A gazdaság mérföldkövei
A gazdaság mérföldkövei
Kenderes gazdasági életében a mezőgazdaság mindig elsődleges szerepet játszott, míg az ipar és a kereskedelem legfeljebb kiegészítő jelleget mutat. A XVIII–XIX. században szántóföldjein kölest, búzát, árpát, később kukoricát termesztettek, a legelőkön hatalmas állatállományt tartottak. Határát Vályi András Magyarországnak leírása című munkájában, 1799-ben így jellemezte: „Földgye trágyázás nélkül is termékeny, szőleje, nádgya, fája van, de piatzozása távol esik, s legelőjét néha a víz áradások járják.” Az 1828-as országos összeírással kapcsolatos felmérésből arról értesülünk, hogy a falu földjeit három nyomás szerint művelték, vagyis az ugarolást általánosan alkalmazták, de a trágyázás még nem terjedt el. A trágyát tűzifa hiányában inkább tüzelőnek használták. Szőleik alig, inkább csak gyümölcsöseik voltak, és pincékkel nem rendelkeztek. Amikor a mezei munka szünetelt, a fogatos gazdák a majorsági földeken termesztett dohányt és egyéb terményt Debrecenbe vagy Pestre fuvarozták.
Az 1862-ben befejezett tagosítás és a Tisza szabályozása a mezőgazdaság szerkezetében minden eddiginél nagyobb átalakulást eredményezett. 1852 és 1879 között a szántóföld területe megduplázódott, 6283 katasztrális holdról 12 013 holdra növekedett. Ugyanakkor a rét és a kert aránya majd a felére csökkent. A parasztság közel háromezer katasztrális hold legelővel növelte meg saját birtokát, melyet ezután szántóföldként művelt meg. A még meglévő kevés szőlőterületet a filoxéra az 1800-as évek végére teljesen kipusztította. Az állattartás szerkezetében az a XIX. század közepétől ugyancsak alapvető változások következtek be. 1852 és 1895 között Kenderesen a szarvasmarhák száma majd a négyszeresére növekedett. A lovak száma nagyjából azonos maradt, a juhtartás viszont körülbelül hatvan százalékkal esett vissza. A kukoricatermesztés általánossá válásával folyamatosan növekedett a sertéshizlalás jelentősége, és az első világháborút megelőző években már közel négyezer sertést írtak össze a faluban.
A hagyományos földműveléssel és állattartással kapcsolatos munkamódszerekről, szokásokról a szolnoki muzeológusok néprajzi gyűjtései szolgáltatnak adatokat. A gabonát vetéskor vászonkötőből vagy lepedőből szórták a földre, 1900 után vált általánossá a vetőzsák használat. A kenyérgabona levágását régen takarásnak nevezték, az aratás szó használata csak a XX. században terjedt el. A gabona vágása idején rendszerint aratópárban egy férfi és egy nő együtt dolgozott. Az arató (kaszás) vágta a gabonát, a nő (marékverő) szedte a markot, kézzel, kukával (marokszedő kampó), 1920 után pedig sarlóval. Néha dolgozott velük egy keresztrakó is. A munka végén a kévéket keresztbe rakták és lekötötték, hogy a szél szét ne hordja. A keresztet kepének is nevezték, míg a halhé a csomóba rakott kévét jelentette. A keresztek behordásából, összerakásából készült az asztag.
Régen a learatott búzát lóval csépelték, nyomtatták, a lovat körbe-körbe jártatták a gabonán. A rozsot cséphadaróval verték ki, hogy a szára épségben maradjon: a rozsszalmát zsúptetők készítésére használták fel. A cséplőgépek elterjedésével bandába tömörült munkások végezték a betakarításnak ezt a fázisát. A kicsépelt gabonát kamrában vagy veremben tárolták. A kamrában kétrekeszes hombárokban, egyrekeszes szuszékben vagy a zsindelyszerű fából készült és lakattal zárható tóthombárban helyezték el. A gabonásverem (búzásverem) körte, illetve sír alakú volt. A verem belsejét kiégették. Ezekben körülbelül húsz köböl búza fért el. Régen a katolikus temetőnél, a falu szélén, csoportosan álltak az ilyen vermek. Ha a betakarítás idején a gazda meglátogatta az aratókat, szalmakötéllel vették körül a derekát, „kévébe kötötték a gazdát”. Az uradalmakban Felvidékről érkezett aratók is dolgoztak, akik olcsóbban vállalták a munkát, mint a helybeliek, és munkamódszerük is jelentősen eltért. A palócoknál például két embernek volt egy marékverője, s ők dalolták az alábbi aratónótát: „Ki az idén meg akar házasodni, / Kenderesre gyűjjék le az aratni, / Aki innen elveszi az egész részt, / Megérdemli azt a barna menyecskét.”
A nagy szakértelmet igénylő dohánytermesztéssel foglalkozó gazdákat kukásoknak nevezték. A magot általában Tiszaroffról kapták, februárban, nedves szűrből készült zacskóban csíráztatták ki. Ezután melegágyat készítettek, nyolcvan centiméter trágyára tizenöt-húsz centiméter földet raktak, ebbe vetették a kicsirázott magvakat. Ha jó volt az előkészítés, három nap múlva kibújt a növény. Hideg időben védőpaplant – hasurát – készítettek cirokból a melegágy védelmére. A kis növény a gondos ápolást meghálálva hamar megerősödött, s így május 1-jén már megkezdhették a palántázást a földekre. A kiültetett dohányt három-négy alkalommal kapálták, töltögették és locsolták. Időnként leszedték a hónaljleveleket: ezt koccsolásnak nevezték. Az augusztusra beérett leveleket letörték, dohányfűző tűvel felfűzték, majd dohánypajtában szárították. A szárítás után következett a csomózás, az osztályozás, és végül a bálázás, az előkészítés a szállításra.
A paraszti háztartásban kiemelkedő fontossággal bírt a sertéstenyésztés. Az állattartás ünnepi aktusának számító disznóölések ideje Erzsébet-nap táján kezdődött, és február végéig tartott. A vágás napján reggel hat óra tájban gyűltek össze a meghívottak, és egy-egy kupica jófajta pálinka elfogyasztása után kezdetét vette a munka. A hízót lámpás mellett kihúzták az ólból, maga a gazda vagy a rokonság egyik tagja leszúrta, és a jól sikerült ölés után bőven volt hagymás vér reggelire. A perzselés száraz szalmával kezdődött, ahol már a család apraja-nagyja megjelenhetett. Perzselés közben kaszakéssel állandóan kaparták a hízót, hogy a mosást követően szőrmentes, szépen sült legyen a bőre.
A hízó bontását a család kívánságának megfelelően hasáról vagy a hátáról végezték. A bélpucolás általában az asszonyok feladata volt. A töltésre kerülő húsokat a gazda kívánsága szerint ízesítették. Közben elkészült az ebéd: orjaleves csigatésztával, karikapecsenye hasábburgonyával és savanyúsággal, de az igazi tort a vacsora jelentette a toros vagy töltött káposztával, sült hurkával és kolbásszal. A sültek után hájas tésztát ettek, a finomságokból a háziasszony a rokonoknak, ismerősöknek kóstolót küldött. A disznóöléshez kedves helyi népszokás kapcsolódott. Vacsora idején megjelentek a vidámabb szomszédok hármas-négyes csoportokban „pócurkának” öltözve. Rossz, kifordított ruhákat vettek magukra, az arcukat bekormozták, hogy ne ismerjék fel őket. „Megérkeztünk. Szabad-e széjjelnézni? Éhesek vagyunk! Hosszú útról jöttünk!” – mondták, s ezután kaptak egy tál ételt, majd a távozáskor hurkát is adtak nekik.
A falu mezőgazdaságában az 1930-as évek végén új, eddig ismeretlen növénykultúra jelent meg, a rizs. Termesztésének kialakulása szoros összefüggésben állt a kormányzó birtokának fejlesztésével és a vidék állami eszközökkel finanszírozott fellendítésével. Horthy Miklós azonban nemcsak családi birtokainak, hanem a környező települések mezőgazdaságának sorsát is szívén viselte. A korszak legkiválóbb vízmérnökeit és gazdasági szakembereit bevonva maga kereste a megoldást a Tiszántúl népét sorozatosan sújtó aszálykárok leküzdésére. Ezzel összefüggésben a Teleki Intézet megbízásából gazdászok, geográfusok, szociológusok és néprajzosok hatalmas felmérést végeztek Kenderes környékén. A sokrétű vizsgálat eredményeit összegezve a rizs meghonosítását találták a legkedvezőbb lehetőségnek.
1940-ben a szükséges öntözővíz biztosítására hatvan kilométer hosszú, húsz kilowattos magán villamos távvezetéket létesítettek, amely a Tiszaörvénynél épített vízkiviteli művet látta el árammal. Ezzel juttatták a Tisza vizét egy betoncsatornába, és vezették a negyven kilométerre lévő kakati uradalomba. A költséges beruházás az államkasszát terhelte ugyan, de a hasznát nemcsak a kormányzó gazdasága, hanem a környékbeli nagybirtokok és parasztgazdaságok tulajdonosai is élvezték, mivel sokan próbálkoztak meg a jól jövedelmező rizstermesztéssel. Az új növényt Horthy Miklós személyesen is népszerűsítette. Birtokának első rizstermését meghántoltatta, és az alkalmazottai között szétosztatta. Bőven jutott belőle disznóöléskor a hurkába, sokan kedvet kaptak a rizsföldek műveléséhez.
Az 1940-es évek elején a háborús konjunktúra ösztönzőleg hatott a falu mezőgazdaságára, ám a környéken heteken át zajló hadműveletek és a szovjet megszálló hatóságok mértéktelen rekvirálása óriási károkat okozott. 1944 őszén elmaradt a betakarítás, a következő év tavaszán pedig hiányzott a vetőmag és a földműveléshez szükséges igavonó állatállomány. Az újonnan földhöz juttatottak szinte csak önellátásra termeltek, és a kivetett adót sem tudták befizetni. Helyzetüket 1947 nyarán a súlyos aszálykárok tovább nehezítették. A kisgazdaságok csak az évtized évek végére kezdtek nagyobb mennyiségben piacra termelni, de a beszolgáltatási rendszer és az erőszakos téeszszervezés gátat szabott továbbfejlődésüknek.
Kenderesen a téeszek szerveződése viszonylag korán, már 1948-ban megkezdődött. Szolnok megye keleti részén a kollektivizálást paradox módon éppen a Horthy kormányzó által annak idején annyira szorgalmazott rizstermesztés segítette elő, mivel a rizsföldeket korábban is közösen, munkacsapatokba szerveződve művelték meg. Rákosi Mátyás és a legfelsőbb politikai vezetés a nagykun városokat és környéküket a szövetkezeti mozgalom valóságos mintaterületének tekintette.
A nagyobb állami támogatás ellenére a termelőszövetkezetek működése nehezen indult meg. Az első téeszek tagsága jórészt szegényparasztokból verbuválódott, gépekkel, állatállománnyal, de még szükséges mennyiségű szerszámmal sem rendelkeztek. Az 1948-ban megalakult első közös gazdaság, egy tíz főből álló szövetkezeti csoport egy éven belül felbomlott. A tagok az államtól kapott negyven anyakocát eladogatták, s ezután kimondták a feloszlatást. 1949-ben 22 taggal újabb szövetkezet jött létre, az életképesebbnek bizonyuló Vörös Csepel Tsz, és létszáma év végére százharminc főre emelkedett. A gazdálkodást nyolcszáz katasztrális holdon, kevés jószággal, de annál nagyobb munkabefektetéssel végezték. Gépparkjukat az első évben egyetlenegy G–35-ös traktor képezte. 1950-ben Bereczki János vezetésével ötszáz katasztrális hold területen megalakult a Haladás Tsz, végül 1952-ben a Béke Termelőszövetkezeti Csoport is.
Kezdetben a gazdálkodás mindhárom kenderesi szövetkezetben rendkívül nehéz körülmények között folyt. A munkát sokszor csak későn, délelőtt kilenc órakor kezdhették meg, mert először kenyérért kellett sorba állni. Takarmány hiányában az állatállomány jelentős részét levágták, és tavasszal a belépő új tagok állataival végezték el a szántást-vetést. Újonnan belépők mindig akadtak, mert a többszörösükre növekedett beszolgáltatási kötelezettségektől csak így lehetett megszabadulni. Bánhalmán 1949-ben jórészt gróf Nemes János kisajátított nagybirtokán, továbbá a Jekly- és a Csikós-tanyához tartozó ingatlanon állami gazdaság alakult. A Tiszafüred, Tiszaszentimre és Kisgyócs határára is kiterjedő, hatezer katasztrális holdas Bánhalmai Állami Gazdaság fő profilját az 1950-es években a rizstermesztés jelentette.
Az 1956-os forradalom leverése után a szövetkezetesítés új lendületet vett. 1958-ban a Béke Tsz beolvadt a Haladás Tsz-be, s a gazdaság a Vörös Csepel Tsz-szel együtt az évtized végére már nagyon megerősödött. A szövetkezetekbe most már középparasztok, sőt a korábban kuláknak minősített gazdag parasztok is beléphettek, akik nemcsak bevitt javaikkal, hanem szélesebb körű gazdálkodási ismeretekkel és tapasztalataikkal is hozzájárultak a szövetkezetek sikeres működéséhez. 1974-ben a két kenderesi szövetkezet egyesült, s ebben a mezőgazdasági nagyüzemben a növénytermesztési és állattenyésztési főágazat mellett építési és cipőgyártó részleg működött. A nehéz piaci körülmények ellenére a szövetkezet az 1990-es években sem bomlott fel.
A község ipara sok évszázados fennállása alatt mindig jelentéktelen maradt. Az uradalmakban foglalkoztatott néhány iparos nem önálló mesteremberként, hanem cselédként nyert alkalmazást, akik földesuraikkal szolgai viszonyban álltak. A közeli Kisújszállás és a többi nagykun település fejlett céhes ipara, illetve vásárai a ruházati holmi, lábbeli, mezőgazdasági szerszámok, edények és más termékek iránti igényeket teljesen fedezték. A XIX. század elején a nagy hírű mezőtúri kovács-lakatos céhnek falunkban rövidebb ideig külső, úgynevezett filiális tagjai is voltak, de önálló céh alakulására nem került sor. Ezek a vidéki mesternek emlegetett kenderesi iparosok a mezőtúri vásárokon előnyt élveztek a többiekkel szemben.
Noha jelentősebb számú, módos iparos- és kereskedőréteg a jobbágyfelszabadítás után sem alakult ki, a XIX. század végén már ötvenöt-hatvan vásározó iparos, három szatócs és három vegyeskereskedő lakott itt. A legtöbben a hagyományos iparágakban dolgoztak. Tizennégy csizmadiát, kilenc molnárt, hét kerékgyártót, öt ácsot, öt kovácsot, négy szűcsöt és három szabót írtak össze 1879-ben. Az 1900-as évek elején minden pénteki napon hetivásárt, évente háromszor, április 9-én, július 9-én és november 9-én vagy a megelőző vasárnapokon országos vásárokat tartottak. Ipari üzemet azonban még az első világháború után is csak kettőt tartottak számon: a Pádár Sándor- és a Vályi–Török-féle, öt, illetve négy munkást foglalkoztató gőzmalmot, majd az 1930-as években egy kisebb téglaégetőt is működtettek. Ez idő tájt hat kocsma, egy vendéglő és egy kávéház szolgálta a helyi igényeket a vendéglátásban.
1925-ben a kereskedelemügyi miniszter a negyedik országos vásárt is engedélyezte a február 9-ét megelőző hétfői napon. 1928-ban a vásártéren cédulaházat építettek, ahol a gazdák az állatok járlatleveleit intézhették. 1936-ban a község piacán négy összecsukható, hosszú asztalt állítottak fel, hogy az élelmiszereket, különösen a tej- és hústermékeket ezután ne a földről árusítsák.
A két háború között a parasztgazdaságok fejlesztésében kiemelkedő szerepet betöltő Hangya Szövetkezetnek községünkben őstermelői szövetkezetet alapított, boltot nyitott, és tulajdonába vette a hengermalmot is. Az 1940-es évek elején tervezték egy tízezer tojás befogadóképességű baromfikeltető-gép üzembe helyezését, tésztagyár és szálloda építését. 1944 februárjában Csánky Benjámin lelkipásztor, aki hosszabb hollandiai tartózkodása idején a fejlett nyugati mezőgazdasági módszereket megismerte, indítványozta, hogy a települést fejlesszék szövetkezeti munkafaluvá. Sikerült megnyernie az ügynek dr. Wünschler Ferenc egyetemi magántanárt, a Hangya Szövetkezet országos alelnökét, de a háborús események és a hatalomváltás a falu gazdasági fejlődését egészen más irányban jelölték ki. Az 1945-ben megalakult Kenderesi Földműves-szövetkezet két év múlva átvette a Hangya üzletét, majd bekebelezte a magánkézben lévő többi kiskereskedelmi egységet is.
Az 1950-es évek elején a kisiparosokat súlyos adóterhekkel önállóságuk feladására kényszerítették. Többségük az 1951-ben megalakult Kenderesi Vegyesipari Kisipari Szövetkezetben talált magának munkát, ahol később Erdős János elnök vezetése alatt szép szakmai sikereket értek el. Az egyetlen jelentősebb ipari létesítményben, a Növényvédő Állomáson a hatvanas évek elején 114 dolgozót alkalmaztak. Innen látták el Szolnok megye szinte egész tiszántúli részének repülőgépes növényvédelmét. Az 1980-as években a Kunszöv varrodája és a Mátraplast Műanyagfeldolgozó Szövetkezet telepe is számos kenderesi lakosnak biztosított ipari munkalehetőséget.
Ebédhordás aratóknak az 1940-es években (a felnőttek társaságában a hatéves Nász Antal és Nász Teréz)
Aratás a kenderesi határban, a kép előterében, kaszával, Nász József kisbirtokos (1941)
Cséplés gőzgéppel az 1920-as években
Horthy Miklós lovai között (Kenderes, 1942)
Esőztető öntözés a kenderesi határban a Kakat-iskola közelében (1950-es évek vége)
A téesz javítóműhelye (1960 körül). A kép bal szélén Kozák Miklós, az autógumit javító férfi Szappanos Lajos, mögötte Kun Imre áll
Házak Bánhalmán
Balogh Miklós üveges-kereskedő (1931)
Indulásra váró távolsági buszok az autóbusz-megállóhelyen (az 1960-as évek eleje)
)
