Nemesi kúriák, paraszti hajlékok | Száz Magyar Falu

Nemesi kúriák, paraszti hajlékok

A nemesi falvakban, így Köveskálon is a házak építésére szolgáló telkek szabályos osztásával az eredeti telekrendszer megváltozott. A telkek osztódása szabálytalan utcaszerkezet, közös udvarok, közök kialakulásához vezetett, ami a XVII. századra jellemzővé vált. A település a terepviszonyoknak megfelelően sugaras halmaz, utcabeépítettsége pedig előkertes vagy utcavonalas, minden szabályosságot nélkülöző. Feltehető, hogy a település utcahálózata már a XIV. században kialakult.

A község Árpád-kori, továbbá korai és késő középkori lakóházaira csupán következtethetünk mindaddig, ameddig a török hódoltság idején elpusztult falvaknak a feltárása meg nem történik. A környéken, de az egész Balaton-felvidéken felszínre kerültek olyan épületek és ismertek olyan írásos dokumentumok, amelyeknek segítségével a középkori építészet jellemzői körvonalazhatók.

Az Árpád-kori lakóházak többségükben Dunántúl-szerte veremházak, 70-140 centiméterre a földbe mélyítve, általában két és félszer három és fél méter alapterülettel, agyag- vagy kőkemencével. Az Árpád-kor második felében azonban már a föld felszíne feletti épületek is megjelentek, döngölt föld alapú járószinttel, vesszőből font és tapasztott, úgynevezett sövényfallal. Az egyhelyiséges lakóépületek mellett a többhelyiséges is előfordult, egy helyiség esetenként raktározási célokat szolgált.

Ezek a házak a maiakkal majdnem egyező méretűek. Tüzelőberendezésük a belül fűtős kemence.

A többhelyiséges és az egyhelyiséges épületek között nincs időrendi összefüggés. Előbbiek a vagyoni helyzettel és a használók lélekszámával hozhatók kapcsolatba. Általában a XIII–XIV. századi társadalmi változások (saját tulajdonnal rendelkező jobbágyság kialakulása, több nemzedék számára készülő lakóépületek) nyomán lettek a lakóházak nagyobb méretűek, kényelmesebbek.

A XIV. és a XV. századból kőfalú épületek is ismertek, egy éppen Köveskál szomszédságából, a Kővágóörs melletti Ecsérről. Mind ez, mind a tágabb környéken feltárt épületek azt igazolják, hogy a tehetősebb nemesi családok kúriái és a plébános lakásául szolgáló épületek kőfalúak voltak, több helyiséggel, kívülről fűthető kályhás szobával. A lakosság többségé viszont maradt sövényfalú, ámbár a többfunkciójú, többhelyiséges épületek megléte ezek esetében sem kizárható. Bennük nagyméretű, belső fűtésű kemencék álltak.

A tehetősebb épületekhez pince is tartozott, lehetett a ház alatt vagy a ház végében, ritkábban az udvaron. Ezek az épületek kivétel nélkül füstös házak voltak, amennyiben egyetlen helyiségből álltak. Több helyiség esetén füstös konyhás lakóházakról beszélhetünk, amelyek már füstmentes helyiséggel is rendelkeztek, bár ez nem volt minden esetben fűthető. Minden helyiségbe külön bejáraton lehetett bejutni.

Néhány épületmaradvány és az írásos források adatai alapján következtethetünk a település XVIII. századi építkezési kultúrájára. Ismeretes, hogy a lakóházak jelentős része még sövényfallal rendelkezett. (A földbe kétméterenként leásott tölgyfa karók közét ujjnyi vastag cserfával befonták, kívül-belül pelyvás agyagos földdel betapasztották. Vastagsága 32 centiméter volt). Ezek nem tűntek el, azonban mellettük egyre nagyobb jelentőségre tettek szert a kőfalú házak.

A XVIII. század végére a kőépítkezés általánossá vált. Ezek az épületek ugyancsak füstös konyhásak voltak. Szabad kéményes füstelvezetésű is előfordult ugyan közöttük, füstmentes szobával, ahol gyakori volt a kívülről fűthető kályha. A füstös konyhák többségi meglétét egy 1815-ből való leírás igazolja: „kémény nélkül való füstös házak, melyek egyéberánt is körös-körül terjednek”.

Ezekben a házakban a nagyméretű kemence többnyire a sarokban helyezkedett el, padkával látták el, amelyen főzni lehetett. Utóbbi konyhai műveletet a kemence tetején ugyancsak végezhették. Nemesi kúriákban a nagykemencék mellett a kalács, a hús sütésére szolgáló kisebb méretűek is előfordultak. A szobai fűtőberendezések fazekasok által készített szemes vagy kupás kályhák voltak. A házak ollószáras tetőszerkezetű, kontyos épületek. Tornác csak ritkán fordult elő, általánosnak a kiugró eresz mondható.

A XIX. századtól megbízható és adatgazdag forrásokkal rendelkezünk, egy-két évtizede még a meglévő lakóépületeket tanulmányozhattuk. Közöttük több helyiségből álló nemesi kúriák, parasztpolgári hajlékok és szegényes, kisméretű lakóépületek egyaránt megtalálhatók. Nem egy esetben a nemesek által lakott jelentéktelenebbnek bizonyult a parasztinál. Gyakorinak mondható a szoba, konyha, istálló, a szoba, konyha, istálló, kamra (akár kettő is) beosztású ház, amelyhez esetenként pajta is járult. Előfordult a szoba elé épített kamra, az elöl kamarás lakóház. Ilyen 1878-ban a nemes Fábián-ház. Voltak többhelyiséges lakóépületek is két, három, esetleg még több szobával, konyhával, kamrával és gazdasági épületekkel. A XIX. és a XX. század gyakorlatában a falazóanyag uralkodóan a kő. Nemcsak a felmenő falak, hanem az oromfalak, a pince és a boltozott födémek, sőt, a pincék lépcsői is kőből készültek. A köveket sárba, agyagba rakták kötéssel megerősítve, hogy a fal szét ne csússzon. Ezeknek a falaknak a vastagsága ötven–nyolcvan, a válaszfalaké negyven–hatvan centiméter.

Kétféle követ használtak: a lyukacsos hopoga követ és a vörös kemény követ. Téglát csak a XX. század közepétől alkalmaztak, amit főleg a raposkai és a szentbékkállai téglagyárból szereztek be. Az utolsó sövényfalú szoba konyhás házat az 1920-as években bontották el. A ház tulajdonosa Hegyi Gábor 1848-as honvéd volt, akitől lánya, Klára örökölte az épületet.

A házak födéme (gerenda és födémdeszka) többnyire tölgyfából készült, mestergerenda támasztotta alá. Nem volt ritka az épület hossztengelyére merőleges kereszt mestergerenda sem. A XIX. század második felétől a födémet és a tetőszerkezetet már döntően fenyőfából készítették. Az épületfát az első világháború végéig a Felső-Őrségből, a diszeli, tapolcai, révfülöpi fatelepről szerezték be.

A jelesebb nemesi családok hajlékai kőfödémmel készültek, csehsüveg vagy donga boltozattal. Utóbbit azonban inkább a kamráknál, tornácoknál, gazdasági épületeknél, szőlőbeli pincéknél, présházaknál alkalmazták. Többször előfordult, hogy csak az egyik szoba készült bolthajtással (Kövesdy-, Győrffy-, Kenessey-, Borbély-, Rédey-, Fábián-ház), vagy csak a gazdasági épület (Pálffy Zoltánéknál az istálló). Az első világháborúig az építkezésekben jelentékeny szerepe volt az olasz kőműveseknek.

Az ollóágasos, szelemenes tetők elől tölgy-, bükk- vagy cserfából, hátul kő oromfallal (csipkefal), középen, a válaszfalak fölött egész vagy fél csipkefallal (ezt a zárt padlásrészt a füstös konyhás házakban terménytárolásra használták) készültek. A födémgerendák a keményfa sárgerendákon nyugodtak. A födélfákat egymáshoz csapolták és a szelemenhez szegelték.

A korábbi kontyos tetőt a nyeregtető háttérbe szorította. Tetőfedésre döntően kévés zsúpozással (gicás) felrakott zsúpot (rozsszalma) használtak, amit gyakran Salföldről és Kékkútról szereztek be. A XIX. század második felében a nád vette át a vezető szerepet, amit Révfülöpről, Pálkövéről, Balatonrendesről vásároltak. Tetőfedő anyagként uralmát a XX. század első harmadáig megőrizte, csak a pusztító tűzesetek elszaporodása szorította háttérbe.

Köveskált a füstös konyhák túlsúlya jellemezte egészen a XX. század elejéig. De a tekintélyes nemesi családok lakóházai szabad kéményes füstelvezetésűek voltak már a XIX. század elején is (Márton Gábor háza), bár akadt közöttük füstös konyhás (az egyik Győrffy-, a Hegyi- és a Hajba-ház).

A füstelvezetés megoldását a hagyatéki leltárak is jelezték, „kéményes konyhát” említve. A XX. században a füsttelenítésre (több füstnyílás bevágása), sőt a teljes füstmentességre törekedtek a zárt kémények megépítésével. Az ilyen típusú legrégebbi kémény a Bőczy-házból ismert 1887-ből.

A kétféle füstelvezetésű épülettípusban a tüzelőberendezések nem vagy alig különböztek egymástól. A főzés nyílt tűzön, a tüzelőpadkán történt, amit többnyire a szobai kályha fűtőnyílása elé agyagból, vályogból, kőből készítettek. Azonos anyagból készült a katlan, amelybe vas- vagy rézüstöt helyeztek, benne forralták mosáshoz a vizet, főzték a disznóknak a krumplit vagy zsiradékból lúgkővel a szappant. Használták zsírsütésre, lekvár és paradicsom befőzésére.

A kenyérsütésre szolgáló kemencék – amelyeknek a tetején főzhettek is – a konyhák hátsó sarkában vagy a hátsó fal közepén helyezkedtek el. Ezek a hasáb alakú nagykemencék kőből, majd agyagból, téglából készültek. Általában száztízszer százhúsz centiméteres alapterülettel, méteres magassággal, harminc centiméteres falvastagsággal. Négy-öt, esetleg nyolc kenyér fért el bennük.

Ezeket a csonka gúla formájú vagy hasáb alakú fa(vessző-)vázas, sárpadkára épített sárkemencék előzték meg. A kőkemencéket a padlószintre helyezték, ezért szájuk alacsonyan volt, amiért egy gödröt képeztek ki előttük. Ez volt az őttőlik, amelybe beleállva lehetett csak bevetni (beőtteni) a kenyeret.

A nagykemencék mellett a sütővel ellátott takaréktűzhelyek megjelenéséig kiskemencét is használtak tésztafélék és kalács sütésére. A szobában a konyhából fűthető szemes vagy kupás, zöld, esetleg sárgás-barna cserépkályha állt, amit tapolcai, sümegi vagy kapolcsi kályhás-fazekasok készítettek. Nemesi házakban lapos táblákból rakott kályhák, a táblás cserépkályhák is előfordultak, sőt kívülről fűthető öntöttvas kályhák is. Ezeket a XX. század első harmadában a takaréktűzhelyek, a belül fűthető cserép- és az öntöttvas kályhák ki szorították a használatból.

Köveskálon kevés gazdagon díszített lakóház maradt meg, szemben a többi káli-medencei településsel. A lakóházak többségét a XX. század elején, majd ezt követően átépítették. Ebben nyilvánvalóan a mezővárosi jelleg, a polgárosodás egyaránt szerepet játszott. Az épületek egyik típusánál, mint amilyen Győrffy Erzsébet egykori háza, az oromfal téglából lépcsőzetesen kirakott szegélye (macskalépcső), az ablakok és a padlásszellőzők megfelelő elosztása és keretezése, továbbá a simára vakolt, fehérre meszelt homlokzat képviselte az esztétikai értéket.

A leghatásosabbaknak, legharmonikusabbaknak a tornácok mondhatók, amelyekből napjainkra alig maradt valami. Középkori hagyományokat őrzött meg a harántboltíves tornác, ilyen volt a Henyei utca 52. számú házé, amíg át nem építették. Az árkádsoros tornácok reneszánsz és barokk forrásból táplálkoznak. Ezeknek egyik változatát, a kosárívgörbés mellvédes tornácok alkották, mint Pálffy István egykori lakóháza a Bozót utca 13. számú épület esetében, hasonló Márton Gábor, később Németh Lajos háza a tűzoltó szertár mögött, átépítés előtti állapotában. Ilyen volt a Csekő-ház a Henyei út 11., Szabó Jánosné háza az Óvoda utca 5. szám alatt.

Újabb változat a törpeoszlopos mellvédes tornác, amilyen Kövesdy Lajosé eredeti állapotában a Fő utca 24. alatt. A tornácok építésének célja a szoba és a konyha közötti közlekedés zárt terének a biztosítása volt. A szűk telkek miatt a lakóházak bővítésére csak belső átalakítással nyílt némi lehetőség. Így például tornácok egy részének elfalazása kamra vagy oldalszoba számára. Ezzel alakultak ki a tört tornácok, mint például a Kövesdy- vagy a Csekő-háznál.

Amikor a tornác első és hátsó részét befalazva két helyiséget nyertek, lopott tornáccá alakították át az eredetit, mint a Mohos-házon. A tornác teljes befalazásával előszobát is összehoztak, mint Németh Lajos Szabó Jánosné házában.

Klasszicista építészeti hatást tükröznek a bejárat előtti kiugró tornácok, a szélfogók vagy kódisállások, amelyek két oszlopból, timpanonból és mellvédből állnak. Többnyire kőből vagy téglából, ritkán fából készültek. Többségük az 1895. évi tűzvészt követően épült, mint Szakáll Lajos házánál az Iskola utca 4. szám alatt, vagy a Mórocz házhoz a Petőfi utcában. Némelyeket ezek közül is befalaztak, és helyükbe előszoba került, mint Nagy Elek Henyei úti házán, vagy Csőkör Ferencén az Iskola utca 7. szám alatt, amit azóta átépítettek. Ezek a Stájerországban 1819-től épített úgynevezett János herceg-féle kiugró tornácos házak rokonai, kialakulásukra a klasszicista városi építészet nagy hatással volt.

A legfigyelemreméltóbb, leggazdagabban díszített klasszicizáló késő barokk homlokzattal a Bozót utca (ma Városkút utca) 3. szám alatt álló, a XVIII. században épült Kelemen-ház büszkélkedhet. Az utcai fő homlokzat három falpillérrel díszített középrizalitos, két oldalán egy-egy ablakkal, körülöttük kosárív záródással, oldalhomlokzatán két tégla alakú zsalus padlásszellőzővel. Szobái csehsüvegboltosak, csehsüvegboltos az utcai homlokzatra nyíló, vasajtós pincéje is. A hagyomány szerint a XIX. században ez a pince szolgált a mezőváros börtöneként. Hasonló megjelenésű volt a Szaller-ház. A módos, városi polgárházakkal összehasonlítható épületek szintén előfordultak a településen. Ilyen volt Győrffy Dániel egykori kúriája, Király István, Burján Lajos (volt téesziroda), Fábián Zsigmond, Pálffy Zoltán és Cemez Elek, majd Csekő Lajos háza. Utóbbiak L alaprajzú, előkertes, az utcára hat ablakkal néző, többnyire ma is álló épületek.

A lakóházak bútorozása korszakonként és a vagyoni helyzettől, a lakóház alaprajzi beosztásától, a füstelvezetés módjától függően jelentősen különbözött. Meghatározó típusnak a tárolóbútor mondható, ez a kelengyebútort is jelentette. A XVIII. század végén és a XIX. század elején az írott forrásokban gyakran szerepelt a füstös konyhák bútora, a nagyméretű ácsolt láda, a szökröny vagy szökrény. Edények és termények tárolására egyaránt használták.

Gyakori bútorféleségnek számítottak a konyhákban és kamrákban a különféle ládák, hombárok, valamint a szőlőtermesztő vidékekre jellemző gabonás- és liszteshordók.

A szobákban a XIX. század közepéig a különféle, gyakran virágornamentikával ékített, névvel, évszámmal ellátott ládák nevezhetők általános tárolóbútornak. Sokszor többet is használtak különféle célokra. Vésett és festett díszítése alapján egy részük komáromi asztalostermék lehetett. Előfordult intarziás láda is.

A XIX. század közepe körül megjelent a fiókos sublót, amely a ládákat háttérbe szorította. Csak az 1870-80-as években tűnt fel a szekrény, ami a módos nemesi házakban már a ládákkal és a sublóttal egyidejűleg is jelen volt. A szekrény kétajtós változatát almárium, míg az egyajtósat sifonér névvel illették.

A sublótot sok esetben az egy vagy két ajtóval ellátott polcos és fiókos kászli (kasztni) helyettesítette. Konyhákban gyakorinak mondhatók a falba épített, rokokó faragású, ajtóval elzárható fali tékák és a tálas fogasok, módos nemesi családoknál pedig a pohárszékek, míg a kamrákban a polcos stelázsik. A XVIII. század végén és a XIX. század elején többnyire puhafából készültek a bútorok, a keményfát később kezdték használni.

A bútorokat a jómódú nemesi családok asztalosoktól rendelték meg. Köveskálon a XX. század elejéről ismert mester volt Szigeti Gyula, Varga Károly és Nagy Gyula. A kevésbé tehetősek csak vásárokban juthattak hozzá a szükséges darabokhoz. A XX. század elején a kapolcsi Krausz (Kertész) Aladár bútorüzemében ugyancsak készült olcsó tömegáru. Bútorféléket örökségképpen is kaptak, árverések alkalmával már a XVIII. századtól vásároltak. Tehetősek, szegényebbek egyaránt. Minden rétegben előfordult. ugyanakkor az egyszerűbb bútorok (gyalogszékek, gondolkodó-, karosszékek, polcok) készítése házilag, sokszor kedvtelésből is, mint például a Győrffy, a Lampérth családban. A jómódú nemesi családok lakáskultúráját az egységes stílusra törekvés, a szerényebb anyagi helyzetben lévőkét pedig a sokféleség jellemezte.

A korai írott források is említik már a nemesi házak és a paraszti hajlékok előtti kertet. Az előkertek később is, egészen napjainkig, gyakorinak mondhatók településünkön. Az előkert nélküli házak esetében virágok számára az udvar egy részét kerítették el. Róluk megbízható adatokkal a XIX. század második feléből és a XX. századból rendelkezünk. Nagyszámú virágfajtát kedveltek és termesztettek Kálon. Különösen szerették a violát, rezedát, jácintot, liliomot, a pünkösdi és a török szegfűt, a rózsát, a pünkösdi rózsát, a mályvát, a nárciszt, a tátikát, a gyöngyvirágot, a szarkalábat, a hajnalkát, tavaszkát, dáliát, labdarózsát, tubarózsát.

Kőkerítések, kőbástyák tetejére kövirózsát, sarkokba, kerítésekhez orgonát, jázmint, borostyánt, puszpángot, hibiszkuszt ültettek. A bejáratok elmaradhatatlan kísérője a vödörben vagy fadézsában virágzó oleander. Az egykori Sásdikálról vitték be a virágok közé a vadon növő sárga és kék törpe nőszirmot.

A virágokat két nagy csoportba, évelőkre és egynyáriakra elkülönítve ültették. Jutott belőlük még a káposztáskertek szélére, a szőlőbeli épületek elé is. Ugyanakkor a virágoskertekbe középkori hagyományt ápolva fűszernövények és gyógynövények egyaránt bekerültek, így a rozmaring, a menta, a sáfrány és a levendula. A kerti fajtákon túl egész esztendőben cserepesekkel díszítették a lakásokat. A virágmagokat többnyire asszonyok maguk termesztették. A tehetősek a magkereskedések kínálatából is válogattak. A kiskertek virágaiból jutott a templomba, az első, de különösen a második világháború után a temetőbe is. Legszebb virágoskertként Győrffy Béláékét, Kenessey Gyuláékét, Pálffyékét, Csekőékét, Gombásékét, Váczy tiszteletesét és Sebestyén Zsigmondnéét emlegették.