Ellentmondásos örökség | Száz Magyar Falu

Ellentmondásos örökség

Az amúgy is változóban lévő paraszti világ 1945 után drámai gyorsasággal omlott össze, hogy átadja a helyét egy, a céljait diktatórikus eszközökkel megvalósító importált, utópisztikus társadalmi berendezkedésnek. Magyarországnak német szövetségese oldalán elszenvedett háborús veresége nem a megpróbáltatások végét, hanem újabbak kezdetét jelentette. Bár Kölesden nem folytak harcok, az 1944 decembere és 1945 márciusa között mintegy három hónapra megrekedt front hátországában a helybelieket elhajtották a szovjetek lövészárok ásására, s rekvirálások tizedelték meg az állatállományt. Növelték a feszültséget a katonák rablásai, a nőkkel szembeni erőszakoskodások. Jóllehet a német származású lakosság már régen elmagyarosodott, az eredetüket nevükben őrzők közül sokakat malenkij robotra hurcoltak. Szerencsére a valós helyzetet jobban ismerő helyi hatóságok esetükben eltekintettek a németséget egyetemlegesen sújtó vagyonelkobzástól és kitelepítéstől.

Az 1945-ös földreform is csak kevésbé érintette a helyi gazdatársadalmat. Földosztásra Felsőhídvégen, Borjádon, Hangospusztán került sor, s elsősorban az ottani cselédek részesültek néhány holdban. A jogosult kölesdiek Felsőhídvégen jutottak földhöz. Az adott körülmények között a helybeliek zöme érthetően nem rokonszenvezett az oroszok támogatásával a tényleges hatalmat birtokló kommunistákkal, s az 1945-ös választásokon elsöprő többségük a kisgazdapártra szavazott.

A demokratikus látszatot azonban nem sokáig őrizték, rövidesen megkezdődött a nagy társadalomátalakító kísérlet, amely gyökeresen új feltételeket teremtett a község további léte, fejlődése szempontjából. A település számára a leginkább vészjósló az agrárpolitika azon fordulata volt, mellyel termelőszövetkezetekbe akarták kényszeríteni a parasztságot. Az elsőt még 1949 őszén a földhöz juttatott egykori cselédek hozták létre Haladás Termelőszövetkezet néven. A nagyobb birtokkal és szakértelemmel rendelkező gazdákat súlyos beszolgáltatási terhekkel és állandó zaklatással igyekeztek megtörni. Mondvacsinált ürügyekkel több tucat embert ítéltek néhány hónapos börtönbüntetésre. A presszió eredményeként a tizenöt holdnál nagyobb birtokkal rendelkezők úgymond felajánlották földjeiket az államnak, csupán néhány holdat tarthattak meg maguknak. Ezzel az 1950-es évek elején a hagyományos paraszti gazdálkodás gyakorlata visszavonhatatlanul véget ért a községben. A hozzá nem értés és az érdekeltség hiánya miatt az átszervezésnek katasztrofális hatása volt a termelésre. Ennek ellenére az 1956 után átmenetileg visszaszorult termelőszövetkezeti mozgalmat újraélesztették, s 1960-ban egy hét alatt gyakorlatilag minden kölesdi parasztot beléptettek a két termelőszövetkezet – Egyetértés és Kossuth – valamelyikébe. Néhány év múltán a sikeres Egyetértéshez csatolták a másikat is, s ezzel megteremtődtek a gépesített nagyüzemi gazdálkodás feltételei Kölesden.

A mezőgazdaság átszervezésével párhuzamosan zajló iparosítás a községnek a háború előtti időből örökölt üzemei sorsát is megpecsételte; a termelés koncentrálásának, nagyüzemek létesítésének időszakában az ilyen méretű üzemek tartósan nem maradhattak fenn. A háború után a korábbi malmok közül a Berzicza- és a Szatóri-féle működött tovább, 1949-ben államosították őket. Ez sem garantálta azonban biztos jövőjüket, rövidesen leszerelték berendezéseiket, s raktárként, szárítóként hasznosították az épületeket. A két téglagyárra hasonló sors várt. Az államosított üzemek közül elsőként a Károly-félét állították le, a másikban a termelés még sokáig, 1986-ig folyt. Tíz évvel később az épületet lebontották, napjainkban csak a megbontott partfal árulkodik a nagy múltú kölesdi téglagyártásról. A termelés átmeneti felfutása után a helyi tejfeldolgozás is kapitulálni kényszerült a Szekszárdon az 1970-es évek végén felépült új, nagy kapacitású tejüzemmel szemben.

Ezzel az 1980-as évekre gyakorlatilag megszűntek a helyi, mezőgazdaságon kívüli munkahelyek. Súlyosbította a helyzetet, hogy az önálló kézművesek száma is a korábbinak a töredékére csökkent, s a gépesítés miatt visszaesett a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma is. 1980-ban a község 918 aktív keresőjéből már csupán 372 dolgozott az agrárszektorban, a többiek az ipar, a szállítás, hírközlés, kereskedelem és a nem anyagi szféra területén tevékenykedtek. E munkahelyek azonban nem helyben kínálkoztak, így a lakosság egyre nagyobb része kényszerült napi vagy heti ingázásra. A fiatalok az üldöztetések hatására már az 1950-es évek első felében a nehézipar új fellegváraiban, Sztálinvárosban, Komlón, Tatabányán kerestek nyugalmat és megélhetést. A helyi üzemek fokozatos felszámolása nyomán a politikai okokat a gazdasági kényszer váltotta fel.

Az ingázók egyre növekvő hányada a munkát kínáló városokba költözött, így az 1960-as években megindult a település lélekszámának gyors csökkenése. Csupán 1970–1979 között 342 fő volt az elvándorlás deficitje. E szám még magasabb lenne, ha nem zajlott volna le egy ellenirányú folyamat Borjád-, Hídvég-, Hangos-, Bikádpuszta lakóinak Kölesdre településével. E népességcsere következtében már csupán a lakosság mintegy felét teszik ki az 1945 előtt itt élők leszármazottai.

A község megtartóképességének csökkenése dacára az infrastruktúra területén komoly előrelépés történt. Számos új ház épült, gyakorlatilag mindenhova bekötötték a villanyt, majdnem minden házba bevezették a gázt, a legtöbb helyre a vizet is. Lefedték a Zsámbék utcai Aranyos-patakot, út épült Kistormáson át Gyönk felé. A stagnáló, majd csökkenő tanulói létszám dacára a négy államosított egyházi iskolai épület mellett, majd helyett új iskola épült, a hajdani nagyvendéglő 1959-ben művelődési házzá alakult át.

Megvonva az 1945–1990 közötti korszak mérlegét Kölesd történetében megállapíthatjuk, hogy a korábban helyi bázison elért szerény eredményeket az erőforrások összpontosítására és újraelosztására törekvő politika semmivé tette, így a szebb napokat megélt település mai lakóinak ellentmondásos örökség jutott osztályrészül, és csak a következő évtizedek adhatnak rá választ, méltó lesz-e a jövő a hajdani mezőváros múltjához, melyre joggal lehetnek büszkék polgárai.