Felekezetek kisebbségben
Felekezetek kisebbségben
A református vallást kifejezetten magyar vallásnak szokás tartani. Ezért első látásra meglepőnek tűnik, hogy Kétegyháza a XVII. század folyamán református községként tűnik fel a forrásokban. Azt persze nem ismerjük, hogy erre az időre mennyire őrizte meg eredeti, magyar származású lakosságát, s mennyi lehetett lakói között a szerb, illetve román nemzetiségű betelepülő. Valószínű viszont, hogy ők voltak azok, akik a református hitet követték, mert a község magyar lakosságának egyik része megmaradhatott katolikusnak.
1653. június 6-án a nagybányai református zsinat Ungvári Jánost küldte ki ide lelkésznek és tanítónak. Kétegyházát Kolozsváry György esperes (aki 1646 és 1660 között viselte tisztét) a jegyzékeiben egyértelműen református falunak említi. Ember Pál viszont, amikor felsorolta, hogy mely helységek tartoztak a Körös–Maros közi seniorátushoz (esperesség) 1680 táján, Kétegyházát már nem listázza.
Arról, hogy mi történhetett közben, a térség későbbi esperese, Kis Bálint művéből kaphatunk némi felvilágosítást. A Zaránd megyei helységeket a törökök kiverése után „részint az ott lakott, részint az erdélyi szélekről odaköltözött oláhok ülték meg”. Őket mint hitsorsosaikat a rácok megkímélték, s a katolikusok sem üldözték úgy, mint a protestánsokat. Szerinte „voltak ezek között sok református oláh helységek is”, de róluk a rác pusztítás (1703) után nem gondoskodtak az esperesek. Nem küldtek közéjük románul tudó papokat, így az ottani hívek újra óhitűekké lettek. Minden bizonnyal ez történt Kétegyházán is.
A következő nyomunk a református lakosságot illetően 1805-ből származik. Ekkor a falu a gyulai református egyházközség szórványgyülekezete lett. 1907. február 17-én kimondták a békéscsabai református anyaegyház megalakulását Dobozmegyer (Mezőmegyer), Újkígyós és Kétegyháza községben lakó hívekkel mint fiókegyházakkal egyetemben. 1908. február 23-án Koppányi Gyula szentesi segédlelkészt választották meg első lelkészüknek, akit április 5-én iktattak be, és aki 1944. augusztusáig szolgált Békéscsabán.
Az 1937. július 21-i egyházmegyei jegyzőkönyv 4. pontja azonban kimondta Kétegyháza önállóságát. Ettől az időtől számítható Elek fiókegyházzá alakulása és Kétegyházához csatolása több községgel, Lőkösházával, Kevermessel és Újkígyóssal együtt. A kétegyházi református egyházközség lelkésze Szabó Pál lett.
Lengyel József, aki korábban Magyargéresen (Erdélyben) volt lelkész, a világháború után jött Magyarországra. Révész Imre akkori tiszántúli püspök a kétegyházi tiszteletes mellé helyezte segédlelkészként, s az Elekre betelepített református családok lelki gondozását és gyülekezetté szervezését kapta feladatul.
Hamarosan felmerült az eleki gyülekezet kétegyházi anyaegyházról való leválásának kérdése. Településünk presbitériuma 1947. január 23-án ült össze és hozta meg határozatát, melyben megállapította, hogy a missziós területek leválása már eddig is súlyossá tette a kétegyházi anyaegyház helyzetét, Elek elcsatolásával egyenesen a létét látja veszélyeztetve. Ez az aggodalom később nagyon is valóságosnak bizonyult: a kétegyházi anyaegyház, elveszítve szórványait és missziói területeit, fokozatosan zsugorodott, utolsó főállású lelkipásztora, Nánay Attila halála után Elek szórványgyülekezete lett, és mind a mai napig az. 1945 előtt csak imaházuk volt a reformátusoknak, azután templomszerű új épületet emeltek.
Az 1947. október 9-én tartott közgyűlés végül kimondta az eleki fiókegyház önálló egyházközséggé alakulását. Mivel Lengyel 1950. június 8-án lemondott, az eleki lelkészi állásra Ratkay Lászlót hívták meg Gyulaváriból. Intenzíven folyt az ő idejében is a családlátogatás, valamint a gyermekek és ifjak közötti munka, hatásosságában nagyon is megérződött vallástanári múltja és élő hite. Mivel a tanácsnál figyelmeztették: baj lehet abból, hogy annyi fiatal veszi körül, és sokakkal tart kapcsolatot távoli vidékről is, 1955. január 1-jén lemondott.
A legnehezebb időkben, 1955. januártól 1967. áprilisig, Szabó Géza teljesített szolgálatot, aki korábban Szeged Kálvin téri beosztott lelkész volt. 1967 áprilisában Jeney László korábbi szerepi lelkipásztort választotta meg a gyülekezet. Kétegyházán vasárnap reggelenként tartott istentiszteletet. Távozása után, 1980. október 1-jétől szórványként látta el a települést a mindenkori gyulavári lelkész: előbb Katona Gyula, majd 1985 novemberétől Kádár Péterné Balogh Mária.
1991-ben megindulhatott a hitoktatás, Kétegyházán is tervezték egy csoport indítását. 1992. november 1-jén mutatkozott be dr. Oláh Jenőné Kántor Eleonóra, akit az egyházmegyei vezetés javasolt a lelkipásztori tiszt betöltésére. A gyülekezet egyhangúlag elfogadta, és szeretettel vette körül új tiszteletesét.
A gyulai evangélikus gyülekezet önállósulási kérelmével csaknem egy időben, 1924. szeptember 17-én küldte el Kemény Gábor lelkész a kétegyházi evangélikusok névsorát a helyi elemi iskola nyugalmazott igazgatójának, Háger Andrásnak, hogy az segítse gyülekezetté szervezni az ottani híveket. 1924 végén, talán éppen karácsonykor látogatta meg először evangélikus lelkész a kétegyháziakat. Ettől kezdve rendszeressé vált lelki gondozásuk: havonta egy alkalommal tartott istentiszteletet, a hónap harmadik vasárnapján délután öt órakor. A lelkész általában vonattal utazott ki, s lovas kocsival vagy éppen szánnal hozták haza. Hamarosan sor került a gyülekezet megszervezésére is: 1927. június 9-én Körössy Károly már felügyelőként, Háger András gondnokként szerepelt. A fiókegyház megalakulását ezen év július 15-én jelentették be. Háger több funkciót is betöltött: ő volt a kántor és egyben a hittantanár is. Az új gyülekezet jelentős kölcsönnel támogatta a gyulaiak templomépítését.
A Gyulához tartozó szórványokat 1932-től segédlelkész látta el. Kétegyházán a 65 evangélikusnak havi egy alkalommal tartott istentiszteletet, s háromszor szolgáltatta ki az Úr szent vacsoráját, amellyel akkor harmincöten éltek. Egy 1936-os kimutatás szerint ünnepi alkalmakkor végzett szolgálat esetén ez a szám ötvenre emelkedett. Ez talán annak is köszönhető, hogy 1934-ben tíz hiterősítő előadást szerveztek Kirner Gusztáv békéscsabai vallástanár, Szlani Pál békéscsabai hitoktató lelkész és Koppányi Gyula református lelkész bevonásával.
Elekre a szlovákiai magyarság köréből mintegy hétszáz fős evangélikus közösség érkezett a második világháborút követően. Belőlük anyaegyházat szerveztek. Az 1947. február 2-i gyulai közgyűlés hozzájárulását adta a kétegyházi evangélikus fiókegyház Elekhez csatolásához. 1962 márciusában az eleki egyházközség lelki gondozását vissza kellett vennie Gyulának, s Kétegyháza azóta ismét Gyula leányegyháza. Jelenleg minden második vasárnap szolgál a községben a gyulai evangélikus lelkész. Istentiszteleteiket a református imaházban tartják.
A középkori katolikusság nyomait 1643-ban fedezhetjük fel újra a reformáció térhódítását követően. Az egri püspökség ekkor összeíratta Zaránd megyei dézsmás helyeit, s – valószínűleg a község magyar lakosaira alapozva – közöttük Kétegyházát is megemlítették. Persze az is megeshet, hogy ezt csak a történelemi jog, s nem a tényleges helyzet alapján tették.
A román nemzetiségű községben – ahogy a falutörténeti részben már utaltunk erre – a római katolikus vallást csak Andrássy Zsigmond gyökereztette meg ismét, aki 1749-ben feleségével, Kun Borbálával a kastélyhoz tíz öl hosszú és négy öl széles katolikus templomot építtetett a Szentháromság tiszteletére.
A birtokot 1776–1794 között bérlő Lukács Gergely egy ferencrendi szerzetest tartott az istentiszteletek végzésére, házi káplánként. Az anyakönyvi eseteket az eleki plébánosnak jelentették be. 1852-ben az önállósuló lelkészségét a csanádi egyházmegyéhez csatolták.
Almásy Ignác a községbe magyarokat telepített (valójában elmagyarosodott szlovákokat) az 1803-as canonica visitatio szerint. Mindössze négy-öt gazda akadt közülük, a többiek a gróf cselédjei, napszámosai lettek, bár kilencven százalékuk háztulajdonossá vált. Egy korabeli feljegyzés szerint „szorgalmas, munkaszerető nép, de nem templomba járó fajta, bár a vallásukat szeretik”.
Az említett vizitáció elrendelte, hogy Kétegyházán misét és katekézist tartsanak. Mivel az itteni hívek csak igen kevés vagy éppen semmi párbért nem fizettek Elekre, az eleki plébános a grófi káplánoknak engedte át a jurisdictiót (joghatóságot) püspöki engedéllyel, az anyakönyvezés kivételével. 1829-től Kétegyháza Elektől s egyben a csanádi püspökségtől is el akart szakadni, de eredménytelenül.
A katolikus temetőt 1805-ben, a község nyugati oldalán, a magyarok lakta északi tized szélén alakították ki. Gróf Almásy Ignác végrendeletében tett adományt a plébánia megalakítására, de csak unokája, Kálmán teljesítette azt 1852. május 28-i adománylevelével, amelyben megkétszerezte nagyapja adományát. Tizennyolc katasztrális hold földet, tíz öl fát, nyolcvan forintot, tíz akó bort hagyott a plébániára, amihez a hívek még 512 forint értékben járultak hozzá. A plébániát 1852. július 13-án Danielovits János plébános vette át, s 1870-ig Medgyesbodzás is hozzá tartozott. Fenntartója a hitközség lett volna, de negyven éven át arra semmi gondot nem fordított, mígnem Kautler plébános a harangozói föld felét lefoglalta a plébánia rendbetételére.
1858-ban a kastély és a templom gyújtogatás következtében leégett, gróf Almásy Kálmán építtette újjá. Nejével, Wenckheim Mária grófnővel 1895-ben restauráltatta is. Egyházi ruhákkal gazdagon ellátta, ezek zömmel a grófnő kézimunkái.
A templom melletti kápolna alatt épült meg a grófi kripta. A templomkert 1896-ig volt a plébános használatában, aztán kivették a kezéből, mert oda temetkezett Beliczei Gézáné Almásy Mária, valamint gróf Cziráky Jánosné, Almásy Erzsébet Györgyike nevű lánya.
A temetőben álló kápolnát Balaton plébános idején özvegy Bali Jánosné Balogh Katalin adományából 1878-ban építették. Kupolája azonban bedőlt, így csak a következő évben szentelhették fel. A fenntartására egy zsellérlegelő járandósága szolgált, melyet 1905-ben értékesítettek. Ekkor a kápolna alapítvány tőkéje 2428 koronát tett ki. A keresztek közül az 1831. évi kolerakereszt méltó az említésre, melyet a mezőről 1861-ben behoztak a templom elé.
A falu végén, a Gyulai úton volt a Szent János-kápolna, melyet gróf Cziráky Jeanne állhatatosan gondozott. Évente ájtatosságot tartottak benne: minden év május 16-án, Nepomuki Szent János napján körmenettel vonultak ki hozzá a hívek. A kápolna később megközelíthetetlenné vált, mert a Gyulai út felől elkerítették, majd 1941-ben Almásy Alajos gróf az egyházi hatóság megkérdezés nélkül lebontatta.
A plébániának a millennium idején mintegy száz misealapítványa volt, zömmel a grófi családtól. Mária Társulat is működött a községben, három bokorral. Gróf Almásy Kálmán több közalapítványt is létesített, melyek 20 085 forintot tettek ki, s a község elöljárósága kezelte őket. (Részletesebb bemutatásukat lásd a Függelékben.) Emellett naponta huszonöt családot látott el ebéddel.
Mivel a háború előtti mise- és egyéb alapítványok összegét hadikölcsönbe fektették, ezek elértéktelenedtek. Az első világháború után pótlásukra a grófi család kilenc misealapítványt tett kétezer pengővel, s illeték-egyenértékként kétszáz pengő tőkét helyezett el. A háború alatt leszerelt harangok pótlásáról 1924-ben Klivinyi Lajos plébános gondoskodott. A plébániaépület fenntartását a harangozói föld évi bérletéből származó tíz mázsa búza és tíz mázsa morzsolt tengeri tette lehetővé.
Prokop Sándor plébánoshelyettest makói hittantanári állásából rendelték ki 1926-ban adminisztrátorként Kétegyházára. Javadalmát ekkor a tizennyolc katasztrális hold 126 négyszögöl szántóföld jelentette, amely 52 mázsa búza és negyven mázsa morzsolt tengeriért volt bérbe adva. A hívektől járó párbér és hitoktatás ellenében hatvan mázsa búza járt helyi piaci áron számítva, a földesúrtól pedig hat öl tűzifa 754 liter bor és 168 aranykorona illette meg. A tizenegy csendes mise elvégzéséért további hatszázezer papírkorona (mintegy egy búza ára) járt neki. Adventben reggel hatkor, illetve tíz órakor, ünnepnapokon nyolc és tíz órakor, hétköznapokon reggel hétkor tartott szentmisét.
Vízkereszt után szokásban volt a házszentelés. Virágvasárnap tíz órakor barkaszentelést és körmenetet rendeztek. Húsvét idején nyolc órakor tartották a kalács és a tojás megszentelését, Márk napján pedig hét órakor búzaszentelést celebráltak. Áldozócsütörtökön a nyolcórai misén tartották meg az első áldozást. A pünkösd előtti szombaton délután fél háromkor keresztkútszentelésre, Szentháromság vasárnapján a templom búcsújára került sor. Az orgonát 1928-ban szerezték be. 1933 júniusában a plébánost Kunágotára helyezték át.
Borsoviczky Lajos 1933. szeptember 1-jén érkezett a községbe, előtte Eleken volt hitoktató. (Címzetes esperesként, 82 évesen, 1975 márciusában hunyt el.) A községre nehezedő szegénységen az egri norma alapján működő Katolikus Caritas próbált enyhíteni. 1934-ben katolikus népházat alapítottak. Szervezői nagy gondot fordítottak a nemzeti érzés ápolására és fejlesztésére is. Az 1935-ös bérmálást a kerületi szívgárda nappal kötötték össze. Június 15-én este dalosversenyt rendeztek a népház udvarán az egész egyházkerület dalárdáinak a részvételével. A kétegyházi dalárda ezen s a következő évin is második helyezést ért el. A népházban felállított konyhán mindennap meleg ebédet kapott mintegy hetven rászorult. Az eucharisztikus kongresszuson több mint százhúsz fő vett részt a községből. A plébánost 1939. augusztus 24-én áthelyezték Kunágotára.
Az utód, Martin Aurél nagy energiával látott munkához: 1939 őszén megalakította a Jézus Szíve Szövetséget és a Rózsafüzér Társulatot, majd a következő év elején megszervezte az Agrár Legényegylet mintegy harminc fővel. A népházban műkedvelő előadásokat rendeztek, a taggyűjtés során 137-en iratkoztak be fizető tagnak. Ekkor már működött a KALOT és a leányokat tömörítő Kalász is. Előbbi kéthetente, utóbbi hetente gyűlésezett. A Vangyel-telepi állami elemi iskola tantermében oltárfülkét építettek, ehhez a község képviselő-testülete anyagilag nem járult hozzá, de nagy nehezen engedélyezte a felállítását.
A plébánosnak – állítólag a legényegylet táncestélyei miatt – összetűzése támadt az úri kaszinót üzemeltető protestáns grófi jószágfőintézővel. A háttérben valószínűleg politikai okok húzódtak meg. 1941-ben már erősen szervezkedett a nyilaskeresztes párt a község magyar lakossága között. A plébános úgy vélte, mivel őt nem támadták, nincs oka rá, hogy eltaszítsa magától a tagjait. Kapva kaptak rajta: nagy számmal léptek be a népházba. Egyesek azonban ezt rossz szemmel nézték, ők viszont kiléptek. A főispán utasítást adott a gyulai főszolgabírónak az ügy kivizsgálására, azt kérve, hogy a népház nyilvánítsa ki bizalmát a kormány iránt. Csendőrségi vizsgálat indult, és kihallgatásokra is sor került. A plébános a kérést mégis visszautasította. Arra hivatkozott, hogy politikával nem foglalkozik a népház. Ennek ellenhatásaként a községi orvos és a főjegyző a népházzal szemben álló román kultúrházban leventeotthont létesített, valamint kormánypárti helyiséget alakított ki abból a célból, hogy az ifjúságot (nemcsak a románt, hanem a magyart is) oda gyűjtsék.
Mindennek ellenére az 1943 augusztusában működésbe lépő ONCSA elnökének a plébánost kérték fel, aki mellesleg ekkor már sokat betegeskedett. A háborús helyzetnek más következményei is voltak: az esti misék időpontját a várható riadóhoz, az ellenséges repülőgépek megjelenéséhez kellett igazítani. 1944. szeptember 22-én a községházán a bíró arról tájékoztatta a plébánost, hogy a községet ki fogják üríteni, mivel harcvonalba kerül. Az utolsó, Szeged felé induló vonatot Makó előtt, állítólagos hídrobbantás miatt, visszafordították Orosházára, ahonnan Budapestre irányították. Martin plébános így 1945. március 13-ig Budapesten rekedt. A püspök Szúger (?) Ferenc battonyai segédlelkészt rendelte ki a helyettesítésére. 1945-ben a templom díszítése, rendben tartása céljából polgári, iskolás illetve azt végzett lányokból oltáregyesület alakult. Czigler Lipót kommunista párttitkár 1945. szeptember 3-án internáltatta a segédlelkészt, akit december 16-án – a hívek nagyobb csoportjának kérelmére – elengedtek.
A plébános hazatérőben Szegeden jelentkezett a püspökénél. Czigler kérésére őt is rendőri felügyelet alá helyezték. Két rendőr kísérte haza május közepén, s egy éjszakára a rendőrőrsön tartották, majd házi őrizetbe helyezték a plébánián. A párttitkár feljelentést tett ellene népellenes bűntett miatt a gyulai népügyészségen, december 30-án a rendőrség Gyulára vitte, ahol dr. Sárkány György vezető ügyész hallgatta ki. A vádiratot május elején kézbesítették, a főtárgyalásra május 22-én került sor. A feljelentés szerint Martin szellemi irányítója volt a nyilasmozgalomnak, és „demokráciaellenes” hírverést folytatott. A tárgyaláson azonban a tanúk (valamennyien a nyilaspárt volt tagjai) visszavonták a rendőrségen tett vallomásukat. Úgy nyilatkoztak, hogy csak internálásuktól tartva vallottak az öreg pap ellen. A népügyész így elejtette a vádat. Az igazságügy-miniszter viszont nem járult hozzá a vád ejtéséhez, ezért újabb főtárgyalást tartottak november 8-án és 15-én. A népbíróság végül mégis felmentette a plébánost.
A belügyminiszter 1946 augusztusában a KALOT-ot és a Kalászt, októberében a népházat oszlatta fel. Utóbbi ingóságai eladásából fedezték az iskola tatarozását. Dr. Martin Aurél prelátus, nyugalmazott egyetemi tanár, plébános 1947. augusztus 31-ével nyugdíjba vonult. Utóda Marycz János volt királyhegyesi plébános lett.
1948-ban államosították az iskolát. A nővérek lakrésze még egyházi tulajdonban maradhatott, ám 1950-ben a zárda és a kántorföld is állami tulajdonba került. 1951-ben a plébániának a tizennyolc és a harangozónak a tizennégy holdját is fel kellett ajánlani.
1949-ben még a szülők kivétel nélkül kérték a hittannak mint rendkívüli tárgynak a tanítását, de hamarosan éreztette befolyását a kommunista párt: 1954-ben már csak kilencen jelentkeztek hitoktatásra.
1951-ben vezették be a templomba a villanyt. 1969. január 1-jével, hetvenéves korában nyugdíjba vonult Marycz János, utódául Bacsilla Sándor makó-bogárzói lelkészt nevezték ki.
1969. május 21-én kerületi gyűlés volt Kétegyházán, a püspök ekkor felkereste a görögkeleti templomot is. Ő volt az első katolikus főpap, aki ezt megtette. Ez a gesztus elősegítette a katolikus és a görögkeleti hívek közeledését. 1970. január 1-jétől kezdték meg az új ordó szerinti magyar misézést. A templom restaurálása 1971-ben, a harangok villamosítása 1972-ben történt meg. A grófi kriptát 1974 májusában hozták rendbe. A templom belsejét 1974–75 folyamán újították fel, de elfogadhatatlanul rossz minőségű munkát végeztek.
A plébános sokat méltatlankodott az egyre inkább elvilágiasodó hívek magatartása miatt. A reggeli miséken már csak négy-öt ember jelent meg. Nem is kereszteltettek meg minden gyereket. 1977-ben az egyházközség megvette a Toldy u. 21. szám alatti házat lebontásra, hogy ezáltal bejáratot kaphasson a temető egy szilárd burkolatú útról. A sírkert keresztúti stációinak elöregedett gipszfiguráit is lecserélték.
1978 októberében elkészült a templom padfűtése. A vezeték lefektetése közben beszakadt a padozat. Ekkor derült ki, hogy Andrássy Zsigmond kriptája a templomhajó alatt van, lejárata a szemben lévő oltár előtt rejlik. Homokkő szarkofágja mellett egy kis gyermekkoporsót is találtak. A másik két-három fakoporsónak csak a töredékei kerültek elő. Az egyik a gróf feleségéé, Kun Zsuzsannáé lehetett, egy másikban, a fennmaradt réztábla felirata szerint, „Chatharina Daniel” aludta örök álmát.
November 5-én avatták fel a magyar hősi halottak emlékművét a temetőben. A plébánosnak nagyon rosszul esett, hogy a község nem képviseltette magát az eseményen (bezzeg a centrumban álló szovjet emlékművet szokás szerint megkoszorúzták!). 1980-ban rendbe tették az orgonát, és kijavították a temetőkápolna tetejét: a bádogtető helyett a templomtorony formáját utánzó cseréptetőt kapott. A szakiskola tanárai számára felhúzott épület elvette a rálátást a kastélyra, a templomot is elfedte. 1988-ra sportcsarnok és büfé is épült a plébánia közelében. 1982-re kívül-belül kifestették a templomot. A KÖJÁL a temetőkápolnában csak szeptembertől májusig engedélyezte a halottak elhelyezését, a nyári időszakban a görögkeleti temetőben álló községi ravatalozót kellett igénybe venni, de temetés előtt a kápolnában is felravatalozhatták halottaikat a hívek.
1983-tól némi enyhülés volt tapasztalható az addig meglehetősen hideg egyházi–világi kapcsolatokban. Talán ennek volt az eredménye, hogy az ősszel egyszerre tizenhatan vállaltak ministránsi szolgálatot, amire negyven éve nem volt példa. 1984 márciusában a plébános megbetegedett, szeptemberben kérte a nyugdíjazását. 1985 februárjában hunyt el, Kétegyházán temették, maga a püspök celebrálta a szertartást.
Előbb az eleki Csizmadia József káplánt bízták meg a helyettesítésével, majd 1984 őszén Páva Pál szentetornyai plébános vette át a szolgálatot. A rendszerváltozás hatása 1990-ben érezhetővé vált. Megszaporodtak a hittanosok, s több iskolás korú gyermek megkeresztelésére is sor került. A korábban megszokott két-három fő helyett tizenhatan lettek első áldozók. Az év ősze óta újra megkezdhették az iskolában is a hitoktatást, csaknem ötven tanulóval. Karácsonykor szépen sikerült misztériumjátékot mutattak be. A következő évit még a televízió is felvette.
Az egyházi élet fellendülését az törte meg, hogy a plébánost áthelyezte a püspök Kétsopronyba, s Kétegyháza pap nélkül maradt. Azóta Elekről látják el a híveket.
A baptista felekezet 1896-ban alakult tíz-tizenkét fővel. Hívei kezdetben bérelt helyiségben tartották szertartásaikat. Jelentősebb létszámnövekedéssel 1902-től számolhatunk, ekkor már mintegy száz főre bővült a gyülekezet. 1912-ben felépítették imaházukat a közösség adományaiból, a hívek száma már elérte a háromszázat. 1905 óta vezetik az anyakönyveket. Létszámuk az 1930-as években meghaladta az ezerkétszáz főt. Vallási életük pezsdülő, eleven. Sok közöttük a fiatal.
Az izraelita egyházat 1893-ban tíz-tizenkét család jelentette 62 fővel. A békéscsabai rabbi vezetése alatt álltak. Volt imaházuk és iskolájuk harminc tanulóval. Rosenzweig Jakab tanított benne, a magyarok is szívesen adták keze alá a csemetéiket.
Kétegyháza izraelita vallású lakosságát is súlyos megpróbáltatások elé állították a második világháborús zsidótörvények, és az ország német megszállása. 1944. április 1-jétől kötelezővé tették számukra a kanárisárga hatágú csillag viselését. Május 6-án Békés megyében is elrendelték a gettók felállítását. Június 16-án átszállították lakóikat a békéscsabai dohánybeváltóban kialakított gyűjtőtáborba, ahonnan 32 (más jelentés szerint 34) személyt vagoníroztak be június 26-án, s vitték őket Auschwitzba.
A községben a pünkösdista és a szabad keresztény egyháznak is vannak tagjai. Mindkét gyülekezet hívei imaházat emeltek, ahol vallásukat gyakorolhatják. Az evangéliumi pünkösdi közösség lelkipásztora ma Dékány István.
1653-ból van az első nyoma iskolának, Kétegyházán: abban az évben az egyházi főhatóság református lelkész-tanítót küldött a faluba.
Az ezt követő időből mindössze azt tudjuk, hogy 1767 óta Deák János oktatott tizenhét görögkeleti fiút olvasásra és írásra román nyelven. Javadalmazása meglehetősen szerény: gyermekenként egy pozsonyi mérő búzát kapott, a közös föld terméséből pedig negyedrész búza és ugyanannyi árpa, valamint két szekér széna illette meg.
A szabadságharcot követő időben már római katolikus iskola is működött a községben. A két tanító 98 fiút és 26 leányt oktatott. Ekkortájt kezdhette meg a működését a görögkeleti leányiskola is.
A plébánia historia domusa szerint a magyar lakosság betelepedésével egy időben szervezték meg a magyar iskolát. 1869 decemberében mondták ki, hogy az római katolikus fiúiskolaként működik a továbbiakban. A leányiskolát gróf Cziráky Jánosné, Almásy Erzsébet alapította 1897 augusztusában. Ő adományozott egy házat, hogy az iskola céljára, gróf Almásy Kálmánné Wenckheim Mária pedig tizenötezer-ötszáz osztrák forintot tett le a tanítónők fizetésére. Kezdetben civilek, majd 1909 óta a Miasszonyunkról elnevezett szegény iskolanővérek oktatták az I–III. vegyes, valamint a IV–VI. leányosztályokat.
A katolikus fiúiskolának kettő, a leányiskolának 1926 óta három tanterme volt. Tanulóik összlétszáma az 1930-as évek elején 241 főt tett ki, a hozzá kapcsolódó alapfokú gazdasági iskoláé 37-et.
1941 novemberében a felső tagozatos fiúk (V–VIII. osztály) tanítását átvette Varjas M. Ágnes, aki a felsős lányokat is tanította. A három tanító nővér létszámát azonban kettőre csökkentették. Az összevont III–IV. osztály tanítását a zárdában Nagyné Pál Julianna végezte, míg a kisebbeket Réthy Eleonóra tanította. A következő év tavaszán a belvizek miatt a zárda falai megsüllyedtek, ám a grófi család nem volt hajlandó hozzájárulni rendbe hozásukhoz. A nővéreknek addig az egyik tanteremben kellett meghúzódniuk, míg a tatarozással 1943 nyarán el nem készültek. 1945 elején a tanítóhiány miatt az állami iskolával együttműködve többen is a fiúiskolában tanítottak.
A belterületi állami elemi iskola 1910-ben nyílt meg. Két új tantermét 1931-ben, az igazgatói lakás átalakításakor kapta, amivel öt tantermesre bővült. Az 1930-as évek közepén már hat tanítója volt. Ebben az iskolában, ha a szülői kérték (mivel a román iskola 1920-ban megszűnt, amikor tanítói a román hadsereg kivonulásakor a katonákkal együtt eltávoztak), a román nyelvet is oktatták a két világháború között. Mindennapi tanulója háromszáznegyven fő lehetett, az alapfokú gazdasági továbbképzőkbe 96 diák járt.
A vasúton túl a Vangyel-telepen (később Petőfitelep) 1927-ben épült egy egy tantermes, két tanerős iskola. Váltakozva folyt benne az oktatás.
A község első óvodája 1891-től működött, uradalmi jelleggel. A grófi család állíttatta fel Waltersdorfer Karolin vezetése alatt. 1902-ben a község, majd 1911-ben az állam vette át. Az első világháborút követően két óvodai körzetre osztották a falut. Az egyik két, a másik egy óvónős óvoda volt, bár mindegyik két teremmel rendelkezett. A katolikus óvodát és a napközi otthont 1942 nyarán avatták fel.
Az államosítás idején a katolikus egyháznak a Szent Imre út 20. szám alatt négy, a 4. szám alatt pedig két tantermes épülete volt. Ugyanekkor a görögkeleti egyháznak egy–egy tanterme volt a Szent Imre út 69., illetve a Dózsa György út 20. szám alatt. A község tulajdonát képezte a Szent Imre út 70. szám alatti öt tanterem, valamint a Petőfi út 15. szám alatti egy tanterem mellett a Jánosházi tanya 165. számú iskolaépület is.
A nemzeti bizottság 1948. május 26-i jegyzőkönyve szerint a plébános 23-án nemcsak hogy felolvasta Mindszenty hercegprímás levelét az iskolák államosításával kapcsolatban, hanem még külön fel is szólította a híveit, hogy tiltakozzanak az államosítás ellen. Egy korabeli hangulatjelentés szerint a gyulai járás községei közül Újkígyós mellett Kétegyházán volt a legelutasítóbb a néphangulat, de még itt sem érte el a „veszélyesség” fokát.
Az iskolák államosítása után a község közepén található egykori román tanintézet épületét kultúrotthonná alakították át. A magyar iskolában 1948 óta tagozatként beindították a román nyelv oktatását, majd a következő évtől önálló román tannyelvű iskolát szerveztek, mely 1959-ig a régi román iskola épületében (vagyis az Úttörő út 89. szám alatt) működött, kezdetben alig száz tanulóval. 1948-ban indult meg az esti felnőttoktatás. Húsz év alatt mintegy kétszáz felnőtt tanult meg írni-olvasni. Ezzel sikerült felszámolni az analfabétizmust a településen. Tizenöt év alatt mintegy négyszázan végezték el a dolgozók esti általános iskoláját.
Az újonnan felállított községi tanács biztosította a lehetőséget, hogy 1953-tól napközi otthont és bölcsödét is indítsanak. A Polgári Olvasókör egykori épületében 1949-ben mozit alakítottak ki. 1952 után lendült fel a község kulturális programkínálata, amikor Antalfy Margit tanítónő vette át a művelődési otthon vezetését. Csaknem minden héten tartott műsort a hat (a DISZ, az MNDSZ, a Gépállomás, az Úttörő, a MÁV és a román) kultúregyüttes. Huzamosabb ideig azonban csak a román kultúrcsoport maradt fenn, Purecse Péter irányításával. 1953-ban szervezték meg a Népkönyvtárat. 1967-ben átadták az új, modern művelődési otthont.
Az iskolákkal összhangban sokszínű kulturális élet bontakozott ki az ötvenes évek végétől. A szakiskola egy-egy énekkarral és színjátszó csoporttal kapcsolódott be a község kulturális vérkeringésébe. 1959-re megépült az új, négy tantermes román iskola. Kibővítették a II. számú bölcsőde épületét, s felépítették a megye egyik legszebbnek tartott sportpályáját. A Petőfitelepen 1958-tól sikerült megszüntetni a délutáni tanítást. A hatvanas évek végén a belterületi magyar iskola tizenhárom osztályába háromszázharminc diák tanult, a két petőfitelepi osztályba negyven. Felállították a telepi III. számú óvodát. A belterületi II. számú korszerűsítését 1967-ben, az I. számúét pedig 1974-ben végezték el. A három óvodában ekkor nyolc óvónő és öt dajka felügyelt a százhúsz csöppségre. Az iskolások közül ugyanennyien részesültek napközis ellátásban
A magyar általános iskolában 1960-tól indult el a mezőgazdasági technikum levelező tagozata, 1964-től a dolgozók esti gimnáziuma. 1997 szeptemberében felvette a község híres szülötte, Márki Sándor történész nevét.
A Mezőgazdasági Gépészképző Szakiskola 1952 végén kezdte meg a működését a volt Almásy-kastélyban. Kezdetben mindössze két tanteremben és öt tanerővel felnőttképzést folytattak, hogy rövid idő alatt minél több szakembert adhassanak a mezőgazdaságnak. A hatvantanulós létszám hamarosan megduplázódott. 1960-ban áttértek felnőtt mezőgazdasági gépszerelők képzésére: hathavi váltásban évente kétszáznegyven gépszerelő végzett. 1963-ban korszerű tanműhelyt alakítottak ki, 1965 óta iskoláznak be fiatalokat. Az 1967-ben átadott új épületben 38 tanár és szakoktató tanított. A kollégium a kezdeti hatvanról kétszázötven férőhelyesre bővült.
A Földművelésügyi Minisztérium fennhatósága alá tartozó Mezőgazdasági Középfokú Szakoktatási, Továbbképző és Szaktanácsadó Intézet sportcsarnokkal, tízezer kötetes könyvtárral dicsekedhet. Tizenegy osztályában 216 gyermek tanul. 127 hektáros földterület, öthektáros kertészet és egy állattelep áll az oktatás rendelkezésére. Gépjavítói és -üzemeltetői ismeretek átadása mellett gazdaasszonyokat és a jövő falusi vendéglátóit is itt okítják.
A belterületi elemi iskola 1930 körül
A „magyar” általános iskola
