Életmód és örökség | Száz Magyar Falu

Életmód és örökség

A falu társadalmában a nemes helyét származása határozta meg, Kálon a közgondolkodás szintjén egészen a XX. század közepéig. A nemességhez tartozni nemcsak egyfajta jogállást jelentett, hanem állapotot és magatartásformát, a kiváltságosok magabiztosságát és öntudatát. Ezeket a jegyeket az életmódban bekövetkezett, esetenként negatív változások után is igyekeztek átmenteni. Megtalálható körükben a tekintélyes földbirtokú, napszámosokat foglalkoztató, szolgákat és zselléreket tartó, jobbágy-gyal vagy jobbágyokkal rendelkező birtokos. De a szerény vagy a jobbágyhoz szolgának elszegődő nemes is. Utóbbiak, ha érdekeik úgy kívánták, akár áruba is bocsátották szavazataikat, ragaszkodva kiváltságos állapotukhoz. Erre 1819. után gyakran sor kerülhetett, hiszen az ekkor elrendelt fejenkénti szavazással a követválasztó kisnemesség súlya megnőtt, szavazati joga pedig politikai tényező lett. Ezzel mind a kisnemesek, mind a kegyeiket megnyerni igyekvők tisztában voltak.

A nemesség másik, tekintélyesnek számító csoportja a reformokat sürgető középbirtokosok oldalára állt, a haza, a haladás, a polgári átalakulás és nemzeti függetlenség ügyét szolgálva. Utóbbiak, azaz a „legmíveltebb nemesek” értették meg, hogy ennek előfeltétele a közteherviselés. Balogh Gábor 48-as honvéd főhadnagy, jó nevű ügyvéd írja visszaemlékezésében: „édesatyám is kértünkre megérté az idő jelét, s önként lemondva szerinte nemesi ősi jussáról, az adózók sora között volt ő is”. Ez a réteg képes volt áldozatot hozni a kultúráért, az anyanyelv ápolásáért. Ezért fizetett „Museumra való segedelmet” 1809-ben Somody István, 1841-ben pedig a „Nemzeti játékszínre” Győrffy Ádámné. Ismerünk jó néhány olyan végrendeletet, amelyekben a pápai Református Kollégiumra hagytak pénzt, egy darab szőlőt vagy komoly értéket képviselő pincés szőlőt.

A nemesi leszármazottak körében a történelem a nemzetség vagy a személyes élményekhez köthető események közvetítésével vált megőrzésre, átadásra érdemessé. Többnyire azokról a történelmi eseményekről tudtak, amelyek felmenőik életének folyamatába ágyazódtak. Eleven szóbeliség jellemezte őket, ennek középkori gyökerei elvitathatatlanok, hiszen a hosz-szú időre visszanyúló emlékezet a leszármazás és a birtokjog igazolásában perdöntő szerepet játszott. Ez a magyarázata, hogy egyenes és oldalágon negyedízig, sőt annál tovább is meg tudják nevezni felmenőiket. Még az 1980-as években sem volt ritka, hogy valaki 80-160, esetleg 230-260 ősét, rokonát ismerte név szerint.

Ez a kiterjedt leszármazási tudat elsősorban az apai ágra volt jellemző, az anyait kevésbé tartották számon, aminek oka az öröklési rendszerben keresendő. 1848 előtt a fiági öröklés a meghatározó, a lányok a leánynegyedre tarthattak igényt, s ez egy bizonyos pénzösszeget vagy kiházasítást jelentett. Igaz, jobbágyi származású férj esetében gyakran adták ki a nemesi birtok megfelelő részét természetben, hogy az agiliscsaládnak meglegyen a megfelelő vagyoni alapja.

1840-ben kimondták a nemek egyenlőségét, és a javak közti jogviszonyok különbözőségét megszüntették. 1848 után az egyenlő osztály lett általánossá, amiről több végrendelet és osztálylevél Köveskálon is tanúskodik. Utóbbival tulajdonképpen az addig fennálló vagyonközösséget szüntették meg.

