A lét forrásai

Teljes szövegű keresés

A lét forrásai
A laskói ember számára a falut körülölelő rétség maga a terített asztal. Mindent megtermett számára. Még a szegény emberek is találtak magukak táplálékot, házépítéshez való kelléket, akárcsak szerszámaiknak, halászeszközeiknek anyagot.
Kora tavasztól bőséges és változatos volt a gombatermés. Az erdei szeder (Rubus caesius) csemegének számított. A gyékénynövény korai hajtását édeskés íze miatt a gyerekek fogyasztották, összerágva. A vízből kihalászott tüskés termésű sulyom (Trapa natans) megfőzve jóízű, fogyasztható étel volt. A vadon termő növények közül a szopicskót, azaz a piros árvacsalánt (Lamium purpureum) a szarvasmarhákkal etették. A vadzabot (Avena fatua), valamint a réti perjét (Poa angustifolia) kukoricadara és összevágott szalma közé keverve szórták az állatok elé.
A végeláthatatlan nádasok növényét télen – mikor már beérett – learatták, és a házak tetejének a fedésére, nádfal készítésére, a halászszerek közül a vejsze összeállítására használták. A nádból font nádlészát, nádfalat a megásott sír padmalyának elzárására is alkalmazták. Az értéktelen, szemét nád sem veszett kárba, fűtöttek vele.
Változatosak az ártér erdőségei is. A kevésbé értékes fafajták mellett tölgy- és szilfák nőttek a laskói határban. A XVIII. századtól a helyiek tulajdonjoga megszűnt az erdőségek felett, mert azok Savoyai Jenő birtokának tulajdonába kerültek, és a lakosságnak csak a faizási joga maradt meg. Az emberek a telkük nagyságának arányában juthattak fához. Az erdővágást már az előbbi századtól szigorúan szabályozták, a tűzifaizás többnyire ingyenes volt. Épületfához is hozzájuthattak a falu lakói, de az rendszerint csak puhafa lehetett. A közösség tulajdonában maradt kevés erdőt közös birtoknak tekintették, és tervszerűen hasznosították. Laskón 1848 körül, 118 hold volt a közös erdő, amelyet 66 1/16 szekcióra osztottak. Megbecsültek minden fát, és a megállapított értékalapon árverezték el az erdőbirtokosok között. Idegen nem vehetett részt az árverésén, és így minden helybelinek jutott fa. Minden esztendőben csak hatholdnyi erdőt termeltek ki, így húsz évig tartott egy forduló. A kivágott erdő helyét felszántották, és a következő évben újra beültették csemetével.
A táji adottságok kedveztek a méhészetnek, a rétek bőséges méhlegelőt kínáltak. A legrégibb méhlakások gyékényből készültek. Egy hatvan centiméter hosszú, három-négy centiméter átmérőjű keményfát fél méter hoszszan nyolc részre hasítottak. Az ágakat szétfeszítették, és összesodrott gyékényt kezdtek bújtatni az ágak között. Egyre öblösebb lett. A kas alja felett tíz centiméterrel négy-öt centiméteres röpnyilást hagytak. Ezeket a kasokat fedett méhesben állították fel. A mézet csak úgy lehetett kivenni belőlük, ha előbb kifüstölték a rovarokat. A kímélőbb tartás érdekében a gyékény méhkasra egy deszkából készült kaptárrészt állítottak. Ez volt az igazi mézgyűjtő hely. A méz elvételekor a méhcsaládot a gyékénykasba terelték, így nem kellett elpusztítani. A méz édesítésre szolgált, de kenyérrel is fogyasztották. A méhviaszt az eszéki gyertyaöntőknek adták el. Az első mezőgazdasági összeíráskor, 1895-ben százhetvenöt méhcsaládot találtak Laskón. A drávaszögi magyar települések közül itt volt a legnagyobb a számuk.
A vidék terített asztalát változatossá tették az ártérből kifogott halak. A XIX. századi ármentesítések előtt elsősorban a holtágak, az apró tavak, majd az erek és csatornák halászatát gyakorolták. A XVI. század gazdag vizahalászatának emléke csak a történeti forrásokban maradt fenn. Még a XVIII. században is volt hasznuk a halászatból: a jövedelem kétharmada őket illette, és csak egyharmadát adták az uradalomnak.
Laskón – mint a szomszédos halászfaluban, Kopácson – az elmúlt évszázadokban már nem szervezett kompániák tömörítették a halászokat, a „kishalász” a jellemző, aki egyedül, saját szerszámaival próbált szerencsét. Olyan, maga készítette eszközökkel halászott, amelyek a legalkalmasabbak voltak az ártéri vizekben. A tiltott halfogási módszerek közül gyakorolták a szigonyos halászatot. Ehhez kétféle eszközt alkalmaztak. A pontyozó szigonyt íváskor, sekély vízben használták eredményesen. Három ága volt, köpűs, amelyet csak rá kellett húzni egy nyélre, és hogy le ne törje a hal, erős zsineggel átkötötték a köpűt a nyakán. A harcsázó szigony kétágú volt, és ugyancsak nyélre szerelve használták.
A nyomóhálók közül a halászvas terjedt el, amely a borító halászat legeredményesebb szerszáma volt. Gúla alakban összeállított négy darab nyolcvan centiméteres vaspálcából állt, amelynek végeit kör alakú vaskerethez illesztették. A nyaki részbe, ahol a vaspálcák szárai végződtek, másfél méteres fanyelet illesztettek, amelyen egy vaskarika futkosott. Hozzá és a kör alakú vaskerethez volt kötve egy tarisznyaszerű háló, ennek az alja kiöblösödött. A halász csónakból használta: megkopogtatta a csónak szélét, a zajra a vízből buborék szállt fel, mely elárulta a hal helyét. Ekkor magasra húzta a karikát, a vasat vízbe nyomta, majd elengedte a karikát, és a háló – a tájnyelvben: a léhés – ráborult a halra, a háló öblében foglyul ejtve.
Sekély vízben a borító halászat eszközét, a tapogatót használták még eredményesen. Ez nem más, mint egy feneketlen vesszőkosár, amellyel a vízben gázoló halász le-lenyomogatva igyekezett halat fogni. A vaktában történő tapogatásnak vajmi kevés eredménye volt. Jól kellett ismerni a vizek halállományát, mert csak azokon a helyeken volt érdemes kísérletezni, ahol feltehetőleg halak is akadtak.
Szintén alacsony vízálláskor alkalmazták a borítóhálót, a bútóhálót is. Kellett hozzá négy darab két méter hosszú, ujjnyi vastag kőrisbot, amelynek lefejtették a héját. Mindegyiket rövid szakaszonként úgy hajlították meg, hogy végül félkör alakú legyen. A földre hatvan centiméteres sugarú kört rajzoltak, majd nyolc egyenlő részre osztották. A körvonalon levő metszéspontokon nyolc lyukat fúrtak a talajba, melyekbe úgy állították bele a kőrisbotok végeit, hogy egynek-egynek végeit a két szemben levő lyukba helyezték tavasszal, s őszig benne hagyták. Kiszáradtak, megtartották alakjukat. A körmöket, azaz a kávákat kupolaszerűen egymáshoz erősítették. A vázra hálót kötöttek, alul-felül ín tartotta. A hálót olyan mélyre tervezte a halász, amilyen hosszú volt a karja. A borító tetején nyílást hagytak, hogy kivehessék a megfogott halat. A léhést öblösebbebre hagyják, hogy a nagyobb hal benne rekedjen a zacskószerű részben. Olykor villás végű nyélre szerelték, hogy lépteikkel ne riasszák el a zsákmányt.
A merítő halászat kelléke volt a suhé. Alapja két darab háromméteres, keresztben összekötött és félkörben meghajlított kőrisbot: a köröm, azaz káva. Mindez hozzá volt erősítve egy három-négy méteres fűzfanyélhez. A kávára négyzet alakú hálót kötöttek. Amikor a vízbe engedett háló fölé úszott a hal, akkor kellett felrántani.
A varsák közül az ötkarikásat alkalmazták, ennek egyetlen szárnya volt. Előbb fából, majd drótból készültek a karikák. Méretét az határozta meg, hogy az első karikára hány hálószemet kötöttek. Többnyire ötven–kilencven között váltakozott. A varsa hálója minden kisebbedő karika után négy szemmel szűkebb lett. Legvégét az úgynevezett csúcsmadzag tartotta össze. Halfogó része, a varsa torka az első karikánál kezdődik, és a másodikig ér. A négy-öt centiméter szembőségűvel csukát, sügért, a hat-hét centiméteressel pontyot, süllőt, nagyobb halat fogtak.
A karikás dobóhálót pöndőhálónak vagy szoknyahálónak nevezték. Akkor pöndölöztek, amikor ősszel már fészekre ment a hal. A háló szabályos kör alakú. Csónakból, ritkábban a vízben állva terítették ki. A halász bal kezében tartotta az eszköz karikáját, jobbjában a háló szélein levő ólomgolyókból fogott egyet. A szájába is vett egyet úgy, hogy az ólmos ín negyed része essen a jobb keze és a szája közé. A hálót testének kilendítésével jobbjával vetette vízbe, s amikor hal fölé borult, az nem tudott elúszni.
Laskón a halfogyasztás ma is jelentős, még napjainkban is készítik azokat a halételeket, amelyeknek receptjeit 1942-ben Gönyey Sándor gyűjtötte össze. A legkedveltebb eledel a halpaprikás. A halat darabokra vágják, megsózzák. Pontyot, csukát, compót, sügért főznek össze. Annyi vizet öntenek a halra, amennyi ellepi. Amikor kezd forrni, hagymát vágnak rá és apró paprikát. Hüvelyes paprikát is jó hozzá tenni. A forrástól kezdve háromnegyed óra alatt kész az étel.
A mundéros csuka úgy készül, hogy a csukahalat héjastól ráhúzzák egy nyers fűzfavesszőre, és parázs mellett lassan megsütik. Mikor megsült, hátáról felvágják a nyakán a fej alatt, eltávolítják a belsőséget, és apróra vágott hagymával, megpaprikázva kitöltik, besózzák. Összeborítják, s úgy pácolják, míg a hagyma megereszkedik. A nyárson sült süllőt ugyanígy készítik.
A gazdagon füvet termő rétek lehetővé tették tavasztól késő őszig a szilaj állattartást. Megkülönböztetett szerep jutott a lótartásnak. A lovat elsősorban igavonó állatként tartották, a föld megmunkálásában vették nagy hasznát, de fuvarozásra is használták. Egy XVII. századi forrás a faluban még csak huszonhat lóról tesz említést. A magyar korona országainak 1895. évi összeírásában Laskón már 786 lovat vettek nyilvántartásba. A XIX. század végén mindenki saját maga hajtotta ki lovait a közös legelőre. Az állatok szabad mozgásának meggátlására béklyót alkalmaztak: két lovat kapcsoltak össze egy keresztnyűggel. Két szélső lábukat, egyiknek bal, másiknak jobb lábát kötötték össze. A lovak betörése, munkára fogása gazdájuk vagyoni helyzetétől függött. A szegényebbek már a kétéveset, a gazdagabbak a hároméveset kezdték igázni. Az első világháború után teljesen áttértek az istállós tartásra. Napjainkban a faluban már csak egy-két állat látható, mutatóban.
A XIX. században a legelők hasznosításának sztárja a falu körül legelésző szilaj marhagulya. Legkedveltebb a fehér magyar fajta volt. Az 1890-es években terjedt el a pirostarka és a Svájcból behozottak közül a berni, valamint a szimentáli. Az állatokat reggel kihajtották a legelőre, este terelték haza. A borjúkat nyolc–tizenkét hetes korukban választották el. Ha felnevelésre szánták, istállóban tartották. Amennyiben a bikaborjút nem akarták felnevelni, eladták.
A teheneket reggel és este fejték. A tejből vajat és túrót készítettek. Fejés után a tejet megszűrték, fazekakba vagy köcsögökbe téve aludni hagyták. Az aludttej fölét kanállal leszedték, és néhány napig gyűjtötték. Ha elég gyűlt össze, vajköpülőbe öntötték, és addig köpülték, amíg a vaj össze nem állt. A visszamaradt irót a disznóknak adták vagy a tehénnel megitatták. A lefölözött aludttejet rövid ideig tűzön megapasztották, és túrós zacskóba öntve felakasztották, hogy kicsorogjon belőle a savó, amelyet a disznónak vagy a marhának adtak. A túrót leggyakrabban tejföllel keverve, kenyérre kenve fogyasztották el vagy túrós tésztát, rétest ízesítettek vele. A XVII. század végén 54 szarvasmarhát írtak össze, 1895-ben ennek a többszörösét: 378-at. Napjainkra a számuk visszaesett a háromszáz évvel ezelőttire.
A sertések száma mindenkor jelentős volt: az 1700-as esztendők végén 248-at, 1895-ben 889-et neveltek. Az állatállományban az egyedüli ágazat, amely mindmáig megőrizte vezető szerepét. Egészen a két világháború közötti időszakig falkában hajtotta ki a falu sertésállományát a legelőre az egy esztendőre szegődött kanász. Ősszel az uradalom erdejében makkoltatni terelték a sertéseket. Egy kibérelt tölgyerdő részében november végéig tartották a sertéseket, amelyek súlyban szépen gyarapodtak a fáról lehullott makkon. A fogyasztásra szánt hízónak kezdetben krumpli-, illetve darás moslékot, később árpadarát, a végén kukoricát, illetve kukoricadarát adtak.
Az 1766-ban az úrbéri munkálatokat végző tisztviselők előtt Bellye várában Mihó Tamás, Laskó bírája azt nyilatkozta, hogy „területük elég bőséges, mezeik vagy szántóik termékenyek.” Akkoriban a szántóföldeket még nem osztották telkekre. Némelyek 18, mások 15 vagy nyolc, hét, hat, esetleg három hold földet birtokoltak. A lakosoknak hozzávetőlegesen kétezer hold művelhető területük volt. A rétes, nádas helyek háromszáz holdon terültek el. Amikor már kialakultak az úrbéri viszonyok, Laskón a telekátlag 0,77, csak Bellyén volt valamivel jobb a helyzet az egész Drávaszögben. A mezőgazdasági terület a XIX. század végére megközelítette a kilencezerötszáz holdat.
A laskóiak úgy emlékeztek, hogy a jobbágyfelszabadítást követően mindenki aszerint kapta a földet, ahány napot dolgozott évente az uraságnak. Fertályok szerint jutottak hozzá, ez volt a jog. Egy fertály után tizenkét hold szántóföld járt. Ebben a területben benne volt a rét is.
A faluban a nyomásos gazdálkodás emlékei nem maradtak fenn. A vetési forgórendszerek a következők voltak: a búza learatása után megtrágyázták a földet, és elvégezték a szántást. Ebbe a földbe tavasszal kukoricát vetettek. A kukoricatarlós talajba zabosbükköny került, ősszel annak helyébe őszi búza. Az őszi árpa a búzatarlóba került trágyázás nélkül. Az utóbbi vetési ideje október eleje, az őszi búzáé október vége. Amikor a zabosbükköny lekerült, helyét augusztus végén azonnal megszántották, ezt ugarolásnak nevezték. Másodszori megszántása augusztus végén vagy szeptember elején történt. A művelet neve keverőszántás. A harmadik művelet, a vetés alá való szántás szeptember legvégén vagy október elején volt esedékes. Kézzel vetettek, és boronával takarták le a magot.
A földművelés eszköztárában a gyökeres fordulat az 1850-es évek után történt, amikor a faszerkezetű eke helyett a vasból készült terjedt el. Ugyanebben az időben történt a sarlós aratás felváltása a kaszással. A gabonát rendre vágták, a kaszás után haladó marokszedő asszony kévékbe rakta. Megkötésük és keresztbe rakásuk férfimunka volt. A kéve kötelét sásból vagy gyékényből sodorták. A kereszteket tízesével rakták. Legalulra egy kéve került, ezekre kettő-kettő került egymással fejjel szemben, négy sorban. Tetejükre került a tizedik kéve, ennek papkéve volt a neve.
A megszáradt gabonát kévékben szérűskertbe hordták, és kazlakba rakták. Lóval nyomtattak. Ez előtt ágyaltak: tíz-tizenöt keresztet raktak le egyszerre úgy, hogy a szérű közepére lefektettek egy kévét, s e körül ferdén és körben felállították a többit, amíg megtelt a szérű. A lovak párosával jártak körben. Az első kötőfék szárához hosszú kötelet kötöttek, amelyet az irányító a kezében tartott. A második lovat az első nyakához kötötték. A következő pár lovat ugyanígy fogták be. Kettő, négy, hat lóval folyt a nyomtatás. Az irányító nem középütt állt, hanem közel az ágyás széléhez. A lovak körülötte járkáltak. A vezető egyre távolabb ment, úgyhogy nem maradt nyomtatatlan hely. Ha a lovak jól „elrúgták” a búzát, meg kellett forgatni a kévéket.
A forgatást addig ismételgették, amíg az összes szem ki nem pergett a kalászokból. A szalmát kazlakba rakták. A földön maradt polyvás gabonaszemeket lapáttal megforgatták, és újból kirúgatták, hogy ne maradjon benne ép kalász. Amikor ezzel is készek voltak, a szemeket összekaparták a szérű közepére, és falapáttal széllel szembe szórták, a tiszta szemek közé esett szemetet söprűvel kétfelé söpörték. Kétszer kellett szórni. Ha éppen nem volt szél, másnapra halasztották a műveletet. A megtisztított gabonát zsákokban szállították haza, és vesszőből font, sárral kitapasztott, náddal fedett hombárokban tárolták.
A laskóiak körében a hagyományos gabonatermesztés mellett az 1960-as évektől terjedt el a primőrökkel való foglalkozás, amely hamarosan a másik legjelentősebb ágazattá vált. Eszék piacai, a nagy kereslet arra ösztönözték az embereket, hogy a réti földjeiken zöldségféléket termesszenek, és a házak körüli nagy kertekben, fóliasátrakban ilyen „hajtatott” növényeket neveljenek.

Az Alra, vagyis a rétre vezető lejáró

Régi gazdasági épületek

Ötkarikás varsa az 1980-as évekből

Szénáspajta

Élesztőszárító kosár

Vajköpülő

Téglából épült cseréptetős ól: a fele disznóól, a fele tyúkól, 1941-ben

Az első cséplőgép a vidéken

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT