A népesség megújul

Teljes szövegű keresés

A népesség megújul
Ahogy korábban már utaltunk erre a körülményre, a történészek véleménye meglehetősen eltér egymástól abban a kérdésben, hogy Kenderes középkori lakossága átvészelte-e a török kort. Soós Imre, a Heves Megyei Levéltár egykori igazgatója úgy vélte, hogy a falu lakossága teljesen elpusztult, Kormos László, Kenderes tudós lelkipásztora viszont arra a következtetésre jutott, hogy a falu népének egy része mindvégig helyben maradt a sorozatos török-tatár és rác pusztítások idején.
Benedek Gyula, a középkori Külső-Szolnok megye történetének kutatója a falu teljes elnéptelenedését tartja valószínűnek. Kutatásai szerint az elmenekült lakosok közül a hódoltság után senki sem tért vissza. Az újraalakuló református gyülekezet hívei Pákozdi nevű prédikátoruk vezetésével a Szabolcs megyei Polgárról érkeztek, és harangjukat is onnan hozták magukkal. A jeles hadtörténész Kenderes betelepítőinek névjegyzékét és származási helyét az alábbiak szerint állította össze: Mező János és Mihály még 1711-ben Mihálydiból jöttek, majd Túrkevéről érkezett nemes Hodosy János 1727-ben, ifjabb Nemes János, nemes Hodosy Péter, nemes Katona Péter, Mihály András 1728-ban, Hodosy Mihály és Gáspár 1729-ben. Tiszaföldvárról jött Nagy István 1728-ban, Püspökladányból Tóth György ugyancsak 1728-ban, Tenszriczy Mihály 1732-ben, Tenszriczy András, Kenderessi István és Mihály, továbbá Tóth Mátyás, Tóth Mihály és Kucsai Péter, valamennyien 1733-ban, Ujváry Mihály és Hajós Mihály 1734-ben. A Borsod megyei Ároktőről települt át Kenderesre Gergely Mihály és Hodosy Gergely 1729-ben, Debrecenből Hodosy István és Dávid 1729-ben, Dévaványáról Nagy János, ifjú Nagy János és Nagy Ferenc 1728-ban.
Az adózási célból készült összeírások 1747-ben 19, 1752-ben 63, 1770-ben 109 jobbágy és jobbágyi sorban élő nemes háztartást vettek számba, ám a népesség tényleges létszámára ezekből az adatokból nehéz következtetni, ugyanis az átlagosan hat főből álló családokhoz béresek és szolgák is tartoztak, akik a rovatokban nem szerepelnek. Az 1786-ban, II. József rendeletére végrehajtott első népszámlálás 2183 kenderesi lakost tüntet fel, 1828-ban már 4711, 1880-ban 5092, 1920-ban 5860, 1960-ban 6380, 1990-ben viszont csak 5631 lakosa volt községünknek.
1770 és 1828 között a római katolikusok betelepülésével a lélekszám ugrásszerűen megnövekedett. Bár a katolikus lakosságot a földesurak, első ízben Haller Istvánné Kornis Krisztina grófnő, a környező településekről, mindenekelőtt Karcagról hívták be, azok a nagykunsági városba nem sokkal előbb a Mátra és a Bükk aljáról érkeztek, s jellegzetes, Eger és Gyöngyös vidékén szokásos tájszólásban beszéltek. Az őslakosnak számító reformátusok Tisza-vidéki, a katolikusok a palócos és a matyókra jellemző kiejtésüket sokáig megőrizték, noha házaikat egyetlen utca választotta el egymástól.
A mai Petőfi Sándor úttól délre kevés kivétellel reformátusok laktak. Ez a településrész az ősi Kenderes maradványa. Az úttól északra fekvő falurész újabb keletű. Itt éltek a földesurak által letelepített gazdasági cselédek, alkalmazottak, jobbágyok és zsellérek. Különös élményben volt része annak, aki a Petőfi úton végigsétált. Az utcán egymással szemben lakó családok közül az egyik a Tisza-vidéki, a másik a mátraaljai tájszólást beszélte. Győry Lajos lejegyzett néhány, még a két világháború között is használt kifejezést. A gyufát például masinának nevezték, a dobálást górálásnak, a csavargást őgyelgisnek, a csiklandozást bizserélisnek, a föld rögét göringynek, a félcipőt topánkának, Kisújszállást Kiszuszállásnak mondták. Akit jól összeszidtak, arra azt mondták, megpiszkolják vagy megmocskolják. A jó levegőt ájjernek nevezték. Azt hittem helyett „azt tuttam”-ot használtak. Az igék ikes alakját előszeretettel alkalmazták. „Gyöjjik mán kigyelmed” szavakkal hívták az embert. A lakodalmakban „tessik mán, vegyik mán” a szíves kínálás jele volt. A betelepült lakosoktól eredt a val-vel ősi alakja. Az elhajított patkóra azt mondták, „csontté vált”.
A később beköltözöttek leszármazottai családnevükben is elkülönülnek a községet újratelepítő, régebben itt élő famíliáktól. Jellegzetes kenderesi katolikus nevek a XIX. században: Antali, Andrási, Bódon vagy Bódor, Csányi, Domoszlai, Fenyves, Ferenczi, Fontos, Hegymegi, Hentzeg, Hortcsányi, Juhász, Liptay, Pataki, Pádár, Sipos, Ulveczky, Vízkeleti. Közülük a Csányi, Domoszlai és Hortcsányi névalak a családok származási helyére utal.
A katolikusok beköltözése kisebb ütemben ugyan, de egészen az 1850-es évekig folytatódott. Ekkor már nemcsak az északi nyelvjárást beszélők jöttek. A házasodási anyakönyvekben nagyon sok Endrődről, Fegyvernekről, Tiszabőről, Poroszlóról, Tiszafüredről, Jászkisérről, Nagykörüből, Tiszaburáról, Tiszasülyből, Mezőtúrról, Törökszentmiklósról, Dévaványáról és a távolabbi Heves megyei településekről, Erdőtelekről, Egerből, Gyöngyösről, Átányból, Visontáról, Tarnaszentmiklósról, valamint Nádudvarról, Tiszaszalókról, Törtelről, Szolnokról és Abonyból származó vőlegény és mennyasszony adatai olvashatók. A máshonnan érkezettek inkább egymással és nem a régóta itt élő katolikusokkal házasodtak. A többnyire nincstelen betelepülőket valamivel módosabb hittársaik nem szívesen fogadták be családjukba. A katolikus–református vegyes házasság az 1800-as évek közepéig egészen kivételesnek számított. A XIX. század első felében a katolikus házasságkötések egyharmadában mindkét fél vagy legalább az egyik, többnyire a vőlegény, nem kenderesi származású, míg a református házasulók között nagyon kevés a máshonnan származó személy. Ez a helyzet azonban a század végére teljesen megváltozott, és 1890 körül a házasságkötések nagyobb részében a párok egyike már nem kenderesi lakos.
A múltban az udvarlásra és ismerkedésre leginkább a különböző összejövetelek adtak alkalmat. A legények a lányokkal legtöbbször esténként a fonóban találkozhattak, és lakodalmakban, szüreti mulatságokon és citerabálokon táncolhattak is velük. A legények a lányos házakhoz kedden, csütörtökön és szombaton jártak. Pénteken a lányt nem illett felkeresni. Ha mégis ezen a napon ment a legény a lányhoz, vereshagymát dugtak a zsebébe.
A jegyváltás a fiatalok házasságra lépésének komolyságát jelezte, akik ekkor jegyajándékot adtak egymásnak. A vőlegény a XX. század fordulóján pénzt adott az esküvői ruhára, a menyasszony pedig jegykendőt. A lakodalom hasonlóan zajlott le, mint a környező településeken, és csupán két különleges helyi népszokásról van tudomásunk. A sokáig fennmaradt hagyomány szerint a lakodalmas menet végigment az úgynevezett Szuhán, a község nyugati részén található utcán. Az ott lakók az utat tréfából szalmából vagy rossz kócból font kötéllel elzárták, és ezt a vőlegénynek el kellett vágnia, hogy a menet továbbhaladhasson. A régmúltban a násznépet kísérő lovas legényeknek is át kellett ugratniuk az akadályon, miközben a kötelet elszakították. A múlt században ezt a szokást betiltották, mert durva tréfából sokszor a szalma közé drótot helyeztek, ami néhány esetben súlyos szerencsétlenséget okozott. Helyette egy sokkal ártalmatlanabb, új hagyomány honosodott meg. Az utcabeliek hamuval töltött repedt edényekkel és fazekakkal várták a násznépet szállító kocsikat, hogy azután a kerekekhez csapkodhassák nagy hangzavar közepette ezeket a nagyot puffanó, mindent beborító porfelleget árasztó alkalmatosságokat. A násznép a tréfacsinálóknak kalácsot és lakodalmas süteményeket osztogatott.
A lakodalom fénypontja, a dús lakoma, csigalevessel és főtt tyúkhússal kezdődött. Ezután a birkapörkölt, majd a sokféle édesség, a kalács, csöröge, fánk és sulyomtészta következett. Vacsora közben a vőfély és a násznagy rímekben és tréfákban bővelkedő köszöntőket mondott az ifjú párra, s végül megnyitották a hajnalig tartó táncot.
Már feledésbe merült, érdekes helyi hagyomány volt az úgynevezett esküvő utáni kárlátó szokása. Ekkor a szülők első látogatásukat tették férjhez ment lányuknál, mivel úgy tartották, hogy a lánynak a szülői házból való távozásával kárt szenvedtek.
Kenderesen a XIX. század második felében a házasságkötésekre eső születések száma a katolikusoknál és a reformátusoknál nagyjából megegyezett. Évente húsz-harminc esküvőre mindkét felekezetnél hetven–százharminc szülés esett, vagyis a meddő házasságokat és az egyik fél korai halála miatt csonkán maradt családokat leszámítva legalább négy-öt gyermek jött világra egy-egy házasságon belül. Az 1850-es évektől a katolikus házasságkötések száma már egyre inkább meghaladta a református esküvőkét, és ennek megfelelően jelentősen nőtt a katolikus gyermekek száma is.
A megállapodottabb és vagyonosabb, tősgyökeres református családokban szigorúbb erkölcsi normák érvényesültek, a XIX. század közepéig az anyakönyvekbe elvétve jegyeztek be egy-egy törvénytelen gyermeket, míg a katolikus anyák között minden évben előfordult két-három „megesett személy”. Az 1880-as évekre megindult a falu hagyományos, zárt világának felbomlása, s ennek egyik biztos jele, hogy a házasságon kívül született gyermekek száma olykor a születések négy-nyolc százalékát is elérte immár mindkét felekezetnél. A férj nélküli, gyermeket szülő nők között feltűnően sok az özvegyasszony és a cigány származású nő, de az utóbbiaknál valószínűleg inkább a törvényes házasságkötés nélküli együttélés esete állt fenn. A leányanyák másik része az alkalmi mezőgazdasági munkások és a cselédek közé tartozott.
Az évente négy-öt halva született gyermek többsége a fiúk közül került ki. A fiúgyermekek halandósága csecsemő- és kisgyermekkorban is meghaladta a leányokét. Felnőttkorban viszont a szülési komplikációk és a gyermekágyi láz következtében a nők halandósága múlta felül a férfiakét. Az elhunyt fiatal nők negyven százaléka a szülésbe halt bele. Az életben maradtak közül azonban többen élték meg az öregkort, mint a férfiak. A XVIII. század második felében egy 115 és egy 113 éves nő nevét is bejegyezték a halálozási anyakönyvekbe. Ezek az adatok persze nem egészen megbízhatóak, hiszen a matuzsálemi kort megélt asszonyok születésekor Kenderesen még nem vezettek anyakönyvet. Az 1773-ban, állítólag 115 éves korában elhunyt Kiss Mihályné átvészelte az 1678. és 1739. évi pestisjárványt. 1683-ban a tatárok fogságába került, és onnan évek múlva hazatérve sokszor mesélte élményeit a faluban. Jó egészségét és magas életkorát ő maga a fogságban fogyasztott sok lóhúsnak tulajdonította.
A halálozások okát egészen az 1800-as évek végéig az esetek nagy részében nem tudták pontosan megállapítani, jóllehet a század közepétől állandó orvosa volt a falunak. A halotti anyakönyvekben inkább csak a betegségek tüneteit jegyezték fel, melyek között ma már igen furcsának tűnő, nem minden esetben értelmezhető elnevezésekkel találkozhatunk, mint például görvélykór (nyirokmirigyek megduzzadásával járó gümőkóros megbetegedés), tüdődag, mellvízkór, emészti láz, vízibetegség (szív- vagy vesebetegség következménye, amikor a bőr alatt az egész test elvizenyősödik), fene (fekélyes, gennyes seb ), sorvadás (tuberkulózis ), hasmenés, pecsét betegség, süly (a szifilisz népies neve), hasvíz (a hashártya üregeinek váladékkal telítődése), sínlődés (a test elsorvadása), idegláz (lázzal járó idegbaj), kelevény (mérges kelés), görcs, heptika (tüdőbaj), nehézkór (epilepszia), farkasgörcs, hasdugulás, a csecsemőknél: idétlenség és végbéleldugulás.
A földi élet lezárultát különös figyelem kísérte. A halottlátó öregasszonyok pontosan megjósolták, mikor áll be a halál. Ha valaki régen elhunyt hozzátarozóival beszélgetett, az már a véget jelentette. Ekkor a katolikusoknál a haldokló kezébe gyertyát helyeztek, hogy így várja az utolsó kenet feladására megérkező papot. A hozzátartozók a halál bekövetkezését jelző harangot katolikusoknál és reformátusoknál egyaránt meghúzatták. A reformátusoknál, ha a halott férfi volt, akkor háromszor, a nőknél kétszer, majd negyedóráig folyamatosan harangoztak. A halál bekövetkeztekor megállították a házban az órákat, és a temetés idejéig nem húzták fel újra. A mosdatást követően a férfiakat bő gatyába, bő ingbe és fekete bársonylajbiba öltöztették, régebben csizmát is húztak az elhunyt lábára. A nők öltözete változatosabb volt. Ha eladósorban lévő lány hunyt el, fehér ruhát adtak rá, és koszorút tettek a fejére. Az idősebb asszonyt sötét ruhába öltöztették, és úgynevezett berliner kendőt kötöttek a nyakába. Régebben az idős nőket fehérben, általában a mennyasszonyi ruhájukban temették el. Amíg a koporsót meghozták, addig a felöltöztetett halottat a reformátusoknál a hideg földön fektették végig, míg a katolikusoknál általában az ágyban hagyták.
Az első világháborúig a katolikusoknál és a reformátusoknál egyaránt szokás volt a bakacsinban temetés. Középkori hagyományok szerint a koporsóra különféle színekben szőtt anyagot, bakacsint borították. Ezt a fiatalabb halottaknál fehér, a középkorúaknál fekete színű szegekkel erősítették fel. Fiatal lányoknál általában rózsaszín vagy fehér, a legényeknél kék, az idősebbeknél szürke, barna és fekete színű szövetet terítettek a koporsóra. A ravatalozás általában a háznál történt. A test mellett a megboldogult utolsó használati tárgyait, evőeszközt, poharat és a borotvát is elhelyezték. A római katolikusoknál a szemfedőt hosszában és keresztben átvágták. A hagyomány szerint erre azért volt szükség, hogy a lélek könnyen ki tudjon lépni, ha búcsút járni indul.
A temetéssel kapcsolatos szervezési munkákkal a gyászoló család általában egy ismerős férfit, az úgynevezett funerátort bízták meg. A katolikusoknál nem volt funerátor, ott maguk a családtagok intézkedtek. Régen a reformátusokat a templomból temették, s kint, a bejárat előtt felállított tartó bakokon helyezték el a koporsót, a szertartás pedig a templomban folyt. Sokáig fennmaradt szokás szerint nagyobb temetés alkalmával a feketébe öltözött férfiak a templomba is ásóval és kapával mentek. A szertartás idejére a szerszámokat a külső falhoz támasztották, majd vállon vitték a temetőbe, és kezük munkájával is megadták az elhaltnak a végső tisztességet. A református lelkész csak 1910 óta kíséri ki a halottat a temetőbe, előtte a kántor és az énekes gyermekek jelenlétében történt a sírba helyezés. Ugyancsak a református hagyományok közé tartozott, hogy a koporsót nem gyászkocsin, hanem lábfán vitték ki a temetőbe. A lábfát az úton egymást váltogatva, egyszerre négyen fogták, és a sír betakarásakor a földben helyezték el.
Az első gyászkocsit 1880-ban Horthy István ajándékozta a református egyháznak, de felekezeti különbség nélkül használhatták a község lakói. Ezután már a református halottakat a sírig, a katolikusokat a temető kapujáig gyászkocsin vitték. A menetben elől haladt a lelkész, reformátusoknál a funerátorral, majd a kántor, régebben az éneklő gyermekekkel, férfiakkal és asszonyokkal. Mögöttük következett a halottas kocsi a halottal. A gyászolók a koporsó után haladtak, s a sort a végtisztességet tevő ismerősök zárták.
Temetés után a sírásókat és az összes rokonokat halotti toron látták vendégül. A gyászolók éjfélig együtt maradtak, beszélgettek az elhunytról, emlegették tetteit és érdemeit. Sokan hittek a hazajáró lélekben, és ha halottjukkal akartak beszélni, a fegyverneki „látó emberhez” fordultak. Az asztalra vizet tettek ki, hogy a léleknek legyen mivel szomját oltania. Egyesek megterítettek, és étellel várták vissza az elhunytat. Bartusek Rozália elmondása szerint el is fogyott az ennivaló, mert visszajött a lélek. K. Kovács Istvánné többször álmodott egy olyan leányról, aki állandóan kosztümjét kérte számon, mert a szülei nem abban temették el. Élt olyan hiedelem is, hogy akinek a halottal szemben tartozása maradt, nem tud addig nyugodtan aludni, míg a pénzt ki nem teszi az ablakba.
A halálozások száma a himlő-, kolera-, torokgyík- és vörhenyjárványok időszakát leszámítva a XX. század elejéig a népesség gyarapodásával arányosan nőtt, de később a korszerű orvosi ellátás megszervezésének, a védőoltások bevezetésének, a csecsemővédelemnek és a Stefánia Szövetség áldásos működésének köszönhetően egyre csökkent. A legtöbb élve születést, összesen 269 újszülött nevét 1902-ben jegyezték be az anyakönyvbe, de még az 1920-as évek derekán is évente kétszáz gyermek jött világra a faluban. Az 1960-as években azonban már mind születések, mind a halálozások száma mindig száz alatt maradt.
A demográfiai változásokat persze nemcsak a természetes szaporulat, illetve fogyás idézte elő. A két világháború között a Horthy-birtok és a község fejlesztése a kisparaszti gazdaságok fejlődésére is kedvező hatást gyakorolt, és ez a lakosság számának növekedését vonta maga után. Sokan költöztek ide a környező falvakból, s így aztán Kenderes népessége a természetes szaporulatot meghaladó ütemben gyarapodott. Az 1945-ös földreform során viszonylag nagy földterületet osztottak ki, ami ugyancsak növelte a máshonnan betelepedők számát. A lakosság létszáma az 1949-es népszámlálás idején érte el településünk sok évszázados fennállása alatt a maximális szintet jelentő 6753 főt. Az 1950-es években azonban az erőszakos téeszesítés és a vagyonos parasztság állandó zaklatása miatt megkezdődött a mezőgazdasági népesség elvándorlása és a lakosság mindmáig tartó lassú fogyása.
A külterületen élők száma az 1935. évi 982 főről 1949-ig 1426 főre emelkedett, majd a belterületi lakosság csökkenésénél jóval nagyobb ütemben csökkenni kezdett. Az 1930-as években Kakatpuszta még népesebb volt, mint Bánhalma, de az 1945-ös földreform végrehajtása után több száz ház felépítésével kisebb, faluszerű települést hoztak létre a bánhalmai határ részen, ahol ekkortájt már körülbelül kilencszázan laktak.
A község összlakossága az 1960-as évek újabb elvándorlási hulláma idején nagyobb ütemben, az 1970-es években a gyes bevezetése és a falusi lakosság életszínvonalának emelkedése következtében átmenetileg ismét lassabban, ám állandóan fogyott. Az 1980-as évektől a születések számának csökkenése és a lakosság elöregedése felgyorsította a kenderesiek létszámának apadását. Jelenleg a gyermekvállalási kedv a roma lakosság kivételével sokkal kisebb, mint a korábbi évtizedekben, amit a megváltozott szokások, a munkanélküliség és a rosszabb reálkeresetek együttesen negatív irányban befolyásolnak.
A falunk társadalmához hozzátartozó cigányság jelenléte már közvetlenül az újratelepedés után, a XVIII. század közepétől kimutatható. Kezdetben a kenderesi földesurak küldöncnek, levélhordónak használták őket, s létszámuk az 1893. évi országos cigányösszeírás idejére elérte a 146 főt. Az 1800-as években vezetett római katolikus anyakönyvekben a Baktai, Bana, Bugát, Burai, Csík, Farkas, Horváth, Károlyi, Koszta, Lakatos, Rácz, Suki és a Túró cigány családnév gyakran előfordul. A XX. század első felében a népcsoport egyik része teknővájással és vályogvetéssel foglalkozott, de időről időre sok úgynevezett kóbor cigány, az ősi, vándorló életmódhoz ragaszkodó család is felbukkant Kenderesen. A cigánytelepeken uralkodó rettenetes higiéniai állapotok, esetenként előforduló lopások és egyéb kisebb bűncselekmények a többségi lakosságot az amúgy is kiszolgáltatott kisebbség ellen hangolták, és ezt a közfelfogást a hatósági intézkedések csak erősítették.
Az 1930-as években a vissza-visszatérő tífuszjárványok idején bizonyos fokig ésszerű, de brutálisan végrehajtott akciókkal oldották meg a cigánylakosság fertőtlenítését. 1934 februárjában, miután Nagy János kóbor cigány kiütéses tífuszban elhalálozott, mindkét kenderesi telepet zár alá vették. Az elhunyt közvetlen környezetének 37 tagját a halottasházzal egybeépített járványkórházban, a temetőben helyezték el. Köztudomású volt ugyan, hogy a cigányok sajátos halottkultuszuk miatt iszonyodnak a temetői környezettől, ám ezzel a községi elöljáróság mit sem törődött.
Kenderesre érkezett a megyei tiszti főorvos és később a minisztériumi kiküldött is. Utasításukra az összes cigányházat kitakarították, bemeszelték, az udvarokat, szemétgödröket mésztejjel vastagon leöntötték. Mind a 226 cigányt, korra és nemre való tekintet nélkül, kopaszra nyírták, szőrtelenítették és tetvetlenítették. A nőknek a csendőrök szeme láttára kellett meztelenre vetkőzniük, s ugyancsak előttük borotválták le minden szőrzetüket. A levetett ruháikat kimosatták, és a Kunhegyesről kölcsönzött gőzfertőtlenítő géppel fertőtlenítették. A szappanos mosástól a cigányok rossz minőségű ruházata tönkrement, ezért a község fehérneműt utaltatott ki számukra. A nem helyi lakos, kóbor cigányok házait földig lerombolták, helyüket egy méter mélyen kiásták, és szalmával kiégették. A többi ház nádfedelét alulról-fölülről sárral vastagon betapasztották, és néhányat, ahol fertőzött beteg lakott, szalmával belülről ugyancsak kiégettek. A cigányok kárát csak részben enyhítette, hogy lerombolt házak helyett a község egy húsz méter hosszú, 225 centiméter magas, vályogfalazatú, két kéménnyel ellátott és négy lakrészre osztott épületet emeltetett.
A cigánygyermekek iskoláztatásával a második világháború utáni időkig úgyszólván senki sem törődött. 1945-ben a cigányokat nemcsak a földreformból, hanem a közélelmezésből is kizárták. Nem kaptak kenyérjegyet, hiszen úgyis „sokat ügyeskednek, feketéznek és abból megélnek”, olvashatjuk a községi képviselő-testület jegyzőkönyvében. Ugyanakkor az elöljáróságnak gondja volt arra, hogy a kóbor cigányokat kitiltsa a faluból, mert esetenként előfordult, hogy a határban a helyi lakosoktól elszedték ruháikat. A cigányság iskoláztatását és foglalkoztatását a mai napig sem sikerült teljesen megoldani, bár az 1970-es, 1980-as években ezen a téren számottevő előrelépés történt. Lélekszámuk az elmúlt három évtizedben gyors ütemben emelkedett, arányuk az összlakosságon belül az 1990-es évek végére elérte a tizenkét százalékot, s ez közel hétszáz roma származású helyi lakost jelent.
A falu két cigánytelepét, a felső részt és a különösen elmaradott alsó részt az 1970-es évektől fokozatosan felszámolták. A rendszerváltás előtt az állandó munkaviszonnyal rendelkezők többsége az építőiparban dolgozott, akik azonban 1990-es években jórészt munkanélküliek lettek. 1990-ben a cigány nyelvet már csak öten beszélték, a többiek csupán magyarul tudtak. Középfokon mindössze kilenc gyermek tanult, felső fokon egyetlen sem, ugyanakkor a település 24 analfabétája közül 21 a cigányság körébe tartozott. Ezek az adatok is jelzik, hogy kulturális és anyagi felemelkedésükhöz csak az iskoláztatás és a szakmai képzés nyújthat lehetőséget.
Kenderes lakosságának kisebb létszámú, de viszonylagos jómódjuk és a helyi közéletben betöltött szerepük miatt fontos részét képezték az 1800-as évek elejétől fokozatosan betelepülő izraelita polgárai. Java részük Morvaországból érkezett, és csak nagyon kevesen jöttek a zsidó hagyományokhoz szigorúan ragaszkodó galíciai ortodox közösségekből. A helyi földbirtokosok valószínűleg szívesen fogadták őket, mivel 1824-ben 17, 1842-ben már 78 zsidó vallású személyt tartottak számon a községben. A Jászkun Kerületben 1848-ig akadályozták a zsidók letelepedését, ezért maguk is szívesen költöztek a kerülettel határos településekre, ahonnan bejárhattak a nagykun városok vásáraira. Az 1850-es évek elején már kisebb zsinagógájuk volt falunkban. Számuk a XX. század elejére elérte a százötvenet, de ezután túlnyomó többségük az üzleti életben kedvezőbb lehetőségeket kínáló Budapestre, Karcagra, Szolnokra és Törökszentmiklósra települt át.
Az antiszemitizmus Kenderesen sohasem tudott teret hódítani, igaz, a zsidók sem különültek el a többségi lakosságtól, és kezdettől fogva részt vettek a helyi közéletben. A falu első orvosa, Engel Leopold is zsidó származású volt, és az 1848–49-es szabadságharc alatt hét izraelita vallású személyt vettek fel a nemzetőrségbe. A két világháború között Deutsch Dávid, Klein Jenő, Moskovits Andor rőföst, Schreiber Gyula és Schwartz Manó gabonakereskedőt, továbbá dr. Schück Mórt, az izraelita hitközség rabbiját megbecsülés és köztisztelet övezte. Ám a zsidók megélhetési lehetőségeit az 1938 és 1941 között hozott faji törvények egyre szűkebbre szabták. Több, zsidó származású, helyi lakos iparengedélyét bevonták, 1943-ban földingatlanaikat kisajátították, és a fronton érdemeket szerzett honvédek között osztották ki. Felszámolták az 1910-ben alakult Izraelita Szentegyletet is. A megszorító intézkedések következtében a zsidók elvándorlása felgyorsult, és a tragikus következményekkel járó német megszállás időszakában már csak 17-en maradtak településünkön.
1944 májusában összesen tizenhárom személyt vittek el a faluból a kisújszállási gettóba, ugyanis hárman munkaszolgálatot teljesítettek, egyikőjük pedig a gettórendelet megjelenése előtt Győrbe költözött. Négy, nem kenderesi illetőségű férfit, akik a német megszállásig mint summások a Horthy-birtokon dolgoztak, a csendőrök ugyancsak a kisújszállási gettóba kísértek. Június közepén a gettó lakosságát a szolnoki cukorgyárba szállították, ahonnan az összegyűjtött zsidókat két csoportba osztva deportálták. A szerencsésebbeket, többnyire a megye városaiból származó fiatalabbakat, Bécs környékén, a mezőgazdaságban dolgoztatták, de a kisebb településekről begyűjtött embereket, köztük is elsősorban az idősebbeket, Auschwitzba szállították. A kenderesi zsidók sajnos ebbe a kategóriába tartoztak, a holokausztot valószínűleg nagyon kevesen élték túl közülük. Mivel nyomtalanul eltűntek, és nem tudjuk, hogy a megpróbáltatásokat átvészelte-e valaki közülük, nevük a második világháború áldozatainak emlékművére sem került fel.

Esküvő az 1920-as években. A menyasszony Barabás Eszter, a vőlegény Darvas Kálmán

Bencze Anna és Szabó János esküvői képe (1937)

Temetőrészlet

Az 1940. szeptember 2-án elhunyt Horthy Paulette-nek, a kormányzó leányának temetése

Temetőbejárat a Rákóczi út felől

Védőoltáson az orvosi rendelőben (az 1960-as évek eleje)

Az Ács család 1942-ben: Ács István, Ács Istvánné született Süveges Róza, Ács Jolán és ifjú Ács István

Balogh Sándor kenderesi cigányzenekara (1965)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages