Isten követői

Teljes szövegű keresés

Isten követői
Laskó kedvező fekvése folytán mindig a vidék gazdasági, kulturális és egyházi központja volt, ahogyan a történetét feldolgozó korábbi fejezetekből is kiderül. A XVI. századig a római katolikus vallást követték a falu lakói. Ekkor gyökeres változás történt – a népesség felekezetet váltott, a reformáció hívévé szegődött. Bár számbeli fölénybe kerültek a Sztárai Mihály által hirdetett új evangéliumi tanok követői, a katolikusság sem maradt hívek nélkül a településen. Az őslakosság mellé betelepülőknek köszönhetően az elmúlt XX. században újból számbeli fölénybe kerültek.
A települést a XIII. század derekán, egy 1264-ből származó oklevélben említik: a „Terra ecclesie Saxardiensis Logcho” a szekszárdi apátság birtoka lehetett, ahol templom is állhatott. A község fekvésénél fogva az sem kizárt, hogy Szent István király idejében tíz környékbeli falu éppen a település központi dombján – itt, mint már említettük, korábban római erősség állt – emelte fel Isten házát. Papja jelentős pápai tizedet fizetett 1332-ben: évi értéke 72 báni dénár. Lelkészét is megnevezik hamarosan egy másik oklevélben: János szolgálta a katolikus közösséget. A templom mellett virágzó kolostora és abban működő iskolája lehetett.
Ismert, hogy a XV. század elején nagy építkezések folytak a laskói templomdörömbön. Fényűző gótikus templomot emeltek, amelynek viharos történelmünk századai után csak néhány köve maradt meg. Az egyik közülük az a sanctuariumot záró kő, amelyre évszámot véstek: 1475. A magyar nyelvterületen ez a korai arab számjegyekkel felírt második legrégebbi ilyen emlék. Laskó ferences kolostora és kőtemploma a környék Mária-tiszteletének központja lett. Olyan búcsújáró hellyé vált, amelyet távoli vidékekről is felkerestek. A Bácska, a Duna és Dráva köze, a Dráván túli szlavóniai települések katolikusai zarándokoltak ide.
A katolikus hitéletnek ez a virágzása 1544-ig, Sztárai Mihály megérkezéséig tartott, aki itt kezdte a reformáció tanainak hirdetését, majd laskói püspökként százhúsz egyházat reformált. A mezőváros mint gazdasági, vallási központ nagy látogatottságával szinte kínálta a lehetőséget, hogy az új vallás papja itt hódítson meg új követőket. A víz melletti település lakossága gyorsan elhagyta régi hitét, és csatlakozott a reformációhoz. Templomukból is kiszorultak azon kevesek, akik kitartottak régi vallásuk mellett, ám a katolikus hitnek mégis akadt kevés követője, akik ápolták és élesztgették a régi Mária-tiszteletet.
1686-ban, amikor a szövetséges hadak a töröktől visszavették Siklós várát, és csaknem egész Szlavónia felszabadult, Gyuro Grcsity eszéki jezsuita szerzetes deszkából ácsolt parányi kápolnát, mellé pedig haranglábat állított. Elöljárója, Horvát András szobrot faragtatott. A forrásokból nem derül ki, hogy esetleg egy korábbi pótlására készült. Csak az valószínűsíthető, hogy a régi Mária-kultusz megsemmisült tárgyát készíttette el, amelyet nagy ünnepséggel vittek Laskóra. Csodás imameghallgatások történtek előtte, ami nagy tömegeket vonzott.
A Rákóczi-szabadságharc eseményei azonban nem kedveztek a barokk korban kibontakozó laskói zarándoklatoknak, emiatt a szobrot csónakon Jurina Márk páter rendfőnök vitte át Almásra 1704. november 20-án, azaz a Boldogságos Szűz Mária bemutatása ünnepét megelőző napon. A Szűzanya szobrát, amelyet Mater Refugiiként, azaz Hozzámenekülők Anyjaként tiszteltek, az 1710-ben az újonnan felépült templom oltárára állították.
Csodatévő híre évről évre növekedett: az első csodás gyógyulást 1726-ban jegyezték le. Egy Antal nevű hétéves gyermek kiesett a kocsiból, kezét összezúzta, és nagy fájdalmai voltak. Amikor édesanyja a Szűzanya közbenjárását kérte, a gyermek meggyógyult, és soha többé nem fájt a karja. 1846-ban, nagycsütörtök napján a Duna menti településen tűz pusztított, és a lángokban a templom a szoborral együtt elporladt.
Az almásiak a pótolhatatlan kárt azzal igyekeztek enyhíteni, hogy 1847-ben Apatinból a csodatévő szoborhoz hasonlót szereztek be. Átmenetileg a forrás melletti, hársfák alatt álló kis kápolnában, az úgynevezett „hársas kápolnában” állították fel. Bár a szobrot az újonnan épülő templomba szánták, a kápolnában maradt, és „Boldogasszony a hársaknál” néven vált ismertté. Josip Juraj Strossmayer püspök 1865-ben a Szűzanya új szobrát ajándékozta Almás újonnan elkészült templomának, amelyet hasonló attribútumokkal faragtak, mint a hajdani laskói szobrot. Ez utóbbi az 1991-ben kirobbant háborúban pusztult el.
Hat vérzivataros esztendő után, 1997 augusztusában, Nagyboldogasszony ünnepén jelent meg újból mintegy nyolcszáz helybeli és vidékről érkezett zarándok, hogy a templomromok között celebrált szentmisén nyerjenek búcsút. Kezükben az elégett Mária-szobor fényképét vitték. Kevés példa akad arra, hogy egy magyar közösség kultusza horvát nyelvű közösségben éljen tovább. Almáson ez történt. A barokk kor óta virágzó búcsújárás szokása napjainkig elevenen él.
A reformáció után több mint két évszázadon át maroknyi emberből állt a laskói katolikusok egyházközsége. A hívők száma csak a XIX. századtól növekszik, amikor a környező pusztákra a Duna túloldaláról, a Bácska nyugati részéből, Bácskertes faluból magyar anyanyelvű katolikusok települtek le itt, akik előbb-utóbb – a tehetősségükkel arányban – házakat vettek a faluban. Egyre inkább érlelődött közöttük az igény, hogy a családi házak tisztaszobái után Istennek szentelt imaházban találkozzanak. Erre csak 1944-ben került sor, amikor a közösség épületet vásárolt. Azóta ez az otthona a laskói, háromszáz fő körüli katolikus közösségnek.
Kivételes szerencse, hogy pontosan ismerjük a Drávaszög reformálásának kezdetét és elindítójának nevét. Mérföldkő az 1544-es esztendő, amikor Sztárai Mihály – nyilván az itáliai Padovából – Laskóra érkezett. Hatásos eszközökkel nyerte meg a falvak és mezővárosok népét. Mindenekelőtt anyanyelvükön szólt hozzájuk, és a laskói templomdörömbön hegedűjátékával és szép éneklésével szólaltatta meg a maga magyarította zsoltárokat, amelyekből erőt meríthettek a Drávaszög elcsüggedt lakói. Közülük a parasztpolgár réteg – akárcsak az ország más részeiben – vált aztán a református egyház megalapításában a legfőbb, nélkülözhetetlen támaszává.
A laskóiak ekkor már a török uralma alatt éltek, de kettős szorításban, akár a satuban: a lakosságot az egyik oldalról a török gyötörte, a másikról a magyar. „A katonailag győztes törökök a saját területük fölötti hatalmi harcban vereséget szenvedtek, fegyverrel szerzett birtokosi jogaik egy részét átengedték a levert rájának és a legyőzött ellenfélnek.” Ezért mindkét oldalról szenvedést hozott a következő másfél évszázad, de a félholdtól kapott fájdalmasabb volt: „Nemcsak azért, mert magasabb adókat követeltek, hanem – s ez fontosabb – attól a veszélytől, hogy alattvalóikra szokásaikkal, hagyományaikkal, vallásukkal összeegyezhetetlen idegen rendszert kényszerítenek.”
A nehéz történelmi helyzet ellenére a reformáció magja alig néhány esztendő alatt fává terebélyesedett. A sok kedvezőtlen körülmény mellett ezt szolgálta, hogy a mezővárosok népe nagy diplomáciai érzékről téve tanúságot a török és a magyar portyázó csapatok között is fenn tudta tartani hasznot termelő gazdaságát: szőlészete, a dunai és drávai halászata megalapozta viszonylagos jólétét. Kialakult erős parasztpolgársága, mely a kor viszonyaihoz mérve magas életszínvonalon élt. Ezért volt pénze iskolák fenntartására, neves mesterek alkalmazására. Ez a réteg felismerte: a kisebbségi létben, a kétoldali fenyegetettségben a túlélést jelenti, ha gyermekeik megismerkednek a tudományokkal, és szellemi fölényre tesznek szert. A viszonylagos jómódból tellett a meggyökeresedő protestantizmus és intézményrendszere fenntartására is.
Mihelyt a reformáció megvetette a lábát Laskón, a templom is az evangéliumi vallást követők kezére került. Lampe egyháztörténeti műve tesz arról említést, hogy a „laskóiak az áldozárokat s szerzeteseket szélnek eresztve parochiájokat Sztárainak adták által”.
A reformátusok által elhódított kőtemplom új híveit a török elűzéséig szolgálta. A közel másfél évszázados oszmán uralom az 1687. augusztus 12-én vívott Harsány-hegyi csatával véget ért. Az elvonuló ellenséges csapatok vagy éppen üldözőik a falvak tucatjait égették fel. Az ősi laskói templom is a tűzvész martaléka lett a város nagy részével együtt. „A töröknek Magyarországból lett kiüzettetésekor a’ helység elpusztíttatott, a’ templom a’ toronnyal együtt megégett és pusztán állott.” A felkoncolás elől menekülő lakosság a rét rengetegében keresett oltalmat.
Ahogy elvonult a veszély, az emberek kezdtek visszaszállingózni, és felgyújtott otthonaikat igyekeztek mielőbb lakhatóvá tenni. Megszabadultak ugyan a török igától, maradt erejük az újrakezdéshez is, de a mezővárosi rangot már nem nyerték vissza. A nép azonban megmaradt hitében. 1700-ban „a’ mint a’ mestergerendára fel vólt vágva, magok a’ darócziak és kopátsiak segítségekkel a templomnak tetőt csináltak, náddal béfedték” – írta Végh József prédikátor, aki 1817-ben már a 42. esztendeje szolgálta laskói gyülekezetét.
Az 1733. évi parókia- és egyházösszeírás ekképp tudósított: „Eugén herceg birtokában lévő falu temploma csupa égetett téglából készült és réges-régen építették. Hatalmas méretű, a magasságát és hosszát tekintve, hasonlóan magas, téglából épült tornya van, amelynek a kupolája hasonlóképpen téglából van rakva. A templom kívülről támasztékkal van megerősítve, egyébként rátekintésre jó állapotban van. A templomot e helység helvét lakói bírják, akiknek költségéből és járandóságaiból fenyőgerendákkal van bedeszkázva és náddal fedve…” A templom fedele azonban 1764-ben már összeomlással fenyegetett, ezért laskói küldöttség utazott a pécsi püspökséghez, hogy engedélyt kérjen a javításhoz. A jóváhagyást azzal a kikötéssel kapták meg, hogy a tetőt csak a régihez hasonló formárban szabad újból megépíteni.
A pusztuló falak még 1775-ben, Végh tiszteletes Laskóra érkezésekor is kijavítatlanul álltak. Az újra benépesült egyháznak 1783-ban és 1784-ben volt csak anyagi ereje arra, hogy az Isten házán jelentős renoválást végezzen. Ekkor a falakat helyreállították, „a toronynak nagy csonkasága kipótoltatott”, a templomhajót meghosszabbították, a nádtetőt fazsindelyre cserélték.
Az építkezés során vált nyilvánvalóvá, hogy a templom középkori eredetű. „Az alapkövek mutatják, hogy a mainál hosszabb lehetett.” A bővítés idején került elő a már említett római kőemlék, akkor rakatta Végh tiszteletes a templom északi falába. Mihó István öregbíróságában, 1785-ben készült még egy kőkar. Az apszis felőli részt 1807-ben szélesítették. Két évvel később a templom köré kőkerítést emeltek, amelyet 1911-ben újítottak fel és láttak el díszes kovácsolt vasráccsal. A keleti oldalon álló másikat 1812-ben alakították ki. Az akkori mérések szerint a templom-belső hossza tizennégy és fél öl (27 méter), szélessége öt öl (kilenc méter), a torony magassága tizenhét és négyhatod öl (32,7 méter). Laskó református istentiszteleti helyét 1942-ben 680 ülőhelyesként tartották számon.
Az 1817. évi püspöki látogatás után a fazsindelyt cseréppel váltották fel, 1842-ben pedig, Ách László lelkész idejében a torony „goth ízlésű nehéz fedele bádogfedéllel cseréltetett fel”. Új óra került a toronyba, villámhárítóval látták el.
A félezer éve álló laskói templomtorony legöregebb harangját – amelyről tudunk – 1718-ban öntötték. Nemcsak régisége, hanem a református egyházművészettől idegen díszítése is figyelemre méltó. Ezt a harangot, 1817-ben már a „harmadikként” tartották számon. A csengettyűn, azaz a harangnyelven ez a felirat állt: „GLORIA IN EXCELSIS DEO 1718.” Díszítéséről pontos leírás maradt fenn: „Külső formába vagyon rajta egy feszület, melyen a’ Jézus látszik. A’ kereszt vagy feszület alatt két síró formájú Asszonyok befedett fejekkel látszanak. Közel egymázsás.” Nem ismert, hogy a katolikus ikonográfia szabályai és szelleme szerint díszített harang milyen módon került a reformátusok laskói templomába.
A középső harang felirata a következővolt: „JOHAN BRUTMER GOSS MICHIN OFEN 1773.” Oldalába magyar nyelven metszették: „A LASKÓI REFOR SZENTEKKLÉSIA HARANGJA.” Súlya mintegy három– három és fél mázsa.
A harangkondítás legnagyobb eszköze nyolc mázsát és tizenöt fontot nyomott. Felső felirata: „ANDREÁS SORGER HAT MICH GEGOSSEN IN GRATZ 1810”. Az alsó szélén körbefutó szöveg: „A LASKÓI REFORMATA SZENT EKKLÉSIA KÉSZITETTE 1810K ESZTENDŐBEN”.
A nagyharangot két évtizedel később 2216 forintos költségen öntették. Más felirat került rá: „ÖNTÖTTE HORNANG JÓZSEF 1837-BEN.” A középső, szép szavú harang hangját 109 évig lehetett hallani, ezutána át kellett öntetni. Új felirata lett: „ÖNTÖTTE RUPRECHT JÁNOS PÉCSEN 1882BEN.” Ács Zsigmond lelkész 1885-ben azt jelentette, hogy a „kis harang fülbosszantó hangjával öntetett 1863 évben”, felirat nélkül.
Az első világháború alatt elvitt nagyharang helyett Ács János presbiter háromezer pengős adományán újat vásároltak, amelyet 1923-ban szenteltek fel. Az ünnepségen megjelent a falu apraja-nagyja, és a kései utódoknak fotográfia maradt emlékül a nevezetes eseményről. Az új, legtöbbször megszólaló nagyharangba igét vésettek: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt segítségül, amíg közel van.”
A templom orgonája 1890-ből való, és „látszik rajta Angszter műértő keze”. A XX. század végi délszláv háború idején, 1993. január 12-én este felgyújtották, teljesen elégett.
Az úrasztalához tartozó tárgyakból a legelső eddig ismert 1817. évi leltár csak néhányat sorol fel. Két ónkannát, egy nagy régi kancsót, három poharat – ebből kettő rézből készített, arannyal futtatott, míg egy ónból való –, egy óntálat, két tányért, valamint három fehér abroszt, selyem keszkenőket – négy vöröset, három kéket, egy tarkát és egy fehér gyolcsot említ. Az asztalt egy „zöld tafota, körül fekete rojttal” terítő borította be.
Hét évtizeddel később egy pontosabb, részletezőbb és a kegytárgyakon szereplő feliratokat híven közlő leltár készült. Az úrasztalához tartoznak: három cinkanna, egy még nagyobb cinkancsó, két kehely arannyal futtatva, egy óntál, két nagyobb tányér ónból s egy kisebb tányér betegek számára. Van még egy kettétört ónkehely. Az ónedényeken 1711 évszám látható, a piciny óntányérkán pedig 1717. Négy fehér abrosz, egy feketével szegélyezett zöld tafotatakaró, régi és egy ugyan olyan újabb; egy kék-fehér kendő, egy piros és fekete szélű, közepén sárga kendő, s 2 kisebb tarka törülő kendő. Van egy keresztelő cinmedence s cinkanna. A régibb tafota takarón 1789 V. J. Pr. felirat olvasható. Az újon 1861 évszám van, ezen a felirat: „A LASKÓI EGYHÁZ TERÍTŐJE.”
A napjainkban látható templomi bútorok és fából készült berendezési tárgyak többsége Asztalos Botos János kézügyességét dicséri. Neve az egyházi iratokban 1803-ban tűnik fel először, ettől kezdve tíz éven át dolgozott a templomnak. Díszesen faragott bejárati ajtót készített, a fakar elejét és tartóoszlopait 1810-ben gazdag díszítéssel alkotta meg. Kacskaringós levelek, virágok, mint amilyeneket a falusi megrendelőinek a bútoraira festett. Olyan teremtő képzeletű, olyan „templomépítő” mester volt, akinek szemét, ízlését a természet szoktatta a széphez. A fakar alatti kazetták helyét ugyancsak meghagyta, de ezek a keretek végül üresen maradtak. A laskóiak elégedettek voltak munkájával, ám lassúságára, késlekedésére többször tettek megjegyzést.
Ách László lelkész nevéhez fűződik a ma is meglevő úrasztal beszerzése, a régit ugyanis nem találta elég díszesnek, ezért 1822-ben közadakozásból értékes márványból valót vásárolt. Az eklézsiának a régi időkből semmi irata sem maradt fenn. A kezdet évtizedeiből származó dokumentumanyag 1593-ban „a’ tatár tüze által elemésztetett”. A később keletkezettek szintén tűzvészben vesztek el: 1817. augusztus 18-án „Tolnai Mihály házát ütötte meg a mennykő; s vele együtt 5 szomszéd ház, köztük a paplak is elhamvadt. A templomot is csak a nagy eperfa… óvta meg a tűztől.”
A laskói református gyülekezet mindig a legnagyobb lélekszámú volt a Drávaszögben. 1848-ban, a szabadságharc évében ezerkétszáz hívő tartozott az eklézsiához, a XX. század végi délszláv háború idején, például 1996-ban, már csak 379. A közösség úgy apad, fogy, akár a környező rét vize. Úgy tűnik, éhe van a megmaradás ösztönének.
A Krisztusban hívő nazarénus mozgalom a Drávaszögbe még a XIX. század derekán, a Bácska irányából érkezett. Az ottani protestáns parasztgyülekezetek, elsősorban Pacsér és Ómoravica (Bácskossuthfalva) lakosságának körében meghonosodott tanok hirdetői terjesztették el nézeteiket a Duna és a Dráva szögletében. Legelőször 1859-ben, a Duna közeli Vörösmarton jelentek meg, majd esztendőről esztendőre dél felé haladva, az 1870-es évekre eljutottak az egész vidékre.
A felekezetet egyébként Svájcban alapította S. H. Fröhlich (1803–1857) református lelkész. Tanai a magyar nyelvterületen is gyorsan elterjedtek, vándor iparoslegények hozták magukkal. A nazarénizmus első kiemelkedő magyarországi alakja Hencsel Lajos (1818–1844) volt. A mozgalom az 1848–1849-es szabadságharc leverését követő évtizedekben virágzott. Gyülekezeteik tagjait igazhitűeknek vagy hívőknek is nevezték. A protestáns kisegyházakhoz tartozó, a tiszta evangéliumi élet gyakorlatát hirdető vallásfelekezet a nevét a Biblia újtestamentumi kánoni iratából, az Apostolok cselekedeteiből (24, 5) választotta, amely a kereszténység elterjedéséről tudósít. A zsidók a Pál apostolt követőket hívták názáretieknek vagy nazarénusoknak.
Természetesen a drávaszögi reformáció fellegvárában, Laskón is megjelentek. Ács Zsigmond lelkész, korának neves műfordítója írta: „A laskói nép hitéletét erősen megrázta az ide is bekapott nazarenizmus. Most ugyan már terjedése kezd szűnni… Az együgyűk előtt némi szentség illatában állnak. Különben a nazarénusok önző faj, a szeretetet csak magok fajára szorítják. Nekik nem kell sem egyház, sem haza, sem tudomány, sem művészet. Minden kezdeményöket maguk szeretnék elélvezni. Gyermekeiket járatják iskolába: de neheztelnek, hogy olvasás, írás, számoláson kívül más valami taníttatik. Az első keresztények ezen torzképeit a ki közelről látja, kezdi megérteni azt az utálatot, mellyel a mívelt görögök és rómaiak az ős keresztények iránt viseltettek.”
A nazarénusok – az evangéliumok tanítása alapján – a felnőttkeresztséget, a lemerítést gyakorolják. A tízparancsolat rendelkezései közül a Ne ölj!-re hivatkozva megtagadták a fegyverhasználatot, az eskütételt, mivel körükben az adott szó megtartása kötelező érvényű. A gyülekezetek összetartozása, társaik segítése, a mindenkire azonos módon vonatkozó morális szabályok vonzóvá tették közösségeiket. Napjainkban már csak néhányan éltetik, de a drávaszögi népéletre gyakorolt hatásuk máig tetten érhető. Az egykéző környezetben szálláscsinálói voltak a többgyermekes családok gyarapodásának.

Isten hajléka a templomdörömbön, az 1970-es években

Akár egy karját kitáró óriás

A katolikus imaház

A lelkészlak

A református templom – katonamunka, 1994

Harangszentelés 1927-ben

Úrasztali cinedény 1742-ből

Úrasztali kehely a XIX. századból

Templombelső

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT