Sok évtized a hadak útján

Teljes szövegű keresés

Sok évtized a hadak útján
A mohácsi csatában meghalt az ország uralkodója, II. Lajos. Halála után Székesfehérváron a nemesek többsége Szapolyai (Zápolya) János erdélyi vajdát, míg Pozsonyban a főurak egy csoportja Habsburg (I.) Ferdinándot választotta meg Magyarország királyává.
A két párt közötti küzdelmek nem kímélték a Dél-Alföldet sem. A gyulai váruradalom birtokosa, Brandenburgi György őrgróf a Habsburgok pártjára állt, a vármegyei nemesség többsége viszont János királyt támogatta. Szapolyai az ország déli területeit a szerb Cserni Jován csapatai révén igyekezett biztosítani magának. A fellángoló küzdelemnek Kétegyháza is áldozatául esett: 1528 októberében a Zápolya-párti rácok feldúlták a községet.
Nem sokkal később egy még veszedelmesebb ellenfél, a török is megjelent a színen. Szeged már 1541-ben elesett, de Temesvár és vele a Maros menti védelmi vonal (Csanád, Arad, Lippa) várai 1552-ig tartották magukat. Ez a terület, mely a későbbi Erdélyi Fejedelemség elődjének tekinthető, Buda 1541-es elfoglalását követően a kiskorú Szapolyai János Zsigmond királyságához tartozott. Fráter György kormányzó azonban 1551-ben átjátszotta Habsburg Ferdinánd kezére. A török ennek megbosszulása végett a következő esztendőben nagyszabású támadást indított. Nemcsak Temesvárt, de Szolnokot is elfoglalta, csak Dobó István tudta feltartóztatni Eger alatt.
1552–1553 körül Aradon egy szandzsákság központját alakították ki a hódítók, s megkezdték a környék adóztatását. 1554-ben felépítették (de nem a mai helyén!) az aradi várat. 1553-ban megjelent az első mohamedán csapat Gyula alatt, de ekkor még szétverték őket.
Gyulát más oldalról is fenyegették. Az Erdélybe visszatérő János Zsigmond hívei 1556 tavaszán már a vár ostromát tervezték. Ellenlépésként Mágócsy Gáspár kapitány június végén elfoglalta és lerombolta a Szapolyai-párti Ábránffyak csabai és mezőmegyeri kastélyát.
Ezzel párhuzamosan folytak a törökök akciói: 1556 augusztusában például a lippai bég támadt a várra. Gyula körül kisebb palánkok hálózatának kiépítésével akarták a keresztények mozgásterét minél jobban leszűkíteni: 1557-ben Erdőhegyen, 1558-ban a Világos alatti Síriben építettek ilyen alkalmi erősséget, kastélyt, ahogy nevezték, a szultán katonái. 1558. szeptember 16-án arról értesülünk, hogy Jánosházán is kastélyt akarnak emelni, sőt egy három nappal későbbi beszámoló szerint a gyulavarsándit már építik is. A következő év júniusában Bornemissza Benedek gyulai várkapitány azt írta Nádasdy Tamásnak, hogy „az orrunk előtt álló Jánosházában háromszáz török állomásozik”. Az említett jánosházi kastélyt némely történetírók Kétegyháza területére helyezik, de valószínűbbnek tűnik, hogy a később Elek határához tartozó s Gyulavarsánd felé eső Jánosházapusztán kell a helyét keresnünk.
A mohamedán hódítók módszere mindenesetre hatékonynak bizonyult, hiszen a következő esztendőben már Egerben is azt beszélték, hogy a tiszántúli falvakat timárbirtokokként osztják szét a törökök, s azért szaporítják őrségeiket a Gyula körüli kastélyokban, hogy ezeket minél könnyebben birtokba vehessék, illetve megtarthassák. Szerencsére ekkor még nem tudtak gyökeret verni: a jánosházi erődítmény például 1560-ban a saját vigyázatlanságuk következtében égett le, s nem is építették újjá, a varsándit pedig a gyulai vitézeknek sikerült lerombolniuk.
A portyák azonban mindennaposakká váltak. Senki nem érezhette sem magát, sem a javait biztonságban. Igaz, a törökök támadásait a gyulaiak egyelőre hatékonyan viszonozni tudták. 1561. július 2-án, az egyik ilyen portyán esett el Lőkösháza alatt Tyukodi Lajos és Rácz Mihály. 1563 pünkösdjén viszont Békést és Gyarmatot az oszmán katonák rabolták ki. 1565 májusában a temesvári pasa Pankotát, Jenőt, Világost elfoglalta ugyan, de az elvonulását követően Schwendi Lázár kassai főkapitány mindhármat visszaszerezte.
A térség sorsa 1566-ban pecsételődött meg, amikor Szulejmán szultán utolsó hadjáratát vezette Magyarországra. Maga Szigetvár ellen fordult, Gyulára pedig a másodvezérét, Pertáf pasát küldte.
