Kézművesek, kereskedők, vállalkozók
Kézművesek, kereskedők, vállalkozók
Kisházasok, töredéktelkes jobbágyok, majd később a község földnélkülijei számára a megélhetés egy további forrása a kézműipar volt. 1755-ben 28, 1788-ban 35, 1828-ban 37, 1847-ben 45 iparos dolgozott a faluban.
Létszámuk tehát emelkedett ugyan, de arányuk az összlakosságon belül nem. A telkesek, házas és házatlan zsellérek összesített számához képest tizennégy százalékot tettek ki az iparosok, ami önmagában véve nem kevés, de tényleges gazdasági és társadalmi súlyukról keveset árul el. Többségük segéd nélkül dolgozott, s csupán az év egyik felében vagy éppen negyedében. Megrendelő hiányában megélhetésüket a többi zsellérhez hasonlóan kis szőlőjük, kertjük, s mindenekelőtt az uradalmi földeken végzett aratás biztosította. Ehhez képest alakult presztízsük is a mezővárosban. Amikor Bencsik György szűrszabómester 1811-ben panaszra ment a sok rá kirótt közmunka miatt, szóváltás nyomán Kovács Mihály bíró fellökte, és felpofozta, s most – panaszolja Bencsik – még a mezei munkások is rajta nevetnek. A megjegyzésből kiviláglik, hogy a kézművesek helye a község társadalmában valahol a nincstelenek és a telkes parasztok között lehetett. Nem vonatkozott ez természetesen közülük azokra, akik maguk is telkes gazdák voltak.
1828-ban a 37 iparos tizenegyféle szakmában dolgozott. Közülük legnépesebbek a takácsok voltak tizenegy mesterrel, őket öt fővel a csizmadiák követték. Az egy–három fővel képviselt kovácsok, vargák, asztalosok, lakatosok, kádárok, kötélverők valamennyi hasonló nagyságú és súlyú mezőváros képéhez hozzátartoztak, igényesebb közönség szükségleteire a helyi ipar nem rendezkedett be. Az uradalom, illetve a vármegye gyakran még a helyi munkák elvégzését is tolnai vagy hőgyészi mesterekre bízta.
A kézművesek – szakmai érdekvédelmi, képzési – szervezete a céh, melynek megléte esetén az iparosok működésének feltétele a kötelező tagság volt. Kisszámú iparos esetén több rokon szakma vagy különböző települések azonos szakmát űző kézművesei hoztak létre közös céhet. A hőgyészi uradalomban igazán népes mezőváros nem lévén, az iparosok kezdetben simontornyai vagy szekszárdi céhek tagjai voltak. A XVIII–XIX. század fordulóján – számban megerősödve – több szakma kezdeményezte uradalmon belüli céh alapítását. Egyidejűleg megindult az uradalom népesebb településeinek rivalizálása, hogy hol legyen a majdan megalakuló céh székhelye. Kölesd magának igényelte az uradalom északi része természetes központjának szerepét, kevés sikerrel. A kölesdi takácsok már az 1760-as években megtették az első lépéseket, de eredménytelenül. 1811-ben még mindig a szekszárdi céh tagjai voltak. Ismételt próbálkozásuk, hogy Kölesd központtal hozzanak létre egy takácscéhet, a sokkal népesebb pálfai és sárszentlőrinci takácsközösség határozott ellenállásába ütközött. 1810-ben a csizmadiák is uradalmi céhet akartak alapítani, az ő próbálkozásukat több siker koronázta. 1829-ban Kölesd három céhének egyike a csizmadia volt. Az egyetlen kölesdi asztalos a hőgyészi céhhez tartozott, ez azonban 1808-ban, nyolc év után sem kapott még hivatalos megerősítést. A céhalapítás körüli bonyodalmak további részleteit nem ismerjük, végeredményben 1829-re három céh: csizmadia-, fazekas- és kovácscéh működött a városban. A folyamatosan alakuló szervezeteknek minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült teljesen ellenőrzésük alá vonni az egyes szakmák tevékenységét. 1845-ben a kölesdi Mutz Mihály szabólegényt a céhen, sőt szakmán kívüli Weisz Simon helybeli zsidó árendás alkalmazta.
Az ipari-kereskedelmi ágazat külön körét jelentette az élelmiszer feldolgozásához és értékesítéséhez kapcsolódó tevékenység, amelynek gyakorlása a mindenkori földbirtokos úgynevezett kisebb királyi haszonvételekhez tartozó kiváltsága volt. Ezek közé sorolható a malmok működtetése is. Az uradalom már 1767 előtt megépítette impozáns méretű – mintegy 33 x 13 méteres –, hatkerekű malmát a Malom-hegy lábánál, körülbelül ötszáz méterre délre a mai Sió-hídtól. A létesítményt később a túlsó oldalon három kerékkel bővítették, melyek közül kettő lisztet őrölt, a harmadik fűrészmalomként működött, deszkákat vágott. Az 55 044 váltó forint értékűre becsült malom évi jövedelme 4509 váltó forint – egy kisebb nemesi birtok évi bevétele – volt. Annál fájdalmasabb volt az Apponyiak számára, hogy 1820-ra a malom működését le kellett állítani a csatornaépítés és vízszabályozás miatt.
Az uradalom vízben szegény hegyháti falvainak gabonáját azonban a maga nemében nagy kapacitású vízimalom sem tudta megőrölni. Így a helyi lakosság, valamint Kistormás, Varsád, Udvari, Kajdacs keresletére támaszkodva további malmok épültek Kölesden, de nem a Sárvízre, hanem a Kölesdi- vagy Hidas-patakra. Így a csatornaépítés nem fenyegette megszűnéssel őket. A kétkerekes községi malom már 1774-ben működött. 1828-ra Kistormás szomszédságában felépült Mikola András malma, sőt ekkor már két olajütő is létezett a mezőváros, Somogyi György és Ermel Károly tulajdonában. A konjunktúrát az 1840-es évekre visszaesés követte, egy gabona- és egy olajmalom maradt meg 1847-re annak dacára, hogy időközben az uradalmi malom beszüntette működését.
A kisebb királyi haszonvételek közé tartozott a pálinkafőzés is. Ugyanakkor az uradalom a várossal kötött 1767. évi szerződésben évi tíz forint ellenében megengedte, hogy a lakók saját szükségletükre kifőzhetik törkölyüket. A kialakult gyakorlatnak megfelelően mindkét fél bérbe adta „pálinkaházát”. A bérlők általában a zsidó árendások közül kerültek ki. Az üzletág az uradalomnak tisztes, de a malomhoz nem mérhető – 1818-ban háromszáz váltó forint – bevételt hozott. A nyersanyagot nem csupán a törköly szolgáltatta, 1836-os adatunk szerint darából – feltehetőleg kukoricából – is égettek alkoholt. A később nagy jövő elé néző téglaégetés is e korra nyúlik vissza. Az uradalom 1818-as leltárában téglaégető, fészer és szolgálati lakás is szerepel.
Kölesd mezőgazdasági termelésének fejlődése, új növényi kultúrák elterjedése, a kézműipar, a terményfeldolgozás megjelenése serkentették, az állami, vármegyei és földesúri adóterhek pedig egyenesen kikényszerítették az árucsere általánossá válását. E kereskedelem mintegy leképezte a település termelőtevékenységét, tükrözte annak erős és gyenge oldalát is. Vevőként jelentkeztek a kölesdiek a szálastakarmányok, a helybeli szegények a búza piacán, egész üzletág épült a fahiányból fakadó kereslet kielégítésére. A bor és az állatok – mindenekelőtt lovak – kereskedelmében vevőként és eladóként egyaránt felléptek. Összességében az áruforgalmi mérleg egyenlege a deficit felé hajlott, a mezőváros kevesebbet tudott kínálni a külvilágnak, mint amennyire onnan szüksége volt.
Az árucsere színterei, a közvetítés technikái a korra jellemző módon öszszetettek. Szerepet kaptak benne a helyi és a közeli nagyobb központok vásárai, a bolti kereskedelem, s az uradalom terményei értékesítésében a vásárokat megkerülve a hivatásos terménykereskedők szolgálatait is igénybe vette. A földesúr gyakran arra használta jobbágyai robotját, hogy a kölesdi tízezer pozsonyi mérő (körülbelül ugyanannyi zsák) tárlóképességű raktárból Tolnára, a kikötőbe szállíttassa gabonáját. 1772-ből ismerjük a vevőket is: Kovács István Győrből, Csepi N. Komáromból.
A kölesdi vásárokról kevés adattal rendelkezünk. Két napján állat- és kirakodóvásárt tartottak. Helyszíne ekkor még a mezőváros központja volt. A marhaleveleket kiállító irodát, a vásárbíróságot a nagy vendégfogadó egyik földszinti szobájában rendezték be. A fogadóban itták meg az üzletkötés utáni áldomást is. Jóllehet Fényes Elek híresnek mondja vásárait, azok vonzereje viszonylag csekély lehetett, elsősorban a közeli vidékek érdeklődő vevőit-eladóit vonzotta, a mezőváros szűk központja eleve nem lett volna alkalmas nagyobb tömeg befogadására. Megfordult itt görbői zsidó kereskedő és dunaszentgyörgyi, lovat vásároló földműves, de nincs jele annak, hogy akár csak a régió jelentősebb üzletemberei figyelmükre méltatták volna, bár az uradalom mindent megtett, hogy a kereskedők kedvében járjon. A kölesdi ispán még az egyébként nemes származású Varjas Sámuel kovácslegényt is deresre húzatta – törvényellenesen –, mert az részegen bántalmazta az egyik zsidó kereskedő fiát. A sokadalom tényleges forgalmára a befizetett vásárpénzekből következtethetünk. Ennek alapján a helyi vásár volumene körülbelül fele–kétharmada volt az egyébként országosan is számon tartott hőgyésziének (1815-ben például ott 344 forint 12 krajcárt, Kölesden 174 forint 20 krajcárt fizettek ki az árusítási jogért).
A kölesdi vásárok viszonylagos jelentéktelenségét az is alátámasztja, hogy maguk a helybeliek is inkább másutt kötöttek üzletet. Tóth István 1790-ben a paksi vásárban, Benedek Mihály 1846-ban a székesfehérváriban vett lovakat. Schwind János bíró Tolnán szerezte be ökreit, Károly Pál mészáros Szekszárdon a vágómarhákat a katonaság számára. Tóth János, a református egyházközség kurátora pedig megfordult a kalocsai vásárban, mások eljutottak Dunaszekcsőre és Mohácsra.
Bár a vásárokon járlatlevelet, úgynevezett passzust állítottak ki az állatokról, a vevőnek így is résen kellett lennie. A rossz közbiztonság, a szegénység hatására a kölesdiek közül sokan foglalkoztak lótolvajlással, s az állatokat azután orgazdának vagy hamisított okmányokkal egy távoli vásárban valamely gyanútlan vásárlónak adták el. Így például az alig tizenhat éves Pimiller Mihály által Kajdacson lopott lovat bátyja a mezőkomáromi vásárban értékesítette. Az üzletben a református magyarok felhasználták azokat az egyházi és rokoni kapcsolatokat, amelyek távolabbi településekhez kötötték őket. Varga Péter három helybeli lakostól lopott három lovat. Az állatokat még aznap éjjel eljuttatta dunaszentgyörgyi rokonához, aki a szekszárdi vásárban egy dunaföldvári gazdának adta el őket. A hatóságoknak négy évébe került, mire kibogozták a szövevényes ügyet. Küfaber István szintén a szentgyörgyiek segítségével szabadult meg a lopott lótól. Koczka György Kölesd Beremendhez fűződő kapcsolatai segítségével egészen Eszékig csempészte a lopott lovakat. A lelepleződött esetek csupán a jéghegy csúcsát jelentették, a sajátos üzletág valódi méretét és gazdasági következményeit nehéz felmérni.
Visszatartó erőt a tettenérés esetén várható büntetés sem jelentett, Benedek Mihály például három ló ellopásáért tíz hét börtönt és 32 botütést kapott.
Míg vásáraival Kölesd némi szerepet játszott a vidék árucseréjében, bolti kereskedelme kizárólag a szerény helyi igények kielégítésére szorítkozott. Egy zsidó ház, azaz bolt már a XVIII. században is volt a mezővárosban, de a kereskedők száma később sem emelkedett, miközben Hőgyészen már hatra, Gyönkön pedig tizennyolcra nőtt a számuk. Szakosodásról így szó sem eshetett, a szatócsüzlet mindent tartott, amire kereslet mutatkozott, pipát, posztót, fekete cukrot, vasárut. A község alacsony vásárlóerejét tükrözte az egymást váltó bolti árendások vagyoni helyzete. Jakab zsidó 1788-ban 420 forinttal tartozott egy szakályi lakosnak, utódának 1812-ben a helyi becslések szerint körülbelül kétszáz váltó forint készpénze lehetett, ami forgótőkének meglehetősen szerény összeg. A bolt bevételét a pálinkaház jövedelme egészítette ki, általában ezt is a helyi izraelita bérelte. Ennél jelentősebb tételt képezett a fakereskedés. A Felvidékről a Dunán leúsztatott, tutajjá összekapcsolt fenyőtörzseket „talpat” Faddról vagy Tolnáról szárazföldi úton szállították Kölesdre, de a csatorna elkészülte után az 1830-as években már vízi úton vontatták fel a kölesdi parton található fatelepig. Herczl Dávid árendásnak és fakereskedőnek 1832-ben nyolc talpját és százötven szál deszkáját foglaltatta le egy üzleti vita folytán Mayerfrey faddi bérlő. Külön üzletágat jelentett a kincstári monopóliumot képező sókereskedés. A lakosság ellátásában és az állattartásban egyaránt fontos sóval folytatott üzletelést 1818-ban Bese István bérelte évi harminc forintért. Végül a házalásról mint a kereskedelem e korban elterjedt formájáról kell említést tennünk. A kocsival vagy gyalogosan, batyuval házról házra járó zsidók egy egész hétre megálltak Kölesden, és olcsó áruikkal veszélyes konkurenciát támasztottak az árendafizetésre kötelezett, ezért drágábban árusító helyi boltosnak. A többnyire iparcikkeket árusító házalók mellett mások is járták a mezőváros utcáit, így a már említett halárusok mellett például egy dunapataji gazdasszony, aki sajtot kínált a helyieknek.
Összességében tehát Kölesd centrális fekvése, kedvező közlekedési helyzete ellenére sem vált kereskedelmi központtá, nem vehette fel a versenyt a Duna menti népes mezővárosokkal, Dunaföldvárral, Pakssal, Tolnával, a megyeszékhely Szekszárddal. A régió Dunától távol eső, hátországi területének a mezőgazdasági terményeket összegyűjtő, felvásárló központjává pedig a rivális Hőgyész vált, Kölesdnek legfeljebb a kelet–nyugati szállítási irány hosszú ideig megkerülhetetlen átmenőállomásaként jutott szerep, s ez csupán a fuvarosok számára kínált némi esélyt a konjunktúrából való részesedésre. E tényt az is magyarázza, hogy bár Kölesd észak–déli, valamint kelet–nyugati irányú útvonalak kereszteződésében feküdt, a közlekedési irányok között sajátos munkamegosztás alakult ki. Míg az észak–déli Székesfehérvár–Simontornya–Kölesd–Szekszárd útvonalnak elsősorban hadászati jelentősége volt, és inkább terhet, mint előnyt jelentett a mezőváros számára, a kelet–nyugati, Paksra, illetve Tolnára tartó út a mezőgazdasági áruszállítás céljait szolgálta. Ennek fényében nem meglepő, hogy a hadi út és a hídjai építését, karbantartását a vármegye szorgalmazta és finanszírozta, ezzel szemben a sárvízi úgynevezett cifra hidat az uradalom építtette és tartotta fenn az átkelők által fizetett díjakból. A folyó partján, a híd mellett épült vámház, a bérlő lakásául s egyben kocsmául is szolgáló átriumos épület négy szobából, konyhából, kamrából, pincéből állt. Forgalmáról adataink nincsenek, jelentőségére csupán az uradalom innen származó tekintélyes bevételéből, valamint az ivóban elfogyasztott tisztes mennyiségű borból következtethetünk. 1773-ban a vám az uradalomnak évi 303 forintot jövedelmezett, 1828-ban bérlője, a szakadáti Krämer Ádám már évi ezer forintot fizetett.
A bevételeket és az átkelési tarifákat összevetve az éves forgalom mintegy húszezer gyalogos vagy szekéren utazó lehetett. Az átkelők által elfogyasztott évi száz–százötven akó bor ehhez képest szerénynek mondható. Az uradalom vissza is élt monopolhelyzetével, a gyönki olajsajtoló és kereskedő zsidók panasza szerint 1827-re a kölesdi hídnál fizetendő vám összege már meghaladta a pestiét és a szekszárdiét is. Annál nagyobb volt a veszteség, amikor 1846-ban a vármegye a Paks–Medina országossá előléptetett út két hídját vámmentessé tette, és ezzel erre az útvonalra terelte át a dombóvári és a simontornyai járás dunai forgalmát. Az uradalom kapitulálni kényszerült, felajánlotta a vármegyének megvételre a hidat. A megye kész is lett volna átvenni, de fizetni nem volt érte hajlandó. A huzavona kimenetelét nem ismerjük, mindenesetre az uradalom a sárvízi malom után újabb, a folyóhoz kötődő bevételi forrástól esett el.
Az átmenő forgalom, a helyi szükségletek kielégítésére számos vendéglátóhely, mindenekelőtt kocsma létesült Kölesden. Közülük legjelentősebb az urasági vendégfogadó volt. Az 1818-ban 53 850 váltó forintra becsült átriumos, emeletes épület földszintjén két szobában a vendéglős lakott, egy nagy állt a közrendűek, két szoba az előkelő vendégek rendelkezésére. Hasonló elrendezésű volt az emelet is két nagyobb és négy kisebb teremmel. Az épülethez hatalmas, a fogadónál is hosszabb istálló és fészer csatlakozott. A tágas épületben tartották a megyebeli földesurak téli mulatságaikat a XIX. század első felében. Szállóvendégeket is fogadott, 1794-ben itt éjszakáztak például a Szekszárdra tartó cecei vásározók. A konyhát is tartó, évente mintegy százhetven akó bort kimérő vendéglő uradalmi bevétele 1818-ban viszonylag szerény, 274 forint volt.
Az uradalomnak két további kocsmája volt a mezővárosban, a már említett vámházi, valamint egy a településen kívül, a Szekszárdra vezető út mentén. Míg 1772–73-ban a kölesdi kocsmákban kimért bor csupán a fele volt a hőgyésziekben elfogyasztottnak, négy évtizeddel később már a három vendéglő által értékesített bor mennyisége meghaladta a népesebb Hőgyész uradalmi kocsmáiét. E kiemelkedő eredmény feltehetőleg nem csupán a helybeliek nagyobb szomjának tudható be, alátámasztja a mezőváros gyorsan növekvő, élénk átmenő forgalmáról korábban mondottakat.
Az uradalmi vendéglátóhelyeket a község fél éven át nyitva tartó borkimérése egészítette ki. A sör és pálinka árusítására a földesúr és a város külön szerződött árendásokkal, s feltehetőleg a kimérés is másutt történt. 1837-ben már bizonyosan működött egy sörkocsmának, másutt sörháznak nevezett, több helyiségből álló söröző. Felsorolásunk még így sem teljes, forrásaink arra utalnak, hogy az uradalom engedélyével helybeli lakosok további kisebb kocsmákat nyitottak.
A sokirányú gazdasági tevékenység sem volt azonban képes a más, élénk forgalmú mezővárosokkal összevethető, jómódú vállalkozóréteget létrehozni. A XVIII. század közepe felé meginduló vagyoni differenciálódás inkább a tömeges zselléresedés, mint egy tehetős elit kiemelkedése miatt folytatódott. Az egymást gyakran váltó zsidó bérlők is nyilván azért hagyták el a települést, mert nem találták meg számításaikat. Néhány jómódú, vállalkozó szellemű helybeli gazda ugyan megpróbált részt kérni a mezőgazdasági termények egyre növekvő és jövedelmező kereskedelméből, de alkalmi, kis volumenű ügyeleteikkel meggazdagodni nem tudtak. Így például Bentze Ferenc 1806-ban hatvan–hetven akó kóser bort szállított a varsádi Ábrahám zsidónak, de az nem fizetett. Zsebe Ferencné 1801-ben kevés pénzével az Alföldre ment tinókat vásárolni, hogy azokat a kölesdi vásárban adja el. Számítása nem vált be, nem tudott túladni az állatokon. Walter Imre, a Szekszárdi út melletti kocsma bérlője zabkereskedéssel próbálkozott, de 1802-ben leégett a háza, s vele a vásárolt áru is. E próbálkozásoknál tartósabbak és sikeresebbek voltak Wunschli Kristóf és a Mokry család zömmel XVIII. századi üzletei. Wunschli az uradalom árendásaként bor, zabot vásárolt, sertésekkel, ökrökkel kereskedett, üzleti kapcsolatai voltak Székesfehérvárott és Budán is. A kölesdi vámot is hosszabb időn át bérlő Mokry Sámuel, majd Antal fél évszázados kupeckedéssel 1806-ra tisztes, tizenhatezer forintos vagyonra tett szert, igaz, meglehetősen inflálódott pénzben. A család hagyatékában két házat, szőlőt, présházat, pincét, jelentős italkészletet, állatokat, értékes lakberendezést, négyezer forint kihelyezett tőkét, háromezer forint készpénzt találunk. Jellemző módon a XIX. századra eltűntek a hozzájuk hasonló, helyi viszonylatban sikeres vállalkozók, Kölesd nem bizonyult alkalmas terepnek a meggazdagodásra. Kivételt talán a Bátai család jelentett, 1803-ban egy dunaszentgyörgyi kocsmát, 1816–17-ben a kölesdi vámot s évtizedeken át a halászatot bérelték a Bátaiak a mezővárosban.
Összefoglalva Kölesd gazdaságának 1848-ig tartó éves fejlődését megállapíthatjuk, hogy a biztató indulás ellenére a település nem tudott túlnőni sem méretében, sem gazdaságának szerkezetében a nagyobb tolnai falvak léptékén. Mezőgazdasága nem talált igazi húzóágazatot, szerény kézműipara helybeli piacot, a kedvező fekvésénél fogva rázúduló forgalmat inkább elviselte, mintsem hasznosította. A Hegyhát vidéke gazdasági központjának szerepére aspirálva így alulmaradt riválisával, Hőgyésszel szemben, ahogy azt a vásárpénzekből eredő, korábban ismertetett bevételek mellett az uradalomnak az egyes településekről 1817-ben származó jövedelme is jelzi. Ezek a számok azt mutatják, hogy Hőgyész 4387, Kölesd 2641, Mucsi 1630 és Szakadát 319 forintot jövedelmezett.
Kölesd több volt, mint egy egyszerű falu, de nem vált gazdasági értelemben igazi mezővárossá, s nem lehetett kétséges, hogy a beköszöntő polgári korszakban a környék tucatnyi falujának sorsában kell osztoznia.
Az alapvetően a mezőgazdasági termelés által uralt helyi gazdaságban továbbra is helye volt a hagyományos kézműiparnak, az élelmiszer-feldolgozás, téglagyártás területén pedig az üzemszerű feldolgozás csírái is megjelentek a századfordulón. A kézművesek számában 1848–1945 között drámai változás nem következett be, mindvégig harminc–negyven fő körül alakult. Ugyanakkor tény, hogy valószínűleg az 1929–1932-es világgazdasági válság hatására jelentősen, 41-ről 34 csökkent az iparosok száma 1929–1933 között.
A szakmák ebben a korszakban is többnyire a helyi lakosság hagyományos keresletének kielégítésére rendezkedtek be, így lényeges módosulás e tekintetben sem történt. Maradtak a hagyományos falusi iparok közül az ács, asztalos, bognár, borbély, szabó, kádár, kékfestő, kőműves, köteles, kovács, mézeskalácsos, pék, szíjgyártó, lakatos, eltűnt a takács, a csizmadia mesterség, s helyére a cipész, aranyműves, kocsifényező, órás, villanyszerelő, rádióműszerész szakma lépett, részben a technikai fejlődés, részben a szerény jólét által életre keltett alapvetően szolgáltató tevékenységek.
A fizetőképes kereslet növekedésének köszönhetően iparosaink – az 1848 előtti időkkel ellentétben – zömmel már szakmájuknak és szakmájukból éltek, bár egy-két hold földdel, egy kis szőlővel továbbra is rendelkeztek. Alátámasztja ezt az is, hogy jelentős számú segédet és inast is foglalkoztattak. Tevékenységük helyi viszonylatban tisztes bevételt biztosított ugyan, de a hentes-mészáros szakma művelőin kívül jövedelmük községen belül sem emelte őket az igazán jómódúak soraiba. A környék falvai közül élénk forgalmával, vásáraival, piacával kiemelkedő község még így is jelentős vonzerőt gyakorolt a közeli vidékek iparosaira. Így például 1862-ben Psula József tolnai szabó, 1936-ban Beck József kalaznói mészáros helyezte át ide működését, de érkezett az idők folyamán gelencsér, bádogos és pék is, vagyis a hagyományoknak megfelelően a kézművesek utánpótlása jórészt Kölesden kívülről származott. E korban a kézműipar jelentős szervezeti átalakuláson is átesett. Bár a XIX. század első felében a helyi iparosok – mint láttuk – nagy erőfeszítéseket tettek helyi céhek alakítására, az idő elszállt e társulások fölött. 1849 után kiváltságaiktól jórész megfosztva ugyan még működhettek egy darabig, majd a dualizmus korában ipartestületekké alakultak át.
Míg a kézműipar némi szerkezeti és szervezeti átalakulás árán lényegében zavartalanul folytatta hagyományos tevékenységét, a XIX. század vége felé a tőkés gazdasági fejlődés új vívmánya, a modern ipar néhány hagyományos területen, így például a téglagyártásban, a gabonaőrlésben, továbbá a tejfeldolgozásban Kölesden is megvetette a lábát, esélyt teremtve a település egy ízben már megrekedt fejlődése számára.
A malomipar Kölesden – mint láttuk – nagy hagyományokra tekintett vissza. A vízben szegény hegyháti és mezőföldi falvak már a modern malmok létrejötte előtt a mezővárosba jártak gabonájukat megőrletni. Ezt a piacot, amelyhez Kistormás, Varsád, Kajdacs, Uzd és Borjád tartozott, sikerült később is megőrizni. A Sárvíz szabályozásával megszűnt nagy teljesítményű uradalmi malom pótlására a községi malom mellett magánvállalkozásban a XIX. század közepére több kisebb is létesült, így László Józsefné kétkerekes, Balog Ádám egykerekes malma. Mindhárom kapacitása igen csekély volt, így még Körösi György két lóval hajtott, csak télen működő szárazmalma számára is akadt feladat. Szárazmalmokat olajütésre is felhasználtak, Ermel György, László Józsefné sajtolója összesen 1260 font repcét dolgozott fel. Összehasonlításul: Gyönkön évente 140 000 font repcéből készítettek olajat.
A kis örlőkapacitások, növekvő gabonatermelés mellett Olajos István kölesdi lakos már 1875-ben gőzmalmot kívánt létesíteni Spitzer Rudolf fakereskedése mellett. Terve nem valósult meg, az első gőzmalom csak 1896-ban kezdte meg működését. A Csiba és Illés család tulajdonában lévő üzem a későbbi Berzicza-malommal szemben állt. A hatvan lóerős, öt munkást foglalkoztató üzem az 1920-as évekre korszerűtlenné vált, és tönkrement, az épületet lebontották. Ezzel azonban korántsem szűnt meg a malomipar a községben.
Már 1911-ben elkészült helyiek által Ács-malomként ismert szívógázmotoros üzem, amely a két világháború között a névadó Ács testvérek birtokoltak. A lebontott gőzmalom utolsó bérlője, Berzicza János az 1930-as években a korábbi pótlására felépíttette saját malmát a Hajnal és a Dózsa utca kereszteződésében. A kezdetben faszéngázos, majd villanymotorral működő malom napi kapacitása 25 mázsa volt, s nyolc főnek adott munkát. Közben a község bérlők által tovább működtette a községháza mögötti telken a Malomárok vizével meghajtott patakmalmát. 1924-ben a bérlő a kerék helyére turbinát szereltetett, s a vízi energiával áramot termelt. Ez tette lehetővé még a község távvezetékbe történő bekapcsolása előtt néhány család számára háztartásuk villamosítását. Az 1920-as években egy további tizenhat lóerős vízimalom működött a községben, a Kicskovics-féle patakmalom. Ebből lett később a Szatóri-malom, amelyet az 1930-as évek végén szintén áramra állítottak át. Műszaki paraméterei megegyeztek a Berzicza-maloméival. A malmok 1925-ben összesen tizenhat főt foglalkoztattak, s a munkások száma később sem növekedett számottevően. Így, bár fontos szerepet játszottak a község és környéke életében, nem tölthették be azt a szerepet, amelyet az ipar a XX. században a várossá válásban játszott.
A malomipar mellett a másik, helyi viszonylatban jelentős ágazat, a téglagyártás szintén nagy múltra tekinthetett vissza. Az urasági regálejogokhoz tartozó tevékenységet bérlő útján gyakorolták. Az 1850-es években a négylyukú kemencét Gagyi Tóth János bérelte. A fával fűtött téglavető csak nyáron működött, s három főt alkalmazva éves kapacitása az 1860-as években negyvenezer darab tégla volt. Az égetőt a XIX. század végén a kölesdi gazdaközönség szerezte meg, s az első világháború előtt a szekszárdi Bencze Györgynek adta bérbe. Az 1920-as években Bencze körkemencés téglagyárrá fejlesztette az üzemet. Mivel a környező német falvakban a kereslet élénk volt a jó minőségű tégla iránt, 1940-ben egy helyi nagygazda, Károly György is létesített egy újabb üzemet a másik szomszédságában. A két üzem kapacitása megközelítőleg azonos volt, napi három-háromezer tégla előállítására voltak képesek. A szezonális jelleggel termelő üzemek húsz–harminc munkást foglalkoztattak, a szakértelmet igénylő vályogvetést Kiskundorozsmáról szerződtetett munkások végezték.
A szarvasmarha-tenyésztésben bekövetkezett fajtaváltás és nyomában a tejtermelés előtérbe kerülése szükségessé tette a tej begyűjtésének és feldolgozásának megszervezését. Ezt a feladatot részben a helyi tejszövetkezet, részben magánvállalkozások oldották meg. Báró Jeszenszky Andor számos balul sikerült kezdeményezése mellett tejfeldolgozót is létesített az 1920-as években. Bár az üzem Pesten is értékesítette a tíz dekagrammos vajat, s a sajt készítésére Hollandiából hozatott sajtmestert, a vállalkozás néhány év alatt csődbe ment. Hasonló sorsra jutott Kovács Pál „tejvállalkozó” is 1936-ban. Az ismert, a XX. század második felében is sokáig eredményes tejüzemet végül a helyi tejszövetkezet létesítette az 1940-es évek elején. Korabeli kapacitása napi hatszáz liter volt. A villannyal működő gyár nyolc munkása vajat, túrót, sajtot állított elő. Teljesítménye ezzel meghaladta a környező falvak szétaprózott tejgyűjtő, -feldolgozó kapacitását – egyedül Medinán három ilyen létezett –, s lehetővé tette, hogy a második világháború utáni állami iparfejlesztési tervekben is számoljanak vele.
A feudális kori előzmények után még egy kisebb, az élelmiszeriparhoz sorolható üzem működött a községben: özvegy báró Jeszenszky Jánosné szeszfőzdéje, amelynek borpárlat készítésére volt jogosítványa a simontornyai járás területére kiterjedő monopóliummal. Valószínűleg nehézségei lehettek a nagy gazdasági válság éveiben, mert a tulajdonos az iparűzési engedélyt 1932-ben visszaadta a hatóságoknak.
Összességében tehát Kölesden a település lélekszámához mérten jelentős, a helyi és környékbeli nyersanyagbázisra és piacra épülő, időszakosan közel száz főt foglalkoztató ipar alakult ki. Ezzel a község ismételten megerősítette központi szerepét a vonzásában élő néhány falu felett, ám e bázis túlságosan szűknek bizonyult ahhoz, hogy urbánus jellegű fejlődés kiindulópontja lehessen.
Növekedésének e tényező mellett a közlekedés és a kereskedelem adottságai is útját állták.A község eredendően kedvező közlekedés-földrajzi adottságait a modern vízi, szárazföldi és vasúti fejlesztések során nem tudta kamatoztatni, így bár centrális helyzetét helyileg megőrizte, forgalmi szempontból hátországával egyetemben a perifériára szorult. A Sió-csatorna az alacsony vízállás miatt csak időlegesen volt hajózható, ha a siófoki zsilipen át a szokásosnál több vizet engedtek le a Balatonból. Ennek ellenére a XIX. század közepén a Dunáról a belső területekre irányuló fa- és sószállítmányok fontos útvonala volt. 1885-ben gróf Apponyi Sándor ötszáz négyszögöl Sió-parti területet adományozott kikötő céljára a községnek. A vízi szállítás jelentősége a XX. században is megmaradt. Az Engel-féle fakereskedés számára a Sión lovakkal vontatták fel a “talpakat” azaz a fenyőszálakból összeállított tutajokat. Motoros hajó szállította a szenet a téglagyáraknak.
A község számára kedvezőtlenül alakultak a közútépítések is. A már évszázadok óta használt Simontornya–Kölesd–Pécs, illetve Kölesd–Paks útvonal mellé a dualizmus korszakában elkészült ugyan a törvényhatósági Kölesd–Gyönk–Pincehely út, azonban a modern autós közlekedésre alkalmassá tételekor, az 1920-as években felvetődött a kérdés, hogy a Simontornya–Szekszárd utat a Sió–Sárvíz melyik oldalán építsék ki. 1926-ban az alispáni előterjesztésben még a Kölesdet is érintő jobb oldali vonalvezetés szerepelt, de a befolyásos gindlicsaládi birtokosok végül keresztülvitték, hogy a Szedres–Jánosmajor vonalon készüljön el. A községet ez annál inkább érzékenyen érintette, mivel a Budapest–Pécs vasútról leágazó szárnyvonal még ennél is távolabb, a községtől nyolc kilométerre épült meg.
Az 1881-ben készült eredeti terv szerint a vasútvonal Simontornyánál ágazott volna le, s közvetlenül a Sárvíz mentén, vagyis Kölesd határán át haladt volna Szekszárdig. A község, felismerve a vasút jelentőségét, ötezer forint hozzájárulást ajánlott fel a megvalósításra. A terv módosításakor ezt ugyan visszavonta, mégis kénytelen volt 1750 forint bánatpénzt fizetni.
Így azután továbbra is virágzott a fuvarozás, a gabonát a Dunához Paksra, a cukorrépát a Kölesd–Tengelic vasútállomásra szállították. A motorizáció megindulásával a személyszállításban a lovas kocsi helyét a két világháború között az autóbusz és a személyautó vette át azokon a vonalakon, ahol nem közlekedett vasút. Kölesd itt is kamatoztathatta fekvésének előnyeit. A Hegyhát falvainak lakói a községen keresztül juthattak el legegyszerűbben a Rétszilas–Szekszárd vasútvonalra.
Valószínűleg ezzel is számot vetett Jeszenszky Andor, amikor 1927-ben engedélyt szerzett a közúti személyszállításra. Járatait számos vonalon közlekedtette, érintették Gyönköt, Hőgyészt, Simontornyát, Cecét, Nagydorogot, Paksot. Vállalatának központja Kölesd volt, a buszállomás a Piac téren létesült, itt volt két autóbuszának garázsa is.
Az 1930-as években már benzinkút is működött a községben. A potenciális fogyasztók száma emelkedett, 1937-ben nyolc gépjármű volt a helybeliek birtokában, a vállalkozás mégis csődbe ment. Az alacsony viteldíj ugyanis nem fedezte a költségeket, az érintett települések pedig elzárkóztak szubvenció fizetése elől. Járatainak számát már 1929-ben csökkenteni kezdte, majd teljes csődje után 1933-ban a gyönki Heil Géza és Gózon Lajos vette át a helyi autóbuszközlekedést. Okulva Jeszenszky példáján csupán a Gyönk–Kölesd–Tengelic vasútállomás járatra korlátozták tevékenységüket. Tőke és fizetőképes kereslet hiánya miatt 1940-re az ő vállalkozásuk is ellehetetlenült, holott a Hegyhát eldugott, a vasútvonalaktól távoli falvai számára ez kínálkozott egyetlen modern közlekedési eszközként. Az igényekkel számot vetve végül a Mavart szervezett járatot a környékbeliek számára.
Hasonlóan ellentmondásos volt Kölesd kereskedelmének fejlődése. A környék árucseréjének legfontosabb, bár csökkenő jelentőségű színtere a helybeli országos vásár volt. Tartásának jogát a község szerezte meg gróf Apponyi Sándortól az 1880-as években. Bár a helybeliek mentesek voltak a vásárpénz fizetése alól, a bérleti díj így is tisztes jövedelmet, a századfordulón évi 615 forintot hozott a községnek. A helyszín eredetileg a mezőváros központjában volt, 1854-ben kerítést kellett emelni a paplak elé, hogy a felhajtott állatok ne okozzanak kárt az épület homlokzatában.
1909-ben az alispán felszólítására az állatvásárokat a zengő-hegyi legelő délkeleti, lapályosabb részére helyezték át. A területet a Szekszárdi útról lehetett megközelíteni. A kirakodóvásár a régi helyén, a nagyvendéglő előtti téren maradt. Ez a körülmény a két világháború között okozott gondot, mivel 1916-ban a háborús forgalomcsökkenés miatt egy napra szűkítették a vásár időtartamát, s ez rövidnek bizonyult a két, egymástól távol eső helyszín megjárására. A vásár vonzáskörzete szerény volt, a helyieken kívül legfeljebb húsz–harminc kilométer távolságra levő települések lakói látogatták. Az árusok között paksiak, tolnaiak mellett faddi, nagydorogi, udvari, tolnanémedi sátorosokat is találunk. Jelentékenyebb volt ennél az állatvásárok forgalma. 1941-ben 3240 szarvasmarhát hajtottak fel, s közülük 1061-et sikerült eladni. Ez a szám megközelítőleg azonos a jóval jelentősebb szekszárdi vásárok XIX. század eleji adataival. A vásárok mellett a múlt század végén már hetipiacokat is rendeztek. Élőállatokkal itt nem kereskedtek, a helybeli iparosok mellett mindenekelőtt az őstermelők értékesítették friss élelmiszereiket.
Évszázados stagnálás mutatkozott a máshol egyébként előretörő bolti kereskedelemben, az üzlethelyiségek száma 1868-ban nyolc bolttal tetőzött, számuk később ingadozva bár, de hanyatló tendenciát mutat. A községben két kereskedődinasztia vert gyökeret: az Ausch és a Sommer család. Tevékenységüknek a zsidótörvények, majd a deportálás vetett véget. A XIX. században átmenetileg Kölesden is jelen volt a jóval tőkeerősebb Herczl- és Spitzer-cég. Az üzletek próbálkoztak ugyan a szakosodással, de a kis kereslet miatt végül valamennyi bolt vegyeskereskedéssé alakult át. Az üzletek palettáját a gróf Károlyi Sándor köre által a századfordulón szervezett fogyasztási szövetkezeti mozgalom, a Hangya boltja egészítette ki. Jövedelmük növelésére a helyi boltosok egy része terménykereskedelemmel is foglalkozott. Közülük is kiemelkedett Spitzer Rudolf, aki az 1860–70-es években a református egyház földjein termett gabonát is felvásárolta, s presbitérium nagyvonalú hitelezőjének bizonyult.
Az áruforgalom legjelentősebb ága a fakereskedelem volt. Az erdőt nélkülöző településen már a XIX. század elején működött fatelep. A forgalom volumenére utal, hogy területe a XIX. század közepén 3290 négyszögölet tett ki. Bérlői a mezőváros leggazdagabb üzletemberei körül kerültek ki, a Herczl család után a Spitzer família következett, tőlük pedig Engel Frigyes vette át az üzletet. Rajtuk kívül mások is igyekezetek megvetni a lábukat ezen a piacon, ám sem Bruck 1899., sem Radaychich Mátyás 1924. évi próbálkozása nem járt eredménnyel.
A község szerény fejlődése, a lakosság kis megtakarításai bankfiók vagy takarékpénztár működtetéséhez nem nyújtottak alapot, de a Károlyi Sándor által kezdeményezett szövetkezeti mozgalom keretében az 1890-es években itt is megalakult a helyi takarékszövetkezet. A községi képviselő-testület ugyan nem járult hozzá 1897-ben, hogy a nagyvendéglő istállójában rendezzék be irodájukat, de azért itt tartották a községi alapok pénzét, s innen vettek fel kölcsönöket az első világháború idején a megnövekedett kiadások fedezésére. A kapcsolat nem volt véletlen, a község és a szövetkezet vezetőségében jórészt ugyanazok ültek: 1912-ben Benedek János, Greifenstein György, Kind János, Bonyai József, Farkas József személye kapcsolta össze a két testületet. A szövetkezetnek egy főállású alkalmazottja volt Szőtsényi István könyvelő személyében, aki jól sáfárkodott a helyi lakosság megtakarításaival. A pénzintézet helyzetét sem az első világháborút követő infláció, sem a világgazdasági válság nem rendítette meg, működését az Országos Központi Hitelszövetkezet tagjaként 1949-ig folytathatta.
A csekély átmenő forgalom, a szerény helyi érdeklődés a vendéglátószakmában sem hozott fellendülést. A község által 1889-ben megvásárolt, majd bérbe adott nagyvendéglő mellett még három kocsma állt a vendégek szolgálatára. Ám az érdeklődés meglehetősen csekély volt, és emiatt 1927-ben, a gazdasági fellendülés időszakában a község sorozatosan kénytelen volt csökkenteni a vendéglő bérleti díját. A forgalmat nyilván az 1930-as években, Zavaros Gyuláné kezdeményezésére szerveződő falusi turizmus sem lendítette fel érzékelhetően, bár Kölesd 1936-ban felvetette magát a Magyar Weekend Egyesület tájékoztató kiadványába, Az utas könyve című munkába.
Összefoglalva a község gazdaságának száz éves fejlődését megállapíthatjuk, hogy helyi adottságainak köszönhetően egy kis térség természetes központja volt és maradt, s belőle szerény ipari fejlődés is fakadt, de a valódi felemelkedés esélyei a polgári korszakban a fejlődési potenciált meghatározó közlekedésfejlesztések következtében inkább romlottak. Így azután sikeresek lehettek a helyi dimenziókhoz igazodó kis vállalkozások, de – mint Jeszenszky Andor példája mutatja – bukásra ítéltettek a realitásokkal nem számoló, nagyra törő tervek. Ez a felemás helyzet nyomta rá a bélyegét a község társadalmának arculatára is.
Az urasági malom zsilipjének szerkezeti rajza a XIX. század elejéről
A Hidas-patakon 1961-ben lebontott vízimalomról 1908-ban készített felvétel (a honismereti szakkör gyűjteménye)
Az uradalom által építtetett Sárvíz-híd tervrajza a XIX. század első feléből
Az uradalmi vendéglő tervrajza
Az uradalmi nagyvendéglőhöz tartozó kocsiszín (fent) és istállóépület tervrajza
A nagyvendéglő udvarán a fedett kocsiállást az 1950-es években bontották le (Hegedűs-gyűjtemény)
A község keleti végén ma is áll az Áts család egykori malma. Új román gépsorai egyelőre nem dolgoznak (Gaál Attila felvétele)
Az 1957-ben elbontott Károlyi-féle téglagyár 1941-ben (Hegedűs-gyűjtemény)
A helyi Tejszövetkezet vaj- és sajtgyára 1943-ban (Hegedűs-gyűjtemény)
Autóbuszmenetrend 1930-ból
A Jeszenszky-féle autóüzem autóbusza a községháza előtt 1930-ban
Az autóüzem társasgépkocsijai és az alkalmazottak: Karabcsevszky Borisz, Heit Géza, Mészáros József, Takács János és Császár István (?) 1930-ban (a honismereti szakkör gyűjteménye)
A Sommer család vaskereskedése az 1910-es években (Hegedűs-gyűjtemény)
A Hangya Szövetkezet Fő utcai épülete 1936-ban (Hegedűs-gyűjtemény)
A Bekker-féle vendéglő Bezerédj utcai épülete az 1930–40-es években (a honismereti szakkör gyűjteménye)
Kölesd ismertetője a Weekend Egyesület 1936. évi ajánló kiadványában
