Kölesdi gazdák, gazdálkodó kölesdiek
Kölesdi gazdák, gazdálkodó kölesdiek
Mint a település történetét felvázoló fejezetekből is kitűnik, a mezőváros a kecsegtetőnek tűnő lehetőségek és ambíciói dacára fejlődése csúcsán is csak egy néhány településből álló mikrorégió természetes központjává tudott rangosodni. Az elmulasztott lehetőségek, a látszólag véletlenszerű, szubjektív döntések mögött azonban megkerülhetetlen tények, a helyi gazdaság gyengesége állt, amely a mezőgazdaság korlátozott adottságai mellett nem tudta bázisát a kereskedelem, az ipari termelés sokkal dinamikusabb tényezőivel bővíteni.
A XVIII–XIX. század magyar mezőgazdaságában, s így Kölesden is a háromnyomásos gazdálkodás dominált, melyet a földművelés és az állattartás meglehetősen laza kapcsolata jellemzett. A szántóföldek megmunkálásához szükséges állatállományt elsősorban a legelők, rétek és az ugarföldek fűhozama, s nem a takarmánytermelés tartotta el, a másik oldalon pedig a szántók talajerő-utánpótlását mindenekelőtt az ugarolás, a földek pihentetése biztosította. A mezőváros határát e művelési rendben három egységre osztották, s egymást követően őszi, majd tavaszi gabonával vetették be, a harmadik évben pedig pihentették. E rendszer hátránya egyebek között az volt, hogy az amúgy is földhiánnyal küzdő kölesdi gazdák szántóinak egyharmad része állandóan parlagon hevert.
A betelepülők a határ adottságait mérlegelve a mezőváros alsó részén az út menti, a szőlőktől délre fekvő földeket, északnyugaton a Kistormással határos részeket, északon pedig a felső legelő fölötti területeket választották ki szántóföldi művelésre. Figyelemre méltó, hogy a szőlők, a legelők, sőt részben a rétek is közelebb feküdtek a településhez, mint a szántóföldek, ami akkor is megnehezítette volna a talajerő-utánpótlást, ha lett volna elegendő trágya.
A földek feltörése fokozatosan történt, a népesség és az igaerő növekedése által diktált ütemben. Az 1770-es években a felszántott terület nagysága ezer–ezerháromszázhatvan hold között ingadozott. Az eltérések magyarázata az egyes nyomások különböző méretében rejlik. Ugyanakkor a felszántott terület korántsem volt azonos a bevetett szántókkal, így például 1778-ban a tavaszi nyomás 564 holdjából csupán 362 holdat vetettek be elegendő vetőmag hiányában. A jelenség korántsem kivételes, a bevetett terület nagysága az 1770-es évek átlagában 950–1150 hold között mozgott, és 1838-ig mintegy 1550 holdra emelkedett. Jelentős előrelépés mutatkozott eközben a művelés rendjében. Az 1770-es években a tavaszi calcatura terjedelme átlagosan csak a fele volt az őszinek, tehát szabályos fordulókról még nem beszélhetünk. Ezzel szemben a XIX. századra kialakult a nyomások rendje, s arra sem utalnak forrásaink, hogy a felszántott területeket végül nem vetették volna be. Némi változás következett be az 1770-es és 1820-as évek között a termelt növények tekintetében is. Az őszi nyomásba a búza helyett kétszeres (búza és rozs keveréke) valamint rozs került, a tavasziba a zab mellett hajdina. Az árpa termelése mindvégig jelentéktelen maradt.
A nyomásos rendszeren kívül, de már a XVIII. században termeltek a kölesdiek kukoricát, burgonyát, a XIX. században pedig megjelent a kor kedvelt ipari növénye, az eladásra termelt repce, amelynek magjából olajat sajtoltak. Általános gyakorlat szerint, e célra elkülönített földön, saját szükségletre kendert és káposztát is termeltek. A mezőváros határának művelési rendje, a termelt növények híven követték a kor gyakorlatát, ugyanakkor összevetve a Hegyhát és főként a Völgység német falvaival egy lényeges eltérést is tapasztalunk: a kölesdi palettáról hiányzik a dohány, e munkaigényes, nagy hozzáértést igénylő, ám tisztes jövedelmet biztosító ipari növény, amely a gabonahozamok ingadozásából fakadó számtalan kritikus helyzeten segítette át termelőit.
Agrotechnikai tekintetben csak szórványos kölesdi adatokkal rendelkezünk, és ezek nem mutatnak eltérést az általános gyakorlathoz képest. A szántást általában magyar módra, ökrökkel végezték, de ezek hiányában lovakat is alkalmaztak. Őszi vetés előtt három szántást (ugar, keverés, mag alá) is eszközöltek, s létezett külön szántás a tavasziak (zab) és a kukorica alá is. Nem tudjuk, hogy milyen gyakran, de feltehetőleg trágyázták szántóföldjeiket. A református presbitérium 1830-ban úgy határozott, hogy minden gazda köteles évente két szekér trágyát hordani a lelkész földjeire. Száz gazdával számolva ez évente kétszáz szekérnyi mennyiséget jelentett a körülbelül egyteleknyi szántóra. Kétséges, hogy jutott-e ennyi a paraszti földekre. A learatott gabonát a kölesdiek – ellentétben az uradalom cséplő németjeivel – nyomtatták. Egyes gazdáknak, így például a XVIII. század végén Kovács Istvánnak, saját szérűje volt, míg mások szűk portájuk miatt a község közös szérűskertjét használták, melynek egy részéből az 1820-as évekre temető lett. A gabonát az uradalom magtárban, a parasztok (feltehetőleg) vermekben tárolták, a burgonya a pincébe került.