Kerecsényi László várkapitány nem várta ölbe tett kézzel. Még a vár előtt megpróbálta feltartóztatni a többszörös túlerőben lévő oszmán áradatot. 1566. július 2-án Kétegyházánál egész napos csatát vívott vele, de érzékeny veszteséget nem tudott neki okozni. A vár kéthavi ostrom után, szeptember 2-án, 129 évre a törökök kezére került.
Gyula elfoglalását követően a korábbi aradi szandzsák székhelyét ide helyezték át. Már a következő évben, 1567-ben elvégezte a terület összeírását Muharrem Cselebi, a temesvári vilajet timár-defterdára, s vele írnoka, a szpáhi Ferhád bin Abdullah. Ezt 1579-ben megismételte Hasszán, a szultáni kincstár volt defterdárja a pénzügyi rendelkezések ügyosztályáról kapott írnokkal, Ibrahim bin Abdullahhal.
A keresztények nem akarták annyiban hagyni a dolgot. 1574. februárjában Muharrem szendrői bég például Csabánál győzte le az őt támadó egri, a tokaji és ungvári vitézeket. Az erélyiek sem akartak lemaradni a felvidékiek mögött: 1572-ben a Körös menti falvak lakói zaklatásaik, betöréseik miatt magát a nagyvezért kérték, hogy vagy mentse fel az adófizetés alól, vagy védje meg őket.
A törököket kezdetben lefoglalta azonban az erőgyűjtés meg az, hogy berendezkedjenek újonnan meghódított tartományukban. Később aztán ők is viszonozták a portyákat: 1586 őszén Báthory Zsigmond fejedelem azt panaszolta a szultánnak, hogy egy váradi emberét Kötegyánban az erdőhegyi vajda felkoncolta, két bajomi szolgájának meg a gyulai Szinán bég vette a fejét Ladányban. Szarvason legkésőbb 1589-ben, Békésen 1590-ben várat emeltek az oszmánok, de lehet, hogy ez már 1576-ban is állt, amikor ide vezényelték katonáival a temesvári pasát.
Az elvileg török főség alatt álló erdélyi fejedelem és a törökök kapcsolatára érdekes fényt vet az az eset, amikor 1588. szeptember 16-án Báthory Zsigmond arra utasította Isztambulba induló Rácz Péter és Thoma Kristóf nevű követeit, hogy mivel a gyulai Thaidan aga Bihart, Belényest, Széplakot és Kétházát (ezt a települést aligha lehet Kétegyházával azonosítani) behódoltatással fenyegette, érjék el, hogy fenyítse őt meg a szultán. A szultán írt is Szinán bégnek, hogy Toygon aga Birhöst, Széplakot, Kenist ok nélkül háborgatta, s egyben szigorúan felhívta a bég figyelmét arra: oltalmazza meg erdélyi híveiket.
A tizenöt éves háború (1591–1606) idején, 1596 elején a temesvári pasa Győr környékéről lehívta a tatárokat. Ehhez az eseményhez szokás kötni Békés megye elpusztulását. A károk óriási mértékéről szóló híradásokat azonban az újabban előkerült adatok nem támasztják alá.
A háború után 1658-ig béke honolt, lassan újra magára talált a térség. Ezt a békét azonban nem kell szó szerint érteni: a kisebb csetepaték továbbra is napirenden maradtak.
1619 decemberében arról értesülünk, hogy a gyulai és a lippai béget Lippa mellett hatvanfős kíséretükkel együtt a németek levágták. 1623 tavaszára a csavargó latrok úgy megszaporodtak, hogy a szolnoki és gyulai bég szolgáit lekaszabolták. A helybeli lakosság egy része a szabad hajdúk közé állt, s fosztogatásból tartotta fenn magát.
1629. november–december folyamán ismét nagyobb seregek mozogtak a környéken. Bethlen halálhírére a budai pasa a temesvári hadakat s fiát, Memit, a bácsi béget Gyulára rendelte. Beavatkozásra azonban ekkor nem került sor. Nem úgy, mint 1636 őszén. A volt fejedelem öccse, Bethlen István Pestről indult a váci és a boszniai sereggel, s Szarvason, Gyomán át október 1-jén megérkezett Gyulára. A törökök segítségével akarta visszafoglalni trónját. Október 5-én indult Szalontára, hogy Erdélyre törjön. I. Rákóczi György fejedelem azonban, vállalva a törökkel történő szembefordulás kockázatát, sikerrel tartóztatta fel. Érzékelve lépésének veszélyét, október 20-án arra utasította Budán tárgyaló követét, hogy esetleg a Gyula környéki falvak dézsmáját „odahagyjuk”. Tehát szorult helyzetében, de akkor is csak átmenetileg fordult meg a fejedelem fejében, hogy lemondjon a Gyula környéki falvakból származó bevételéről.
