A Hertelendy-domínium és alattvalói
A Hertelendy-domínium és alattvalói
A kehidai földesúri gazdaságra vonatkozó első ismert számszerű adat 1736-ból maradt fenn. Az Újszerzeményi Bizottság számára készített jegyzék szerint Hertelendy Gáspár özvegye, Sághy Krisztina kezén 95 hold szántó, ötven kaszás (azaz egy ember által ötven nap alatt lekaszálható) rét és tizenöt kapás (tizenöt nap alatt megművelhető) szabad szőlő volt ekkor. Hegyvámként évi egy akó bort kapott az özvegy, míg a halászat bérlete tizenkét forintot, a korcsmáltatásé pedig tizenhárom forint készpénzt jövedelmezett. Makkoltatásból évente harminc forint bevétele származott.
A Hertelendy Anna Nyitrába távoztával zár alá vett kehidai uradalom 1772–1774 közötti működéséről Kertész Ádám tiszttartó számadásainak megyei felülvizsgálatai révén már sokkal több információval rendelkezünk. A számadásokból kitűnik, hogy a tiszttartónak mind az épületállomány megtartásában, mind pedig a gazdaság vitelében Árvay József adminisztrátor részletes utasításait kellett követnie.
1774. szeptember 24-éről ismert egy tizenkét pontos utasítás, amely az uradalom fő jövedelemforrását a föld termékenységében és a szarvasmarhatartásban jelöli meg. (Utóbbi körülmény a gazdálkodás intenzív irányultságára utal.) A zárgondviselő az utasításban felhívta a figyelmet a takarmányozás szükségességére, és éppen emiatt tiltotta meg a széna, valamint a sarjú eladását. Árvay a kiadások és bevételek, tehát a napi gazdálkodás pontos adminisztrációját is megkövetelte. A majorsági munkák terén a robot fontosságát hangsúlyozta. A jobbágysággal szemben szigorú, de emberséges bánásmódot írt elő, tiltva, hogy megverjék őket.
Egy nappal későbbi dátummal maradt fenn egy hatpontos feljegyzés, ami a tiszttartó aktuális feladatait sorolta fel. Rendelkezett például az apáti és kehidai juh-, valamint marhaaklok felállításáról, azok zsúppal, szalmával történő fedéséről, a kehidai magtárak és a kehidai, valamint koppányi malmok megjavíttatásáról, továbbá az orbányosfai és kehidai vendégfogadók melléképületeinek javíttatásáról. E munkák mellett az utolsó pont hangsúlyosan szólt a trágyázás szükségességéről.
Az 1774. évi számadások szerint a készpénzjövedelem legnagyobb részét a kisebb királyi haszonvételek, különösen a kehidai, koppányi és orbányosfai kocsmák jövedelmei tették ki. Ugyanekkor az úgynevezett szalmás gabona termesztésében a kehidai és koppányi majorsági földeken 453 kereszt tizenhárom kéve búzát és 113 kereszt öt kéve árpát vettek számba, míg az orbányosfai majorban 417 kereszt tizenhét kéve búza termett. Az összes zab (171 kereszt hat kéve) kétharmadát az orbányosfai földeken aratták le. A majorsági földeken házi szükségletre lencsét és borsót is termesztettek.
Az uradalom fő céljai között – legalábbis az utasítások szintjén – nem szerepelt ugyan, de jelentős értéket képviselt a juhászat. Míg az alapszámadás 1774-ben 307 kehidai birkáról ír, a részletes kiadások rovatból kitűnik, hogy ugyanazon évben Kehidán 405, Nemesapátiban 301 jószágot nyírtak meg, és a 656 font gyapjút 177 forint 36 dénárért helyben adták el. A birka-, kecske- (utóbbi 1774-ben 32 darab), illetve szarvasmarha-állomány adta Kehidán az alapját a tej- és sajttermelésnek.
A számadások szerint az uradalom a vasárut Keszthelyen szerezte be, míg a nagyobb kovácsmunkák elvégzéséhez Szentgrótról szerződtettek mestert. A forrásokban kastélynak nevezett udvarházhoz kis gyümölcsös és díszkert is tartozott. A díszkert törpefáit 1774-ben egy keszthelyi kertész nyírta, a gyümölcsösről pedig az 1775. március 10-i számvizsgálószéken rögzítik, hogy ott olyan szép almák, körték és kajszibarackok teremnek, melyeknek eladásából tizenkét forint készpénz, de akár több jövedelme is származhatott volna az uradalomnak.
Az eddig feltárt források az állattartás terén szegődményesek egész sorát mutatják, bérmunkával történt a majorsági szőlő megművelése is. Egy 1775. évi tanúkihallgatás szerint Koppányban ispán tevékenykedett. 1772-től hajdú ügyelt az uradalom rendjére, az időszak végén pedig erdőőrt is szerződtettek.
Gróf Batthyány Ignác az 1775. szeptember 26-én Szentgróton tartott úriszékén részletes képet nyert a Hertelendy Annától átvett birtokokról. A településen egy renoválásra szoruló, de szilárd anyagokból épített, zsindelylyel fedett kastély (castellum) állott. Mellette feltüntettek még egy régebbi, jóval szerényebb udvarházat is. A vegyes épületek felsorolásánál a zsidó bérlő, a kovácsház, a háromkerekű malom és a hozzá kapcsolódó molnárház, továbbá a halász háza is feljegyzésre került, miképpen az ingatlanok mellett az ingóságokról is részletes leltárt készítettek.
Özvegy Deák Gáborné, Hertelendy Anna kérésére a vármegye 1790 júniusában hivatalosan összeírta és Gruber Antal zárgondnokságából átadta az asszonyt illető kehidai ingóságokat. Míg szemes terményből érthető módon viszonylag kevés volt az aratás előtti háztartásban (búzából 56, rozsból 96, zabból 57, hajdinából pedig 41 pozsonyi mérő), a megakolt borok jóval jelentősebb hányadot képeztek. Az udvarház keleti részén lévő pincében húsz hordóban 182,5 pozsonyi akó – valószínűsíthetően új fehérbor –, ugyanott hét akó új vörösbor, míg a másik pincében az óborok között 166,75 pozsonyi akó korábbi évjáratú bor került feljegyzésre. Minden bizonnyal a megromlott bor adta a 9,75 akó ecet alapját. Míg szilvapálinkából egy, törkölyből 1,25 pozsonyi akót vettek számba.
A majorság állatállományát 41 szarvasmarha – köztük négy jármos ökör –, 58 sertés és 372 birka – közel harminc százalékuk előző évi szaporulat – jelentette. A feljegyzésre került tizenöt méhkas szolgáltatta a korszak édesítőszerét, a mézet, és valószínűleg kielégíthette az uradalom viaszszükségletét is. A méhkasoknak az uradalom nagyságához képest viszonylag nagy száma arra enged következtetni, hogy talán eladásra, piacra is termelhettek.
Egy 1690. évi összeírás szerint Kehida egyike volt a Kanizsa ostromakor felégetett falvaknak, és lakosai ekkor kezdték újjáépíteni. Az 1699. évi adóösszeírás már hét adózót, négy jobbágy- és három zsellércsaládot tüntetett fel. Közülük háromnál fél-fél telket, egynél pedig egynegyed telket írtak össze. A féltelkes jobbágyok tizenhat, a negyedtelkesek nyolc hold szántót birtokoltak. Irtásföldet (hét pozsonyi mérőnyit) csak Pap Mártonnál jegyeztek fel. Forrásunk szerint szőlőbirtok is csak a jobbágyok kezén volt; három-tíz kapás nagyságokban összesen 29 kapás terület. A föld nagysága mellett hasonló fontossággal bírt a megműveléshez szükséges igaerő. A jobbágyháztartásokban gyakori volt a négy-négy vonósjószág, míg a zsellérháztartások közül igásállatot csak egyetlen háztartásban tüntettek fel.
Az 1701. és 1703. évi összeírások egyik sajátossága az állatállomány differenciált számbavétele. A két forrás egybevetése e rövid idő alatt is egyértelműen az igásjószágok növekedését mutatja. Míg 1701-ben a tizenegy összeírtból még csupán három családfő rendelkezett négy-négy igásökörrel, 1703-ban már csak kettőnek nem volt vonósjószága. Ugyanakkor azok egyes gazdaságokon belüli száma jelentős eltéréseket mutatott.
Az 1720. évi adóösszeírás egyik legkirívóbb furcsasága, hogy készítői Kehida esetében nem tüntettek fel irtásföldet. Az 1730. évi összeírásban található tizenhét jobbágyháztartásban, valamint az ugyancsak ide sorolható, két özvegyasszony családfősége alatti további két háztartásban, illetve egy zsellérháztartásban feltűnően kevés igavonó állatot jegyeztek fel. Mindöszsze két helyen írtak össze négy-négy darabot, míg a legtöbb jobbágyháztartásban csak egy-egy tehén volt. E forrás szerint a szőlőbirtoklás is nagyon alacsony szinten állt: Pap István és Varga János szőlői együtt is csupán tíz és fél akó bort jövedelmeztek.
Az első kehidai iparűzők az 1750. évi összeírásban tűnnek fel. A jobbágy jogállású Takács István takács, Pap János pedig kovács volt. A halászat jogát Mészáros Ferenc bérelte. Ez az összeírás 33 jobbágy és két zsellér család közül – jogállástól függetlenül – 26 család esetében jelez szőlőbirtokot. A birtokok differenciáltságát érzékelteti a szőlőtermésről és a borról készült adatsor, amely egy-ötven akós nagyságokban (78 részre osztva) adja meg a településen összeírt 438 akónyi bort.
A kevéssé iparosodott agrártelepülésen a mesteremberek csekély számú, ám folyamatos jelenlétét mutatja az 1770. évi összeírás. Az 1777., 1786. és 1799. évi adóösszeírások a megelőző évekhez képest növekedést jeleznek. 1777-ben már öt, 1799-ben pedig kilenc iparűzőt írnak össze. E források szerint Kehidán ekkor még nem él kereskedő. (A jobbágy- és zsellérháztartások számának 1699 és 1799 közötti alakulását a II. számú Függelékben, a családfők névtárát pedig a III. számú Függelékben adjuk közre.)
A XVIII. század derekától az adóösszeírások egyre szélesebb körben veszik számba a helyi társadalmat színesítő uradalmi szegődményeseket. (Az iparosok számának gyarapodása is minden bizonnyal az uradalom kiépülésének, illetve a földesúri igények változásának köszönhető.) Az 1770-es összeírás szerint a jobbágyokon és zselléreken kívül két molnár, egy-egy kocsmáros és mészáros bérlő, egy halász-bérlő, egy cigány kovács, illetve a felügyelő mellett két hajdú, továbbá egy-egy kocsis, juhász, kanász, csordás és ökörpásztor élt még uradalmi szolgálatban a településen. Hasonlóképpen az uradalom alkalmazottja lehetett egy zsidó kiskereskedő is.
Egyes adóösszeírások a község gazdálkodására, valamint a természeti környezet hasznaira és káraira vonatkozóan is tartalmaznak adatokat. Így például a kétnyomásos gazdálkodást és a termőterület szűkösségét jegyzi meg az egyik, a másik pedig ismételten szól arról a többször visszatérő panaszról, hogy a Zala áradásai gyakran okoznak károkat a réteken. Szintén az adóösszeírásban jegyezték fel, hogy 1769-ben a talaj vizenyőssége tette tönkre a termést.
A parasztság helyzetét alapvetően megváltoztató, és jogviszonyait valamint szolgálatait egységesítő úrbérrendezés 1768-ban, Deák Gábor földesurasága alatt kezdődött el Kehidán. A község jobbágyságára nézve két, egymással ellentétes adatsor is rendelkezésünkre áll. Míg a Helytartótanácshoz felküldött jelentés 28 telkes jobbágyról és egy zsellérről szól, a helyi iratanyagból ismert úrbéri tabella 35, egyenként kétnyolcad-hatnyolcad telekkel rendelkező családfőt, valamint négy zsellért vesz számba. (Lásd az I. számú Függeléket.) A jobbágyok fele fél vagy annál nagyobb telki állománnyal rendelkezett. A két forrás közötti ellentmondás lehetséges okaira a vármegyei vizsgálatok során a jobbágyok által tett vallomások is magyarázatul szolgálhatnak. A község lakosai valószínűleg eltitkolták a jobbágyhelyek és az úrbéres jogviszony alá tartozó földterületek tényleges számát, illetve nagyságát; Kehida 0,33-as telekátlaga így lehet sokkal kisebb, mint a megyei (0,48).
A jobbágyság egykorú állapotáról – az úrbéri tabella mellett – plasztikus képet adnak az úgynevezett úrbéri kilenc kérdőpontra adott válaszok is. 1768. május 31-én Kehida paraszti lakossága az alábbiakat vallotta saját helyzetéről: A községnek korábban soha, semmiféle írott szerződése nem volt: az úrral mindig szóbeli egyezséget kötöttek, ezek között a legutóbbi két évvel a tanúkihallgatás előtt jött létre. A robot megváltásán kívül más pénzbeli adózásuk nincs. A kehidaiak a hosszú fuvart tartották a legterhesebbnek, amelyből a féltelkesek három napot, a negyedtelkesek másfél napot szolgáltak. Ezeken kívül a kenderjuttatást emelték ki: míg a féltelkesek fél font, a negyedtelkesek negyed font kenderrel tartoztak. A lakosság kilencedet ugyan nem, szőlőtermése után azonban hegyvámot adott földesurának. Minthogy a faluban egész telkes jobbágy nem volt, mindezt a fél- és negyedtelkesek szolgáltatták. Kehida jobbágyai részben örökösek voltak, részben viszont szabad költözködési joggal rendelkeztek. A község területén ekkorra már nem maradt puszta jobbágyhely.
A paraszti vallomások a közösség gazdasági erejének egyik meghatározó – a korábbi adóösszeírásokban is tükröződő – vonására is rávilágítanak: hiányzott a szükséges igaerő. Minthogy a föld szántásához szükséges négyökrös gazda Kehidán nem volt, a jobbágyoknak a szántásrobotra vagy össze kellett fogniuk, vagy két jószággal dupla annyi időt szolgáltak.
Az úrbéri viszonyok rendezésének elhúzódása miatt 1780. május 12-én Kehidán ismét felvették a kilenc kérdőpontra adott válaszokat. A Varga Ferenc öregbíróval az élen vallomást tevő kehidai jobbágyok haszonvételeik között hangsúlyosan kiemelték a szentgróti és keszthelyi piac közelségét, tudtul adva, hogy oda viszik terményfeleslegüket, eladható holmijukat. Ugyanakkor sajnálattal szóltak rétjeik állapotáról, mert nagyobb részüket évente csak egyszer lehetett kaszálni. Vallomásaik szerint erdejük füvetlensége nem kedvez a legeltetésnek, földjeiket viszont trágyázással javították.
Az urbárium bevezetésével kapcsolatos ellenőrzések szükségességét a kehidai panaszok is érzékeltetik, ezen a településen is előfordult, hogy elvették a szántót vagy az irtásföldet. Egy 1769. évi panaszlevél sorozatos tiszttartói hatalmaskodásról számolt be, 1770 januárjában pedig több lakos igazolta, hogy Pap János négy hold irtásföldjére a földesúr asszony gazdatisztje tette rá a kezét, és árát a kérés ellenére sem adta meg. (A gazdatiszt hasonlóképpen nem fizetett ki egy ötholdas szántót sem.)
Komáromy Márton főszolgabíró 1779 szeptemberében elégedetten jelentette: a község lakosainak nincs úrbéri panaszuk, földesuruk csak az urbáriumban előírt szolgáltatásokkal terheli őket. A főszolgabírói jelentés az úrbéri viszonyokon kívül további fontos településtörténeti körülményekre is rávilágít: Kehidának ekkor még nincs községi pecsétje, s az írástudatlan elöljárók (Horváth Péter öregbíró, Teke József kisbíró és az esküdtek) a nevük melletti x jellel hitelesítik az okiratot.
)
A falu egyetlen megmaradt malomépülete a Zala-rét felől (Zóka Gyula felvétele)
)
)
