Új földesurak | Száz Magyar Falu

Új földesurak

A XVIII. század végi Kehida – amint az 1780-as és 1790-es években készített térképeken is látható – soros beépítésű, úgynevezett úti falu volt.

Az 1783-ban keletkezett tanúkihallgatási jegyzőkönyvek az 1720–1730-as évekre visszatekintve következetesen hangsúlyozták a település Alsó- és Felső-Kehidára osztottságát. Ilyen, megosztottságra utaló említés a korábbi, XVI–XVII. századi iratokból eddig még nem került elő. Így ez a kettős elnevezés valószínűleg arra a rövid ideig tartó átköltözésre utal, amit már említettünk a kiskallosi falumaradványok keletkezésének körülményeit taglalva. Nem kizárható, hogy birtokjogi szükségszerűségek vagy gazdasági célok idézték elő Kehida földesúri irányítással – a falu középkori helyére – történő visszatelepítését.

A sorozatos malomperek közepette több helyszíni vizsgálat is megemlékezett korábban erről az eredeti faluhelyről. 1738 tavaszán a peres ügyben eljáró Sidi Pál szolgabíró, valamint Egerváry Antal, a királyi tábla jegyzője így fogalmazott bizonyságlevelében: a pálosok malma „az előbbenyi kehidai faluhelynek éppen napkeleti végén, az Szala vizén vagyon, mely faluhely az kastélynak, úgy az házoknak helyeibül világosan kitetszik”. A következő évben, 1739-ben tartott helyszíni szemle során a felperes földesúr „megmutatta az régi faluhelyet, az hol most is az régi házok helyei nagyon megismérszenek, következendőképpen az pörben lévő malmot, amelyet egyenesen az régi, megírt falu végén napkeletrül lenni tapasztaltunk, onnét általmenvén az tulsó Szalán lévő Barczák malmánál, a Szala mellett lefordulván, mintegy kétezer lépésig délnek alámenvén, ottan éppen amint a felsőkustáni határ vagyon, mutatott feljebb írt Hertelendy Gábor ur[am] ugyan felsőkustányi határban a Szalának tulsó folyásán egy régi malomhelyet”.

A visszaköltözés emléke a XVIII. század végén elevenen élt még a helyi lakosok emlékezetében is. 1783-ban a közel hatvanéves Tóth Márton, illetve a mintegy 55 éves Pap Ferenc egybehangzóan vallották, hogy ők Felső-Kehidán születtek, és „ide, A[lsó] Kehidára többivel együtt való költözésével [jöttek], itt Alsó Kehidán huzamosan lakván”.

Az idézett tanúk egybehangzóan Hertelendy Gábort nevezték meg a reformkorban széles körben ismertté vált község alapítójaként. „Azelőtt 39 esztendővel – vallották 1783-ban – Hertelendy Gábor ur[na]k […] igen csekél gazdasága, szükséges épületjei s lakóhelye nem lévén, kénteleníttetett maga számára residentionalis házot, major házot, pajtát és istállókat építtetni, irtásföldeket pedig több mint száz holdaknál, réteket ötven vagy hatvan szekérre valókat irtatott, és hogy az jövedelmet szaporíttassa […], 25 gazdákon kívül, kik csak annyian voltak, azután nagyobb számmal lakosait szaporította; jövedelmet pedig curialis szőlővel és az lakosok[na]k az szőlő hegyet, mely abban az időben hét vagy nyolc holdon kívül mind áltolában erdő volt, igazság alá föladván, szőlőbeli jövedelmét gyarapította.”

Az áttelepülés tényét – a helymeghatározást pontosítva – az 1748. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv is jelzi. Eszerint a falu a régi Szent Miklós-templomtól számítva mintegy háromezer lépésnyivel odébb költözött, ezért is kezdte el Hertelendy Gábor az új templom építését.

A közösség adózóerejét a XVIII. század derekán készült összesített adókivetések, így az 1759. és 1760. évi összeírások is (Barátszigettel együtt) tizenhat és fél adózó portával jellemezték, míg az 1758. évi adókivetésben Kehida még csak tizenhárom és fél portával szerepelt.

A település XVIII. századi lakosságának létszámát az egyházlátogatási jegyzőkönyvekből ismerjük. Az 1748. évi 154 főben, míg az 1757. évi – mintegy 182 százalékos növekedéssel – 280 főben adta meg a lélekszámot. Az 1771-es – kissé bizonytalan – adat 281 fős lélekszámmal a növekedés megtorpanását mutatja, de a II. József-kori, első magyarországi népszámlálás már 348 főt regisztrál. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a falu áttelepülését követően, a XVIII. század második felében jelentős gyarapodásnak indult.

Kehida XVII. század végi és XVIII. század elejei birtoklástörténetében – hasonlóképpen Zala vármegye egész birtokos társadalmának átalakulásához – számos homályos pont vár még tisztázásra. Ilyet érint egy 1733. évi tanúkihallgatási jegyzőkönyv, amely szerint 1683 körül faiszi Ányos Zsigmond gyöngyösi Nagy Ferenc szentgróti kapitánynak adta zálogba százötven forintért kehidai és koppányi részjószágait. Nagy hasonló jogon továbbadta őket Batthyány (II.) Ádámnak, így a kehidaiak a zálogolt részbirtokokról Batthyány szentgróti várába fuvarozták a terményt. A zálogbirtok után pár évig hegyvámot is adtak, annak ellenére, hogy kiszolgáltatását az akkori földesúr, Hertelendy Gáspár többször megtiltotta.

A XVII–XVIII. század fordulóján Kehida (egyik?) földesura Hertelendy Gáspár volt. A Hertelendy család Kehidára, vagy legalábbis annak egyes részeire vonatkozó jogosultsága a XVII. század első harmadára vezethető vissza. Ugyanis Batthyány I. Ádám familiárisa, Hertelendy Ambrus Vas vármegyei szolgabíró fia, Hertelendy Ádám vette felségül 1636. január 6-án Vági István özvegyét, dávodi Bakó Juditot, aki Bakó Gergely leánya, és Háshágyi Anna dédunokája volt. Vági István nevével egy 1623-ban, Kehidán lefolytatott tanúkihallgatási jegyzőkönyvben mint a település – minden bizonnyal felesége révén – jobbágytartó nemesével találkozhatunk. Mindezek azt bizonyítják, hogy a Hertelendyek a Háshágyiak kehidai javaihoz leányági örökösödés révén, többnemzedéknyi idő elteltével, közvetetten jutottak hozzá.

A Rákóczi-kor okozta bizonytalan jogviszonyok miatt Hertelendy László, Gáspár, Boldizsár, Gábor, Mihály és Zsigmond, továbbá a leányágakba beházasodott Gombás György és Fényes Benedek 1718. március 4-én, Bécsben kiállított birtokba beiktató és megerősítő királyi oklevelet szerzett III. Károly királytól a népes família vasi és zalai – Kehida az ott lévő nemesi kúriákkal, Dániel-Karmacs, Söjtör, Tófej, Vindornyalak, Felsőkustány, Sármellék és Devecser (!) – korábban békésen bírt javaira.

A Hertelendyek, akik Zala vármegye kiterjedt, Mohács előtti múltra viszszatekintő családja voltak, ekkor már a Nyugat-Dunántúl másik két vármegyéjében, Vasban és Sopronban is meggyökeresedett oldalágakkal rendelkeztek. Így nem meglepő, hogy Hertelendy Gáspár leányait a térség két, hasonlóképpen nagy múltú, Mohács előtti eredetű, ám ekkorra már csak szerényebb vagyonnal bíró családjának férfisarjai vették feleségül. Éva Rumy Boldizsár, Erzsébet pedig ákosházi Sárkány István hitvese lett. Fekvőbirtokainak örököse Hertelendy Gáspár egyetlen fia, Gábor volt.

A XVIII. századi földesurak közül vitathatatlanul – az 1713. március 4-én született és 1757. április 15-én elhunyt – Hertelendy Gábort kell Kehida legjelentősebb birtokosának, a település újjászervezőjének és újjáépítőjének tekintenünk. A nyugat-dunántúli regionális elithez tartozó család tagjaként jelentős törvényhatósági karriert futott be. 1735–1744 között al-, majd 1747-ig főszolgabírói hivatalt töltött be Zala megye kapornaki járásában. 1747–1756 között a vármegye főjegyzőjeként tevékenykedett, majd a pályaív megkoronázásaként 1756. október 11-étől haláláig a törvényhatóság első alispánja volt.

Az 1783. évi tanúvallatások szerint ő váltotta vissza az Ányosok részjószágát készpénzen felvásárolva a rokonság birtokrészeit. Az 1740-es években új udvarházat (kastélyt), majd 1747-ben templomot kezdett el építtetni.

Kehida másik földesúri famíliája, a Deák família a XVIII. században még egyáltalán nem rendelkezett a Hertelendyekhez hasonlítható múlttal és tekintéllyel. Tagjai pénzükre támaszkodva indultak meg a jogi-társadalmi felemelkedés útján, amikor a XVII. században szinte tömeges lehetőség nyílt a nemesi kiváltságok megszerzésére. Feltörekvésük dinamizmusa a következő század generációit is jellemezte.

A zsitkóci Deák Péter és testvére, Mihály 1665 decemberében háromszáz ezüsttallért kölcsönzött földesurának, gróf Nádasdy Ferenc országbírónak. A kölcsönért cserébe Nádasdy 1665 decemberében zálogjogon a településhez tartozó Cseterten házat és ahhoz tartozó tizenhét hold földet adományozott a testvérpárnak, két – későbbi fogalommal élve – felszabadított jobbágyának. A Deák testvérek ezután máig ismeretlen körülmények között, a zálogjogú adományt követő hihetetlen gyorsasággal, még 1665. december 22-én Bécsben, I. Lipót által kiállított armálist, azaz nemesi címereslevelet nyertek.

A második generáció, Deák I. Péter fia, II. Péter jó stratégiával, a vármegyei tisztikarba lépve építette tovább a család tekintélyét és vagyonát. Az 1719 decemberi tisztújításon a kapornaki nagyobb járás alszolgabírójává választották, majd jó másfél évtizednyi szolgálat után, 1735-ben főszolgabíró lett ugyanott. Hivatali pályafutása az 1744. augusztus 21-i tisztújításon zárult le. Bár alispánságra és tisztében történő megerősítésre egyaránt jelölték, egyik pozíciót sem nyerte el. Csekély vigasz lehetett számára, hogy gróf Althan Mihály János örökös főispán a vármegye táblabírói karába emelte.

Deák II. Péter birtokszerzéseivel és a szomszédos Vas vármegyére is átnyúló kölcsönügyletei segítségével – hivatali tevékenységével párhuzamosan – építette a családi vagyont és presztízst. Az ősi zsitkóci javak, valamint a petánci, orokláni és vörösfalui szerzemények mellett a legismertebb birtoka Tárnok volt. 1732-ben a vasvár-szombathelyi társas káptalannál vallotta fel, hogy szerzeményi birtokait – Tárnok, valamint a szentgyörgyi, vörösfalui, felső- és alsóorokláni birtokrészek – Málik Ferenctől vásárolta meg háromezer forintért.

Deák II. Péter elsőszülött fia, Gábor az apa szívós építkező munkájának köszönhetően fölöttébb sikeresnek ígérkező házasságot kötött. 1757. augusztus 28-án Kehidán – Tárnok földesuraként – feleségül vette Hertelendy Gábor nemrég árvaságra jutott egyetlen leányát, Hertelendy Annát. E frigy Deák Gábort vitathatatlanul a megye nemesi elitjéhez kapcsolta, és az egyetlen leányörökös révén Kehida, valamint a kiterjedt Hertelendy-uradalom törvény szerinti földesurává tette. Ugyanakkor azonban e házasság mindkét félnek sok bajt, pört és szerencsétlenséget hozott.

A később óriási adósságai és botránygyanús magánélete miatt elhíresült Hertelendy Anna 1768-ban vagyoni elválasztást, illetve házasságbontást kezdeményezett férjével szemben. Deák Gábor és Hertelendy Anna, tekintettel a közöttük fennálló házassági problémákra, 1768. november 26-án Kehidán Forintos Gábor, Zala vármegye alispánja és Hertelendy György főszolgabíró előtt meg is egyeztek a birtokok szétválasztásáról. A kehidai, kustányi, koppányi, orbányosfai, forintosházi, nemesapáti és benkeházi jószágok az asszony tulajdonába kerültek, míg a söjtöri, tófeji, hahóti javak a muraközi szőlővel és a koppányi Kozári-féle malommal egyetemben, 11 226 forint ellenében – amely összeget Hertelendy Gábor adósságainak kifizetésére fordítottak –, a tárnoki birtokára visszavonuló Deák Gáboréi lettek.

A válást és a birtokok szétválasztását követően, 1769-ben Hertelendy Anna Kehidát is saját kezelésébe vette a Hertelendy család több más birtokával együtt. Mivel azonban unokatestvérével, Uzovics Ferenccel folytatott kétes viszonya miatt átmenetileg a Nyitra megyei Elecskére költözött, és Kehidára csak rövidebb látogatásokra járt vissza, az itteni gazdaságot 17691774 között tiszttartói vezették.

Az első közülük, a már Deák Gábor idején ott dolgozó Kéri János 1769-ig látta el hivatalát. Utóda 1769–1771 között a kehidaiak által Nyitra megyei tótnak nevezett Hangyásy Ferenc lett, aki a gazdálkodáshoz keveset értett, és a szegődményesek szerint nagy károkat okozott az uradalomnak. Őt 1771–1774/1775 során a Kapornakról származó, korábban Deák Gábor tárnoki birtokán gondviselősködő Kertész Ádám követte.

Időközben meglepő események történtek. Deák Gábor az asszony rendezetlen magánéletére hivatkozva pert kezdett az elveszett kehidai birtokok visszaszerzéséért Hertelendy Anna ellen. A konfliktus elmérgesedését jelzi, hogy miközben 1773 áprilisában Balogh László tanácsos, királyi biztos széles körű vizsgálódásba kezdett Hertelendy Anna és Uzovics Ferenc botrányos kapcsolatáról, Uzovics Ferenc maga és az asszony becsületének védelme érdekében kezdeményezett hasonlóan kiterjedt körű vizsgálatot. Valószínűleg ennek, a legfelsőbb fórumokat is érintő ügynek köszönhető, hogy 1773. október 1-jén Mária Terézia királynő az udvari kancellárián keresztül elrendelte Hertelendy Anna tiszttartója számadásainak Zala megye általi felülvizsgálatát. Az asszony költséges életvitele miatt egész sor adóssági per is indult.

A kehidai javak birtokában maradt Hertelendy Anna 1775. június 1-jén gróf Batthyány Ignácnak, az egri káptalan nagyprépostjának – a közeli Szentgrót urának – adta zálogba Kehidát húsz évre, minden hozzá tartozó jobbágyával, szántóival, rétjeivel, erdeivel, malmaival, továbbá a kustányi, koppányi, orbányosfai, alsó-, felső-, és nemesapáti részbirtokaival együtt, összesen hatvanezer forintért. A szerződés első pontja kikötötte: a zálogba vevő csak kétezer forint készpénzt köteles azonnal kifizetni, a fennmaradó összeg évi ötszázalékos kamatát viszont Hertelendy Anna kapja meg. (A szerződés azt is előírta, hogy a kamatösszeggel évente növelni kell a tőkepénzt, ami azt jelenti, hogy ez az az ötszázaléknyi kamat folyamatosan emelkedik.)

A szerződés negyedik pontja a települések határainak megóvását és szükség szerint a birtokok utáni perek átvállalását, míg az ötödik pont az uradalmi épületek jó karban tartását írta elő, megjegyezve, hogy a nagyobb munkákat visszavételkor az asszony fogja fizetni (becsár szerint). Ehhez kapcsolódik a hatodik pont is: a zálogbirtokos csak négyezer forint értékhatárig építhet az új birtokokon, ennél nagyobb arányú költségtérítésre az asszony nem kötelezhető. Míg a hetedik-nyolcadik pontok a birtok viszszaváltásáról intézkednek, a kilencedik pont a zálogba vevő számára ad biztosítékot: ha Hertelendy Anna az ellene a királyi táblán folytatott perekben olyan elmarasztalásban részesülne, amely bármely zálogba vetett birtokán végrehajtást eredményezne, a tőkepénzt csökkentsék a végrehajtásba vett rész becsült értékével.

Ez utóbbi pont léphetett életbe, amikor Hertelendy Anna 1787-ben – adóssági pereinek elvesztése után – átengedte Kehidát Pruszkai Antal bécsi ágensnek, helyesebben Pruszkai helyi megbízottjának, a gazdaságot igencsak roszszul vezető Gruber Antalnak.

Hertelendy Anna 1790. május 4-én egy – az átmeneti birtokviszonyokba is bepillantást engedő – folyamodással fordult Zala vármegye közgyűléséhez. Leírta a Pruszkai Antal ágens-féle bérleti ügyet, és jelezte: a birtokot olyan feltétellel adta át, hogy a zálogbirtokosnak teljességgel be kellett volna tartania a kettejük közötti szerződést. Amint azonban, hogy a kőszegi kerületi táblán folytatott perének végeztével Pruszkait a szerződés félretételével helyezték a birtokba, Hertelendy Anna – jogi álláspontja szerint – nem köteles várni e döntés felülvizsgálatára. Ezért a vármegye segítségét kérte, hogy elzálogosított javait ismét saját kezelésébe vehesse, annál is inkább, mivel Gruber Antal zárgondnokot sem a gazdálkodásban, sem a számadásban nem tartotta a javak gondos kezelőjének.

Állítását a vármegyei vizsgálat teljességgel megerősítette. Így a törvényhatóság a kérést elfogadva 1790 júliusában – a szükséges összeírások elvégzése után – átadatta Hertelendy Annának a kehidai gazdaság ingó javait. Ez a lépés azonban már nem tudta megállítani az asszony végleges eladósodását. Több részbirtok eladását követően, 1795. május 20-án megegyezett fiával, Deák Ferenccel, aki feleségével, Sibrik Erzsébettel közösen magára vállalta Hertelendy Anna immár hetvenkétezer forintra rúgó adósságát, így az anyai birtokok az ő tulajdonába mentek át. Hertelendy Anna a továbbiakban gyermekeitől külön élt Kehidán, egészen 1803-ban bekövetkezett haláláig.