A következő húsz év ismét békésebb időszaknak látszik, de a törököt foglalkoztatta pozícióinak megerősítése. 1633-ban a Szarvasról Gyulára került Zülfikár aga Szarvas felépítését és Jenő elfoglalását javasolta a budai pasának, hogy a szandzsák újra benépesülhessen, különben tovább fog pusztulni. 1637 májusában a gyulai törökök arról panaszkodtak, hogy még a mezőre sem járhatnak ki bátorságban a szalontai és sarkadi vitézek miatt. 1638 nyarán az erdélyiek arra lettek figyelmesek, hogy az oszmán igazgatás Gyula meg Szarvas erősségének a kijavítására háromezer főt vont össze Gyula körül. Szarvas újraépítésére végül nem kerülhetett sor: az ifjabb Rákóczi György még 1645-ben is afelől kért tanácsot édesapjától, hogy mit tegyen, ha Szarvast meg akarják építeni.
A terület benépesítésének lehetősége felkeltette az egyházi hatóság figyelmét is. 1643-ban összeállították az egri püspökség Gyula körüli helységei dézsmajegyzékét. Ebben Kétegyházát is szerepeltették az összeírók. Nem sokkal később, az 1653. június 6-i nagybányai zsinaton a reformátusok határoztak úgy, hogy lelkészt küldenek ki a községbe Ungvári János személyében.
A viszonylagos béke 1651 januárjában ismét véget ért. Ekkor a borosjenőiek megöltek két gyulai vitézt. A helyi ellentét országos háborúba torkollott: II. Rákóczi György fejedelem megverte az ellene küldött budai pasát, s 1658 nyarán ezer emberrel megkísérelte meglepetésszerűen elfoglalni Gyulát. Ehelyett a törökök foglalták el Jenőt, majd 1660-ban, a sárréti települések elpusztítása után, Váradot is bevették.
Kétegyháza ezzel a török birodalom belsejében találta magát. Elvileg békés időszaknak kellett volna elkezdődnie. Érdekes módon mégsem így történt. Keresztény részről a térségben való folyamatos és zaklató jelenlétet az erdélyi helyett immár a felső-magyarországi végvári vitézek képviselték. Ez pedig, a nagyobb távolság ellenére is, sokkal intenzívebbnek bizonyult, mint korábban az erdélyi. Portyázásaikkal percnyi nyugtot sem hagytak a vidéket állítólag uraló törököknek.
Fényesen igazolja ezt a híres muzulmán világjáró, Evlia Cselebi beszámolója. Evlia 1665 körül Borosjenőről, a Sikló–Zaránd–Szederkény útvonalon érkezett Gyulára. Útját a következő leírásban örökítette meg: Szederkényben „a felső-magyarországi katonáktól való félelmünkben megbízható őröket állítottunk közénk… éjfélkor újra lóra ültünk, s felfegyverkezve, félelem és rettegés között mentünk a veszélyes helyeken”. Noha 1652 előtt Szalárdi János szerint „oly jó szomszédságban és békességben élének a jeneiek mind Gyulára, Lippára és Aradra, az török végbeliek ismét Jenőben… sokadalmakba és mind Szalontára és Váradra is bátorságosan jöhetének-mehetének”.
Az újabb háborús periódus beköszöntének előszeleként 1678 márciusában a bujdosókat összefogó Thököly Imre azt kérte a gyulai bégtől, hogy ne bántsa Erdélyből kijött katonáit, „hadd abrakoljanak a Körös menti falvakban.” A megye területén ekkor tűntek fel először a kurucok. Thököly nem sokkal később Észak-Magyarországon fejedelemséget alakított a török támogatásával.
Érdekes kísérlet volt az egyik török alajbég (béghelyettes) részéről egy emberöltővel korábban, hogy szerbekkel telepítsék be a környéket. 1640-ben Ali alajbég lett Csanád helyőrségének parancsnoka. A következő év szeptemberében már arról panaszkodott a Magyar Kamarának írt levelében, hogy próbálta benépesíteni Mezőhegyest, de az ónodi katonák rátörtek, s a frissen letelepített szerbek minden marháját elhajtották. 1642 februárjában szinte már könyörgött a kamarának, hogy az vegye oltalmába az alattvalóit, mivel ő nem képes ezt megtenni. Május 27-én csatókamarási rác jobbágyai Hódmezővásárhelyről írva ugyanerre kérték a Magyar Kamarát. Szívesen vállalnák rájuk kirótt adó megfizetését, csak ne kelljen rettegniük a végváriaktól. Tehát maguknak a török tisztviselőknek is el kellett ismerniük, hogy nem tudják megóvni alattvalóikat. A mélyen az oszmán birodalom belsejében élő szerbek is inkább vállalták a magyar hatóság által megállapított adó kifizetését, mert csak ezzel lelhettek békét. Huzamosabban így sem tudták megvetni a lábukat. (Ma már azt is mondhatjuk, hogy szerencsére, különben több száz évvel később alighanem a trianoni határt is máshogy húzták volna meg.)
Persze az erdélyi határszélen is hasonlóak a viszonyok. Ugyancsak 1643-ban itt meg a fejedelem utasította követét, Réthi Istvánt, hogy kérje a vezér oltalmát Szentpéterre, mert ha késik a protectionalis adásával, akkor szétfutnak. Egy falu lakói Gyula környékén már szét is futottak a törökök kegyetlenkedései miatt, mert megemelték az adójukat.
Egyes történészek szerint Ali említett telepítési akciója Kétegyházát is érintette. A fennmaradt forrásokban azonban ennek nem maradt nyoma. Lehet, hogy a Csanád megyei Dálegyházával vagy Szépegyházával tévesztették össze falunk nevét, akik így gondolták. Azt persze nem zárhatjuk ki, hogy a szomszédos településekről néhány szerb család nem költözött át Kétegyházára.
1683-ban kezdetét vette a felszabadító háború. 1685 októberében a keresztény seregek elfoglalták Szolnokot, s egészen Gyuláig nyomultak előre. Decemberben a csapat vezetője, Czóbor Ádám ezredes a Gyula alatti összecsapásban esett el. Az akció során elfoglalt szarvasi várat nem tartották megvédhetőnek a keresztények, mivel mélyen a török területen feküdt. 1686. június 3-án lerombolták, és odahagyták.
Buda bevétele után fordult a kocka: Szeged és Arad is a keresztény hadak kezére került. 1687 februárjában Thököly Gyulán járt, mert innen akart élelmet szállítani a körülzárt egri törökök számára. Az oszmánok később is előszeretettel bízták rá, illetve embereire szorongatott helyzetben lévő várőrségeik élelmezését. A környék lakosságát a gyulai vár erősítésre rendelték ki, számítva rá, hogy nemsokára ez is ostrom alá kerül.
A lakosság is megérezte, hogy közel a szabadulás órája. Többé nem akarta fizetni a törökök által kivetett élelmiszeradót, amiért a váradi pasa rablással fenyegette meg az alattvalókat. A háborús viszonyok következtében egyre jobban pusztult a vidék. 1688 márciusában a bég már Nagykörösnek és Kecskemétnek a gyulai szandzsákhoz történő csatolásával remélte rendezni a hadak ellátását. A Gyuláról hajókon érkező – akkor a török oldalán küzdő – kurucok Békésnél szálltak partra, hogy a Kecskemét felől közeledő labancoknak útjukat állják.
A keresztény seregek sikeres előrenyomulását megakasztotta, hogy a franciák hátba támadták a Habsburgokat. A törökökkel vívott háború emiatt elhúzódott. 1691 őszén Váradot zárták körül. Az oszmánok Gyuláról próbálták meg élelemmel ellátni az ostromlottakat. Egy török-tatár csapat innen kiindulva Berettyóújfalun át Debrecen felé intézett támadást. Ekkor már térségünk meglehetősen siralmas képet festett. Thököly arról számolt be, hogy egy hétig éhezett és nyomorgott Gyulán, mivel a vidéken csak pusztaságot talált.
Várad ostromlói az ellenük indított akciók hatására visszavágást terveztek. 1692 legelején gróf Auersperg Békés felől akarta meglepni a gyulai török őrséget. A meglepetés csaknem sikerült, az őrizetlenül hagyott kapukon eljutottak egészen a falakig. Csak nagy üggyel-bajjal tudták bezárni előttük a várat. A várost felégették. Lovas parancsnokai felszólították a környék magyar falvait, hogy mindent, ami a gyulai török őrség ellátásához szükséges, pusztítsanak el, maguk pedig telepedjenek át a Berettyón túlra.
A harcok Várad 1692. június 5-i elfoglalásával sem csillapodtak. Most már Gyula számított a fő célpontnak. 1693 végén azt jelenthették Thökölynek megbízottai, hogy „messze ki kellett menni zsákmányolni… a Tiszán túlra”. Arról is beszámoltak, hogy húsból ugyan nem szűkölködnek, de kenyeret pénzen sem lehet vásárolni.
A császári hadvezetés minden módon megpróbálta útját állni az élelmiszer-szállítmányoknak. Szeged felöl Pollandt tábornok őrizte a Marost. 1694 januárjában Heisler tábornagy megindította az előőrsét Gyula felé, ám a hirtelen bekövetkezett olvadás mocsártengerré változtatta a környéket, s ez megakadályozta a sereg felvonulását. A blokád egyre fojtogatóbbá vált, amikor Péterváradról megérkezett Gronsfeld tábornok nyolc ezrede is. Az élelmiszerhiánnyal küzdő várőrség számára nem maradt más választás, mint az erősség feladása. 1694. december 21-én írták alá az erről szóló egyezményt, amit január 18-án követett a törökök kivonulása.
129 éves török uralom után vehették kézhez a keresztény seregek Gyulát s vele a környező térség feletti uralmat. A tízéves felszabadító háború pusztításai újra jóformán elnéptelenítették a környéket. A háború borzalmai elől elmenekült lakosság csak ezután kezdhetett visszaszivárogni a szülőföldjére.
Hogyan is alakult a község lélekszáma – és gazdasága – a török korban? Kétegyháza népességének megállapításához meglehetősen kevés támponttal rendelkezünk. Név szerinti összeírás mindössze négy évből áll a rendelkezésünkre, ezek közül is csak az utolsó két török adóösszeírás (1567-ből és 1579-ből) terjed ki az adózó lakosság egészére. A magyar korszakból csak a gyulai vitézek által kárt szenvedettek 1553-as listája áll a rendelkezésünkre. Bár valószínű, hogy éppen ők lehettek a falu legtehetősebb lakosai, korántsem vehetjük biztosra, hogy minden lakosnak akadt volna elszámolnivalója a végváriakkal.
A hódoltság időszakának olyan korai török forrása, amelyben Kétegyházát és szomszédait megtaláljuk, egy úgynevezett dzsizje-defteri. Ez az összeírás az állami adót megfizető családfőket tartalmazza a 965. mohamedán évből, amely a keresztény rendszer szerint az 1557. október 24– 1558. október 13. közti napokkal azonos. A lajstrom értékelésekor figye-lembe kell venni, hogy magyar földön az oszmánok ekkor még csak a módosabb rétegektől szedték a nálunk inkább harácsnak hívott s I. (Nagy) Szulejmán szultán hosszú, 1520-tól 1566-ig tartó uralkodása alatt ötven akcsét kitevő összeget. Ezért – a tehetős rétegek függvényében – a tényleges családok hol nagyobb, hol kisebb hányada szerepel a szóban forgó listában is, erre támaszkodva csaknem lehetetlen a népességszámra következtetni.
Az 1553-ban szereplő tizennyolc család (Balog, Csirke, Dékán, Jóföldi, Kozma, Nagy, Sövény, és a két taggal szereplő Oláh, Tóth és Vajda, továbbá a három felnőtt tagot számláló Szász, illetve özvegy Kőmívesné és özvegy Seresné) közül az özvegyeket leszámítva csupán a Sövény családdal és a Tóth család egyik ágával nem találkozunk a későbbi összeírásokban. Igaz, hogy hiányos 1557-es adatunkban csak az egyik Vajdát említették meg, de 1567-ben már ismét előfordul mindegyik ismert családfőnk vagy a leszármazottai: a Csirke és a Szász család két taggal, az Oláh egyszerre néggyel. 1579-re ugyan a Szász és a Balog család képviselőivel nem találkozunk, de a Nagy család két és az Oláh mellett a Vajda család is négy ággal képviseltette magát. Eszerint az őslakosoknak tekinthetők hetven százaléka helyben maradt az eltelt negyedszázad folyamán.
Az 1557-ben említett tíz név közül a Kelemen, a Csikós, a Bárány és talán a Bíró (feltéve, hogy azonosítható a Baltóval) élt tovább a faluban a már korábban is szereplő Vajda mellett. 1579-ben a Bárány családnak két, a Csikósnak pedig három ágát írták össze.
A törökök 1567-es deftere szerint számba vett 35 családfő közül jelenlegi tudomásunk szerint 19 újonnan betelepülőnek minősül. Közülük csak a Szoron családbeliek alkottak két önálló háztartást. Három család (a Bíró, a Jóföldi és a Tóth) azonban a régebbiek közül később is szerepel, így ezek vagy elkerülték a defterdár figyelmét, vagy felnőtt tagjuk nem volt ebben az időben. Eszerint tehát ekkor a község lakóinak a felét a régi, felét pedig az újonnan betelepült népesség alkotta.
Hasonló képet kapunk a rendelkezésünkre álló utolsó, 1579-es összeírásból is. A hatvan családfő közül 27 (vagyis 45 százalék) a megelőző tíz esztendőben költözött a faluba. A Fodor és a Szokol família egyszerre két, a Szántó pedig három felnőtt taggal jelent meg. Érdekes azonban, hogy az 1560-as évek első felében betelepülőknek csaknem a fele (a tizenkilencből nyolc) időközben továbbvándorolt. A község lakosságának negyed részét az általunk őslakosoknak minősítettek, illetve az ő leszármazottaik alkották, további húsz százalékát tették ki az 1560-as évek első felében beköltözők közül a helyben maradók, a maradék tíz százalék az 1550-es évek végén tűnt fel Kétegyházán.
A magyar összeírások az adózó portaszámokat közölték. Helységünkben folyamatos növekedésnek lehetünk tanúi. Míg 1552-ben csupán hat adózót írtak össze, addig ez a szám 1553-ban nyolcra, 1555-ben kilencre, 1560-ban pedig tizenhétre nőtt, de ugyanekkor még négy puszta portát is feljegyeztek.
Meglepő, hogy 1561-ben Olcsárovics Demeter 31 portáját írták össze s ezenkívül még Kétegyháza további hat portáját a gyulai várhoz adózók közé jegyezték fel. Eszerint egyetlen esztendő alatt újra megduplázódott volna a község lakossága. Igaz, hogy az 1561-es összeíró szigorúbb volt elődeinél, az adómentességeket szűkebben értelmezve általában magasabb portaszámokat produkált más települések esetében is, de Kétegyháza még így is a kirívó esetek között szerepel.
E számok értelmezésekor talán figyelembe kell venni, hogy a népesség egy része a török által megszállt déli területekről is északabbra mozgott. Nem véletlen, hogy az 1557-es török defter összeállítója Mezőhegyest rác (szerb) faluként írta össze. Kétegyháza későbbi török adóösszeírásaiban is szép számmal találhatunk szerb, illetve délszláv eredetű neveket. Lehet, hogy bevándorlásuk éppen az 1550-es és 1560-as évek fordulójára tehető. Annál is inkább feltételezhető ez, mert 1557-ben még csupa magyar nevű lakosa volt a községnek. 1567-ben aztán feltűnik az addig ismeretlen hangzású Barak (vagy Baranka), Csortán, Doco, Isztanko, Kutin, Sáfi, Szoron, Tihos és Turin családnév.
Ugyan 1562-ből megint kisebb számú, összesen 27, s 1564-ből is csak 28 porta után adózott Kétegyháza, a 37 mégis elfogadhatóbb számnak tűnik. Az 1567-es török összeírás is 35 házzal számolt, sőt az 1579-es összeíró már hatvan családot talált a községben. A további növekedés a háborús viszonyok elmúltának köszönhetően újabb betelepüléseknek lehetett a következménye. A Dusina, a Fimos, a Gyüdi, a Kaszta, a Kenéz, a Sérafi, a Szokol és a Zánbó családdal együtt ekkor már az idegen hangzásúak alkották a községbeli családnevek negyedét, noha az újonnan érkezőknek a kétharmada még magyar nevet viselt.
Nem könnyű a dolgunk, ha ezek után azt próbálnánk meghatározni, hogy a jelzett időszakban vajon mekkora is lehetett a község lakossága, s Kétegyházát hol helyezhetjük el megye településeinek rangsorában.
Egy családra általában öt főt szokás számítani, így egyszerű lenne kijelenteni, hogy 1552-ben harminc, 1580-ban már háromszáz lélek élt a faluban. Ez azonban csak durva megközelítéssel fogadható el, már csak azért is, mivel nem ismerjük sem az adózás alól felmentettek, sem az adózási szintet el nem érő zsellérek számát. 1557–1567 között mintegy harminc-negyven családdal számolva kétszáz főt megközelítő lakosságú településnek könyvelhetjük el a községet.
Az 1561-es adózási adatokkal összevetve azt regisztrálhatjuk, hogy Békés és Zaránd megye területén legalább húsz településen többen éltek, további hétnek (mint például Gyula vagy Csaba) az adatai nem ismertek ebből az évből. A falvak nagy számának köszönhetően azonban Kétegyháza még így is a jelentősebb lakosú községek közé sorolható, hiszen nálánál legalább 37-et kisebb lélekszámmal írak össze.
Ha a magyar adóösszeírások Békés megyei adatait vesszük alapul, akkor az 1550-es években a települések utolsó harmadába helyezhetnénk lakosságszáma alapján Kétegyházát, de – mint láttuk – reálisabbnak tűnik az 1562-es helyzet, amikor a falvaknak körülbelül a kétharmadát (harmincat) megelőzi, s csak egyharmaduk (tizennyolc) nagyobb nála.
Az egyes települések nagysága Békés megyében magyar adóösszeírások alapján
Porták száma
1552
1556
1562
1–10
34
18
8
11–20
1
15
17
21–30
2
8
7
31–40
1
2
6
41–50
1
3
51–60
1
1
61–70
1
2
2
71–80
2
2
81–90
1
91–100
1
101–110
1
Összesen
40
48
49
 
A törökök által összeírt települések nagyságuk szerint
Háztartások
1557
1567
1579
száma
százalék
száma
százalék
száma
százalék
5 fő alatt
18
12
37
20
31
15
6–10
42
28
20
11
15
7
11–15
21
14
23
13
20
10
16–20
19
13
13
7
10
5
21–30
28
19
29
16
40
20
31–35
9
6
11
6
17
8
36–55
8
6
28
15
30
15
55–60
1
1
3
2
6
3
60 fő felett
2
1
4
2
36
18
 
A település Gyula 1566-os elfoglalását követően a temesvári vilajet gyulai szandzsákján belül elhelyezkedő zarándi nahije részét alkotta. Ez a török közigazgatási egység nagyjából a járásnak felel meg. Az iszlám jogszokás szerint minden föld a szultánt (illetve a kalifát, de 1517 óta ez a két tisztség egybeesett) illette, a szpáhi annak csak a jövedelmét élvezhette.
Sajnos konkrét adatokkal egyelőre nem rendelkezünk arról, kié volt ez a jog és haszon a hódoltság hosszú évtizedeiben, de bizonyára számos török előkelő zsebét gyarapították jövedelmei.
Az, hogy – sok más magyarországi faluhoz hasonlóan – a kétegyháziaknak egyszerre két úrnak is szolgálniuk kellett, csak látszólag jelentett nagyobb kiszolgáltatottságot. Valójában az volt a jellemző, hogy tudomásul véve a fennálló helyzetet a magyar és a török birtokosok megosztoztak egymással. Így az illető falunak nem kellett többet adnia, mint amivel azon társai tartoztak, akiknek csak egy uruk volt. Sőt még kevésbé volt kiszolgáltatott helyzetben, hiszen mindkét fél igyekezett megvédeni alattvalóit attól, hogy a másik túlságosan kizsákmányolja.
Az Olcsárovics család hamarosan kihalhatott, mert 1572. április 27-én Miksa király eladományozta Kétegyházát Zaazy (Szászy) András „in iudiciis locumtenes” (bírói helynök) hívének és Kardos Benedek egri katonának. Arról nem tudunk, hogy törvényesen be lettek volna vezetve új birtokukba. Haan Lajos úgy vélte, hogy a későbbiek során egyikük felvehette a Kétegyházy vezetéknevet, mert egy 1660-as szeghalmi határjárás egyik tanújaként a Kétegyházán birtokos Kétegyházy István szerepelt. Ennek ellentmondani látszik, hogy a községet 1592-ben Fodoróczi György, Koran János és Ghémes György kérte magának a Szepesi Kamarától. Aligha kérték volna, ha úgy tudják, hogy még él a birtokosa. Valószínűbb tehát, hogy az említett Kétegyházy Istvánban egy másik család leszármazottját kell keresnünk.
A községek gazdaságáról az általuk teljesített adó: a földesúri kilenced és az egyházi tized mennyiségéből következtethetünk. Az előbbit az urbáriumok, az utóbbit a tizedjegyzékek őrizték meg a számunkra. Kétegyháza esetében nehéz helyzetben vagyunk, mert csak néhány olyan esztendő akad, amikor szerepel az említett összeírásokban.
1526-ban 24 forint hadi adót fizetett a község. Ha családonként egy forintot vetettek ki, akkor 24 adóköteles háztartás volt a faluban. 1552 tavaszán a másfél forintos királyi taksa beszedésének második félévi jegyzéke szerint már csak hat porta adózott, összesen kilenc forintot fizetve. Ugyanebben az évben 62 báránnyal támogatták Dobó István hősies védekezését. Ekkor ugyanis az egri püspökségnek járó tizedet (mivel Kétegyháza annak pankotai főesperességéhez tartozott) az egri vár javára szedték be. Ez az adat jelentős juhtenyésztésre utal, mintegy hétszáz bárány megszületését jelzi abban az évben. (A tized összegének ismeretében 11,25-szörös szorzással kaphatjuk meg az eredetileg „megtermett” értéket.)
Mivel időközben a gyulai vár is a királyé lett, a későbbiekben Kétegyháza – ahogy már említettük – a gyulai váruradalom részévé vált. Az egyházi tizedet ezután a gyulai kapitányok szedték be. A váruradalom a boreladásából származó adójövedelemként 1553 végén Kétegyházáról 26 forint 85 dénárnyi bevétellel számolt. Ugyanekkor a királyi dicából Henyei Istváné, a vár akkori kapitányáé volt a borvám nélkül hét forint. Hadi adót továbbra is hat porta után fizetett a község.
Ebből az évből fennmaradt a gabonakilenced jegyzéke: 44 kalangya, hét ordei (rend). Ez a Csipes-féle átszámítást alapul véve (egy kalangya egyenlő fél simándi köböl búzával, ami harminc-negyven liternek felel meg, s egy litert nyolcvan dekagrammnak lehet venni) azt jelenti, hogy a lakosoktól összesen 3685 liter, vagyis 2948 kilogramm búzát szedtek be a vár javára. Ezek szerint az össztermés legalább harmincháromezer kilogramm gabona lehetett. Ebben az időben a családonkénti tíz mázsára még nagyarányú húsfogyasztás feltételezése mellett is szükség volt. Kétegyházán tehát megtermett a lakosság ellátásához szükséges mennyiségű gabona még akkor is, ha már ekkor 33 család jelenlétével számolunk a községben. Ha viszont valóban csak a későbbi évek során emelkedett a lakosság száma, akkor jelentősebb mennyiségű, piacon értékesíthető felesleg kialakulásával is számolhatunk.
A gyulai vitézektől ebben az esztendőben tizennyolc család szenvedett kisebb-nagyobb értékű kárt. Az erről készített felmérés részben a lakosság vagyoni differenciálódására is utal: a községben összesen 346 forintnyi kárt okoztak a hatalmukkal visszaélő vitézek. A legnagyobb vesztesek között találjuk Oláh Jánost és özvegy Seress Lászlónét fejenként hatvan forintnyi kárértékkel. Ez akkora összegnek felelt meg, amiből a község hétévi adóját külön-külön is ki tudták volna fizetni. Talán ezzel lehet összefüggésbe hozni, hogy a Seress családnak a későbbiek során nem is találjuk nyomát a községben. Két, Vajda János nevű személynek egyenként 34, Szász Jánosnak pedig harminc forintja bánta a hatalmaskodást. Őket Szász Máté 25, Oláh Ambrus 22, Csirke György és Kozma Bálint követte húsz-húsz forintos veszteséggel. A további kilenc jobbágy megúszta kettő–nyolc forint közötti kárral.
Lehet, hogy ez az atrocitássorozat is hozzájárult ahhoz, hogy az 1555-es tizedjegyzék adatai némi terméscsökkenést mutatnak a korábbiakhoz képest. Persze az is lehetséges, hogy csak az adószedő volt kevésbé szigorú. Ekkor 48 kalangya és tíz kéve búzát, valamint kilenc kalangya és hat köböl árpát szedett be tized gyanánt. A gabonatized mennyisége tehát huszonhatezer kilogrammos össztermésre utal. Ez pedig csak 26 vagy annál kevesebb család megélhetését fedezhette maradéktalanul. Különösen annak ismeretében, hogy a báránytized is hatalmas állománycsökkenésre utal. A két évvel korábbi 62-vel szemben 1554-ben mindössze tizenhatot szolgáltattak be.
A török összeírás sok esetben pontosabb adatokat őrzött meg, mint a korábbról származó magyar dicatorok feljegyzései. Ám az lehetetlennek látszik, még a lakosságszám megduplázódása ellenére is, hogy az 1567-es gabonatermésnek (165 kile) a hatszorosát mérhették volna tizenkét évvel később. Inkább arra gondolhatunk, hogy a község adóját ezáltal akarták megnövelni. Az is furcsa, hogy a sertésadó megháromszorozódott. A jelentős szénaadó megduplázódása szintén az állattenyésztés fontosságát hangsúlyozza. Még kiugróbb a báránytized növekedése: a korábbi háromezer helyett csaknem hatezer darabos állományra utal. Az egy háztartásban élő juhok száma ennek ellenére kevés maradt. 1567-ben csupán Fekető Gergelynél jegyeztek fel kétszáz, Nyilas Balázsnál 35, illetve Sáfi Pálnál hatvan darabot. 1579-ben is csak három, kiugró állománnyal rendelkező juhtenyésztő akadt: a Fekető családból Máté százhatvan, valamint Dékán János kétőszáz, illetve Kuti János hatvan birkával.
Adóösszeírások (1567, 1579)
1567
1579
Jövedelemforma
akcse
Jövedelemforma
akcse
35 kapu
1750
60 kapu
3000
Búzatized, 165 kile
1650
Búzatized, 1000 kile
11000
Kevert tized, 100 kile
500
Kevert tized, 250 kile
1500
Báránytized
295
Báránytized
520
Kender- és káposztaadó
55
Kender- és káposztaadó
150
Méhkasadó
160
Méhkasadó
300
Sertésadó
300
Sertésadó
900
Menyasszonyadó
60
Menyasszonyadó
120
Hordóadó
150
Hordóadó
150
Tűzifa- és szénaadó
700
Tűzifa- és szénaadó
1500
Büntetéspénz
180
Büntetéspénz
350
Összesen
5800
Összesen
19490
 
A törökök a gabona, a széna, a kender, a káposzta, a lencse, a gyümölcs és olykor a must tizedét az előző három év terméseredményének átlaga alapján vették nyilvántartásba. Az 1567 évi összeíró esetenként elnéző, az 1579-es pedig túl szigorú lehetett. A tizedet kilében adták meg, ami búzából és kevert gabonából 26,65 kilogramm, árpából 22,25 kilogrammnak felelhetett meg. A mennyiség mellett feljegyezték a pénzbeli értéket is. A gyümölcs és vetemények tizedét csak akcséban kifejezve írták össze. A méhkastized, báránytized és sertésadó összegét szintén az előző három év átlagában rótták ki, akárcsak a haltizedet, a boreladás után járó hordóadót, a menyasszony-, a tűzifaadót és a büntetéspénzt. Adófizetési kötelezettségüket az alattvalók átalányösszegben, évi három alkalomra elosztva rótták le a szultánnak.
Itt jegyezzük meg, hogy amennyiben a családnevek ekkor még foglalkozást jelentenek, úgy az 1550-es évek elején egy Kőmíves is élt a faluban. Az 1567-es összeírásban továbbá szerepel egy Szabó és egy Gombos nevű család, de ők csak átmenetileg maradtak Kétegyházán. A tizenkét évvel későbbi defterben egy Kádár is feltűnik.

Kerecsényi László gyulai várkapitány

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT