Háborúk, halottak, hanyatlás | Száz Magyar Falu

Háborúk, halottak, hanyatlás

A nemesi kiváltságok megszűnése, a polgári szabadságjogok kivívása, a közteherviselés bevezetése Köveskálnak nem hozott igazi fellendülést. Mezővárosi rangját a XIX. század végéig ennek ellenére megőrizte, főszolgabírói, járásbírósági székhely lett, a térség központjává vált. A gazdagabb birtokosi réteg jelenlétét és bizonyos pogárosodást mutat az a tény, hogy jelentős számú iparos és kereskedő telepedett le itt. Így 1925-ben öt vegyeskereskedés, két kocsma, egy beszálló vendéglő, 25 iparűző, köztük hentes és mészáros öt is működött itt. 1935-ben számuk egyetlen fővel csökkent, három mészáros, öt cipész, két-két szabó, asztalos, borbély és fuvaros, három kovács, négy molnár, egy-egy kádár, lakatos és cementes tudott a helyiek megrendeléseiből megélni.

A dualizmus korától mégis hanyatlás, elszegényedés figyelhető meg, ezt egy ideig sikerült még a látszattal eltakarniuk. A váltók, az árverések mindezt a bomlási folyamatot igazolják, bár a társadalmi élet intenzitása, a költekezés, az ellenkezőjét feltételezné. 1877-től Tapolca gyorsabb fejlődésével a közhivatalokat fokozatosan oda telepítették át. 1885-től fosztották meg főszolgabírói hivatalától a települést. Utolsó főbírója a Győrffy, majd a Csekő kúriában hivatalt tartó Győrffy Dániel volt.

A mezővárosból körjegyzőség lett, Monoszlóval és Balatonhenyével alkotva egy körzetet. A három falut Köveskál orvosa és állatorvosa látta el. Miután 1908-tól Tapolcát bekapcsolták a vasúti forgalomba, Köveskál sorsa végleg megpecsételődött, a falvak sorába süllyedt. A közösség ügyeit a továbbiakban is elöljárósága és képviselő-testülete intézte. Az elöljáróság élén a bíró állt, mellette a törvényesség őre, a körjegyző. Ide tartozott még a helyettes bíró, négy esküdt és a közgyám. Képviselő-testülete húsz-húsz választott és virilis (utóbbiak a legtöbb adót fizetőkként, választás nélkül lettek a képviselő-testület tagjai) tagból, négy-négy póttagból, négy esküdtből állt, de beletartozott még a körorvos és a körállatorvos is. Pénzügyileg és az igazságszolgáltatást tekintve első fokon Tapolcához, másodfokon Zalaegerszeghez tartozott. Jegyzőjén és orvosain kívül helyben lakott református lelkésze, mindkét felekezet tanítója, valamint okleveles bábája. Legfontosabb községi bevételei a vásárjognak és a vadászati jognak a bérbe adásából származtak, továbbá a körjegyzőséghez tartozó falvaknak az orvosi lakások fenntartásához való hozzájárulásából. Községi tulajdonban csak a községháza, az itt lévő jegyzőlakás, valamint a két körorvosi lakás volt.

Népessége a kiegyezést (1867) követően egészen 1920-ig ezer fő fölött mozgott, szemben a XIX. század első felének 890 fő körüli létszámával. Az 1920-as évektől azután újra ezer alá csökkent lakóinak száma. Ugyanakkor a születések aránya az egész korszakban pozitív képet mutatott, mindvégig meghaladta a halálozások arányát, viszont a házasságkötések száma nem érte el a tíz százalékot. Az első világháborút követően mintha megállt volna a lélekszám mindvégig kismértékű növekedése, ugyanis mintegy tíz esztendő alatt alig fordult elő új lakóház építése.

Az első világháború 45 hősi halottat követelt a közösségtől, sokan rokkantan tértek haza. A nyugat-magyarországi harcok idején mégis szép számmal adakoztak a hadviselés céljaira. A hősi halottak neveit megörökítő emléktáblákat elkészítették ugyan, de a két felekezet nem tudott megegyezni felállításának helyét illetően, ezért a reformátusok külön készíttettek hősi emléktáblát. A világháború után visszavonhatatlanul eltűnt a régi életforma, s vele véget ért a dicsőséget hozó, s e dicsőség árnyékát még megmutató XIX. század. A háborút követően megváltozott a lakosság életmódja, eltűnt a hagyományos élet tárgyi emlékeinek java része. A gazdasági szakismeretek hiánya, sokszor pedig a pazarlás sokak helyzetének tragikus megromlásához vezetett. A tendencia abban is megmutatkozott, hogy az előző korszakhoz képest ez időben kevesebb gyermeket taníttattak.

Komoly gondot és veszélyt jelentett a nagymértékű, egyre terjedő alkoholizmus. A TBC-vel együtt valóságos népbetegség Köveskálon is különösen a szegényebb néprétegekben szedte áldozatait, azok közt, akiknek sem lakásuk, sem táplálkozásuk nem volt megfelelő, egészséges vagy legalább elégséges. Egyébként egészségügyi szempontból a település az országos rangsor elején állt, az orvosi kezelés nélkül elhunytak száma három százalékot tett ki, ami helyben lévő orvosának és gyógyszertárának köszönhető. A kórházi ápolásra szorulókat Tapolcára vitték.

A falu birtokviszonyai azt mutatják, 1925-ben csupán közbirtokosságának kezén volt száz katasztrális holdat meghaladó terület (249), amiből legtöbbet, százötven katasztrális holdat a legelő tett ki, kedvező feltételeket biztosítva az állattartáshoz. 1910–1940 között a település lakossága döntő többségének a mezőgazdaság biztosított megélhetési forrást. Az iparból élők száma nem érte el az ötvenet. Közel ennyien kényszerültek cselédkedni.

Amint az egész Balaton-felvidéken, itt is a törpebirtokok nagy száma volt a jellemző. Ötven–száz katasztrális hold közötti birtokterületet mindössze ketten, húsz–ötven holdnyit huszonnégyen, tíz–húsz közöttit negyvenhárman mondhattak magukénak. Ezzel szemben öt–tíz katasztrális hold birtoka 41, egy-öt holdja már 142 főnek, ennél kisebb birtoka pedig 134 családnak volt. Vagyis a tíz katasztrális holdnál kisebb birtokok területe együttvéve 286 személy között oszlott meg, a tíz–ötven katasztrális holdnyi birtokok tulajdonosából 108 volt.

A kis-és törpebirtokok magas részaránya a két világháború közötti évtizedekben is nyomasztónak mondható. Az összlakosságnak több mint a fele mind 1910-ben, mind 1941-ben birtokos és bérlő, azaz mezőgazdaságból élő volt (462 és 409 fő). Másik fele viszont gazdasági cselédként, napszámosként kereste meg a mindennapi kenyerét.

A gazdasági cselédek alkották a társadalom legmozgékonyabb rétegét. Könnyen felkerekedtek és elköltöztek a környező vagy a távolabbi falvakba. A szociális nyomor leginkább őket sújtotta. A napszámosok helyzetét némiképpen kedvezőbbé tette, hogy fizetésük egy részét természetben, a többit pénzben kapták, szemben a csak természetbeni juttatással felfogadott cselédekkel. A gazdasági világválság körüli időkben oly nagy volt a szegénység, hogy tehetősnek mondták azt, aki egy új kaszát tudott vásárolni.

Az 1930-as években a napszám egy pengő volt, amiért két óra ebédszünettel napkeltétől napnyugtáig kaszáltak. A napszámosok az aratáson kívül a cséplőgépnél vállaltak munkát, valamint harmadában kapálást. Ily módon jutottak annyi terményhez, hogy mindennapi szükségleteiken túl állatot is nevelhettek. Különösen keresett volt a cséplőgép melletti munka.

Saját tulajdonú cséplőgépe a faluban ez időben Kaszáséknak, Mohoséknak, Szabó Dánielnek és Burján Lajosnak volt. Egy cséplőgép mellett mintegy húszan dolgoztak. Az elcsépelt termésnek egytizede járt nekik, amely fele-fele arányban oszlott meg a gép és a cséplők között. A legmegbecsültebb személynek számító gépész, az etető, a zsákaggató és mázsáló alkották a felfogadottak felső rétegét. A kévevágó, kévehányó, szalmarázó, petrencés, adogató, kazlazó utánuk következett. A sor végén a törekesek álltak. A munkáért kapott bér a fontossági sorrend arányában oszlott meg. A helybelieknek végzett munkán túl Fajszra, Szentgálra, Vöröstóra, Barnagra, Nemesvámosra, Óbudavárra, Öcsre, Diszelbe, Balatonhenyére, Szentbékkállára, Mindszentkállára jártak el rendszeresen csépelni innen.

A település nemesi közbirtokosságának tulajdona, a földbirtokon kívüli szeszfőzde (kukulla) és a kocsma az 1913. évi X. törvénycikkel a Legeltetési Társulat tulajdonába és ezzel állami felügyelet alá került. De a korábbi, 1871. évi, az 1880. évi, majd az 1908. évi törvények ellenére a közbirtokosság alapszabályát, ügykezelését a szokásjog befolyása alól nem sikerült kivonni sem itt, sem másutt. Nem véletlen, hogy vagyonkezelését a közigazgatási hatóság Köveskál községre ruházta, amivel megszüntette korábbi autonómiáját, de visszaszerzését meg sem kísérelték. A vagyonkezelés kérdése ezzel azonban nem oldódott meg, ugyanis a község a közbirtokossági vagyont községi vagyonként kezelte, ezért késedelmeskedett azt a legelőtársulatnak átadni. A törvénynek 1929. évi életbe léptetését követően csak 1933-ban vehette át az új vezetőség a vagyont.

A szociális érzékenység megtestesülésének, a szociális gondoskodásnak jele, hogy a két felekezet úgynevezett Magtárat hozott létre a községben. A reformátusoké 1874-ben, a római katolikusoké 1895-ben alakult meg. Mérsékelt kamattal adták kölcsön a gabonát a rászorulóknak, akik azután ezt gabonában törlesztették. Néhányszor rászorult ezekre a kölcsönökre Köveskál gazdatársadalma, hiszen 1891-ben, 1894-ben, 1905-ben, 1907-ben összesen hét alkalommal pusztítóan, 1913-ban, 1920-ban, 1921-ben, 1924-ben, 1926-ban és 1933-ban pedig kisebb károkat okozva verte el a jég a határt. 1913-ban, 1926-ban, 1935-ben a tavaszi fagy tette tönkre a termés egy részét, míg 1894-ben, 1908-ban, 1917-ben és 1935-ben java részét az aszály. Időnként az ürge és a mezei egér dézsmálta meg betakarítás előtt a terményeket.

A legnagyobb csapás Köveskál gazdálkodására azonban a szőlőket 1896-ra teljesen elpusztító filoxéra jelentette, ellehetetlenítve sok birtokost és napszámost. Az Amerikából behurcolt, Franciaországon át érkező járványos növénybetegség soha nem látott pusztítás veszedelmét hozta a vidékre.

A falut, ahogy az egész káli-medencét, két irányból, keletről Sóly felől, nyugatról pedig Meszesgyörök térségéből lepte meg. 1892 és 1896 között mindössze két hold új telepítésű homoki szőlő maradt meg a település határában. Ezt szénkénegezni lehetett. A korábbi, jól működő borüzletek megszűntek, a szőlőföldek értéküket veszítették. A Balaton-part kormánybiztosa, Széchenyi Imre Köveskált is felkereste, ismertetve a kormánynak a szőlők fajtaváltásdsal egybekötött rehabilitációs elképzeléseit. E célra 1896-tól agrárkölcsönöket vehettek fel, de ezzel az eredménytelenül gazdálkodók csak terheiket növelték. A talpra állás, az újbóli telepítés és termelés az amerikai alanyfajták meghonosításával vált lehetővé. Az. oltványokhoz állami segítséggel jutottak hozzá Tapolcán, vagy a köveskáli húsvéti vásárokon. A vad alanyokért búzát lehetett venni, egy szál oltvány egy liter borba került.

A településen elsőként Lampérthék hoztak létre alanytelepet, de erre törekedett minden szőlőbirtokos is 1895-ben tíz szőlősgazda összefogásával szövetkezetet alapítottak a faluban, amely oltványokkal látta el tagjait, a felesleget pedig eladta. Állandó szakértőt alkalmaztak, oltási tanfolyamokat szerveztek, ez új munkát és keresetet jelentett. Itt alakult ki a környék oltóközpontja. Tanult vincellérek irányították a munkát: Horváth Gábor, akit Győrffy Géza fogadott fel, Gyimóti Lajos, Pálffy Sándor, Szabó Ferenc. Gyenis Kornália, Győrffy Géza, Sebestyén Gábor birtokán is folyamatosan készítették az oltványokat szakképzett vincellérek irányításával, majd eliskolázták a beoltott szőlőt. Napi hetven krajcárt kaptak munkájukért a férfiak és ötven krajcárt a nők. Ez sokaknak jelentett megélhetést a faluban. Munkát adott még a helyieknek Fellner András is az általa megvásárolt Győrffy Géza-féle birtokon, a felső nagy mandulásban. Mandulát telepítő napszámosainak itt az 1930-as években dupla bért fizetett. További megélhetési lehetőséget a részes aratáson és egyéb napszámon túl 1910 után az ipar jelentett, például a bányánál, a vasútnál, valamint a műút építésénél. Utóbbi vállalkozás 1928-ban kubikosként és kőtörőként alkalmazta faluban a férfiakat is. Az elszegényedés és a további hanyatlás azonban megállíthatatlannak bizonyult, s ebben a trianoni határok is döntő szerepet játszottak.

1928-ig a településen önkéntes tűzoltóság működött, ettől kezdve a szolgálatot a község vezetőségének kötelezővé kellett tennie, ugyanis jelentkezők hiányában a megszűnés veszélye fenyegette az örséget. Felszerelésük egy lajtos kocsiból és két fogatos fecskendőből állt.

A településre a villany bevezetése meglehetősen későn, 1935 után kezdődött meg. Az 1910-es években csak a Burján-malomban volt áramfejlesztő. Rajtuk kívül innen Kaszásékhoz és Pálffy Zoltánékhoz vezették be az áramot.

A második világháború kitörését követően a falu lakossága a hadi állapotokat csak annyiban érezte meg, hogy a munkaképes férfiak bevonultak, a harctérre kényszerültek. 1945 virágvasárnapján azonban közelről tapasztalhatta meg a háború kegyetlenségét a civil lakosság is. Bombatámadás érte a falut, találatot kapott a római katolikus templom, tizenkét lakóház kigyulladt, a védtelen polgárokat repülőgépekről vették célba. Azután a megszálló szovjet katonák valóságos rablóportyákat indítottak a faluban. A lakosságot megfosztották állatállományától, borától, élelmiszer-tartalékától, mint egykor a török martalócok és az őket üldöző hajdúk. A megszállás hetei, hónapjai kifosztott települést hagytak maguk után. A harcok áldozatai között katona, civil egyaránt megtalálható.

1947-ben olyan szárazság sújtotta a vidéket, hogy – amire még nem volt példa – kiapadt a Kornyi-tó. Éhínség csapott le a településre, ember és állat egyaránt éhezett. A határban annyira elszaporodtak az egerek, hogy a megtermett kevés gabonát szinte mind felették. Az ökröket feles tartásba Seregélyesre adták és élelmezésükre egyet a kiteleltetőnek hagytak.

1949-ben a legszegényebbek megalakították az első termelőszövetkezetet. Az 1950-es évek kuláküldözése megbénította és visszavetette a falu életét. Többeket földönfutóvá tettek, a települést az elnéptelenedő falvak sorába taszították. A gazdák egy része a súlyos beszolgáltatás terhei elől

a szövetkezet védelmébe menekült. 1959-ben azután mindenki számára kötelező lett a szövetkezeti tagság. A közös gazdálkodás Csengey Károly elnöksége alatt, 1960 és 1974 között még virágzónak és jövedelmezőnek is mondható. Ezt követően, a kővágóörsi szövetkezettel történt egyesülés után már ez sem igaz. Adósságok halmozódtak fel, több, korábban jövedelmező ágazatot megszüntettek. A népesség fogyása sem állt meg.

A falura az 1980-as években kutatók, majd művészek figyeltek fel. Utóbbiak házakat vásároltak és hoztak helyre, jelentős értékeket mentettek meg. Sajnálatos, hogy a falu közösségébe nem tudtak vagy nem akartak beilleszkedni. Az 1990-es évek, a rendszerváltozás itt is változást eredményezett. Jótékony hatására egyre több új ház épül, és talán az elvándorlás is megáll. A hajdani mezőváros szépülése, megújulása, rendezetté válása biztatóan megindult.