Az egyenlő osztály a leszármazók egyenlő örökségét jelentette, amelyben azonban a fiági öröklés elemei mindennek ellenére még sokáig megmaradtak. Ezzel magyarázható, hogy amikor egy lány más faluba ment férjhez, örökségét pénzben kapta meg. Az a szokás is ide vezethető vissza, hogy a lány kevesebbet kapott férfi testvéreinél, mivel házastársa móringolt neki. Utóbbinak írásbeli emlékei 1794-1876 között maradtak fenn.

A móring hitbér, házassági szerződés, kölcsönös vagyoni igéret, amely a férj halála esetén a gyermektelen özvegy megélhetéséhez járult hozzá. Az egyedül maradt férfi számára pedig a házbeli ingóságok együtt maradását biztosította. Az az örökös viszont, aki a szülőkkel maradva róluk gondoskodott, mindig többet kapott. Amelyik gyermeket taníttatták szülei, annak örökségébe ennek költségeit beleszámolták. A hagyatéki vagyon elosztásánál a minorátus elve érvényesült, vagyis az egyenlő örökrészek közül a legkisebbet illette a választás joga. A legkisebb fiút fészekfentőnek mondták, mint olyan személyt, aki a szülői házban maradva szülei gondviselője lesz.

A jogosultak között általában természetben osztották fel a szőlőt, szántót, rétet, káposztáskertet és a házhelyet. Az osztást sorshúzással, nyílhúzással vagy cédulahúzással oldották meg. Így darabolták fel kilenc részre a házhelyet már 1764-ben Győrffy György örökösei, 1826-ban hat részre Győrffy Katalin leszármazottai, de a Gyenis-örökösök még 1899-ben is.

Az ingóságokat egyenlő arányban osztották el, mint Somody Istvánné Pálffy Katalin javait 1820-ban vagy Pálffy János és Sándor Erzsébet ingóságait 1858-ban. Általában az örökösökre bízták az egyháznak szánt adományok eljuttatását, mint Hajba Márton özvegye a XIX. század elején. Amikor a szülők életében megtörtént a vagyon szétosztása, a birtokból egy részt szülőtartásra visszafogtak, mint 1764-ben Győrffy György özvegye, Mórocza Anna számára, vagy a Gyenis örökösök édesanyjának 1899-ben. Erről a szándékról tanúskodnak a közgyámi elszámolások is, amikor az árvák jussából minden esetben tartalékoltak valamennyit az özvegy megélhetésére.

A módosabbak végrendeletet készítettek, amelyet tanúként a község elöljárói is aláírtak, megpecsételtek. Osztozkodáskor mindig megjelölték a közösben tartott területet, ez általában az erdő, esetleg a kaszáló volt. Ez a közös terület és ennek javai, továbbá a haszonvételek azután az öreg ágak, azaz az alapítók leszármazottai között öröklődtek. Előfordult, hogy olyan csekély ingatlanról volt szó, amit nem lehetett már tovább osztani, így ez is közös maradt.

A Győrffy nemzetségből 1760-ban öten vettek például egy malmot, amely 140 esztendeig volt közös tulajdonuk, s jövedelméből az öt alapító, az öreg ágak leszármazottai részesedtek. Minden esztendőben egy adott alkalommal közös vacsora keretében tartották meg a malommal kapcsolatos beszámolót, és döntöttek a további teendőkről. Erre az alkalomra a rokonság egyik tagja kenyeret sütött, amelyből minden öreg ági leszármazott kapott egy szeletet, ez volt a „Győrffy-karéj.” Aki a „malomvacsorán” nem lehetett jelen, annak is küldtek belőle.

Az egy nemzetséghez tartozók egymás közelében laktak vagy a rendkívül felaprózódott, egy közben elhelyezkedő, esetenként pedig azonos telkeken. A különösen szerteágazó, nagyszámú és tekintélyes Győrffy nemzetség helyét a hagyomány a település középpontjában jelölte meg, sőt úgy tartották, hogy Kál horka sátra helyére építtette Győrffy Dániel főbíró „pádimentomos” (padlós) szobákból álló kúriáját.

A származási tudat erősítését szolgálta a kiterjedt rokonság számontartása. A rokoni szervezet három forrásból táplálkozott: a vérségi rokonságból, a házasság útján szerzettből és a lelkiből vagy komaságból. A rokonságot ugyan mind az anyai, mind az apai ágon számon tartották, de az apai és a helyben lévő kapcsolat számított a legerősebbnek.

A XIX. században még a vérségi egyenes és oldalág volt a meghatározó. Ezek a rokoni szálak nem az egyéneket, hanem a családokat kötötték össze, szövevényes, nagy nemzetségek (Győrffy, Pálffy, Nagy, Csekő, Kenessey, Gyenis, Somody, Szigeti, Hegyi, Sebestyén, Fábián, Vörösmarty) összeházasodásával jöttek létre. A közös őst, akitől származtatták magukat, „jóbnak” mondták. A rokonság fokát a megszólítással fejezték ki. Legközelebbi kapcsolatról a bátyja, nénje megszólítás árulkodott, távolabbiról a húgomasszony, öcsémasszony, nénémasszony, asszonynéni, öcsémuram, bátyámuram, urambácsi.

A házasság révén kialakult kapcsolatra utaltak a sógor, sógorbátyja, kisebbik uram, sógorasszony, ángyi megnevezések, jelezve a megszólító és megszólított közötti korkülönbséget is.

Eleven rokoni kapcsolatok mutatkoztak meg az egymást kisegítő kölcsönmunkákban, a ravatal körülállásának módjában, ez tükröződött a temetkezés rendjében, ahol a rokonsági foltok őrizték meg a középkorra visszanyúló rokoni egység képletét.

Különösen szoros kapcsolat élt a komák között, akik kölcsönösségi alapon részben a rokonok, részben a barátok köréből kerültek ki. Egy-egy gyermeknek két, négy, többnyire azonban nyolc, tíz, sőt 12 vagy 14 pár keresztszülőt is hívtak.

Az összetartozás tudatát hivatottak erősíteni a családi ünnepek összejövetelei: a lakodalmak, a keresztelőt közvetlenül vagy hat hétre, esetleg fél évre, egy évre követő, áldomással járó vendégség, a paszita, a temetés utáni halotti torok, amelyeknek kifőzésében a komaasszonyok segítettek legtöbbet. A kapcsolatok ápolásában különös hangsúlyt kaptak a névesték, azaz a névnapoknak házi mulatsággal egybekapcsolt megünneplése, továbbá a rokon családok farsangi batyusbáljai, a disznótorok, a közös kirándulások, a kártyapartik, pinceszerek és a szüretek.

A disznótorosból vagy az első szőlőtermésből először a rokonoknak küldtek, a hozzájuk tartozó szegény sorsúakat támogatták. Csekő Ferenc a XIX. században nem sajnálta a fáradságot gyalogosan Veszprémbe menni és itt élő rokonának minden esztendőben élelmet vinni. A Gyenis és a Győrffy család Nemesgörzsönyben lakó rokonaikat esztendőnként ugyancsak felkereste. Rokoni, baráti látogatásokról többször írt Balogh Gábor is 1892-ben.

A kapcsolatok kiterjedtségére vet fényt az a 179 darabból álló gyászjelentés-gyűjtemény, amelyet a Győrffy család (Győrffy Béla famíliája) kapott és tartott meg 1884-1964 között. A származás és az összetartozás tudatát erősítették a levelesládákban őrzött családi levéltárak, mint a Győrffyeké, („Köves Káli Ns. Gőrffy Familiájé 1823”), a Somodyaké („SOMOGYI GERGÖL 1797”), a Kenesseyeké, Fábiánéké, a Csekőké vagy Kováts Andrásé. Itt őrizték a nemesi levelet, a címert megörökítő pecsétnyomót, a birtokügyletekre, a gazdálkodásra vonatkozó iratokat és a móringleveleket. Az őrzés előjoga az elsőszülött fiút illette.

Ezt a szerepet az első világháború után döntően az egyedülálló asszonyok vették át, de a ládák tartalmát valamennyi leszármazott tulajdonaként kezelték.

A XX. századig megmaradt az a szokás, hogy az egy közös őstől leszármazottak együttesét érintő kérdések eldöntésére családi tanácsot hívtak össze. Nem hallgatható el az sem, hogy ez az összetartozás nem egy esetben csak kifelé mutatkozott annak. Befelé gyűlölködéssel, a birtok elosztása vagy az örökség miatt több nemzedéket sújtó szembenállással volt terhes.

Az összetartozást hangsúlyozó, kiterjedt kapcsolatrendszer a nem nemesekkel szemben a különállást jelezte, éreztette, amit a kulturális különbözőségek csak erősítettek. Különösen jól jellemezhető ez a nemesség tárgyi kultúrájával. Így a már említett építkezésen, lakásbelsőkön túl viseletkultúrájukkal is. Benne a sötét alapszíneket kedvelő, a selymet, bársonyt, finom szövetet felhasználó, a szalagokat, csipkéket, díszes gombokat alkalmazó, polgári jellegzetességeket hordozó, de a régiből néhány jellemző darabot (fejkötő) megőrző ruházattal. Nagyszámú fotográfián tanulmányozhatjuk ezt a viseletet. A pillanat megörökítésére törekedtek, némely család, mint Győrffy Béláék, díszes albumba helyezte el ezeket a fényképeket.

Nemesi családokban általánosnak mondható a kőből készített sírjelek állíttatása, rajtuk esetenként az alattuk nyugvók életének egy jelentős mozzanatát vagy jellemének fő vonását örökítették meg írásban az utókornak. Erről tanúskodnak a felső és alsó református temető vöröskő és márvány síremlékei.

A hagyatéki leltárak gazdag tárgykultúrára engednek következtetni, azokban a legnagyobb számban háztartási eszközök, textíliák, gazdasági eszközök és szerszámok fordulnak elő. Ugyanakkor a nemesi háztartások dísztárgyairól, sőt könyveiről is képet adnak. Számuk nem mondható jelentősnek, a Bibliából és néhány vallásos kiadványból áll szokásosan a gyűjtemény. Különösen nagy számban őriztek viszont nemegyszer hímzett asztalneműt, ágyneműt, továbbá konyhaeszközök sokaságát. Ezek között a sütésre, főzésre szolgálók nem sokban különbözhettek a jobbágyparasztitól, viszont a tálalóedényeknek változatosabb típusait használták.

Az ónból, rézből, porcelánból, üvegből készült tálak, tányérok, kupák, poharak, korsók, kávésfindzsák, cukortartók és az evőeszközök a változatos táplálkozásról is árulkodnak. Ezt a XIX. század közepétől a XX. század első harmadáig a nagy mennyiségű, sokféle húsétel (baromfi, sertés, hal, vad), a többféle mártás, fűszer használata, a zöldségeknek főzelékként, salátaként való felhasználása, a különféle ünnepi alkalmakra, összejövetelekre sok csemege, édesség készítése, a sokoldalú gyümölcsfeldolgozás (aszalás, liktárium, lekvár, kompót) és fogyasztás, a méznek, cukornak, kávénak, vajnak, tökmagolajnak a használata jellemezte. 1850-ben írták azt a Kenessey családban megőrzött receptkönyvet, amelyben kipróbált különleges csemegék, sütemények sora olvasható: rántott alma kocsonyával, birsalma sajt és kenyér, gesztenye és mák torta, cukrozott citrom kása, bor kása (felfújt), pudingfélék, piskóták, vajas tészták.