Kétegyháza földesurai | Száz Magyar Falu

Kétegyháza földesurai

A török kiűzését követően Békés megye nagy részével együtt – ahogy már említettük – Kétegyháza is a kamarai birtokok sorát gyarapította. 1698-ban a megye főispánja, Löwenburg János Jakab összeíratta a Körös menti községeket abból a célból, hogy megvásárolja őket. Végül csak négy pusztát (Vári, Várajt, Keszi és Kétegyháza) tudott megszerezni. 1700 körül került a kétegyházi uradalom a kezére. Gazdatisztekkel kormányozta birtokait: 1722–25 közt Névery Pál, 1725–27 közt Szentiványi János intézte az ügyeit. 1727-ben bérbe adta birtokait Luzsénszky István váradi kanonoknak a tiszta jövedelem kétharmadáért, de egy évvel később már vissza is vette tőle, és a bizalmasának, Almásy Mártonnak adta át, aki 1732-ig bérelte azokat. Őt a sógorai: Csiky Péter és Csiky Ádám követték bérlőként.

1732-ben, Löwenburg halálakor a birtokok a vejére, gróf Gaisruck Antalra szálltak, aki Tholheim Lipót aradi postamesternek adta bérbe azokat. A kincstár azonban hamarosan visszavette tőle a földeket, majd 1741-ben Andrássy Zsigmond (1725–1750) császári és királyi tanácsosnak, csongrádi alispánnak adta el az uradalmat. Az Andrássyakat még Károlyi Sándor telepítette át Ung vagy Szatmár megyéből Csongrádba. 1744-ben Siklót is megszerezve felvették a siklai előnevet. Zsigmond az aradi főispán helyettese volt 1742–1745 között. 1742-ben „nagy udvarházat, a’ mellé Szép Kertet, majort, és ékes épületű Sz. Egyházat, maga Istenes költségével építtetett udvara mellé”. Ezzel Kétegyházát az uradalom központjává tette.

Fiai közül István a tiszántúli kerületi tábla ülnöke, majd 1760–1770 között helytartósági tanácsos volt. 1770-ben őt nevezték ki a megyében az úrbéri bizottság elnökévé. Zsigmond 1770 körül a Debrecen kerületi tartománybiztosi tisztet töltötte be, György pedig a Nádasdy huszárezred őrnagyaként szolgált. Legidősebb fiúként ő örökölte Kétegyházát. 1750–1776 között volt a falu földesura. Udvarházát „sokkal nagyobb és hosszabb épületekkel egész Kastélly formára ékesen megnagyobbította”.

A marxista történetírók keresve sem találhattak volna nálánál jobb példát a „visszataszító” földesúri típus bemutatására. A katonai szigor az ő esetében szadista hajlamokkal párosult. Valóságos rettegésben tartotta a jobbágyait: nemegyszer puszta szeszélyből verette őket véresre. Többen bele is haltak vagy egész életükre nyomorulttá váltak. Az 1760-as évek közepéig mégsem mertek panaszt tenni ellene.

Papp János községi jegyző szerint „oly kegyetlenül szokott Andrássy úr a maga alattvalóival bánni, hogy az egész falu retteg, amidőn eljövetelét hallja”. Tulkán Sámuel bíró úgy vélte, hogy „egy tágas udvarban el nem férnének azon emberek, kiket őkegyelme holmi dibdáb, aprólékos okokra való nézve érdemeken felyül megcsapattatott”. Szinte örömét lelte a megvertek szenvedésében, ő maga is rúgta-vágta embereit. Daniel szabót például, csak azért, mert a kardját rosszul tette fel a kocsira, amikor az uraság Bécsbe készült, „keményen megöklözte, hajánál fogva a sárba hurcolta, és megsarkantyúzta”. Gyönyörködött a megkínzottak fájdalmában és üvöltésében. Mindig végignézte a megbotozásukat, s ha nem találta azt elég keménynek, akkor magát a hajdút vagy a kisbírót húzatta deresre.

Happota János kisbíró vallomása szerint az uraság „…öt kétegyházi lakosokat a tanú által… annyira megveretett, hogy a vér ott helyben eleredt a testeken. Maga pedig az úr háta megett állván a tanúnak egy bottal, hogy jobban üssön, az (tanú) hátát verte.” Volt akit (Gyigyucz Tógyert) egy nap kétszer, illetve egy hét alatt hétszer is megveretett, bele is halt sérüléseibe. A vármegye ebben az ügyben rengeteg tanút hallgatott ki, s részletes jelentést tett a helytartótanácsnak. Az őrnagy azonban fenyegetésekkel, ajándékokkal és ígérgetésekkel elérte, hogy a tanúk többsége visszavonja a vallomását. Miután 1776-ban meghalt, a lányával a helytartótanács némi kártérítést fizettetett a károsultaknak, de a per csak az 1780-as évek közepén fejeződött be.

1776. június 14-én már özvegye, Palocsay Horváth Emerencia tiltakozott az ellen, hogy a Kétegyháza és Lőkösháza közt lévő régi határok egy részét a lőkösházi földesurak az ő tudtán kívül, önkényesen módosították. Fiai nem érték meg a felnőttkort, 1793-ban fiágon kihalt a család.

1776-tól 1794-ig Lukács Gergely bérelte az uradalmat a testvérével, Lukács Lázárral. Kilétéről csak annyit tudunk, hogy 1775-ben hirdette ki Békés megye a nemességét. A vármegye assessora (ülnöke) volt. Kétegyházán ferences házi káplánokat tartott maga mellett.

A siklai Andrássy család fiúágon történő kihalta után, 1794-ben a kincstár az egyetlen lányörököst, Klárát kielégítve, visszavette az uradalmat. Noha 1797. január 19-én Békés megye tisztikara, a saját érdemeire való hivatkozással magának igényelte azt, mégis Almásy Ignác birtokába jutott.

Az Almásy családnak ebből az ágából János és György 1677-ben szereztek nemességet. A család általában Heves megyében tevékenykedett. György fia (a már említett) Márton (?–1734) került először Békés megyébe, Löwenburg János főispán bizalmasaként, akinek tiszttartója volt. Éveken át a vármegye pénztárnoka (1722–1729), majd alispánná is megválasztották, ezt a tisztet haláláig viselte. A főispántól 1728 és 1732 között bérelte a kétegyházi uradalmat.

A család másik ágából az említett János dédunokája, II. Ignác (1751–1840) volt a legkiemelkedőbb személyiség. Édesapja után 1773-ban örökölte a jászok és kunok al-, majd 1779-től főkapitányi címét. Ekkor királyi tanácsossá is kinevezték. 1795-ben előbb Bars megye adminisztrátora, majd a következő évtől a főispánja lett. A nemesi felkeléskor nem csak saját megyéje csapatát, hanem brigadérosként a pest-pilis-solti, a liptói, a nyitrai az árvai, és a zólyomi alakulatot is vezette.

A napóleoni háborúk után a magyar udvari kancelláriához nevezték ki előadónak. Országgyűlési hivatalnokként az újoncállítási és a megyei természetbeni adózási ügyek kezelése tartozott hozzá. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, egymás után kapta a különféle elismeréseket és címeket: 1802-ben a Szent István Rend lovagkeresztjét, 1810-ben pedig a középkeresztjét. 1806-ban kamarássá és valóságos belső titkos tanácsossá léptették elő, 1811-ben pedig elnyerte az udvari kamara alelnöki tisztét.

Nyitra és Arad vármegyében, valamint a Bánátban a kamarai javak rendezésével a korona megelégedését vívta ki, s 1812-ben Temes vármegye főispánságával megkapta a temesi grófi rangot is. I. Ferenc király 1815. augusztus 11-én, Párizsban adományozta neki és utódainak a Sarkad örökös ura címet. 1821-ben ő lett a család feje. 1822–1826 között Magyarország alkancellárja volt. A reformkor hajdanán azonban sorra vált meg kitüntető hivatalaitól, s végül 1829-ben a temesi főispánságról is leköszönt. A közélettől visszavonult Bécs melletti, enzensdorfi kastélyába.

Döntő szava volt a család ügyeinek intézésében. Puritán becsületességgel töltötte be közhivatalait. Lelkiismeretesen törekedett a családi javak gyarapítására. Jó gazdaként személyesen intézte nagy uradalma gazdasági ügyeit. I. Ferenc király adományaként 1799. szeptember 24-én nyerte el Kétegyházát és Sarkadot. 1821-ben hitbizománnyá alakította át ezeket a birtokokat. A pásztói leégett kastélyt újjáépítette. Kétegyházán és Pásztón kerteket és gazdasági épületeket létesített.

Első nejétől, Bossányi Teklától (?–1777) született Borbála nevű leánya. Az őt követő Semsey Anna (1761–1819) a régi magyar nagyasszonyok mintaképe, Andrássy Klárának, a Kétegyházát birtokló Andrássy család utolsó leszármazottjának volt a lánya. Valószínűleg ő kelthette fel Ignác érdeklődését a kétegyházi uradalom iránt. Ignác harmadikként Hardegg Mária (1768–Kétegyháza, 1836) grófnőt vette feleségül, aki támasza lett öregkorában.

Lányai közül Borbálát (1789–1832) Szirmay Tibor gróf, Otiliát (1787– 1831) 1812-ben Königsegg János gróf vette feleségül. Lajos (1786–Gyöngyös, 1836) fia lelkes hazafi volt. Brezenheim Leopoldina hercegnőtől (1795–1844) 1818-ban született Mária nevű lánya, 1824-ben pedig a gyermektelenül elhunyt Andor nevű fia.

Lajos bátyja, Alajos (Buda, 1784–Kétegyháza, 1850) lett a családi hitbizomány feje. Ő tette Kétegyházát állandó lakóhelyévé. A családi visszaemlékezés szerint „…a félig tetőzet nélkül hagyott családi alkotmány szerencsés kezű befejezője… Tisztán látó, messze tekintő ész, nagyratörés nélkül; csupa szív könnyelműség nélkül; hatalmas tetterő a külső szereplésre való vágyakozás nélkül.”

Gyöngyösön, Kassán és Budán végezte a tanulmányait. Tudásvágyának, munkaszeretetének, kötelességérzetének korán tanújelét adja. 1807-ben Heves megye követe az országgyűlésen. 1809-ben a Békés megyei nemesi felkelőcsapat parancsnoka, őrnagya volt. 1810-ben a kancellárián vállalt titkári állást. Állásáról azonban hamarosan lemondott, Kétegyházára vonult vissza gazdálkodni. Ezzel részben apját kívánta tehermentesíteni. Humánus gondolkodásmódjáról volt híres. Amikor 1846-ban megnyílt a gyulai kórház, ágyalapítványt tett. 1842-ben Gyulaváriban szeszgyárat létesített. Először, 1810-ben, Festetics Erzsébet grófnőt (1793–Kétegyháza, 1821), majd 1823-ban Wilczek Lujza grófnőt vette feleségül. Első házasságából született fiaival, Dénessel és Kálmánnal rendszeresen részt vett az 1830– 1848 közötti megyegyűléseken.

Dénes (Buda, 1817–Döbling, 1871) polgári pályán szolgálta hazáját: 1838-ban Békés vármegyénél vállalt aljegyzőséget, majd a magyar udvari kamaránál fogalmazói, később titkári beosztást kapott. 1848-ban fegyverrel védte a haza megtámadott szabadságát. A Károlyi huszároknál (a 16. huszárezred) szolgált, a főhadnagyságig vitte. A seregélyesi ütközetben úgy kitüntette magát, hogy a fővezér, Móga tábornok 1848. október 1-jén, a képviselőházhoz írott jelentésében is megemlékezett a hősiességéről.

A függetlenségi nyilatkozat kihirdetésekor Gyulán felsorakoztatott vitézei körében ötszáz forintot adott át az alispánnak a függetlenség ünnepének emlékéül, valamint a sebesült honvédek nyugdíja javára. A világosi fegyverletétel után az oroszok által Sarkadra kísért honvédek egy részének a juhaklokban készíttetett szállást rövidesen kórházzá kellett átalakítani a kolera kitörése miatt. Juhokat, ökröket is bocsátott ellátásukra, amivel nagyon meg voltak elégedve a bajtársak. Az osztrákok besorozással büntették.

1851-ben megalapította a csákói vadásztársaságot. Ennek segítségével az összegyűlt főrendek az önkényuralom évei alatt is elevenen tudták tartani a szabadságharc eszméit. Az Akadémia javára háromezer forintot adományozott. 1851-ben Keglevich Eugénia grófnőt (?–1854) vette feleségül. Imádott hitvese korán elhunyt, s a mérhetetlen csapás oly súllyal nehezedett a szerető férj lelkére, hogy búskomorságba esett. Lelki egyensúlyának megbillenése vitte a sírba.

Fia, II. Kálmán (1852–1916) császári és királyi kamarás, a főrendi ház tagja. A pásztói hitbizományt örökölte. Kiváló kertész és lótenyésztő hírében állt. Keglevich Margit-Eugénia grófnőt vette feleségül 1873-ban. Vele a családnak ez az ága kihalt.

A kétegyházi hitbizomány ura, Dénes bátyja, I. Kálmán (Pest, 1815–Kétegyháza, 1898) lelkes barátja volt a humanizmusnak, apostola a népoktatásnak: Sarkadon például a felsőbb népiskola javára 28 katasztrális hold földet adott, a sarkadi árvaház javára alapítványt létesített. Pesten született. Iskoláit öccsével együtt Aradon, Pesten, a bölcsészetet és jogot pedig Pozsonyban végezte. 1833–1846 közt katonaként szolgált, első osztályú huszárkapitányként szerelt le. 1848-ban Békésben és Biharban a nemzetőrséget szervezte, s annak parancsnoka lett a szalontai járásban. Nemzetőreit 1848 nyarán még levezette a Délvidékre, de megbetegedése miatt nem vehetett részt a további fegyveres küzdelemben. Édesapjával előbb Sopronba, majd Badenbe utaztak, gyógykezeltetésre. Csak 1855-re gyógyult fel, s még ez év július 23-án feleségül vette Wenckheim Stefánia Mária grófnőt. E házasság révén jutott az Almásy család birtokába a gyulai kastély, ahova 1888-ban költöztek be.

Híresen humánus ember volt: a betegeket gyógyíttatta, az öregeket istápolta, az egyházat támogatta, embertársait megbecsülte. Azokat soha nem a rangjuk, hanem belső értékeik szerint értékelte. A feltűnést mindig kerülte. A nagypolitikába nem ártotta bele magát, pedig a 1885-ben a király valóságos belső titkos tanácsossá nevezte ki. Alkalmazottait szerette. Birtokait tetemesen növelte. Feleségét imádta, gyermekeiért rajongott.

Erzsébet (Kétegyháza, 1858–Budapest, 1938) nevű lányát 1878-ban Cziráky János gróf, Máriát (Kétegyháza, 1861–Kétegyháza, 1893) 1882-ben Beliczey Géza, Emíliát (Kétegyháza, 1869–?) pedig 1889-ben Trauttenberg Frigyes báró vette feleségül. Idősebb fia, II. Dénes (Kétegyháza, 1863–Kétegyháza, 1940) a középiskolát Aradon végezte, majd jogi tanulmányai után Kétegyházára tért vissza, mintagazdának tartották. Élénk tevékenységet fejtett ki a vármegye ügyeinek intézésében. Az ország egyik leglelkesebb honleányát, Károlyi Gabriella grófnőt (1869– 1945) vette feleségül.

Házasságukat gazdag gyermekáldás kísérte, nyolc gyermekük született: Emma (Gyula, 1889–Woodstock, 1976), Denise (Gyula, 1890–Budapest, 1950), Gabriella (Gyula, 1892–Kajdacs, 1958), Paulina Mária (Gyula, 1894– Somogytard, 1946), II. Alajos (Gyula, 1895–Budapest, 1945), III. Kálmán (Kétegyháza, 1902–?), Johanna (Kékkő, 1905–Budapest, 1973) és Erzsébet (Budapest, 1907–Budapest, 1924). Emmát Erőss Pál, Gabriellát Woracziczky János góf, Paulinát Inkey Zsigmond, Johannát pedig Pongrácz Jenő (1890–1966) országgyűlési képviselő, a máltai lovagrend tagja vette feleségül.

Almásy Alajos gróf Kétegyházán gazdálkodott. Országgyűlési képviselő volt. A második világháború kitörésekor előbb Gyulára, majd Budapestre költözött, ahol 1944 novemberében öngyilkosságot követett el. Özvegy édesanyja a főváros ostromát végigélte, ám azt követően, április 24-én meghalt. Almásy Kálmán gróf még a háború kitörése előtt Angliában maradt. A második világháború után őt tartották a család fejének. Denise, Johanna, illetve Emma grófnő, ki-ki a férjével, Budapesten éltek, Gabriella viszont Szekszárdra ment férjhez.

II. Dénes öccse, György (Kétegyháza, 1864–Döbling, 1898) katonai pályára lépett. 1888-ban huszárfőhadnagyként lépett ki a hadseregből, s feleségül vette Zichy Zenadin grófnőt (1865–1928). Gyermekeik: Mária (Sopron, 1889–Pécs, 1970), Georgine (Vöslau, 1890–Pécs, 1953), Jacqueline (Kétegyháza, 1895–New York, 1951). Máriát Pejacsevics Albert gróf (1875–1941), Georginát Mailáth György gróf (1853–1967), Jacqueline-t pedig Nippenburg Károly gróf (1891–1918) vette feleségül. Pálnak (Budapest, 1892–Bécs, 1917), von Rohrer Erzsébettől született Paulina (Budapest, 1918–London, 1949) nevezetű lánya, aki Churchill John Kenneth felesége lett. Gyermekeik, Pál Liven, Péter, Mihály, Jenő és Pál Svédországban telepedtek le.

II. Dénes ifjabb öccse, Imre (Kétegyháza, 1868–Budapest, 1929) középiskolai tanulmányait Aradon, a jogot pedig Kolozsváron, Budapesten és Berlinben végezte. A 14. huszárezred tartalékos hadnagyaként szolgált. Megpróbálkozott a politikai pályával, s a Bánffy-kormány alatt a diósadi kerület képviselőjévé választották. 1901-től tagja lett a főrendiház jegyzői karának, valamint a közlekedési, közgazdasági és naplóbíráló bizottságának. 1906-ban Jász-Nagykun-Szolnok megye főispánságát is elvállalta. Szolgálataiért megkapta a Lipót-rendet. 1892-ben Weselényi Kornélia bárónőt (1871–1962) vette feleségül. Gyermekeik: III. Dénes (Kolozsvár, 1892– Budapest, 1972), Ilona (Pusztaszenttamás, 1894 – Bécs, 1996), Mária (Pusztaszenttamás, 1902–Asheville, 1986) és I. Imre (Pusztaszenttamás, 1896– Overisje ,Belgium, 1973), aki főhadnagyként szolgált, s országgyűlési képviselőséget is vállalt. Széchenyi Antónia grófnőtől Orsolya (Póstelek, 1921– Budapest, 1947), I. Miklós (Felsőpetény, 1923–1990) és I. István (Felsőpetény, 1929–) nevű gyermekei születtek.