A földművelés hozamairól csupán az 1828-as úgynevezett regnicoláris összeírás révén vannak – az adókivetés alapjául szolgáló, ezért kétséges hitelű – adataink. Eszerint a kilencedet, az egyházi tizedet és a vetőmagot levonva kettő egész egynegyed szemet termett minden elvetett vetőmag, azaz holdanként nyolc pozsonyi mérő terméssel számolhatunk. E termésátlag még a korabeli szerény hozamok mellett is alacsonynak számít, amit talán a modern mértékegységekre átszámolva érzékeltethetünk: 7,4 mázsa/hektár. Így azután nem meglepő, hogy a szántóföldek becsült jövedelme (786 forint) messze elmaradt a jóval kisebb rétek (1017 forint) és szőlők (2434 forint) bevétele mellett.
Tekintve, hogy a termésben a mainál lényegesen nagyobb ingadozások voltak – 1774 és 1776 között a különbség négyszeres –, megalapozottnak tűnnek a korabeli tudósítások, amelyek szerint gyakran mutatkozik kenyérhiány a szegények körében. A Csapó Dániel alispán számára készített felmérés szerint 1828-ban 280 pozsonyi mérő volt Kölesd gabonahiánya, s még az 1840-es években is vásárolták a gabonát a helyiek a rossz termésű estendőkben. A másik lehetséges forrás az uradalom gabonája volt, amelyből a rászorulók készleteiket készpénzért, de leginkább kölcsönbe kiegészíthették.
Bár a gabonatermelésen belül az emberi fogyasztásra szánt búza, kétszeres mellett a zab megközelítőleg azonos súllyal szerepelt, távolról sem fedezte az állatállomány takarmányszükségletét, s nem biztosított elegendő szálastakarmányt az úrbéresek körülbelül öt–hatszáz kaszás, zömmel a Szigeten található rétje sem, ezért arra kényszerültek, hogy a környező pusztákra járjanak kaszálni állataik számára. Az 1820-as évektől már termesztett takarmányra utalnak forrásaink. Az uradalom zabosbükkönyt, a közlegelőből kihasított területen pedig az úrbéresek 41 holdon lóherét termeltek. A takarmányválasztékot az 1830-as évektől a zöld kukoricaszárból aprított szecska bővítette.
Ennek ellenére a gazdák, amikor csak lehetett, a legelőre hajtották ki az állataikat, hogy szűkös készleteiket kíméljék. A településhez közel, tőle északra illetve délre elterülő 825 holdas közlegelő a parasztok állatai számára önmagában nem is lett volna kevés, ha az uradalom nem tereli ide juhnyájait. Növelte az igénybevételt, hogy más településekkel ellentétben a nagyszámú zsellér is korlátlan számú állatot hajthatott ki. Így aztán a lakosság kénytelen volt jószága számára lakóhelyétől nagy távolságra, például a decsi, őcsényi, a Szekszárd melletti ebesi határban legelőt bérelni, de attól sem riadtak vissza, hogy állataikat tilosba tereljék. Mágnesként vonzották a kölesdieket a közel fekvő tágas uradalmi puszták. Az Apponyiak urasági rétjei mellett előszeretettel legeltették állataikat a folyó túlsó partján elterülő felsőhídvégi Bernrieder-birtokon, és tettenérés esetén éppoly erőszakosan léptek fel, mint saját községük határában. Kálmán Dániel református lelkész nagy megrökönyödésére még attól sem riadtak vissza, hogy a helyi temetőt „barmok legelőjévé alacsonyítsák”.
A kevés takarmánynak, a szűkös legelőnek, a gyakori marhavésznek (1784-ben például tizenegy ökör pusztult el) tudható be, hogy a XVIII. század közepétől stagnált, sőt átmenetileg súlyosan visszaesett az állatállomány.
Az 1845-ben megszámlált 210 ökör egy híján ugyanannyi, mint amenynyit 1752-ben számláltak össze, időközben azonban 1828-ban csak 162-t, 1835-ben pedig ennél is kevesebbet, 155-öt tartottak nyilván.
Egy hatósági felmérés már 1788-ban jelezte, hogy nagy a hiány a mezővárosban az igásállatokból. Mivel a szántóterület nagysága a XIX. század első felében néhány száz holddal növekedett, a földesúr pedig megemelte a robot mennyiségét, a helyzet az idő múlásával tovább romlott, s ezt nem ellensúlyozhatta a lóállomány átmeneti szerény mértékű gyarapodása sem. Míg a XVIII. század közepén számos gazdának lovai és ökrei is voltak, most minden telkesre átlagosan két igásállat – ló vagy ökör – jutott, sokan pedig egyáltalán nem rendelkeztek igaerővel.
