Hatalomváltás és egypárti diktatúra | Száz Magyar Falu

Hatalomváltás és egypárti diktatúra

Az élet a szovjet megszállás alá került településen szinte azonnal újraindult. A községházába beköltözött helyi orosz parancsnokság háromtagú ideiglenes elöljáróságot állított fel Bárdi Zsigmond, Cserna Ferenc és Nagy Mátyás részvételével. Antal Károlyt, Biri Miklóst és Fehér Gábort mint „policájokat” rendőri feladatokkal bízták meg, Katona Lajost pedig tolmácsként alkalmazták. A zavaros állapotokra jellemző, hogy V. Kovács József kisbíró a szovjet parancsnokság és a községi elöljáróság rendelkezéseit rossz fazékkal, fakanállal dobolta ki, mert a harcok alatt a községházáról még a dobot is ellopták.

A helyi politikai élet újjászervezése hamarosan megkezdődött, és 1944. december 30-án a pártok küldöttjeiből megalakult a kenderesi nemzeti bizottság, melynek tagjai 1945. február 20-án a 32 fős új községi képviselő-testületet is megválasztották. A testület és az elöljáróság a közigazgatási, végrehajtói feladatok nagy részét visszakapta ugyan, de a politikai jellegű ügyek, mint például a község alkalmazásában álló személyek megbízhatóságának elbírálása, a nemzeti bizottság hatáskörében maradtak.

A helyzet viszonylagos stabilizálódásával és az Ideiglenes Kormány hatalmának megszilárdulásával a testületben a helyi kommunista pártszervezet túlzottan erős befolyása átmenetileg csökkent. Andrási Gábor, az új főbíró rövid működése alatt pártatlanságra törekedett, és politikai szempontok helyett a község érdekeit tartotta elsődlegesnek, noha ő maga tagja volt a kisgazdapártnak. Hamarosan lemondott, utódjává 1945 nyarán az ugyancsak kisgazda Bárdi Zsigmondot választották meg. A nemzeti bizottságban, ahol parasztpárti és kommunista elnökök követték egymást, már kezdettől fogva a baloldal túlsúlya érvényesült.

Az 1945 tavaszán a földreform rendelet alapján Kenderesen is megkezdték a száz katasztrális holdnál nagyobb birtokok kiosztását, s ezzel a parasztság évszázados vágyát elégítették ki. A Horthy család tagjainak mint „háborús bűnös és fasiszta” személyeknek az összes földingatlanát kártérítés nélkül osztották fel, jóllehet népbírósági eljárást egyikük ellen sem indítottak. Mintegy 8700 katasztrális hold terület igénybevételével a faluban a birtokviszonyok gyökeresen megváltoztak. Csupán 56 egy katasztrális holdnál kisebb parcella maradt, 568 volt az egy–öt holdas, 606 az öt–tíz holdas, 287 a tíz–huszonöt holdas és mindössze 45 a 25 katasztrális holdnál nagyobb ingatlanok száma a földreform végrehajtása után. 960 családot jutott átlagosan három–tizenöt katasztrális hold ingatlanhoz. Ötször annyi földet osztottak ki, mint a Nagyatádi-földreform során, ezért sokan érezhették úgy, hogy hálával tartoznak az új politikai rendszernek és a radikális földosztást támogató Magyar Kommunista Pártnak. A korábban annyira jellemző Horthy-kultusz egy csapásra megszűnt. A Horthy-kúriát a legtöbb vidéki kastélyhoz hasonlóan 1944–45 telén kifosztották. 1945. február 17-én a kastélyt átkutató orosz katonák és kenderesi rendőrök egy titkos helyiségre bukkantak, ahol két láda ruhát és három kocsira való japán és kínai porcelánt találtak. A helyi szovjet parancsnokság a kormányzó értékes porcelángyűjteményét Kunhegyesre szállíttatta, és onnan ismeretlen helyre, valószínűleg a Szovjetunióba vitték tovább. A Horthy család tagjaira emlékeztető utcaneveket már 1945-ben megváltoztatták.

Az 1945. november 4-én megtartott nemzetgyűlési választásokon Kenderesen a kisgazdapárt végzett ugyan az első helyen, de csupán 63 szavazattal előzte meg a Kommunista Pártot. A Tiszai felsőjárás községei közül a kommunisták Horthy Miklós szülőfalujában érték el a legjobb választási eredményt, ott, ahol 1945 előtt még illegális pártsejtet sem tudtak szervezni. Azok az új gazdák, akik a Horthy-birtokokból kaptak földet, többségükben a Kommunista Párt helyi bázisát erősítették.

A baloldali politikai nyomás a kisgazdapárt nagyarányú országos választási győzelme ellenére rövidesen erősödni kezdett. A kenderesi nemzeti bizottság a koalíciós kormány korlátozó intézkedéseit messze túllépve a helyi közélet autonóm szervezeteinek, a különböző egyesületeknek a tevékenységét is igyekezett akadályozni. Javasolta a Földművelő Kör és a Polgári Olvasókör feloszlatását, katolikus legényegylet és katolikus leányegylet működésének megindítását pedig nem engedélyezte. Dr. Hegyessy Béla apátplébános jogosan nevezte ezt törvényellenes intézkedésnek, ugyanis a belügyminiszter a vallásos jellegű egyesületeket nem oszlatta fel.

1946–47 fordulójára a kisgazdapárt ellen indított általános offenzíva miatt a községi vezetésben is feszült helyzet alakult ki. 1947. április 18-án családi okokra, megélhetési gondokra és egyéb indokokra hivatkozva Bárdi Zsigmond főbíróval az élen szinte az egész községi elöljáróság egyszerre adta be lemondását. Mivel azonnali távozásukkal a helyi közigazgatás működésképtelenné vált volna, a képviselő-testület kérésére augusztus 1-jéig tisztségükben maradtak. Ekkor már főjegyzője sem volt a falunak, mert Juhász Károlyt, aki a községi adminisztrációt 1943 óta irányította, a főispán 1946 elején a tiszai felső járás főjegyzői teendőinek ellátásával bízta meg. Távozása után hosszú ideig nem akadt megfelelő képesítéssel rendelkező személy, aki a helyébe léphetett volna.

Településünkön a tömeges visszaélésekről elhíresült, 1947. augusztus 30-án megtartott országgyűlési választásokon a szavazatok 28 százalékát a Kommunista Párt, 24 százalékát a Független Magyar Demokrata Párt, 17 százalékát a Nemzeti Parasztpárt, 16 százalékát a Független Kisgazdapárt szerezte meg. A többi szavazat öt kisebb jelentőségű párt között oszlott meg. Jóllehet a kommunisták relatív választási győzelmet értek el, a falu lakosai közül most mégis kevesebben voksoltak rájuk, mint két évvel korábban. Ám a választási eredmények nem sokat nyomtak a latban, amikor a demokrácia felszámolása országszerte rohamléptekben haladt előre. 1948 őszén Deák Sándort, a Magyar Dolgozók Pártjának jelöltjét választották a község főbírájává, és ezután hamarosan megkezdődött a nem kommunista tisztségviselők eltávolítása a helyi közigazgatásból. Az 1949. május 15-én megtartott országgyűlési választásoknak nem volt semmi tétjük, hiszen csak a Hazafias Népfront állíthatott jelölteket. A kenderesi választók negyede-ötöde mégsem rájuk voksolt, hanem tiltakozása jeléül más nevet írt a szavazólapra vagy újságpapírt, kitépett füzetlapot tett a borítékba.

Az 1950. október 21-én szovjet mintára megrendezett első tanácsválasztás után megalakult a 81 tagból álló Kenderesi Községi Tanács. Első elnöke Pataki István lett, aki 1945-től a Kommunista Párt helyi szervezetének titkári teendőit látta el. Pataki a körülmények ellenére a lakosság viszonylagos tiszteletét élvezte, mivel nem tartozott a korszakra jellemző, gátlástalanul erőszakos funkcionáriusok közé. Meg kell említenünk, hogy Horthy Miklós neve szinte tabunak számított a kenderesi pártbizottság és a községi tanács ülésein. A Horthy-korszakot sokszor kárhoztatták ugyan, de név szerint magát a kormányzót általában nem említették. Személyét sohasem gyalázták, noha részben éppen azok a kommunista és baloldali személyek kerültek a falu élére, akiket 1920 és 1944 között nem engedtek vissza a faluba vagy állandó csendőri megfigyelés alatt tartottak. Köztudott volt azonban, hogy a község ebben a negyedszázadban elsősorban Horthy kormányzónak köszönhette látványos fejlődését, és a megkülönböztetett helyzetből származó előnyöktől 1945-ben egy csapásra megfosztotta a közösséget a történelem.

Az 1950-es években a begyűjtés, a munkaverseny-kihívások, az erőltetett téeszesítés, a békekölcsönjegyzés és a birtokos parasztság állandó zaklatása tette egyre nehezebbé, sőt már alig elviselhetővé a mindennapokat. A tanácstagok házról házra járva, személyesen keresték fel a gazdákat, hogy terményeik és rábeszéléssel vagy éppen fenyegetéssel állataik beadására késztessék őket. 1950-ben az agitáció és a megfélemlítés hatására 341 kis- és középparaszt kétszáz százalékon felül teljesítette a kenyérgabona-beadási tervet. Sokan mégis megpróbálták elrejteni készleteiket, s ennek következményeit, a házkutatást, padlássöprést, a pénzbírságot és esetenként a fizikai bántalmazást keservesen megszenvedték. A községi tanács által szervezett négy begyűjtési brigád tagjai hetente számba vették a beszolgáltatott terményt, állatot, és éberen figyelték, hol lehetnek még elrejtett készletek.

A legsúlyosabb megpróbáltatások a kuláknak minősített vagyonos parasztokat érték, akiket a hatóságok már 1949-től folyamatosan zaklattak, nem titkolva, hogy az ellenük foganatosított intézkedések csak kezdetét jelentik a megindult osztályharcnak. Nemcsak a késedelmes beszolgáltatásért, hanem az udvar elhanyagoltságára vagy éppen a budi düledező állapotára hivatkozva horribilis pénzbüntetéseket szabtak ki rájuk. Volt, akit azért bírságoltak meg, mert kutyája ólját túlságosan szépnek találták, miközben cselédjének fekvőhelyét rossznak. A negyven-ötvenezer forintot is elérő összbüntetéseket, az akkori átlagbérek nyolcvan-százszorosát, a legvagyonosabb gazdák sem tudták kifizetni. Számukra egyedüli kiutat földjük és a falu elhagyása jelenthetett. A községi tanács toborozta a kiemelt ipari beruházásokhoz a munkaerőt, s ennek eredményeként kétszáz-kétzsázötven ember a bányavidékeken, Sztálinvárosban és a budapesti gyárakban helyezkedett el. Rajtuk kívül több százra tehető azoknak a száma, akik nem a toborzások keretében, hanem egyénileg vállaltak az iparban munkát, és havonta, kéthetente jártak haza családjukhoz vagy véglegesen elhagyták szülőfalujukat.

Településünk fejlődésének szerény eredményei 1949 és 1956 között könynyen számba vehetők. 1949-ben Bánhalmán, a Piret-kastélyban jegyzői kirendeltség alakult, ahol a földreform után több mint kilencszáz főre duzzadt lakosság hivatalos ügyeit intézték. Ugyancsak Bánhalmán postai kirendeltséget és földműves-szövetkezeti vegyesboltot nyitottak. Az anyaközségben 1954-ben bölcsőde épült, és ekkor létesült a Növényvédő Állomás is. Némileg bővült a villany- és vízvezeték-hálózat, de más, jelentős beruházásra nem került sor.

A felhalmozódott társadalmi feszültségek, súlyos sérelmek és személyes indulatok a politikai elnyomás miatt nem mutatkoztak, de 1956 októberének utolsó napjaiban, amikor az egypárti diktatúra rendszere megingott, elemi erővel törtek felszínre. 1956. október 27-én a Szolnokon megalakult megyei munkástanács felhívására a Növényvédő Állomás dolgozói forradalmi felvonulást szerveztek. Estére körülbelül kétszázan gyűltek össze a tanácsháza előtt, és megalakították a 27 tagú forradalmi bizottságot, elnökévé Doszpoly Gyula építészmérnököt, a gőzmalom volt tulajdonosát választották meg.

Doszpoly Szolnok megyében az 56-os forradalom radikálisabb helyi vezetői közé tartozott, aki a kommunista párt- és állami funkcionáriusokkal a legkevésbé sem kívánt együttműködni. A forradalmi bizottság azonnal elbocsátotta a községi tanács és a helyi pártbizottság vezetőit, a begyűjtési előadót és az iskolaigazgatót, majd megszüntették a községi pártbizottság működését is. A diktatúra gyűlölt jelképeit, a címereket és vörös csillagokat a középületekről leverték, elégették a vörös zászlókat, a pártbrosúrákat, és megkezdték a káderanyagok megsemmisítését. A leváltott funkcionáriusokat azonban semmilyen inzultus nem érte.

Az újonnan megalakult forradalmi szervek irányítását többnyire köztiszteletben álló helyi lakosokra bízták. Így például Országh Andrást a nemzetőrség parancsnokává, Fontos Bélát pedig a Bánhalmai Állami Gazdaság forradalmi tanácsának elnökévé választották meg. Jelentős szerepet játszott Csánky Adolf, Csánky Benjámin református lelkész gépészmérnök fia is, aki október 26-án mint a budapesti ifjúság megbízottja érkezett a faluba, és Doszpoly Gyulával együtt részt vett a községi forradalmi bizottság szervezésében. Az idő rövidsége miatt nem kezdhették meg működésüket a kommunista hatalomátvétel után felszámolt volt koalíciós pártok. Csupán a Független Kisgazdapárt újrarendezéséhez fogtak hozzá, elsősorban Felföldi Jánosnak, a községi forradalmi bizottság tagjának köszönhetően. A három kenderesi termelőszövetkezetből, a Béke, a Haladás és a Vörös Csepel téeszből sokan kiléptek ugyan, ám az intézmények teljes felbomlására nem került sor.

A november 4-i szovjet katonai beavatkozás után a forradalmi bizottság tagjait a karhatalmisták bántalmazták és megfélemlítették. Makra Endrét, aki 1945 előtt a csendőrségnél gépkocsivezetői beosztásban szolgált, 1957. március 8-án különösen kegyetlenül megverték, majd a még életben lévő szerencsétlen embert a rendőrség udvarán agyonlőtték. A forradalom leverése után az élet a politikai hatalom elvárásainak megfelelően ugyan, de viszonylag gyorsan konszolidálódott. A téeszekből a kilépések 1956 decemberéig folytatódtak, januárban és februárban azonban megkezdődött a korábbi tagok visszaáramlása. A Kádár-kormány ugyanis a szövetkezetek adósságait az egyéni gazdává vált személyekre részarányosan kivetette, akik fizetési kötelezettségeik alól csak úgy menekülhettek, ha visszaléptek a szövetkezetekbe.

A beszolgáltatás eltörlése, a kuláküldözések megszűnése és az 1957-es év jó terméseredményei mind hozzájárultak a kedélyek lecsillapodásához és a lakosság a fennálló politikai rendszert mint megváltozhatatlant fogadta el. Az évtized végére a kollektivizálás nagy lendületet vett, és ennek eredményeként 1959. február 23-án Kenderest termelőszövetkezeti községgé nyilváníthatták, az 1960-as évek elejére gyakorlatilag megszűnt az egyéni gazdálkodás a falu határában.

Az 1950-es évek végétől a lendületes fejlődés jelei mutatkoztak. Új óvoda, központi orvosi és fogászati rendelő, művelődési ház, Bánhalmán általános iskola épült. Az 1970-es, 1980-as években ABC-áruház, Tüzép-telep, új könyvtár, fogorvosi és gyermekorvosi szakrendelő létesült. Az elmúlt évtizedekben folyamatosan bővítették a villany- és vízvezeték-hálózatot. 1980 és 1992 között épült a lakások közel húsz százaléka, ezért viszonylag korszerű a község lakásállománya.

A falu a pártállam struktúrájának megfelelően kettős helyi vezetés, a községi pártbizottság és a községi tanács irányítása alatt állt. Elsődleges szerepet természetesen a 27 tagú pártbizottság töltött be a héttagú végrehajtó bizottsággal az élén. A rendszerváltás tavaszán, 1990. március 25-én és április 7-én tartott országgyűlési választásokon településünkön a Független Kisgazdapárt szerezte meg a legtöbb szavazatot, a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége követte. Az egyéni jelöltek közül a legtöbben dr. Szabó Lajosra, a Magyar Demokrata Fórum képviselőjelöltjére szavaztak, aki nemcsak Kenderesen, hanem az egész választókerületben győzött és a vidék első, rendszerváltás utáni országgyűlési képviselője lett. Az 1990 őszén rendezett önkormányzati választásokon hatan a Független Kisgazdapárt támogatásával, heten mint független jelöltek jutottak be a négy évtized után újra megalakuló községi képviselő-testületbe. Polgármesterré a kisgazdapárt által támogatott Baranyi Mihályt választották meg, aki jelenleg is a helyi közigazgatás élén áll.