Azért hát ti hívek, Úrnak szent serege… | Száz Magyar Falu

Azért hát ti hívek, Úrnak szent serege…

Köveskál református népessége a katolikus restauráció idején, a XVIII században kiváltságos helyzetet élvezett, lévén a település szabad vallásgyakorlattal bíró s e tekintetben törvényben becikkelyezett, azaz artikuláris hely. 1638-tól, az első lelkipásztor megjelenésétől 2001-ig 43 lelkész szolgálta a közösséget. Komoly veszély igazán csak 1767-ben fenyegette a gyülekezetet, amikor a plébános és katolikus mester számára az egyházközség birtokából házhelyet szándékozott kihasítani a püspökség. A megidézett tanúk eskü alatt vallották, hogy a földek „emberemlékezet óta” a református egyház tulajdonát képezik, azokat a nemesi közösségtől kapta. Harcukhoz Márton Sándor személyében olyan szószólót találtak, aki Győrffy József ügyvédnek a közösség nevében írott kérelmével egészen Bécsig ment el. Ott szerzett aztán ügyes ágenst. Igaz, nem sajnálták tőle az ajándékokat.

A legmagasabb körökkel kapcsolatban lévő pártfogó az egyházközség birtokát végül megmentette, amit azután nemcsak megőriztek, hanem a következő évszázadban tovább gyarapítottak. Erre két lehetőség kínálkozott. Az egyik az elzálogosítás útja: a zálogot megfizetni nem tudó vagy nem akaró adós birtokát egyháza tulajdonában hagyta, mint például 1835-ben Lakos Pál örökösei. A másik a végrendelet: sokan az egyházra hagyták ingatlanukat. Így rendelkezett 1669-ben Czondra Gergely, 1738-ban Szigeti István, 1820-ban Somodyné Pálffy Katalin.

Virágzó egyházközség a köveskáli, ahol mind a lelkészt, mind az iskolarektort megbecsülték. Pénzbeli és természetbeni járandóságaik tisztes megélhetést biztosítottak számukra. Az esketésért, keresztelőért, egyházkelőért (az anya avatása) és temetésért a hívek változó összegű stólát fizettek. Az egyházközség minden felnőtt tagja lélekpénzzel és lélekbúzával tartozott, e kötelezettség alól csak a harangozó mentesült. Ő minden halott kiharangozása után még meghatározott pénzösszeget is kapott. Az egyházi földeket a hívek művelték meg Ezzel a munkával pénzbeli járandóságukat csökkentették. A járandóságok beszedése a két-három évre választott két fiatal dékán feladata volt. Lelkipásztoraik képzett emberek, akiknek írott és nyomtatott imádságos könyveik, ágendáik egyaránt lehettek.

A XX. század közepéig az egyházközség nemigen ismerte az anyagi gondokat. Bevételei termények és bor eladásából, a kocsmáltatási jogból, a rászorulóknak tisztes kamatra nyújtott pénzkölcsönökből, továbbá az árendába kiadott földekből származtak a XIX. és XX. században is. Előfordult ugyan, hogy a bérlet lejárta után a bérlő sajátjaként használta tovább a földeket, mint 1720-ban, 1726-ban, 1732-ben, 1741-ben, 1801-ben, 1816-ban. Az egyházközség vezetői azonban bíróság útján mindig érvényt tudtak szerezni jogaiknak.

Az egyházközség vagyonát különös figyelemmel őrizte az 1765-től működő presbitérium, valamint a soraikból választott gondnokok (kurátor). Utóbbiak rendszeresen vezették a gondnoki naplókat, amelyekbe a kiadásokat, bevételeket egyaránt feltüntették. Minden esztendőben mérleget készítettek, amit a presbitérium aláírásával fogadott el. Ezek a gondnoki naplók 1767–1850-ig adnak képet az egyházközség gazdálkodásáról. A legutóbbi időkről Kovács András feljegyzései számolnak be.

Mária Terézia engedélyével a gyülekezet 1769-ben új kőtemplom építését kezdte meg, amelynek költségeihez a dudari, a rédei, a szentkirályi és a tapolcafői reformátusok is hozzájárultak. A szentgáliak fával és pénzkölcsönnel segítettek. A magánszemélyek, mintegy tucatnyi mezővárosi polgár adakozása is jelentősnek mondható.

Az új templomnál a kőművesmunkákat Kun Péter és Póczai János, az asztalosmunkát a veszprémi Mészáros Pál és az alsóörsi Márkus Péter végezték. 1780-81-ben a megromlott fa anyagú helyett kőből emeltek haranglábat a helyi nemesség támogatásával. Ugyanakkor a korábbi, Budán öntetett harang mellé Sopronban még egyet készíttettek. 1825-ben Klottseg Jakab kővágóörsi kőművesmesterrel tornyot emeltettek. Toronyórát a pápai Kecskeméti János és Joseph Bernhardt órásmestertől rendeltek. A roskatag állapotba került templom helyett a XIX. században egy új építését tervezték, ezt azonban a szabadságharc eseményei megakadályozták, csak 1852-ben nyílt meg rá a lehetőség. A szakmunkákat Strakovics Károly és Sebestyén kőműves, Frank József lakatos, Pfeiffer Ferenc, Pfundl Károly bádogosok, Vaiser Antal kőfaragó, Kovács Ferenc cserepes, Bertók József és László asztalos, Seiber Móric épületasztalos, Österreicher Salamon és Zsigmond ácsmester végezték. Az úrasztalát 1853-ban Tanos Gusztáv készítette. 1854-ben szentelték fel.

Az építkezés költségeinek előteremtése végett az egyházi földek egy részét is eladni kényszerültek. A Bisztircei-szőlőt közösen birtokló családok ezt a birtokukat s annak hegyvámját adományozták az adósságok törlesztésére. A felső malom tulajdonosai az épület eladásából befolyt összeget ugyancsak erre a célra fordították. Az áldozatos erőfeszí téseknek köszönhetően végül is nemcsak az építési munkákat tudta rendben kifizetni a közösség, de arra is futotta, hogy 1860-61-ben bővítsék és felújítsák a lelkészlakot. Az 1845-ben Kán József órásmesterrel megjavíttatott óra helyett 1862-ben Keresztes Pál veszprémi órásmesterrel újat csináltattak.

Kegyszerekkel, liturgikus edényekkel (klenódiumok) és úrasztali textíliákkal az egyházközség gazdagon ellátottnak mondható. Egy kék vászonra rádolgozott, aranycsipkével díszített selyemterítője 1770-ből származik. Egy fekete, barna csipkés, virágkoszorús és csokros selyemterítőt Kapy Katalin készíttetett Keszthelyen 1822-ben. Mindkét textíliát Pápán, a Református Gyűjteményekben őrzik. Két ónkannát 1692-ben Nagy András adományozott. 1774-ben kettőt, 1782-ben pedig egyet Pesten vásároltak. Különösen figyelemreméltó egy 1774-ben készíttetett serleg, Szigethy István adománya. 1708-ban Dörögdi Varga András ajándékozta a templomnak azt a kókuszdió serleget, amely ma a Dunántúli Református Egyházkerület Múzeumában, Pápán látható. Napjainkban is használja a gyülekezet az 1789-ben diszeli Saáry Péter adományozta szépmívű barokk ezüstkelyhet, valamint Saáry László és Péter ajándékát, az aranyozott augsburgi ezüstpoharat.

A gyülekezet anyakönyveit 1729-től vezették. Első presbitériuma (1765) csupán négy főből állt, ezt 1804-ben 12 főre egészítették ki. A presbiterek kötelességeit összefoglaló és az egyházfegyelemre vonatkozó rendszabályokat 1765-ben foglalták írásba.

Az egyházközség három alapítványa közül a legkorábbit 1837-ben hozták létre, amit kétszer meg is újítottak. Vele „egy szorgalmatos és jó erköltsű köveskáli ífjúnak” pápai tanulmányait segítették elő. Az alapítványt magánszemélyek is gyarapították. Ezt tette Somody Istvánné Pálffy Katalin 1820-ban 15 forinttal. 1884-ben Vörösmarty László hozta létre a mindenkori tanító fizetésének kiegészítésére a Vörösmarty Alapítványt. 1901-ben az orgona megújítására létesítették az Orgona Alapot. Mindezeken túl az egyházközség jó anyagi helyzetét igazolta széles körű karitatív tevékenysége. Jelentős támogatást nyújtottak minden esztendőben a betegeknek, fogyatékosoknak, tűz- vagy vízkárt szenvedetteknek, ellehetetlenülteknek, akik között jónéhány katolikus is akadt.

A hitélet elevenségét mutatják a rendszeres, köznapi és ünnepi templomlátogatások, a templomi alkalmakon kívüli imaélet (reggel, este, étkezés előtt, munka kezdésekor és befejezésekor), az adventi házi istentiszteletek, a vallásos esték és szeretetvendégségek. Adventben, nagyböjtben a mélyen vallásos családokban vagy személyeknél esténként hangosan felolvastak a Bibliából, amit közös imádság követett.

A református közösség szokáskincse a római katolikusokéhoz viszonyítva szegényes. Az ünnepek középpontjában az istentisztelet áll. Legnagyobb ünnepen úrvacsorát vettek, amikor a többség üres gyomorral ment templomba. Erre az alkalomra bűnbánati héttel készültek. Úrvacsorához a kenyeret általában a kurátor felesége sütötte, a bor pedig az egyház szőlőjéből került ki. Az esztendei hat úrvacsorával azonban nem mindenki élt. Legnagyobb ünnepnek nagypénteket tartották. Az ekkor vett úrvacsorát követően húsvétkor sokan már nem járultak az úrasztalához. A lelkipásztort nagybetegekhez is elhívták, aki elvitte ide az úrvacsorát. A fiatal párok ugyancsak éltek vele házasságkötésük előtt.

Az egyházi ünnepek délutánja, másnapja rokonlátogatásokkal telt. Ilyenkor „elvitték a textust” mindazoknak, akik a szőlőhegyben lakva a templomba nem tudtak elmenni. Felolvastak a Bibliából, majd közösen imádkoztak, énekeltek.

A profán ünnepek közül a farsangi és húshagyókeddi bálok, a kakasütéssel egybekötött, farsang végi cigányprímás választás, továbbá a májusfa állítása és kitáncolása, valamint az áldozócsütörtöki búcsúi bál mondható kiemelkedőnek. Különös gonddal és a kiterjedt rokonság részvételével tartották meg az emberélet fordulóinak ünnepeit: az egyházkelőt (hálaadás a XVIII. század óta a templomban az újszülött és az anya életéért), a keresztelőt, a paszitát (komavendégség), a lakodalmat és a temetés utáni halotti tort.

A többséget alkotó református népesség a XX. században a születéskorlátozás és az elvándorlás miatt kisebbségbe került. Számát fogyasztotta, erejét gyengítették az áttérések is. Jelentős az 1901-1904 között lezajlott kiválás, amikor 18 személy, illetve család lett az egyre erőteljesebben térítő, az 1880-as években Ábrahámból érkező nazarénus gyülekezet tagja. (Az 1930-as évekre őket is elérte a megfogyatkozás.)

Mára a templomot alig látogatják, az úrvacsorával egyre kevesebben élnek. A gondnoki napló az utóbbi tíz esztendőben mindössze harminc vasárnap rögzített az istentiszteleten ötven fölötti létszámot, hét alkalommal pedig száz fő fölötti résztvevőt.

A falu római katolikus népességének helyzetét a török hódoltság után két évszázadra meghatározta az a tény, hogy a hívőknek nélkülözniük kellett a saját hitüket valló lelkipásztort. Ez rányomta bélyegét a hitéletre is. Ugyanakkor nem elhanyagolható tény az sem, hogy a nemesi közösség tagjai között római katolikus csupán a Marton és a nagy lélekszámú Rédey nemzetség volt.

Még a XX. század második felében is általános vélekedést fogalmaztak meg azzal, hogy „akinek háza volt Köveskálon, mind református volt, csak a jövő-menők voltak katolikusok”. Ezzel valójában arra a bevándorolt, többnyire cselédként, zsellérként érkező népességre utaltak, akik valóban a falu római katolikus népességének többségét alkották. A bőséges gyermekáldást elfogadva a XIX. század végére számbeli fölénybe kerültek a településen. Mindezek ellenére 1789-1944-ig szóban, írásban hiába kérték a lekipásztort, mindhiába hivatkoztak arra, hogy pap nélkül „keresztényi kötelességeknek eleget nem tehetnek.” Szentmisét saját templomukban az 1930-as években csak a búcsú napján, majd a nagy ünnepeken hallgathattak. Nem véletlen, hogy napi, heti és havi gyónók, áldozók elvétve akadtak csak közöttük. 1948 előtt havi első pénteken csupán az iskolás gyermekek gyóntak. A felnőttek körében a gyónás és áldozás karácsonyra, húsvétra korlátozódott. A templomlátogatás ugyancsak gyérnek mondható, bár a szentbékkállai plébánosok – akik a káliakat is pásztorolták – elismerőleg nyilatkoztak a hívek jó szándékáról. A hitélet sivársága, a lelki magukra hagyatottság ellenére is buzgónak mondták őket. Az öntudat ébrentartását és erősítését Rácz Gyula kántortanítónak tulajdonították, aki igyekezett ellensúlyozni az erős református hatást. Ennek köszönhetően alig fordult elő áttérés.

A hitélet kivirágzása a saját lelkipásztor vezetése alatt következett be. 1944-től 2001-ig 12 plébános követte egymást a faluban, döntő többségük kiváló képzettségű pásztora nyájának. Nekik köszönhetően a hívek minden vasárnap és ünnepen misén, litánián vehettek részt, köznapokon reggeli misén. Megtartották a májusi és az októberi litániákat, a szentségimádást. Megnövekedett az évi gyónók és áldozók létszáma. Hitbuzgalmi egyesületek azonban nem születtek. Utóbbiak megalakulására csak 1948, majd 1993 után került sor. A Rózsafüzér Társulatot először Sóti Margit Fotina nővér, később dr. Földi Elemér plébános szervezte meg. Az egyesület ma is működik. A Skapulárés Társulatnak viszont csak egy tagja volt a faluban.

Az egyház fenntartására a „lélekpénz” (egyházi adó), a stóla, a hívek adományai, az egyházi földek bérbeadásából befolyó jövedelem, valamint az egyház pénztőkéjének kölcsönzéséből származó kamatok szolgáltak. A hitelt igénybe vevők között több református is akadt.

A templomon kívüli hitélet döntően az imaéletben nyilvánult meg. Imádságaikban általában Jézus Krisztushoz, különösen pedig az Istenanyához, Szűz Máriához fordultak. A gyermekeket már kicsi korukban megtanították keresztet vetni és „dícsérni” az Urat (dicsértessék a Jézus Krisztus).

A reggeli, esti imádságokon, az asztali áldáson kívül harangozáskor is imádkoztak, elmondták az Úrangyalát. A fő imádságokat mindenki tudta.

A legvallásosabbak a rózsafüzért is imádkozták. Minden munkához imádsággal és a kereszt jegyében kezdtek hozzá.

Jelentősek hitéletükben a szentelmények és a hozzájuk fűződő képzetek. Velük az isteni áldás biztosítását és a gonosz erejének megtörését igyekeztek elérni (szenteltvíz, szentelt gyertya). Nem volt jellemző az erőteljes szentképkultusz, de a szakrális tér feszülettel és Szűzanya-ábrázolásokkal a házbelsőkből nem hiányzott.

Egy fehérre meszelt, Mária-szoborral kiegészített kőfeszület a templomkertben áll. Nincs róla adatunk, a rajta lévő évszám lekopott, stílusjegyeiből ítélve feltehetően a XIX. század első felében emelték. Annyit tudunk róla, hogy gondozása, fenntartása az egyházközségre hárult. Környékét virágokkal díszítik. Az alsó temetőben 1867-ben emeltek egy vöröskő keresztet öntöttvas corpussal és Mária-szoborral. Utóbbi mára eltűnt róla. Állíttatója ismeretlen. Felirataként Pál apostolnak a Korinthusiakhoz írott első levele ötödik versét választották. Környéke rendkívül elhanyagolt.

A harmadik feszület szürke homokkő fehérre meszelve, alsó részén fülkében álló Mária-szoborral. 1928-ban került a felső temetőbe. Felirata szerint: „Isten dicsőségére állíttatta özv. Marton Andrásné és családja.” Környéke gondozott, a család tartja rendben.

A reformátusokkal ellentétben a római katolikusok az egyházi esztendő ünnepeit, jeles napjait a hozzájuk kapcsolódó vallásos és profán szokásokkal együtt tartották meg. Ez a szokáskincs más területekhez viszonyítva messze áll a gazdagságtól. Rányomja bélyegét a település vegyes vallású társadalma és református többsége. A követendő, magatartásbeli példát a tehetős reformátusság jelentette. Ennek tulajdonítható a búcsús zarándoklatok hiánya is.

Az adventtel kezdődő egyházi esztendőben mind adventben, mind nagyböjtben a böjti időt komolyan vették. Az adventi szálláskeresés vagy szentcsaládjárás szokását asszonyok gyakorolták, de az 1980-as években már csak az emléke élt. Az 1990-es esztendőkben dr. Földi Elemér újította fel, így gyakorolják ma is. Luca napján fiúgyermekek járták a falut. Varázsló mondókáik a tyúkok termékenységének előmozdítását hivatottak szolgálni. Karácsony vigiliáján betlehemező fiúgyermekek keresték fel sorra a házakat, betérve a reformátusokhoz is. Legtovább élő szokásnak ez utóbbi mondható, még az 1980-as években sem halt el teljesen.

Vízkereszt szokásrendjéből a háromkirályjárásnak különleges változatát őrizték meg a XX. század közepéig. Szereplői fiúgyermekek, akik fejükön papírsüveggel, kezükben rugón járó csillaggal keresték fel a faluban és a szőlőhegyen élőket, verses köszöntőben foglalva össze jókívánságaikat: „Kérjük Szűz Máriát, / Kérje az ő Szent Fiát. / Hogy bennünket megtartson, / Az ellenség ne ártson! / Szép jelen, szép csillag, szép napunk támad!”

Az újesztendőt ugyancsak köszöntővel kezdték. Megtartották a búzaszentelőt, szárazságban az esőért való könyörgéseket. A teljes húsvéti ünnepkör jeles alkalmainak megünneplése – így hamvazószerda, virágvasárnap, nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat, húsvétvasárnap, majd áldozócsütörtök és pünkösd – döntően templomhoz kötött, egyházi esemény. Nagyszombaton feltámadási körmenetben vettek részt. Úrnapjára legények készítették el a négy égtájat jelképező sátrakat, amelyeket a lányok díszítettek fel virágokkal, amiből aztán mindenki valamennyit hazavitt. Későbbi időkben ezeknek a sátraknak a templomkert adott helyet. Halottak napján a temetőkben lévő sírokon kívül a feszületeknél is gyertyát gyújtottak, s gyújtanak ma is. A templom búcsúja áldozócsütörtökön van.