A szarvasmarhatartáson belül az igavonó ökrök domináltak, de a legelőn tehén- és folyamatosan kint tartott rideg csordát is őriztek. A munkára fogott ökröket, a tejelő teheneket éjszakára istállóban tartották, ám a mezei munkák szünetében az ökröket hosszabb időre kicsapták a legelőre. A tehenek a szerény, napi egyiccés (0,8 liter) tejhozamukkal a marhatenyésztésben csak alárendelt szerepet játszottak. Az uradalomnak ugyan már az 1770-es években volt „svájcerája”, azaz tehenészete, ez azonban nem Kölesden működött. A XIX. században David Herczl, a kölesdi árendás pálinkafőzdéje mellett marhahizlalással is foglalkozott, a szarvasmarha hasznosításának új területét nyitva meg a helyi lakosság előtt.
A paraszti gazdaságban a ló a szarvasmarha mellett – s gyakran azt helyettesítve – fontos szerepet játszott. Növelte vonzerejét, hogy a jövedelmező fuvarozás mellett szükség esetén szántásra is fel lehetett használni, ugyanakkor tartásától sokakat visszariasztott a vele járó sok teher, mindenekelőtt a már tárgyalt forspont. Állománya a szarvasmarháéhoz hasonlóan ingadozott, de érdemben nem emelkedett az 1800-as évek első felében: 1828 és 1845 között harmadával csökkent, 166-ról 110-re esett vissza (fokozatosan, hiszen 1836-ban 148 lóról szólnak az adatok).
Ha összeadjuk az igavonó ökrök és lovak számát, az eredmény meglepő. Változó összetételben, de számuk mindvégig 303–328 között mozgott. Úgy tűnik, e ponton érte el a mezőváros az eltartóképesség felső határát. A gazdák által használt lovak faját nem ismerjük. Tény, hogy Kölesd nem tartozott a híres Tolna megyei lótenyésztő falvak sorába, ezt támasztja alá az is, hogy már nyolc–tíz katona szállításába is belerokkantak állataik. Úgy tűnik, a településen tartott vármegyei tenyészmének keveset javítottak a mezőváros lóállományának minőségén a XVIII. század utolsó harmadában. A lovak tartásában a legeltetésnek fokozott szerepe volt. A város csikóst tartott, a legtöbb gazda igáslovait éjszakára kihajtotta a legelőre. Az állatok őrzése a fiatal fiúk feladata volt. A felnőtt férfiak kora hajnalban, általában már két-három órakor, rövid pihenés után kimentek lovaikért, hogy időben megkezdhessék napi munkájukat.
A kor, főként a XIX. század első felének talán legfontosabb háziállata a juh. E ponton azonban élesen elválik egymástól az uradalom és a paraszti gazdaság szerkezete. Míg a szarvasmarhát és a lovat mint nélkülözhetetlen igavonót elsősorban a jobbágyok tartották, addig a jól jövedelmező gyapjáért tartott, ugyanakkor kis munkaerőigényű birkát az uradalom tenyésztette. A külterjes legeltetéssel tartott állatok már a XVIII. század végén megjelentek a kölesdi közlegelőn. Elszaporodásukról s a vele járó konfliktusról már korábban szóltunk. A nemesített, úgynevezett selyembirkákat a Sió-parti, az uradalom malma mellett fekvő régi majorban tartották, itt állt a birkás háza is. A juhászat uradalmi bérlője állam volt az államban, a gazdatisztek védelmében kedve szerint terelte szaporodó nyájait akár a községi szőlők közé is.
Az uradalmi juhászat fellendülésével egyidejűleg hanyatlott le az eddig viszonylag jelentős paraszti birkatartás, 1828-ra már egyetlen állat sem maradt a jobbágyok tulajdonában. Ugyanígy elfogytak a XVIII. században amúgy is jóval kisebb számban tartott, a tehenekkel együtt legeltetett kecskék is. Alacsony szinten stagnált a sertéstenyésztés, a 90–130 között mozgó állatállományból még a háztartások felének sem jutott hízó. Az alacsony számok ezúttal vélhetően nem csalnak, a sertést ekkor még zömmel az erdőben makkoltatták, s Kölesd, mint tudjuk, nem rendelkezett erdővel. A háznál, hidasólban tartott állatok takarmányozását pedig viszonylag kevesen engedhették meg maguknak. A szegényebb emberek inkább libákat tartottak – a vizek közelsége ehhez kedvező feltételeket kínált. Összegezve az eddigieket: e korszakban megtorpant a paraszti gazdaságok területi terjeszkedése, s ezt a növénytermelés hozamainak növekedése sem tudta ellensúlyozni. A növekvő számú lakosság állatállománya stagnált, sőt átmenetileg visszaesett. Mindez kihatott a fokozódó terhekkel sújtott háztartások bevételeire, boldogulásuk szempontjából tehát kulcskérdéssé vált, sikerül-e a hagyományos gazdálkodás körén kívüli jövedelemforrásokra lelni.
A lakosság megélhetésének egyik lehetséges bázisa a szőlő volt. Forrásaink utalnak is rá, hogy a bor árából az emberek gabonát vettek, valamint adót fizettek. A Moldoványi József és Fényes Elek által is méltatott minőségű kölesdi bort főként a településtől délre fekvő dombokon, a Kastély-hegyen, Öreg-hegyen, Réka-hegyen termelték. A szőlővel betelepített terület nagysága jelentőségének megfelelően gyorsan növekedett, jelezve a szorult helyzetben lévő népesség kiútkereső törekvéseit. 1828-ban még csak 217 holdon termett bor, tíz év múltán pedig a dézsmás szőlők már 440 holdat tettek ki. Az uradalom borkilenced- és tizedbevételeiből az 1809–1817. év átlagában évi mintegy 2500 akó (körülbelül 1300 hektoliter) termésre következtethetünk, s hasonló eredményre (körülbelül 2200 akó) jutunk az 1828. évi összeírás alapján is. A szőlőtelepítés tehát az 1830-as években gyorsult fel, s ennek eredményeként a termelt bor éves mennyisége körülbelül ötezer akóra növekedett. Ezzel Kölesd a környék legjelentősebb bortermelőjévé vált, de lemaradt némely völgységi falu, s messze leszakadt például Szekszárd mögött.
A szőlőhegy jelentőségének megfelelően külön statútum szabályozta életét, s választott tisztségviselők irányították az ott folyó munkát. Az 1808-ban az uradalom által kiadott hőgyészi articulusok értelmében – amelyek a jelek szerint Kölesdre is érvényesek voltak – minden évben Szent György napján hegybírót, két hegymestert és négy esküdtet, Szent Jakab napján pedig szőlőpásztort választottak a szőlősgazdák. A hegybíró bírságolási joggal is rendelkezett, s a városbírónak hetente, az uradalmi tisztségnek pedig havonta tartozott beszámolni. Az ő javaslata alapján, az uraság engedélyével lehetett csak a szüretet megkezdeni. A szabályzat magáról a szőlőről is képet ad: gyepű vette körül, bejáratát kapu őrizte. A szőlőben eltűrték a gyümölcsfákat (barack, szilva), arra azonban ügyelni kellett, hogy ne vessenek árnyékot a szomszéd szőlőjére.
1828-ban egy háztartásra – a kisházasokat is beleszámítva – átlagosan 3,5 kapás (1050 négyszögöl) szőlő jutott, ezen átlagosan mintegy kilenc akó (körülbelül öt hektoliter) bor termett. Miután tíz év alatt a termés megkétszereződött, az egy termelőre eső mennyiség hasonló mértékben növekedett, s elérhette a tizennyolc akót. Ennek pénzbeli értéke öt váltó forint/akó áron számolva kilencven váltó forintot tett ki, s ezzel a telkesek és kisházasok számára is messze a legtöbb bevételt biztosító termelési ággá válhatott – hacsak nem maguk fogyasztották el az utolsó cseppig, mint például Kőrösi János községi pásztor, akinek 1814-ben már márciusra elfogyott a bora, s így – mi mást tehetett volna – kénytelen volt Károly Pál pincéjét feltörni...
A kölesdiek nem csupán saját határukban rendelkeztek szőlővel, hanem a közeli bikádi, borjádi, sőt a távoli szekszárdi szőlőhegyen is, ugyanakkor más települések lakói, például a kajdacsiak itt szereztek kisebb-nagyobb szőlőt. Így a város gazdasági életében betöltött szerepe még a számítottnál is jelentősebb volt. Megbecsülését jelzi, hogy már a XIX. század elején rendszeresen trágyázták tábláikat.
Bár munkaigényessége miatt az uradalmak csak ritkán és viszonylag kis területen telepítettek szőlőt, Kölesden maga a földesúr is rendelkezett tizenhat holdnyival. Gyümölcsös, aszaló, présház és pince is tartozott hozzá, a borok kezelését pincemester végezte. Az uradalom borait nem csupán saját vendéglőjében értékesítette, hanem Tolnára s onnan talán tovább is szállítottak belőle.
A szőlőművelés mellett a mezőváros gazdaságának másik természet adta előnye a Sárvíz közelsége s vele a halászat mint jövedelemforrás volt. Tolna megye 1788. évi leírása a folyó menti települések közül Medina, Sárszentlőrinc, Pálfa, Simontornya és Kölesd halászatát emeli ki. A mezőváros 1767-ben kötött úrbéres szerződése értelmében évi 25 forint fejében bérelte a halászatot. 1773-ban az uradalmi molnár megszerezte a malomárokban való halászat jogát, s a helybeliek sérelmére mázsaszám fogta ki ingyen a halat. A vizek árendája az idő múlásával fokozatosan emelkedett, 1817-ben már 93 forint, egy évvel később 105 forint volt. A jog bérlője sem a község volt immár, hanem Bátai Mihály. A halászat még fénykorában is kevés embernek adott munkát, Bátai József 1818-ban Fazekas Mihállyal, Bátai Mihály 1831-ben pedig Szameth Károly napszámossal hajóból – azaz inkább csónakból – halászott a folyón. A Sió és Sárvíz szabályozása az 1810–20-as években leapasztotta a halmennyiséget, így jelentősége tovább csökkent. Jellemző a megváltozott viszonyokra, hogy 1829-ben már vándorkereskedő árult halat a mezővárosban. Kölesden és a többi Sió menti településen nem alakultak ki a vízi életnek olyan hagyományai, mint a Duna mellett fekvő helységekben.
