maga fizette.