Sovány határ, áldott szőlőhegy | Száz Magyar Falu

Sovány határ, áldott szőlőhegy

A Káli-medence és Köveskál hátrányos természetföldrajzi adottságai, a rendkívül köves és gyenge minőségű talaj a hagyományos paraszti gazdálkodást önellátásra kényszerítette. Mindennapos látványnak számított a földből kiszántott és halmokba rakott kőgúla. A kedvezőtlen körülmények meghatározták a termesztett növények fajtáit, és a művelésmódban is éreztették a hatásukat. A gazdálkodás szerkezetében – ahogy erre már többször utaltunk – századokon át a szőlőművelés játszott meghatározó szerepet, ennek rendeltetett alá az állattartás és a szántóföldi földművelés is. A talajadottságok által megszabott talajmegmunkálás lehetőségei, illetve a szőlő talajerő-utánpótlásának biztosítása a szarvasmarhatartást preferálta. Ezzel összefüggésben – az almozás miatt – a rozs különösen fontos növénynek számított a gabonafélék között. 1858-ban például Pálffy József gazdaságában a rozs termésmennyisége másfélszerese volt a búzáénak, kétszerese az árpáénak és négyszerese a zabénak. 1711-től az állatállományt döntően a szarvasmarha-állomány jelentette. Ezen belül az összeírások szerint az igás ökrök többsége a jellemző. A juhállomány nem volt számottevő. A XX. században Pálffyék, Fábiánék tartottak belőlük kétszáz-kétszáz darabot, valamint a juhászcsaládból származó Mészáros István. A növénytermesztésben másfél évszázadon keresztül az őszi vetés állt az első helyen, amit a tavaszi vetés és a hüvelyesek követtek. Kenyérgabonaként búzát, rozsot írtak össze, de kisebb mennyiségben az árpa és a zab is megtermett, továbbá a kétszeres, azaz a rozzsal elegyített búza. Nem mondható jelentősnek a kásának és takarmánynak egyaránt használt tönköly és köles termesztése. Ezek nem is szerepeltek minden gazdaságban.

Búzatermesztésre a jobb minőségű földek voltak alkalmasak, amelyeket e célból trágyáztak is. A XIX. század közepéig gyakorolták az ugarolást. A XVIII. század végén a kukorica is megjelent a birtokosok felénél, majd a XIX. században egyre szélesebb körben elterjedt, de nem vált uralkodóvá a gabonafélék mellett. Ez nyilván összefügg a sertésállomány gyarapodásával és a fajtaváltással (a bakonyi sertés kiszorulásával). Korábban ugyanis a disznókondát erdei makkoltatáson tartották.

A föld nagysága és termésmennyisége nagyon változó volt. Egy egész évszázadon keresztül a tíz pozsonyi mérő alatti termésmennyiség (egy pozsonyi mérő 62,5 liter) birtokosai kétszeresét tették ki az e fölöttit birtokosoknak.

Az állattartás fontossága, a takarmányozás különösen értékessé tette a legelőket, réteket. Bőségesen azonban ez sem állt rendelkezésre. Ahogy szó volt erről, más falvaktól fizetség ellenében kényszerült a falu legelőt bérelni. A réteknek egy részét a közös legelők jelentették, ahol a falu pásztorai a közös csordát őrizték. Másik részét a magántulajdonú rétek alkották, ahonnan a szénát nyerték.

Az bízvást állítható, hogy a XIX. század végének és a XX. századnak a birtokviszonyaitól a korábbi vajmi kevéssé különbözhetett, vagyis a kisbirtok volt az uralkodó. Ráadásul ezek a földek meglehetősen szétszórtan, a határ több részében találhatók, ami művelésüket megnehezítette. A XIX. század elején egy közepes birtokkal rendelkező kisnemesi gazdaság szántói hét darabban, rétjei négy darabban, kertje pedig két darabban feküdtek. Még 1917–1926 között is az egyik legjobb helyzetű gazdának 37 hold szántója 26 részre tagolódva helyezkedett el a határban. Benne főként rozsot, árpát termesztett, de búzát, zabot s egy kevés kukoricát, krumplit is. Ugyanakkor a takarmánynövények (repce, ricinus, csalamádé) a gabonafélékkel közel azonos arányt képviseltek. Ezeknek szalmája szénával keverve fontos táplálékát jelentette a szarvasmarha-állománynak. Utóbbiak állománya mindig nagyobb volt az eltarthatóságot biztosító feltételeknél. 1895– 1942 között 298 és 519 darab körül mozgott a számuk.

A külterjes, ridegnek nevezett állattartás a XVIII. századtól a XX. századig megőrizte pozícióját. A naponta kijárók mellett a XVIII. században a rideg pásztorokat külön említették, a nekik járó bérrel együtt. 1816-ban fél mérce gabonát, egy kenyeret, egy vagy két fazék ételt kaptak. Bérük nem volt kisebb a naponta kijárókénál. A szóbeli közlések és az írásos adatok egyaránt tanúsítják, hogy a legfontosabb háziállatnak az ökör számított, mind igaerőként, mind pedig az értékesítését tekintve. Saját szaporulatból, a helyi vagy a környékbeli (Tapolca, Gyulakeszi, Balatonfüred, Karád, Tab, Lengyeltóti, Köröshegy, Lad) vásárokon megvett tinókból nevelték, tanították be őket. Mindig párban tartották, és szükség esetén patkoltatták is az állatokat. A köves talaj megmunkálásában, az egyenetlen utakon a teherhordásban, a gabona betakarításában, a fa fuvarozásában biztonságos igaerőt jelentettek.

A kedvezőtlen adottságok következménye, hogy az agrotechnikai újítások megkésve és lassan hódítottak tért a településen. Korszerűbb eszközök alkalmazására csak a két világháború közötti időben került sor. A legfontosabb talajművelő eszköz, az eke még a XIX. század végén is félvas típusú, azaz fagerendelyes, amit nemegyszer a helyi kováccsal készíttettek el. Erről Somody István vagy Pálffy József 1797 és 1860 közötti gazdasági feljegyzései több adatot is tartalmaznak. Ezeket az eketípusokat nevezték (vaspapucsos) faekének. Gyári változataik közül a Vidacs-ekéket használták. Az 1910-es, 1920-as évektől a német Sack-ekék, majd a mosonmagyaróvári Kühne-ekék terjedtek el. Először a tehetős gazdáknál, kisnemesi utódoknál, majd egyre szélesebb körben. Az 1920-as években három mázsa búza áráért jutottak hozzá egy ilyen ekéhez. Előnye, hogy mélyebb, egyenletesebb és biztonságosabb szántást végezhettek vele, s ez a termelékenységet tekintve nem lehetett közömbös.

Általánosan kétszer (tarlószántás, mélyszántás), lehetőség szerint viszont háromszor (tarlóhántás, keverőszántás, mélyszántás) szántottak. Ezt követte azután – még a XX. században is – a férfiak végezte kézi vetés. A vetőgép csak az első világháború körüli esztendőkben jelent meg a nagyobb birtokosoknál. Vetés után a hagyományos munkatechnikák esetében a fogasolás, azaz a föld felületének kiegyenlítése következett. Erre a célra használták a fafogast, ami a bognár által összeállított fakeretbe erősített, kovács készítette, tizenöt-húsz centiméter hosszú vasfogakból állt. Ezt szorította háttérbe az 1920-es évektől megjelenő, a tapolcai vaskereskedésben beszerezhető vasfogas, amelynek az egy- és kétleveles változatai terjedtek el. Talajegyengetésre tüskeborona szolgált. A talaj simítását a rövid szekér oldaldeszkájával, majd az erre a célra készített speciális eszközzel, a hengerrel (gurgula) oldották meg az 1920-as évektől.

A talajmegmunkálás területén részleges eszközváltás ment csak végbe, hisz az újak mellett egyes hagyományos típusok is használatban maradtak. Ugyanakkor a szemnyerést illetően teljes váltásról beszélhetünk. A gabona levágása a nagyüzemi gazdálkodás térnyeréséig, a XX. század második feléig kézzel történt, azonban már a XIX. század elején kaszás aratásról beszélhetünk. Erről a gazdasági naplók tudósítanak. Az állattartás nagyon korán szükségessé tette ezt a váltást. Bár az aratást férfiak végezték, már a XIX. századtól ismeretes adat a nők marokszedő közreműködésére. Ez a század végére általánossá vált.

Az aratás a birtok nagyságától függően hetekig is eltarthatott, akár napi 16 órai munkával. Csak a helybe vitt ebéd elfogyasztásával, majd ezt követően rövid pihenővel szakították meg. Aratáshoz nagy, száz-százhúsz centiméter hosszúságú kaszapengéket használtak. A kenyérgabonát a takaróval vagy kaszagereblyével (a penge felett rögzített, három hosszú fogú eszköz) ellátott kaszával rávágták (a levágottat a fennállónak döntötték), a takarmányozásra való termést pedig rendre vágták (közvetlenül a tarlóra fektették). A marokszedést sima élű sarlóval, esetleg marokszedő fával végezték. A levágott gabonát szalmakötélbe csavart kévékbe kötözték, amiből 13-18 darabot raktak egy keresztbe. Hat-nyolc kereszt egy kepét alkotott. A tarlón az elhullott gabonaszálakat a nagyméretű tarlógereblyével mindig összehúzták.

A behordott gabonából (takarulás vagy takarodás) a szemet a saját vagy a közös szérűn nyerték. A XIX. század közepén még állatokkal nyomtattak a búza, árpa, zab esetében. A rozsot viszont kézzel, hosszú nyelű cséphadaróval ketten vagy négyen csépelték ki. Utóbbi szalmáját tetőfedésre (zsúp) is használták, ez az alkalmazott eljárás indoka. A gépi cséplésre való átmenetet jelentette a tekerős cséplőnek, majd a tüzes gépeknek (gőzerővel hajtott masina) a használata az első világháborút követően. Ezeket a traktor vontatású cséplőgépek a két világháború között teljesen kiszorították.

A szőlő birtoklása, a bortermelés uralta, de meg is határozta Köveskál gazdálkodását. A török hódoltság utáni időszak erdőirtásai, legelőfeltörései mind a tőkékkel elfoglalt terület nagyságának növelése végett történtek. 1711-től kezdve a XX. század közepéig ez a határ legjellemzőbb növénye. A XVIII. század folyamán a tíz akó alatti (egy akó = 50,8 liter) termésmennyiséggel rendelkezők száma megegyezett a tíz akó fölötti, tíz–ötven akónyi mennyiséget birtoklókkal. Ez is mutatja e mezőgazdasági ág jelentőségét és a megélhetésben játszott főszerepét. A földforgalom ugyanezt igazolja: az adásvételek, zálogolások vagy bérbe adások döntő többsége szőlőbirtokra vonatkozik. Rendkívül igényes növény, az esztendő java részében, kora tavasztól, azaz márciustól, decemberig, januárig, a nyitogatástól a bor lefejtéséig munkát ad. A szőlők elhelyezkedése, a szőlőbeli munkák, a szőlőfajták az 1891-re ide is elérkező filoxéravészt követően megváltoztak. 1891 és 1896 között itt is 393 katasztrális holdat pusztított ki a vész. A gazdálkodásban betöltött szerep visszanyeréséhez a nemes amerikai alanyok meghonosításával, vele együtt egy új szaktudás megszerzésével (oltás) nyílott lehetőség. Ezzel széles körben térhettek át a korszerű szőlőtermesztésre (oltványkészítés, nagyobb sor és tőtávolság, földforgatás, karózás, rendszeres növényvédelem). Ugyanakkor megnőtt a tanult szőlőmunkások, az oltók és vincellérek szerepe is. A nemes szőlők mellett az amerikai és kelet-ázsiai fajták keresztezésével előállított direkt termők is ekkor szaporodtak el. Mindezekkel együtt az újonnan telepített szőlők a magasabban lévő szőlőhegyekből az alacsonyabban fekvő területekre kerültek.

A régieket pedig véglegesen újak, nyugat-európai és hazai nemesítők fajtái váltották fel.

A szőlőbirtokokon és a lakóépületek mögötti kertekben nyílt lehetőség a gyümölcstermesztésre, főleg a szilva, az alma terjedt el. A csonthéjúak közül a mandula volt különösen kedvelt. Cseresznyét, meggyet, körtét és barackot ugyancsak termesztettek, de az előbbieknél jóval kevesebbet.

Már a XVIII. századtól ismertek adatok a szilva és az alma termesztésére. A szőlőhegyben a szőlőtáblák végébe, valamint a pince köré ültették a fákat, és komoly értéket jelentettek. A kiöregedett szőlők helyét mandulával telepítették be. A gyümölcsfélék fontos szerepet játszottak a kereskedelemben is. Elterjedt szokás volt itt, hogy a szőlősorok közé zöldségféléket, hagymát, paradicsomot, azaz „rakományt” ültettek.

A termőföld nagyságának a beltelek arányában való növelésére szolgáltak a település alacsonyan fekvő részein és a határból kiszakított területeken vagy irtásokon kialakított káposztáskertek. Ilyenek volt Köveskálon a Bozót, a Győrffy-, a Rédey-, a Malmok melletti, a Zánkai úti és a Püspökkert. Jelentőségüket a birtokforgalomból való részesedésük mutatja a XVIII. század óta. Egy személynek több káposztáskertje is lehetett, sőt, más településeken vásárlással ugyancsak hozzá juthatott ilyen földdarabhoz. Eladáskor a rokonokat, szomszédokat elővásárlási jog illette meg.

A kertrészeket barázdákkal választották el egymástól, míg az egész területet kőbástyákkal védték az állatoktól. A közelében vagy a rajta lévő patak, kút vizével öntözték az ide ültetett növényeket, elsősorban a nagyobb részt elfoglaló káposztát és az ágyásokban lévő zöldségféléket. Szükség esetén ezeket is trágyázták, a nagyobb kerteket pedig szántották. A növények kártevői ellen a levelekre szórt fahamuval vagy fahamu és korom keverékével védekeztek. A hernyókat kézzel szedték össze. Az itt folyó munka a betakarítással együtt a nők feladata volt.

A birtok nagyságának függvényében már a XVIII. század vége óta napszámosokat fogadtak a szőlőmunkák, a metszés, kötözés, kapálás elvégzésére. Somody István gazdasági naplója 1797 és 1830 között rendszeresen felírta az egyes szőlőmunkáknál a napszámosok létszámát. Hasonlóan pontos kimutatás található Pálffy József feljegyzéseiben is 1850 és 1860 közöttről. A terület nagyságától és a napszámosok létszámától függött a munkával töltött napok száma, ami akár két vagy három hetet is igénybe vehetett. Ugyanakkor egy, esetleg három nap alatt is végezhettek. 1816-ban tíz garast (érte egy rőf vásznat vehettek, két pár csizmát megtalpaltathattak), 1858-ban húsz és 25 garast, valamint egy–három icce bort (egy icce = 0,84 liter), az 1930-as években pedig egy pengőt fizettek a munkáért. A birtokosok rendszerint ugyanazon személyeket fogadták fel napszámosnak éveken vagy akár évtizedeken át. A nagyobb gazdaságok sem a XIX., sem a XX. században nem nélkülözték őket a kapálásnál, de különösen nem a kézi erővel végzett aratásnál. Az adatok azt igazolják, hogy a munkavállalás szóbeli alkuval történt, írásos szerződést csak az iparosokkal kötöttek. Általában egy-négy aratót fogadtak, akik maguk gondoskodtak marokszedőről és kévekötözőről. Élelmezésüket napi két-három alkalommal a gazda biztosította. Ezt előre kialkudott élelmiszer-mennyiséggel, a konvencióval kiválthatták.

A XIX. században az őszi, értékesebb gabonából a tizenketted, a tavasziból pedig a tizenegyed részt kapta az arató. A század végén már mindkettőből a tizenegyed rész illette meg, a XX. században pedig a tizedrész.

Az 1920-as években a gabona mellett burgonyát, hüvelyeseket, zsírt, sót, tejfölt, tojást, pálinkát, búzadarát, ecetet, túrót, tejet, tojást, füstölt húst és tűzifát kaptak meghatározott mennyiségben. Hasonló feltételekkel alkalmazták a kézi cséplést vállalókat is. Ugyanakkor, a munka elnyerése végett meghatározott napra ingyenmunkát is vállaltak azok, akik számára ez létfontosságú volt.

A XVIII. század végétől a XX. század közepéig megfigyelhető a napszámosmunka ledolgozásos változata. Ilyenkor az adós bizonyos kölcsön vagy a szántás, fuvarozás ellenében a kisegített munkájával törlesztette tartozását. Sok esetben nemesember egyenlítette ki adósságát ilyen módon. A pénzkölcsön munkával való törlesztését a mindenkori napszámmal számolták el. A terménykölcsönzés ledolgozással való kiegyenlítésében a termény piaci ára volt az irányadó. A fuvarért, igás munkáért többnyire két–négy napi gyalogmunkával fizettek, „mert az állatok munkája duplája az emberének”. Leggyakrabban az okozott kár értékét is munkával fizették ki. Bérbe vett földterület vagy ház, házrész árendájának kiegyenlítésekor sem volt ismeretlen és ritka a munkával történő törlesztés. Gyermekeiket a szegény, többnyire sokgyermekes családok szegődtették el igás munkáért, fuvarért, természetbeni juttatásért, pénzért, ruháért és étkeztetésért. A munka egész esztendőre szólhatott, gyakrabban azonban csak tavasztól őszig, esetleg az iskolai szünetben tartott. A gyermekek életkorától függően kettő, négy, hat, esetleg húsz-harminc állatot is rájuk bíztak. Bár nem egynek sanyarú sors jutott a szolgálat alatt, többségük megfelelő bánásmódban részesült.

A szünet nélküli munkát a határ nyújtotta közös játékalkalmak és változatos játékok, egyszerű szórakozások tették elviselhetővé.

A természetes módon kialakult táji munkamegosztásnak Köveskál is részese volt. A kitűnő bor, a gyümölcs, a háztartásokban előállított zöldségfélék, élelmiszerek (tej, tojás) keresett cikknek számítottak a környéken. Utóbbiakat rendszeresen az asszonyok gyalog vitték fejkosárban a tapolcai heti piacra, a nyaralóknak Révfülöpre, Szepezdre és a polgárosodó Kővágóörsre. Szervezett tejbegyűjtés már az 1930-as évektől folyt, a tejet Tapolcán dolgozták fel. A zöldségfélék közül a káposztát termelték többnyire fölös mennyiségben, amit főleg a kővágóörsi Imre hercegi vásáron (november 5.) értékesítettek legtöbben.

A legfontosabb terméknek és jövedelemforrásnak azonban a bor számított. 1873-ban 295 birtokosnak 323 katasztrális holdon 11 985 akója termett. Ennek egy jelentős részét nyugat-magyarországi és stájer kereskedők vásárolták meg, akik jó minőségű, épületfának és szőlőkarónak való fenyőfával, valamint kiváló, jól eltartható alma- és körtefajtákkal megrakodva érkeztek a faluba. A termények mellett kézművesipari termékeket, így rugótlan pengéjű, tartós késeket, újszerű, a rétegvizeket jól összegyűjtő kúttípusokat is szállítottak ide.

A bor felvásárlásában a borcenzárok voltak segítségükre. Kövesdy Károly, Fekete Gyula az e tevékenységükért kapott cenzárpénzből nemcsak megéltek, hanem jelentős vagyonra is szert tettek. Az üzleti kapcsolatból személyes kapcsolatok is kialakultak, sőt házasság is, mint felsőőri Pál Sándor esetében, aki Köveskálon telepedett le. Nevezték őt a falu megmentőjének is, mert a nagy jelentőségű borkereskedelmet a trianoni határ kijelölése után is fenntartotta.

A virágzó gazdasági kapcsolatokhoz nagymértékben hozzájárult a cseregyerekrendszer. Ennek keretében a faluból német nyelvterületre német szót, onnan pedig Köveskálra magyar szót tanulni jöttek gyermekek, fiatalok. Ilyen kapcsolatból is született házasság, így Fábián Zsigmond és Fliegenschneé Anna (Felsőpulya, ma Obergrullendorf) között. A polgárosodáshoz nagyban hozzájáruló kereskedelmi kapcsolatokat a trianoni békediktátum szorította szűk határok közé, elsorvadásra ítélve őket.