A település mezőgazdaságának vázolt keretei alapvetően meghatározták növekedésének, a lakosság gyarapodásának lehetőségeit, ám keveset árulnak el a meglehetősen differenciált helyi társadalom egyes rétegeinek valóságos helyzetéről. A jobbágyok zömét kitevő egynegyed telkes gazdák elvben 5,5, a valóságban azonban tizenhárom hold szántót birtokoltak. E terület egyharmad részén, azaz négy–öt holdon termeltek mintegy húsz pozsonyi mérő kenyérgabonát, ami fedezte ugyan egy négy-öt fős család szükségletét, de eladásra nem futotta belőle. Az ilyen méretű gazdaság állatállománya – két ló vagy ökör, mellette általában egy tehén – számára a saját rét szénája, a tavaszi nyomásban megtermelt zab önmagában nem volt elegendő, tehát külső forrásból kellett pótolni, pénz hiányában általában részes munka révén. A hidjai pusztán az 1840-es években kölesdi telkesek harmadából kaszálták a szénát és sarjút, sőt azt is vállalták, hogy a mocsaras réteket megtisztítják, és a vízelvezető árkokat rendben tartják. Ugyancsak egyharmad részért kaszáltak Jeszenszky János hídvégi birtokán, de eljártak a kölesdiek a távoli Decsre, őcsényre, Pilisre, Alsónyékre is szénát betakarítani. Pénzbevételt a zömmel önellátó háztartástípus számára a saját szőlőben termett bor, a bérmunkában végzett szántás biztosított.
Gyökeresen más volt a féltelkes, tehát 27–28 hold szántóval rendelkező jobbágygazdaságok helyzete. Ez már nem csupán fedezte a család kenyérszükségletét, hanem eladásra is termett rajta. Pénzbevételeiket hízó marhák értékesítése is növelte, 1843-ban például egy féltelkes gazda két lova mellett hat tinót is tartott. Bár a szőlő és a szántó nem feltétlenül állt arányban egymással, a nagyobb területtel, így a több bevétellel általában mégis ők rendelkeztek. Ez a háztartástípus tehát árukibocsátó volt, amit azonban mérsékelt az a körülmény, hogy egy ekkora birtok megműveléséhez, a földesúri és vármegyei szolgálat ellátásához egy pár önmagában már nem volt elegendő, ezért vagy felnőtt fiaikra, vagy külső munkaerőre kellett támaszkodniuk.
A saját szántófölddel, réttel s többnyire igavonó állatokkal sem rendelkező kisházasok, az örökölt, ám mérete miatt már oszthatatlan telekről kiszoruló testvérek megélhetését a ház körüli kis kertjük, kisebb-nagyobb szőlőjük, a legeltetési jog önmagában már nem biztosíthatta. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az 1840-es években a lakosság közel fele a mezővároson belül, de többnyire inkább azon kívül, más jövedelemszerző tevékenységre kényszerült. Ennek lehetséges módjai tájanként, településenként változtak. A Duna menti mezővárosban, Tolnán a hajózás, a hajóvontatás, a fuvarozás, a völgységi falvakban a dohánytermelés, a mecseki és más hegyvidéki falvakban a fakitermelés, famegmunkálás, fazekasság, a közeli Szakadáton a kőművesség mint vándoripar oldott meg a települések zselléreinek megélhetési gondjaiból valamit. Más úton járt Kölesd, az itteni szegények megélhetését a Sión–Sárvízen túli hatalmas és néptelen tengelici uradalmak biztosították. A paraszti gazdaságból kiszoruló fiúk béresnek szegődtek a majorságokba, a nős zsellérek azonban szívesebben vállaltak részesművelésre kukoricát, s részes aratással, nyomtatással biztosították éves kenyerüket. Munkájukért cserébe általában a learatott gabona, a mag tizedrészét kapták. A kisházas zsellér Zsebe Ferencnek 1835-ben saját háza és szőlője mellett négy hold feles kukoricája, továbbá krumpliföldje, négy darab marhája volt valamelyik tengelici pusztán.
A jobbágyfelszabadítás nem hozott alapvető változást az 1767–1848 között kialakult birtokviszonyokban, a volt kölesdi jobbágyoknak hatalmas anyagi áldozatok árán sikerült földjeiket átmenteniük a polgári korszakba. Másrészt ez azt is jelentette, hogy az egykori zsellérek továbbra is földnélküliek maradtak, s a helyzet 1945-ig érdemben nem is változott. Az 1883. évi kataszteri összesítés szerint gróf Apponyi Sándor 611 holdja mellett az alábbiak szerint oszlott meg a föld a kölesdiek között:
A földterület megoszlása 1883-ban
30–40*
|
4 birtokos
|
16–30
|
58 birtokos
|
5–15
|
113 birtokos
|
0–5
|
326 birtokos
|
*Katasztrális holdban
Ha a helyzetet összevetjük az 1848 előtti állapottal, akkor a legszembetűnőbb változás nem az öt hold feletti, hanem az az alatti kategóriában következett be. A hajdani zsellérek utódainak száma immár kétszerese volt azokénak, akik még többé-kevésbé képesek lehettek saját földjükön megélni. Mindössze 62 olyan paraszti háztartás volt, amely némi felesleget termelt. Bikád- és Felsőhídvégpuszta, majd Borjád Kölesdhez csatolásával változott ugyan a község határának nagysága, sőt birtokszerkezete is, de ez a település belső viszonyaira érdemi hatást nem gyakorolt. A határ változó kiterjedése ugyanakkor megnehezíti a mezőgazdaság fejlődési iránya egyik legfontosabb mutatójának, a művelési ágaknak változásának nyomon követését, ezért táblázatunkban csak a XIX. századi adatokat közöljük katasztrális holdban.
A művelési ágak arányának alakulása a XIX. század második felében
Év
|
Összterület
|
Szántó
|
Rét, kert
|
Szőlő
|
Legelő
|
Erdő
|
Terméketlen
|
|---|---|---|---|---|---|---|---|
1852
|
3463
|
1808
|
502
|
318
|
599
|
234
| |
1876
|
3625
|
2399
|
305
|
326
|
384
|
2
|
209
|
1889
|
3625
|
2435
|
227
|
361
|
364
|
238
| |
1897
|
3567
|
2427
|
226
|
375
|
360
|
7
|
172
|
A számok tanúsága szerint – összhangban az országos tendenciákkal – növekedett a szántóterület nagysága. Tartalék földek hiányában ez elsősorban a rétek és legelők rovására történt, ami a másik oldalon az állattenyésztés takarmánybázisát szűkítette. Erre a helyzetre a gazdák kétféle választ adhattak: vagy a konjunktúra vonzásának engedve növelték a búzatermelést, és egyidejűleg háttérbe szorították az állattenyésztést, vagy a takarmány termesztésével, esetleg vásárlásával kompenzálták a veszteségeket.
A hiányos adatok miatt e kérdésre egyértelmű válasz nem adható, de az bizonyosnak látszik, hogy a gabona termelése előretört. A talajadottságok miatt ez nem tisztán búza volt, mellette továbbra is vetettek rozsot, zabot, árpát, sőt a frissen feltört földekbe kölest is. Ugyanakkor az 1860-as években megközelítőleg ugyanannyi kukorica, burgonya termett, mint búza, viszont elenyésző volt a kertekben termesztett lóhere mennyisége. Gabonából, kukoricából, burgonyából a község piacon értékesíthető többletet termelt, másfelől szálastakarmányból mintegy ötven százalékos hiány mutatkozott. A gazdák számítása szerint nyilvánvalóan megérte a réteket feltörve búzát termelni, a hiányzó szénát pedig másutt megvásárolni.
A község határát a XIX. század második felében mindvégig nyomásos rendszerben – őszi, tavaszi ugar – művelték. Amikor 1895-ben felvetődött esetleges megszüntetése, a községi képviselő-testület további fennmaradása mellett foglalt állást, annak ellenére, hogy a jelek szerint a gazdák a lehetőségekhez képest gyakran trágyázták szántóikat. A terméshozamok az időjárás függvényében rendkívül ingadozóak voltak, a búza egy átlagos évben katasztrális holdanként körülbelül hét mázsát termett, ami nem volt roszszabb az uradalom nagytormási pusztájának eredményeinél. Míg a jó vagy közepes termésű években a községben felesleg képződött, aszályos időszakokban még az 1870-es években ínség támadt a településen. A rendszer azonban összességében az 1880-as évek végéig elfogadhatóan működött, nem csupán a lakosság megélhetését biztosította, hanem a földek megváltásának költségeit is kigazdálkodták belőle.
Ám az évtized végére a válság jelei mutatkoztak. Az olcsó amerikai és orosz búza hatására csökkentek az árak, az egyoldalú gabonatermelés pedig kimerítette a földeket. A válsághelyzet fordulatot kényszerített ki a paraszti gazdálkodásban. 1895–1911 között – harmincévi stagnálás után – közel ötven százalékkal növekedett a szarvasmarhák száma, s talán ennél is fontosabb, hogy teljes fajtaváltás zajlott le. A hagyományos magyar fajta helyére a jól tejelő pirostarka lépett, azaz előretört az állattenyésztés s ezen belül a tejtermelés a község gazdaságában. A folyamat párhuzamosan – s nyilván attól nem függetlenül – haladt a német falvakban zajló változásokkal. Ugyanakkor helyi sajátosság, hogy a szarvasmarha megőrizte igavonóként betöltött szerepét, sőt a lovak száma még csökkent is a századfordulón. Az uradalommal ellentétben továbbra is jelentéktelen maradt a paraszti juhtartás, ám annál látványosabban futott fel a sertéstenyésztés. 1864–1895 között több mint négyszeresére, 1433 darabra nőtt az állomány, majd ezen a ponton stagnálni kezdett.
A marha- és sertéstenyésztés fellendüléséből származó járulékos jövedelemre annál inkább szüksége volt a község gazdálkodóinak, mivel a gabonatermelés jövedelmezőségének hanyatlásával egy időben összeomlott Kölesd jó hírű szőlőkultúrája is. Termőterülete a XIX. század második felében csak szerény mértékben növekedett: 1853-ban 318, 1889-ben is csak 361 katasztrális holdat tett ki. Ráadásul ennek jelentős része, a Réka-hegyen elterülő 54 hold a kistormásiak birtokában volt. A legjobb szőlőtermő területeket a Kastély-hegyen, valamint az Öreg-hegyen persze a kölesdiek művelték. Az évi mintegy kétezer akó kétharmad része – a sillert is beleszámítva – vörösbor volt. E mennyiségnek körülbelül felét értékesítették, bár a feladat a környékbeli falvak versenye miatt nem volt egyszerű.
Jelentős jövedelemtől estek el tehát a termelők, amikor az 1880-as években a filoxéra terjedése elpusztította ültetvényeiket. A képviselő-testületi jegyzőkönyv először 1887-ben utal a betegség okozta károkra. 1895-re a szőlők több mint kilencven százaléka parlagon állt. A baj elhárítására 1892-ben amerikai alanyokból szőlőtelepet létesítettek, majd öt évvel később az érdektelenség miatt megszüntették. A szőlő rekonstrukciója végül mégis megtörtént, bár területe a korábbi nagyságát már sohasem érte el.
A filoxéra nyomán megnőtt a gyümölcstermesztés jelentősége. Faiskola már a korábbi évtizedekben is létezett a községben, s a hatóságok által szorgalmazott szederfa mellett körtét, almát, diót, meggyet, barackot is szaporítottak. 1895-ben már tekintélyes mennyiségről, 12 308 gyümölcsfáról számol be a korabeli statisztika.
Összességében tehát a kölesdi paraszti gazdaságok a XIX–XX. század fordulóján sikeresen birkóztak meg a gabona- és szőlőtermelés válságával, amelyet a földváltság és a közterhek növekedése is súlyosbított. Az alkalmazkodás elsősorban a termelés szerkezeti változásában, nem a földművelés módszereinek vagy az alkalmazott technikának a korszerűsítésében jelentkezett. Az ár nem volt csekély, megfordult az évszázados tendencia, a gazdaságok száma 1883–1895 között 501-ről 435-re csökkent, azaz hatvan–hetven paraszti háztartás maradt alul a fennmaradásért folytatott küzdelemben. Ám alig jutottak túl a község nehézségeken, amikor egy minden eddiginél súlyosabb megpróbáltatással, az első világháborúval és annak gazdasági következményeivel kellett szembenéznie.
Kiesett a munkából a község csaknem teljes felnőtt férfi lakossága, ami nem maradhatott hatás nélkül a termelésre. Értékesítési gondokkal a parasztoknak nem kellett küzdeniük, ellenkezőleg, a kötelező terménybeszolgáltatás jelentett egyre nagyobb terhet. Bár a paraszti gazdaság ekkor még nagymértékben befelé forduló volt, s alig igényelt külső eszközt, energiát, a szén, a petróleum, a benzin és más cikkek hiányát a falu társadalma is megérezte. Így a háború végét a lakosság lélekben megfáradva, fizikailag kizsigerelve érte meg, s a gazdaságok állapota is leromlott. Mindenekelőtt a megcsappant állatállomány pótlása vett hosszú időt igénybe. Távlatilag azonban mindezeknél súlyosabb kihívást jelentett a Monarchia széthullása s vele az eddig vámokkal védett biztos piac elvesztése. Ettől fogva a magyar mezőgazdaságnak egyszerre kellett megküzdenie a létrejövő új államok protekcionizmusával és a fejlettebb technológiájú mezőgazdasági termelők versenyével. Mindez nagy kihívást jelentett Kölesd gazdái számára is.
A birtokviszonyokon mint a termelés egyik legalapvetőbb tényezőjén az 1920-as évek elejének földreformja érdemben nem változtatott. Továbbra is maradt mintegy száz teljesen föld nélküli család, s további kétszáz, amely nem tudott megélni egy-hét holdas birtokából. A tulajdonképpeni parasztság gerincét a hetven–nyolcvan gazdaságból álló réteg alkotta, amely már önfenntartó volt, ám jelentős árumennyiséget nem bocsátott ki, míg a hajdani egész telkesek alkották a falu társadalmának körülbelül húsz családból álló elitjét.
A politika törekvéseivel szemben tovább folytatódott a XIX. század végén megindult folyamat, a földek fokozatos koncentrálódása néhány jómódú család kezén. Ennek forrásául részben a kisparaszti parcellák, részben pedig báró Jeszenszky Andor Kölesd majori középbirtoka szolgáltak. A kalandos vállalkozásaiba sorozatosan belebukó Jeszenszky már 1928-ban eladni kényszerült földjei egy részét. A lehetőséget a falu jómódú parasztjai, illetve a helybeli értelmiség egyes tagjai ragadták meg. Károly György 24 holdat, Simon Gyula állatorvos 42 holdat, Kocsis István, Lauksz (Lukács) József, Prener István pedig egyenként további tíz–tizenöt holdat vásárolt. Ezzel kialakult egy szűk parasztpolgári kör, amelynek birtoka elérte vagy meghaladta az ötven holdat is, s ők lettek a korszerűbb mezőgazdaság úttörői a községben.
A változás nem elsősorban a művelési ágak amúgy is nehezen követhető módosulása révén következett be. Az 1920-as években fokozatosan javuló hitelfeltételek, a kedvezőbb exportlehetőségek, az állam által támogatott gépesítés, állatnemesítés, a vetőmagakciók hatására a termelés minőségi tényezői kerültek előtérbe, s a lehetőségekkel a községben az uradalmak mellett a jómódú parasztok tudtak élni. Keresztülvitték az 1930-as évekre az áttérést a vetésforgóra, tagosításra azonban nem került sor. A földek háromévenkénti trágyázása mellett az 1930-as évek elejétől néhány nagygazda sikerrel próbálkozott a műtrágya alkalmazásával. A hagyományos búza, kukorica mellett birtokuk egyharmad részén takarmányt (lucernát, baltacimet, zabosbükkönyt) s kisebb területen az ercsi gyár számára cukorrépát termeltek. A napraforgóból a középhídvégi olajütőben olajat sajtoltak, a visszamaradt pogácsát az állatokkal etették fel.
Megindult a gazdaságok gépesítése is. Károly György 38 holdas gazdaságában három darab ekén kívül két-két ekekapát és vetőgépet használtak. A felszerelést morzsológép, villanydaráló, szecskavágó, szelelőrosta egészítette ki. A községben négy cséplőgép működött, kezdetben gőzgép, később vontatott robbanómotor, majd traktor hajtotta őket.
A változások első jelei az igaerőben is mutatkoztak. Míg a kisebb birtokú parasztok továbbra is ökröt vagy éppen tehenet használtak, a jómódúak inkább már lovakat. Közöttük is előretört a hidegvérű fajta, mely 1935-ben az állomány negyedrészét, az 1940-es évek elején pedig már közel felét tette ki. Számbeli változás inkább a szarvasmarhánál mutatkozott, 1911–1935 között 995-ről 803-ra csökkent az állatok száma, ami együtt járt a tejtermelés jelentőségének fokozódásával.
A rövid tenyésztési ciklus miatt sokkal nehezebb a sertések számának nyomon követése, ám kétségkívül ez volt a község mezőgazdaságának legsikeresebb ágazata az 1930-as években. A Simon állatorvos által meghonosított hússertések aránya 1935-re már az állomány egynegyedét tette ki. A sertéshús nem csupán a lakosság táplálkozásában tört előre – 1941–42 telén 1110 állatot vágtak Kölesden és Kistormáson –, az országos állatkiállításokon gyakran díjakat nyerő állataikat a pesti, kaposvári és szekszárdi piacon is értékesítették. 1941 tavaszán az egyes háztartásokban a sertéspestis ellen beoltott állatok száma kettő–nyolc között mozgott, de a nagygazda Károly György például évente ötven–hatvan hízót tartott. Továbbra is alacsony szinten maradt a juhállomány.
A szőlőterület nagysága az első világháború előttihez képest valamelyest – 176-ról 154 hektárra – csökkent. Jelentős előrelépés mutatkozott viszont a terméshozamban, amely elérte a holdankénti harminc hektolitert. Egy 1942-es kimutatás szerint 21 gazdálkodó rendelkezett jobbára kisebb gyümölcsössel. Közülük a legjelentősebb báró Jeszenszky Andoré és a Zavaros családé volt 2166, illetve 600 gyümölcsfával. Az úgynevezett Zavaros-kert három hold területen feküdt a Borjád felé vezető út mentén. Gyümölcsei pesti kiállításokra is eljutottak.
A differenciált birtokszerkezet határozta meg a község munkaerő-szükségletét és -kínálatát. Az egész telkes vagy annál nagyobb gazdasággal rendelkező családok önmagukban már nem voltak képesek a feladatokat ellátni. Ezek a háztartások általában egy férficselédet alkalmaztak, s a szezonális munkák idején azok családja is besegített. Ezenfelül a szőlő kapálására, a fű kaszálására napszámosokat is fogadtak. A kukoricaföldeket felszántva, bevetve részesművelésre adták ki, a gabonát részes aratók takarították be. A munkák elvégzésére nemzedékről nemzedékre öröklődő kapcsolat alakult ki egyes jómódú és szegény családok között. A parasztgazdaságok a munkaerőt elsősorban a helyi földnélküliek soraiból toborozták, akik, bár idénymunkára elszegődtek a közeli uradalmakba is, cselédnek inkább a helyi gazdákhoz szegődtek el. A tél átvészeléséhez elegendő tartalékkal nem rendelkező szegényeket a gazdák segítették ki élelmiszerkölcsöneikkel, s ezzel egyszersmind folyamatos gazdasági függésben is tartották őket.
A helyi terminológiában kisháziaknak nevezett, egy-hét hold földdel rendelkezők is részesei voltak a függőségek az egész községet behálózó rendszerének. Cselédnek természetesen nem álltak, viszont vállaltak részes munkákat. Igavonó hiányában a nagyobb gazdák segítették ki őket fogattal, akik viszont gyalogmunkával törlesztették tartozásukat. Ellentétben a legszegényebbekkel ők már képesek voltak készleteikkel átvészelni a telet.
A nagygazdák által mozgatott, szigorúan hierarchizált társadalomban valódi önállósággal csak a fél- és háromnegyed telkes parasztok rendelkeztek. Nem vállaltak és nem adtak ki földet művelésre, nem jártak napszámba, birtokuk szerény, de biztos megélhetést kínált számukra.
Kölesd belterülete és határa 1826-ban
Németh János négyökrös fogata a nagyvendéglő istállóépülete előtt az 1910-évi szüreti mulatságon (a honismereti szakkör gyűjteménye)
Pattantyús Márton kölesdi juhász az 1960-as években (Andrásfalvy Bertalan felvétele)
Gépi cséplés az 1920-as években
Kocsis Jánosné Bátai Julianna fonott ebédesvékát visz az 1920-as években (a honismereti szakkör gyűjteménye)
Egykarú „kendertilu” használata az 1940-es évek elején (a honismereti szakkör gyűjteménye)
Szénáért induló, szilaj ökrök által vont hosszú szekér 1941-ben (a honismereti szakkör gyűjteménye)
A Zöngén legelő gulya az 1950-es években (Szíjgyártó István felvétele)
A Sión fürdő társaság mellett elhaladó szénaszállító dereglye az 1930-as évek végén
A löszpart nyiladékába rakott asztag készítése az 1950-es évek elején (Hegedűs-gyűjtemény)
