Az újratelepítéstől a reformkorig

Teljes szövegű keresés

Az újratelepítéstől a reformkorig
Löwenburg János Jakab udvari kamarai tanácsos, Békés vármegye török világ utáni első főispánja 1698-ban több más településsel együtt megvásárolta Kétegyházát is. Löwenburg már 1702-ben kísérletet tett román családok betelepítésével. 1716-ban Gyulavári község volt az uradalom székhelye, oda tartozott falunk is. 1720-ban Gyulaváriból – a magyarok és románok egyet nem értése miatt – a románokat Kétegyházára telepítette, a magyarokat pedig onnan Gyulaváriba. Így vált 1720-ban Kétegyháza szinte csak románok lakta településsé.
1727-ben Kétegyházán 91 jobbágycsalád lakott, a község lakossága 405 fő, és valamennyien román anyanyelvűek, illetve görögkeleti vallásúak voltak.
Löwenburg János Jakab az uradalmát idővel Luszánky István nagyváradi kanonoknak adta haszonbérbe a tiszta jövedelem kétharmad részéért. Egy év elteltével a haszonbérletet Almásy Márton a vármegye alispánja vette át a kanonoktól, és ő, illetve rokonsága gazdálkodott az uradalomban 1730-ig. Löwenburg halála után az uradalom a vejére, Galaruch Antalra szállt, akkor Thaleim Lipót aradi postamester volt a haszonbérlő. Később a kincstár Galaruchtól visszavette az uradalmat, és 1741-ben Andrássy Zsigmond csongrádi alispánnak adta el. Andrássyt 1741. december 5-én iktatták be a birtokába.
Az Andrássy család birtoklása idején nőtt meg Kétegyháza jelentősége. Andrássy Zsigmond építette a kétegyházi kastélyt, mellé egy kis kápolnát. Gyulavári helyett Kétegyházát tette meg az uradalom központjának, és attól kezdve kétegyházi uradalomnak nevezték. Andrássy Zsigmond halála után György fia lett a birtok ura, akinek halálát követően Lukács Gergely vette át haszonbérbe, és ő használta 1794-ig. Az uradalom jelentőségét az is bizonyítja, hogy területén 1742-től kezdve úriszék is működött. 1793-tól az Andrássy család leányágon is kihalt. Így az uradalom újra a kincstárra szállt. 1797-ben vette meg a kincstártól Almásy Ignác.
A település fejlődésével a község lakosságának már szűk volt a kétegyházi határ, Gyula felé kívántak terjeszkedni. Előbb 1732-ben, majd 1742-ben összeütközésbe is kerültek a nagy szomszéddal. Az 1742-es határvillongások úgy elmérgesedtek, hogy gyakoriak voltak a határon a verekedések a gyulai magyarok és a kétegyházi románok között. Miután utóbbiak földesura, Andrássy is egyetértett jobbágyai földigényével, a két uradalom között elkeseredett pereskedés kezdődött, amely csak 1750-ben végződött – békés kiegyezéssel.
A faluban Pachomie Knezevics aradi püspök kánoni látogatása idején (1770-ben) a házak száma 162, ez 265 háztartást jelent. 1773-ban a község lakosainak száma 720 volt (67 telkes jobbágy, ötven házas zsellér, 22 házatlan zsellér, négy iparos és egy kereskedő).
1791-ben Kétegyháza lakosai Lukács György földbirtokostól száznyolcvan pozsonyi mérő búzát vettek kölcsönbe. Az 1794-es esztendőben nagy szárazság és éhínség volt, semmi sem termett, példátlan drágaságot okozva. Hiányzott a takarmány az állatok kiteleltetéséhez. A rászorulóknak Szegedről és Fegyvernekről szerezték be a gabonaféléket. A lakosság hivatali úton is kapott segítséget búzában, kukoricában, árpában, zabban és kásában.
A község népessége folyamatosan nőtt. 1794-re a házak száma 363-ra gyarapodott, ez 525 háztartást jelentett. 1798-ban sáskajárás sújtotta a községet. A következő évben, 1799-ben felépült az új jegyzői hivatal. 1800-ban beltelkeket osztottak szét a község lakosai között, és ugyanakkor sor került a házak építési rendjének szabályozására. 1809-ben ismét nagy drágaság volt a faluban.
Tíz év elteltével 1811-ben a község felépítette az új községházát, és rá egy évre véglegesen szabályozták a működés rendjét. 1814-ben a nagyon gyenge termés miatt ismét nagy volt a drágaság és az éhínség, a település az államtól kért segítséget. 1815-ben vármegyei rendeletre gátakat és kanálisokat alakítottak ki, mindezt esősorban egészségügyi okokból, illetve a közlekedés javítása érdekében. A munkaerőt a község lakossága adta; aki nem tett eleget a parancsnak, a templom előtt tizenkét botütéssel büntették. Az 1816-os évben különösen megrázó volt az a félelmetes vihar, amely óriási károkat okozott. Az orkán mindent elpusztított, ami az útjába került. A katasztrófa nyomai látszottak az összedőlt 75 házban, de mindenfajta vetésben is megmutatkozott, közel négyszáz holdon. A házakat, utakat, takarmányt és szinte mindent eltemetett a hó. A pásztorok állataikkal együtt eltévedve az utakon fagytak meg. A község kára, nem számolva az elhullott állatokat, harmincezer forintra rúgott, s ez igen jelentős összegnek minősült.
A község fejlődése szempontjából fontos esemény, hogy a helybeli földbirtokos 1831. március 3-án állandó orvosi állás rendszeresítését kezdeményezte. Ugyanabban az évben, szeptember 1-jén kitört a kolera, negyven napig tartott. A járvány idején az uradalmi sebész, Smidt János József próbálkozott megállítani a veszedelmet, gyakorlatilag eredménytelenül. Öszszesen 62-en haltak meg, akik közül tizennégyen voltak katolikus magyarok és 48-an görögkeleti vallású románok. Vasiliu Popovici görögkeleti lelkész is a kolera áldozata lett, szeptember 10-én hunyt el.
1932. szeptember 24-én lerakták az alapjait annak a községházának, amely szinte napjainkig fennállott, és amelynek az építéséhez jelentős pénzöszszeggel és tízezer téglával gróf Almásy Antal is hozzájárult. A község életében bekövetkező ismételt természeti csapások, a kolerajárványok ellenére is a lakosság számában folyamatos emelkedés mutatható ki, 1827-ben elérte a 3163 főt. 1835-re a községben meglévő házak száma 408-ra nőtt, ami 595 háztartást jelentett. A település lakosságának növekedésével kevés lett a rendelkezésre álló és a megélhetést biztosító földterület.
A XVIII. század közepén rendeződött a község közigazgatási helyzete. 1748-ig a megyében egy szolgabírói kerület volt, a lakosság számának növekedése folytán abban az évben két szolgabírói állást szerveztek: a békésit és a csabait. Kétegyháza akkor Gyulával és más környékbeli településekkel együtt a békési szolgabírósághoz tartozott. Ez az állapot 1840-ig állott fenn, amikor Gyulán, a megyeszékhelyen központi szolgabíróságot szerveztek, és Kétegyházát is odacsatolták. Attól kezdve a község igazgatási ügyeit Gyuláról intézték.
1830-ban a kétegyházi uradalom akkori tulajdonosa, gróf Almásy Kálmán Kétegyházát állandó lakóhelyének választotta. Ez a körülmény megnövelte a község jelentőségét, a földesúr nagyobbította és átalakította ottani kastélyát.
1836. június 29-én ismét kolerajárvány tört ki, amely augusztus 21-ig tartott, összesen 137-en hunytak el. A holtakat a csabai út felőli, úgynevezett Kolerás-halmon temették el.
1844. április 25-én a községet újabb csapás érte, leégett negyven ház és számos melléképület. A tűz Komár István 95-ös szám alatti házában tört ki. A szerencsétleneken az uraság segített, és jelentős adományok érkeztek a szomszédos Békéscsaba, Mezőberény, Gyoma, Sarkad, Vári, Gyula, Békés, Kígyós községből és más községekből. A lakosok közül a legnagyobb kárt ifjabb Olar Mitru 28-as és Olar Ioan 42-es szám alatti lakosok szenvedték el.
Az egyébként nyomon követhető gyarapodást a földesúri terhek növekedése miatti elvándorlás akasztotta meg: a lakosság száma 1772-re nyolcszáz körülire esett vissza. Az Andrássy család kihalását és az úrbérrendezést követően normalizálódtak a viszonyok, a község visszanyerte, sőt meg is haladta korábbi legnagyobb lakosságszámát az évtized végére.
A népességszám alakulása (1735–1848)
1735
1747
1752
1758
1772
1787
1817
1828
1848
Családfők
147
246
266
224
154
524
748
690
644
Lakosság
 
 
 
 
 
2284
3036
3325
3159
 
A népesség státusának statisztikája (1735–1848)
1735
1744
1747
1752
1758
1772
1778
1787
1817
1828
1848
Családfők száma
147
257
246
266
224
154
279
524
748
690
644
Házak száma
 
 
 
 
 
246
274
413
517
519
 
Telkes jobbágy
134
231
244
253
208
120
183
237
275
275
263
Összeírt zsellér
13
26
1
13
16
 
 
 
 
415
381
Házas zsellér
 
30
56
287
473
 
 
 
 
Házatlan zsellér
 
 
 
4
40
?
?
 
 
 
Az első hivatalos népszámlálás idejére a község népessége megduplázódott. 1805 körül megkezdődött a magyarok betelepülése, ami mintegy nyolcszáz fős növekedést jelentett a lélekszámban.
A magyar nemzetiségűek a katolikusságot hozták el Kétegyházára; a zsidók száma ekkor tizenhat volt. A reformátusoké az 1839-ben feltűnő négyről a szabadságharc utáni évekre tizenhárom főre nőtt, s ekkortájt húsz evangélikus is betelepült.
Az 1850-es évek elején a nemzetiségi összetételt illetően a 2316 román és a 770 magyar mellett 36 németet 24 szlovákot és tizenhat cigányt írtak össze. (1930-ban a lakosság 54, 1990-ben már csak a 34 százaléka vallotta magát román nemzetiségűnek, míg 2000-ben 15,7 százaléka, azaz 660 fő)
A kétegyházi birtokon 1770 körül két nyomásban művelték a földek egy részét. Míg másutt a szántók kétharmada alkalmas volt búza termelésére, itt homok- és szikfoltokra panaszkodtak. Benefíciumként említették viszont a réteket és kaszálókat. A vízszegény legelőkön kutakat használtak az állatok itatására.
Faizás, szőlő, erdő, gyümölcsös-, káposztás- és zöldségeskert, valamint nádas nem volt, és olyan folyóvíz sem, amely hasznot hozott volna. 124 puszta házhely volt a faluban, mivel sokan elmentek mióta a megyesi pusztától – amelyet hetedben szántani, s harmadában kaszálni szoktak – elestek, de a szolgáltatásokat továbbra is ugyanúgy megkívánta tőlük a földesúr. A helység határa házak szerint soha nem volt elosztva, a gazdák tehetségéhez képest szokták a földeket évente újraosztani.
1768 óta a Gyula felé eső földeket a földesúr bírta. Almásy György hatszáz pozsonyi mérő földet foglalt el. A jobbágyok a földesúri allódiumokat szántástól betakarításig művelték. Nyolcvan napot, vagyis az urbáriumban lévőnél harminc nappal többet szolgáltak.
Az urbáriumot előkészítő kérdőpontokra a következő – jellemző és igen fontos – válaszokat adták 1768. december 21-én:
1. Két részről megegyezett kontraktus alatt voltunk 1744-ig, de azon év végén Andrássy Zsigmond ezt felmondta, s azóta „tetszése szerint minden rend és contractus nélkül bennönket szolgáltatván… azon képpen robottázunk.”
2. Urbáriumunk nem volt. „Naponként mind eddig nagyobbítatott terhünk.”
3. „Mihelyest contractusunkat föl bontotta Földes Urunk, azonnal valamit csak kívánt tőlünk, el mulaszthatatlanul parancsolattyára erőszakosan és minden üdőben éjjel nappal, javaink s jószágaink veszedelmével is, minden rend tartás nélkül kintelenek vagyunk engedelmeskedni.”
4. Határunk kevés, de a földesúr még ebből is lefoglalt maga számára 600 mérőt, s annak megmunkálását nyakunkba sózta. Nádunk, szőlőnk nincs, határunk csak mező. Meglehetősen terem. Pénzt nem kereshetünk, hacsak máshova dologra ki nem megyünk.
5. A ház értéke szerint osztjuk fel földünket, úgy, hogy a jobb gazda elvethet 10 pozsonyi mérő búzát is. A közepes gazda 6-ot, a legalább való is hármat. Földünket két részre szoktuk vetni, az egyik részt esztendőként marháink legeltetésére hagyjuk. Szénából a jobb gazda 3-4 szekeres boglyát, a közepes kettőt, a „leg alább való” egyet takarít be. Sarjút nem kaszálunk.
Az 5. ponthoz: a szántók két fordulóban lévén, a jobb gazdának mindegyikben 24 pozsonyi mérő földje és 5 szekérre való kaszálója volt. Némelyeknek több földje is lehet, mert sokan a nekik eddig osztott földet szegénységük miatt nem művelhették. A földesúr idén megengedte az olyan földeket bevetni, amelyek nem bizonyos földjei annak, aki szántja őket.
6. Nálunk telekfoglalás nem lévén, a gazdák tetszésük szerint nagyobbíthatják telkeiket. Azért egyenlően szolgálunk, kinek miképp van értéke, annyi jószággal s marhával.
Nincs szabott rendje se menetelünknek, se jövetelünknek. Így el sem engednek addig, amíg elrendelt dolgainak végbe nem visszük.
7. Kilenceddel tartozunk. Emellett évente adunk 2 akó vajat, rucát, ludat gazdánként egyet-egyet. Tyúkot minden háztól egy párt és amely gazdának a házas fia vele együtt lakik, mindegyik tartozik a taxába 1-1 forinttal, a gazda pedig kettővel. A nőtlen fia pedig 30 krajcárral. Minden lakos tartozik továbbá egy hétig kaszálni, s azt felgyűjteni.
8. 121 puszta hely találtatott, mióta Andrássy a földesúr, mert „számtalan sok hajtogatásait nem győzték".
9. Szabad költözésű, taxás jobbágyok vagyunk.
Az adatsort Pap János jegyző és Tyimokra János főbíró hitelesítette.
Az egy egész jobbágytelekhez tartozó föld a Mária Terézia királynő által kiadott urbárium szerint Békés megyében 34 hold szántó és 22 hold legelő – a belső házhely mellett. A töredék telkeket ennek arányában állapították meg. Akinek a földje nem érte el a nyolcadtelkes nagyságot, zsellérnek számított. Akiknek pedig még házuk sem volt, azok a házatlan zsellérek közé soroltattak be.
1772-ben 1057 és kétnyolcad hold szántóval és 401 embervágó (nagyjából egy hold az egy embervágónyi terület) réttel rendelkeztek a jobbágyok, míg a zsellérek használatában 76 hold szántó és 37 embervágó rét volt. 1773-ban 67 telkes jobbágy, ötven házas és 22 házatlan zsellér mellett négy iparos és egy kereskedő alkotta a község 144 háztartását. Tisztázatlan lehetett még az úrbéres és a szerződéses földek helyzete, mert egy hat évvel későbbi összeírás már egész más képet mutat: ekkor 2798,5 hold szántót és 1851,5 embervágó kaszálót bírtak a falubeliek. Ha ehhez még a két görögkeleti lelkésznél és a négy árendamentes telekhez tartozó területeket is hozzávesszük, azt a képet kapjuk, mint az 1828-as összeírásból: ekkor 2984 és hétnyolcad hold szántó és 2013,5 hold rét tartozott adó alá.
A teljes jobbágyok száma és a rájuk jutó terület (1772–1852)
1772
1778
1828
1852
Nyolcadtelkes
86
Negyedtelkes
32
97
213
259
Háromnyolcad telkes
1
Féltelkes
34
72
69
Ötnyolcad telkes
1
Háromnegyed telkes
26
4
Egész telkes
25
3
Összesen:
120
182
285
285
Összes telek száma:
20 5/8
86 3/4
89 1/4
105 1/4
 
Az adatokból kiolvasható, hogy az úrbérrendezéskor és az azt követő új telekfelosztás során jelentősen megnőtt a jobbágytelkek száma.
1828-ra a lakosok áttértek a háromnyomásos gazdálkodásra. Az őszi vetés földjét kétszer, a tavasziét egyszer szántották. Az ugarra továbbra is ráhajtották az állatokat legelni. A trágya azonban tüzelésre és építkezésre kellett. Érdekes, hogy búza termesztéséről hallgat forrásunk. Az árpa és a zab meg a kétszeres mintegy háromszoros, a kukorica négyszeres maghozamot ért el, amivel nehéz volna dicsekedni.
Az uradalom időközben áttért az árutermelésre: fokozottabban alkalmazta a bérmunkát, a faluban megjelentek a szolgák, nőtt a zsellérek száma. A módosabb jobbágyok is alkalmaztak béreseket és szolgákat. A község szabad fejlődésének, gazdasági megerősödésének az időszaka ez. 1812-ben a község lakói például 288 magyar holdat, holdanként nyolc forintért, a lőkösházi Bánhidy Antaltól béreltek ki.
Saját használat mellett eladásra is bőven tartottak, főként növendék marhát. Kialakult egy módos gazdaréteg: Balas Ion féltelkes jobbágy 16,75 hold szántón és tizenegy hold réten három lóval, négy ökörrel, egy tehénnel, két borjúval, három sertéssel gazdálkodott. Szekán Petru állatállományát négy ló, hat ökör, egy tehén, két borjú, tizenhat birka és két sertés alkotta. Ollar Péternek egy lova, hat ökre, három tehene, egy borjúja, tizenhat birkája és három sertése volt. Nikula Mihály négy lovat, hat ökröt, három tehenet, három borjút, huszonnégy birkát, valamint hat sertést tartott. Akadtak zsellérek, akiknek állatvagyona elérte vagy egy-két esetben meg is haladta a féltelkes jobbágyokéit. A jellemző kép azonban nem ez. Körülbelül a negyedtelkes jobbágyok egyharmada és a zsellérek nyolcvan százaléka, vagyis a falu összlakosságának kétharmada a szegény emberek közé tartozott.
1852-ben a szántóföld 485 katasztrális hold; a rét 372, a szőlő hat, a legelő 2249, a terméketlen terület 376, tehát a község határa összesen 7290 katasztrális hold volt. A tizenhat úri lak mellett 285 telkes gazdának és 257 zsellérnek volt háza. Ez 1828-hoz képest már nem mutat előrelépést. A község elérte azt a szintet, amelyet az adott viszonyok közt fenn tudott tartani.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT