A nemzeteket nagyokká nem fegyver teszi | Száz Magyar Falu

A nemzeteket nagyokká nem fegyver teszi

A kehidai iskoláról az első érdemi adat az 1748. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben olvasható. Ekkor még nem volt a falunak iskolamestere, ugyanakkor a közösség a feladat ellátásához adományból telekkel rendelkezett, és már állt egy új épület is. A kehidai plébánia házassági anyakönyvei alapján 1755 februárjában az első név szerint ismert tanító Tót Mihály, utódja pedig – 1759 júniusában – Boldis Péter volt.

Zala megye alsófokú iskoláinak és iskolamestereinek 1770-es összeírása szerint Kehidán Fejes Ferenc tanított. Sajnos forrásunk sem a tanulók létszámát, sem pedig az oktatott tantárgyakat nem adja meg. Ezeket az adatokat az 1777. évi összeírás három tanuló feltüntetésével egészíti ki. Ugyanakkor egy 1773-ban felvett tanúkihallgatási jegyzőkönyv szerint már nem Fejes, hanem Móri Sándor a mester. Valószínű, hogy az első tanítók írást, olvasást és hittant oktattak, ahogy ezt akkor a szomszédos Csányban Farkas Sándor is tette.

Az 1816. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv a tanító házát romos állapotú épületként írta le, amely egy szobából és egy konyhából állott, egy másik szobában pedig huszonöt-harminc gyermek tanult. Ekkor a mintegy ötvenéves, tanult, jó munkavégző Kenyeres László volt a mester. Az 1837. évi egyházlátogatás adatai szerint az iskolaházat – amely szoba-konyha-iskolaház-istálló tagolású épület volt – 1817-ben újjáépítették. Míg az építési munkákat a filiákkal együtt végezték, az aktuális zsúpozásról egyedül Kehidának kellett gondoskodnia.

Mind az ekkori, mind a régebbi iskola füstöskonyhás faépület, forrásunk egyértelműen szűknek tartotta. Hasonló állapotokat rögzített Kehidán az 1848. évi egyházlátogatás. Az iskola falai még ekkor is fából voltak, és elég szűkösen fértek meg benne a gyerekek, különösen mert a kustányiak is ide jártak tanulni.

Az anyakönyvi bejegyzések szerint 1828 márciusában Mészáros Mihály, négy évvel később, 1832 júliusában Gaál János volt Kehida tanítója. Gaál a Sopron megyei Lövőről, nemesi családból származott. Népszerű és tekintélyes ember lehetett, gyakorta kérték fel a faluban keresztapának. 1847 szeptember 26-án, 38 éves korában halt meg. Utódja, Wagner József – aki Gaálhoz hasonlóan egyben a falu jegyzője is volt – az 1860-as évekig tanított Kehidán.

Az alsófokú oktatásban vitathatatlan változást indított az Eötvös-féle népiskolai törvény életbelépése. Ebben a pezsgő, reformokat hozó időszakban már Kovács Mihály volt – egészen a századfordulóig – a kehidai iskola tanítója. Kovács 1868 augusztusában Galambokon személyesen is részt vett a tanügyi törvényjavaslat megtárgyalásán, és jelen volt a módosító indítvány elkészítésénél. Aktivitását jelzi, hogy 1871-ben nevét az önképző tanárok névsorában is megtaláljuk.

A népiskolai törvény hatására 1869–1870-ben mindenütt megalakultak az iskolaszékek, és a megyében 1872-ig tartó iskolaépítési hullám bontakozott ki. Közvetett adatok alapján úgy tűnik, hogy Kehidán 1870-ben jött létre az iskolaszék, és e virágzó időszak kezdetén, 1869-ben került sor a padok és a taneszközök cseréjére is. Ekkor az 1868. évi felmérés szerint Kehidán a hetvenhét köteles korú fiú és leány közül ötvenöten, azaz a korosztály mintegy hetven százaléka látogatta az intézményt. A vasárnapi iskolát három fiú és nyolc leány. A magyar tannyelvű iskolában nem volt külön leányosztály.

Az 1900-as évek elején az iskoláztatás legfontosabb feladata az analfabétizmus felszámolása volt. Ezt a célt – országos léptékben – nagyjából a húszas évek végére el is érték, néhány százalékra szorult vissza az írni-olvasni nem tudók aránya. A legkisebb falvakban azonban még jó néhány évet késett az analfabétizmus ilyen mértékű visszaszorulása. Kehidán még 1930-ban is analfabétának minősült a hat éven felüli lakosság kicsivel több mint tíz százaléka. (Csaknem húsz évvel később, az 1949-es népszámlálás idején már csak feleennyien voltak az írni-olvasni nem tudók.) A helybeliek döntő többsége csupán elemi iskolát végzett, legtöbben hat elemit. Középiskolába nagyságrenddel kevesebben jutottak el. A hivatalos statisztikai kimutatások szerint 1949-ben mindössze húsz olyan ember volt Kehidán, aki ebben az iskolatípusban a nyolc osztályt elvégezte. Ugyanekkor felsőfokú végzettséggel rendelkezőt egyet sem tüntettek fel a táblázatok.

Két százalékra csökkent 1960-ban az analfabéták aránya Kehidán, de az iskolai végzettség szerkezete alapvetően nem változott. A lakosság döntő része, kilencven százaléka továbbra is csak nyolc általánossal vagy ennél kevesebb iskolával rendelkezett. Három százalék volt az érettségizettek és kettő a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya. Tíz évvel később is csupán egy-egy százalékponttal emelkedett a közép- és felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma.

Kehida a XX. századba egytantermes, egy tanerős, római katolikus felekezetű elemi iskolával lépett át, amely Vass Ferenc plébánossága idején újabb tanteremmel bővült. Az épület a falu központjában állt, szó szerint elemi szinten biztosította a tanulás, tanítás feltételeit. Ezen a helyzeten tartalmilag az államosítás ténye sem változtatott 1948-ban.

Az államosítás kérdése megosztotta a falut, és a képviselő-testületben is törés következett be. A témát napirendre tűző 1948. május 26-i ülésre eleve kevesen mentek el, tudván, hogy színt kell vallani. A testület jelenlévő öt tagja közül Tavasz Ferenc, Sztankovics Dezső, Somogyi István és Huber János az államosítást támogató határozat mellett, míg Leposa Ferenc ellene foglalt állást. A kérdést persze nem ez a szavazás döntötte el.

A már rendkívül szűk és elavult épületet 1954-ben bővítették egy különálló tanteremmel. A típusiskola kétszáztízezer forintba került. Ebbe az összegbe a vele együtt kialakított nevelői lakás költségei is beletartoztak. 1960-ban megint csak szűknek bizonyult az intézmény, így az újabb épületet kéttantermessé alakították át. Az elhelyezés azonban így sem volt ideális, nem lévén helye az alsótagozatosoknak, ezért azok csak délután járhattak iskolába. A hatvanas évek elején szervezték meg Kehidán a dolgozók általános iskoláját, ebben olyan negyven évnél fiatalabbak tanulhattak, akik még nem végezték el a nyolc általánost.

Az 1963–1964-es tanévvel megtörtént Kehida és Kustány iskoláinak szervezeti összevonása, körzetesítése. Ekkor már harmadik éve a faluba jártak a kustányi felső tagozatosok. A kehidai tanintézmény hat tanulócsoportos – részben osztott alsó és teljesen osztott felső tagozatos – iskolává alakult. Az 1967–1968-as tanévben a kustányi után immáron a kallósdi általános iskolát is Kehidához körzetesítették. Rövid idő múltán, még a hatvanas évtizedben, az almásházai iskolát szintén a kehidai körzethez csatolták.

Tanévkezdéskor 1971 szeptemberében egy napközis tanulócsoport is indult az általános iskolában. Mivel a régi kéttantermes épületet 1972-ben életveszélyessé nyilvánították, sürgetővé vált a helyhiány megoldása. Mindezek ellenére a megyei tanács a következő évben sem járult hozzá egy új tanintézet építéséhez. Tette ezt azért, mert ekkor már számoltak azzal, hogy a szakmunkásképző rövidesen elkerül Kehidáról, és az így felszabaduló épületet fogja majd megkapni a helyi általános iskola. Ez az elképzelés azonban részlegesen megváltozott, ezúttal a kehidai iskolaügy szempontjából kedvezően. 1973-ban társadalmi összefogással újabb két tanterem épült. A négy megfelelő tanterem mellett azonban így is igénybe kellett venni a régi – korábban életveszélyessé nyilvánított – szárny használható termét és a kultúrház kistermét. Ezzel el lehetett érni, hogy ismét csak délelőtt legyen tanítás.

Közben változás történt a kehidai körzeti központi iskola és tagiskoláinak viszonyában. 1973. augusztus 31-ével megszűnt a kallósdi, 1976. szeptember 1-jével pedig a kustányi tagiskola, az elvándorolt zalacsányi tagiskola pedig visszatért Kehidához. Az átszervezések vonzataként a részben osztott kehidai alsótagozat teljesen osztott alsótagozattá fejlődött fel. Még előbb, az 1974–1975-ös tanévben megkezdődött a tornaterem építése, és gyarapodott részben építéssel, részben vásárlással a szolgálati pedagóguslakások száma is. 1976-ban felvetődött a zeneiskola iránti igény, mivel a zalacsányi iskola (újra) bekörzetesítésével megnőtt azoknak a gyerekeknek a száma, akiknek Zalaszentgrótra kellett bejárni zenei oktatásra. Nyilván nem kell az olvasónak ecsetelni – az eddigiek alapján –, hogy mi volt az oka e kérelem elutasításának. A helyhiány.

Alapvető változást hozott a kehidai iskolaügy történetében az 1977-es esztendő. Ekkor költözött el a mezőgazdasági szakmunkásképző iskola Zalaegerszegre, épülete megürült. Az előzetes – már említett – terveknek megfelelően azt a helyi általános iskola vehette birtokába. Költözés költözést követett, ugyanis ezzel egyidejűleg a kiürült tantermek egy részébe a zalacsányi nevelőotthon és kisegítő iskola egyes részlegei kerültek. 1977 más szempontból is fontos év, ekkor került összevonásra a községi és az iskolai könyvtár. Sőt, ugyanebben az évben rendszeresítették az iskolafogászati ellátást is.

Az 1980-as évek első fele a kísérletezés jegyében telt. A Művelődésügyi Minisztérium a kehidai iskolát is azon kijelölt intézmények közé sorolta, amelyeket – összevonva a helyi művelődési házzal – úgynevezett általános művelődési központtá kellett átalakítani.

A kísérlet 1981-ben indult, végpontját és az eredmény kiértékelését 1985. december 31-ében jelölték meg. Az összevont intézmény neve Általános Művelődési Központ Kehidakustány lett. Alapintézménye az általános iskola, további részei pedig az óvoda, a művelődési ház, valamint a kehidai, kustányi és kallósdi klubkönyvtár lett.

Az 1990-es évek nem sok jót hoztak a kehidai oktatásügy szempontjából. 1990-ben az egyébként is csökkenő helyi tanulói létszámot tovább apasztotta a zalacsányi iskola önállósodása. A költségek növekedése jelentősen megterhelte a falu kasszáját, a képviselő-testület – többszöri nekifutásra – az évtized közepén megszüntette a rendszer működtetésének 1985-re kialakult kereteit.

Amint arról a fejezet elején már szóltunk, a XIX. és XX. század fordulóján egy tanítóval működött a kehidai iskola. Egészen 1908. szeptember 1-jéig Beke Mihályra hárult az a feladat, hogy betűvetésre, számtani alapműveletekre, jó erkölcsre, fegyelemre nevelje a község nebulóit. A fenti tanévtől kezdődően már megoszthatta ezt a felelősséget Zsigmond Margittal, aki valamilyen oknál fogva nem sokáig maradt itt, 1910-ben már a huszonegy éves Molnár Anna a másodtanító.

Az 1898. december 15-e óta Kehidán tanító Beke Mihály 36 évi tanítóskodás után, 1934-ben vonult nyugdíjba. Munkásságát a képviselő-testület jegyzőkönyvben és díszoklevélben örökítette meg. Az ő helyére került a fiatal tanító, Németh László. 1937-ben bevonult, és ettől kezdve szinte a háború végéig inkább puska volt a kezében, mint kréta.

Amíg ő katonáskodott, Tar Erzsébet és Serfőző János tanító dolgozott a faluban, de nem vertek gyökeret. A második világháború végén Molnár Anna mellett Bérczes István és Leposa Anna nevelte Kehida diákjait. Szerencsére a háború során nem szenvedett kárt az iskola, így 1945. május 11-én különösebb zökkenő nélkül kezdődhetett el újra a tanítás.

Az 1950-es évek közepétől Pölöskey Ernő lett a falu meghatározó tanítója, majd az iskola igazgatója is, egészen az 1973-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig. Ezekben az évtizedekben jelentősen bővült a tantestület létszáma. A hatvanas évek közepén már nyolcan dolgoztak itt. Ennek a korszaknak meghatározó pedagógusai közé tartozott Kovács Miklós igazgatóhelyettes (a korábbi segédjegyző fia) és Leposa Ilona, az alsótagozatosok nevelője, aki Pölöskey Ernővel egy időben vonult nyugdíjba.

A nyugdíjazott Pölöskey Ernő helyére a kehidai tanács Borovics Györgyöt nevezte ki igazgatónak 1973. augusztus 1-jei hatállyal. Borovics korábban Hahóton tanított, és egyben szakfelügyelő is volt. Őt nem egészen három év múlva áthelyezték, és 1976. július 1-jével Tuboly József lett az igazgató, aki Rédicsről érkezett Kehidára.

A gyermeklétszám növekedésével a tanári kar alig tudott lépést tartani, az 1977-es tanévet már tizenöt pedagógussal kezdte meg az intézmény. A nyolcvanas évek elején még növekedett, azután pedig a csökkenő gyermeklétszám, valamint a finanszírozási nehézségek miatt csökkent a tanárok száma.

Mint a legtöbb faluban, a két világháború között még Kehidán is összevont osztályok működtek.

A tanulólétszám növekedése az ötvenes évek végétől kezdődött, és tartott egészen a nyolcvanas évek közepéig. 1965-ben például már 151 gyermek látogatta az intézményt, míg a csúcspontnak tekinthető időszakban – a demográfiai hullám hatására – kétszáz fölé emelkedett a tanulói létszám.

Településünk a XX. században azon kivételes falvak közé tartozott, ahol nemcsak elemi (általános), hanem annál magasabb szintű tanintézet is működött. A kehidai mezőgazdasági iskola története – neve és a képzés jellege többször is változott az idők folyamán – az 1920-as években kezdődött. Gróf Károlyi Imre, aki ekkoriban a település határának nagyobbik részét birtokolta, 1925-ben területeinek mintegy felét részben vagyonváltság, részben parcellázás útján a helyi kis- és törpebirtokosoknak juttatta, a maradék részt pedig özvegy Mayer Mórnénak és társainak – az akkori bérlőknek – kívánta eladni. Az adásvétel azonban nem jöhetett létre, mivel az állam az Országos Földbirtokrendező Bíróság végzése alapján élt az elővásárlási jogával. Így az államkincstár, közelebbről a Belügyminisztérium által felügyelt Kivándorlási Alap vásárolta meg a 440 hold szántóból és negyven holdnyi erdőből álló birtokot 1925. október 30-án. A vásárláskor megjelölték a célt is, miszerint a birtokon egy mezőgazdasági szakoktatási intézményt kell létesíteni. A területet ezután, 1925. december 1-jén a Földművelésügyi Minisztérium vette bérbe, és pár év múlva, 1928. július 1-jén a tulajdonjogot is megszerezte a Kivándorlási Alaptól.

A földművesiskola megszervezésével 1925. december 1-jén Éltető Józsefet, egy tejipari szakiskola igazgatóját bízták meg. Ugyanekkor került Kehidára Ambrus János, aki Éltető Józsefet követve 1931–1943 között lett az intézmény igazgatója. A gazdálkodást és a tangazdasággá történő átalakulást szolgáló fejlesztések azonnal megkezdődtek. A régi majorság egy része olyan rossz állapotban volt, hogy azonnal le kellett bontani. Az építkezés és felújítás 1926 őszén kezdődött, és a gyors munkának köszönhetően rá egy évre, 1927 őszén az intézmény megnyithatta kapuit.

Az iskolához kapcsolódó gazdasági létesítmények a kor színvonalán álltak. Ezen belül is kiemelkedett korszerűségével a negyven állat befogadására alkalmas istálló, a központi takarmány-előkészítő, valamint az amerikai rendszerű szénapajta, a gépszín és a trágyatelep. Az sem számított mellékesnek, hogy minden gazdasági cselédnek külön bejáratú egyszoba-konyhás, éléskamrával ellátott lakást adtak.

A Deák-kúria parkjában épült fel maga a kétemeletes iskola, szomszédságában két háromszobás tanári lakással. Az igazgató lakását a kúriában rendezték be. Az épületek terveit Groffits Gábor, a keszthelyi gazdasági akadémia műszaki tanszékének vezető tanára készítette.

A földművelésügyi miniszter 85301/1927. számú rendelete az intézmény nevét Magyar Királyi Deák Ferenc Földművesiskolaként rögzítette. Nem sokkal ezután, 1929-ben a földművesiskola megjelölés helyett a mezőgazdasági szakiskola elnevezés került fel a címtáblára.

Az iskola első tantestülete viszonylag szűkkörűnek tűnhet: Éltető József igazgató mellett Ambrus János és Sebeők István gazdasági tanárok, Jancsó Vilmos kertésztanár és Buday György gazdasági gyakornok vettek részt az oktatásban. Fő profilja gazdatisztek képzése volt, amit kétéves tanfolyamokkal valósított meg. Ezenkívül szerveztek még továbbképzés jellegű, rövidebb ciklusú tanfolyamokat és tartottak az egyszerű földműveseknek is – főként télen – gazdasági előadásokat.

Évfolyamonként harminc fő tanulhatott itt, s ez a tangazdaság méretéhez képest nem tűnik soknak, látszik, hogy a mennyiség helyett a minőséget tartották szem előtt működtetői. Az iskolában 1928. október 7-én önképzőkörként tevékenykedő ifjúsági gazdakör alakult. Jelmondatát az intézmény névadójától kölcsönözte: „A nemzeteket nagyokká, erősekké és szabaddá nem egyedül a fegyver teszi.”

Már mezőgazdasági tanácsadó állomás is 1936-ban a szakiskola, ennek megfelelően hivatalos elnevezése Deák Ferenc Mezőgazdasági Szakiskola és Mezőgazdasági Tanácsadó Állomásra változott.

A két világháború közötti időszakban – a vendégkönyv tanúsága szerint – sok neves személyiség fordult meg az intézményben. Magas rangú hivatalnokok, társintézmények vezetői, tanárai – sokszor külföldről is – voltak kíváncsiak az itt folyó oktatásra, az iskola és a tangazdaság felszereltségére. Országosan számon tartott intézmény volt, amit az is mutat, hogy más, többször nem is szomszédos megyékből jöttek, jöhettek ide a tanulók, amit az internátus (bentlakásos diákotthon) jelleg természetesen lehetővé is tett. Voltak azonban helybeliek is, akiket ráadásul támogatott a község, pontosabban a kehidai körjegyzőség valamennyi községe. A kehidai képviselő-testület 1933. augusztus 27-i ülésén döntött például arról, hogy a község vállalja egy tanuló költségeinek a körjegyzőségből arányosan reá eső részét. Akkoriban a kétéves iskola egyévi tandíja 85 pengő volt, ebből Kehida ötven pengőt vállalt.

Az intézmény a tangazdasággal a környék legnagyobb munkaadója volt. 1934-ben például egy híján húsz cseléd és szegődményes iparos szolgált itt.

Az 1946–1947-es tanévben befejeződött a kétéves rendszerű oktatás. A felfejlesztés után 1949-től mint mezőgazdasági gimnázium kezdett működni az egykori földművesiskola. Erre az időre legnagyobbrészt sikerült pótolni a háborús, a frontátvonulással együtt járó veszteségeket. A németek ugyanis visszavonulásukkor az intézmény összes igásállatát: huszonnégy lovát, tizenkét ökrét és két bivalyát elvitték. A mezőgazdasági – egészen pontosan állattenyésztési – gimnáziumba legfeljebb tizennyolc éves korig lehetett jelentkezni. Az immáron érettségit is adó tanintézetbe, hasonlóan a korábbi időszakhoz, a megye határán túlról is jelentkeztek, zömükben a középparasztság gyermekei.

Az ötvenes évek újabb tanügyi átszervezése a kehidai gimnáziumot sem hagyta érintetlenül. 1954-től egészen 1962-ig újra kétéves szakiskolává minősítették az intézményt. Ez az időszak egyébként az eltömegesedés időszaka, az 1955–1956-os tanévet már száznegyven diák kezdte meg Kehidán. Ekkoriban, közel húsz éven keresztül – 1949–1969 között – Hegedűs József volt az igazgató.

A hatvanas években tovább folytatódott a tanulólétszám növekedése. Az 1962-től hároméves szakmunkásképzőként működő iskolában az 1965-ös tanévet például 406 tanuló kezdte meg. Ugyanebben az évben, a már tarthatatlanná váló kollégiumi elhelyezésen kívántak javítani egy, három épületrészből álló diákotthon átadásával. A zsúfoltságot tovább növelte azonban, hogy 1964-ben itt is indított egy kihelyezett osztályt a Nagykanizsai Mezőgazdasági Technikum. Ide főként felnőtt dolgozók jártak, akik 1968-ban sikeresen érettségiztek. Az 1970-es évek már a visszafejlesztés jegyében teltek. Az évtized közepén világossá vált, hogy az intézmény a megyeszékhelyre, Zalaegerszegre költözik. Utolsó diákjait, szám szerint 58-at, 1977-ben ballagtatta el a Kehidai Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézet és annak utolsó igazgatója, Böröcz István.

A főépületet, mint ahogy ezt korábban már említettük, 1977 őszén a helyi általános iskola vette át. A gazdasági épületeket akkor már egy ideje az állami gazdaság használta, állaguk megóvására azonban nem fordított az évtizedek során kellő pénzt és energiát, így a hajdani híresen korszerű majorsági épületek és berendezések gyorsan pusztultak, egy részük mára már el is tűnt.

A XX. század első felében a társas élet színterei az egyesületek, helyszínei pedig azok székházai voltak. Kehidán ebben az időben jórészt olyan civil szerveződések működtek, amelyeket az akkori kormánypolitikával összhangban szinte minden hasonló településen létrehoztak.

Ebbe a kategóriába tartozott például a Kehidán 1924. december 14-én megalakított Leventeegyesület, amely az ifjúság katonai nevelését volt hivatva szolgálni. Vezetői a falu előkelőségei. Elnök: Beke Mihály kántortanító, alelnök: Parrag József bíró, jegyző: Kovács Lajos községi segédjegyző.

Hasonló célzattal, csak éppen a felnőtt férfiak katonai képességeinek szinten tartását szolgálta a Polgári Lövész Egyesület, amely 1930. február 23-án alakult meg Kehidán, bevonva a szervezésbe Kustányt és Barátszigetet. Elnöke: Éltető József, a földműves iskola igazgatója, ügyvezető elnöke Beke Mihály tanító, alelnöke Vöröss György körjegyző volt.

Pontosan nem derül ki a rendelkezésünkre álló forrásokból, hogy mikor alakult, de az önszerveződésnek már – az előbbi egyesületekhez képest – határozottabb jeleit mutatta a Kehida és Vidéke Gazdakör. Az egyesület saját székházat is épített magának 1926-ban, amit a kehidaiak Népháznak neveztek, hiszen ez az épület adott otthont számos olyan rendezvénynek, amelyek a helyi gazdatársadalmon kívül mások érdeklődését is felkelthették.

A legkülönfélébb témájú egyedi előadások mellett, főként télen, rendszeresen tartottak gazdálkodási kérdésekkel kapcsolatos tájékoztatókat, amelyek gyakori előadójaként szerepeltek a mezőgazdasági szakiskola tanárai. Az 1934–1935-ös évben például negyven szakelőadást rendeztek a Gazdakör székházában.

A háború második évében, 1940-ben központilag feloszlatták az új helyzetben egyébként is idejétmúlttá váló polgári lövész egyesületeket. A katolikus egyház erőteljesebb fellépése nyomán ugyanebben az évben Kehidán is megalakult az iskolából kikerült, de még hajadon leányok összefogására törekvő KALÁSZ (Katolikus Leánykörök Szövetsége) egyesület és fiúk ugyanezen korosztályát tömörítő KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Tanácsa) egyesület.

Sokáig azonban egyik sem tevékenykedhetett. A negyvenes évek második felében kialakuló kommunista diktatúra nem tűrte meg az egyesületeket, különösen akkor, ha azok vallási természetűek voltak. Legkésőbb – 1950 februárjában – a már egyébként régóta nem működő gazdakört oszlatta fel a Belügyminisztérium. Vagyona, így a székháza is a község tulajdonába került. A hajdani Népházat, újabb nevén kultúrotthont 1952-ben bővítették egy hátsó traktussal, hogy a rendszeres és a korábbinál jobb minőségű filmvetítéseket biztosító mozigép elférjen az épületben. Az ekkor Mojzer Anna vezette intézményben a nagyterem mellett egy olvasóterem és egy DISZ-helyiség is rendelkezésére állt a betérőnek. A hatvanas években Gyulai László és Kiss Elemér volt a kultúrház vezetője, a könyvtárosi teendőket Kovács Miklós pedagógus látta el.

Az évtized közepén Kehida és Kustány erőiket egyesítve próbáltak új művelődési házat építeni az igények érzékelhető növekedése miatt. Ugyanekkor a társas közművelődés új vetélytársaként terjedőben volt már a televízió, amellyel kapcsolatban – a korszak jellegzetes szóhasználatának megfelelően – a következő tényt állapította meg az egyik tanácsülés 1965-ben: „a televízió községünkben is a kulturális forradalom egyik leghatalmasabb fegyverévé válik”. Két évvel később, ugyancsak az egyik tanácsülésen, a helyi kulturális életet elemző beszámoló már egyenesen a televíziót tette felelőssé az emberek közművelődés iránti érdektelenségéért. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján Sabján Imre és Kottinger Márta volt a Művelődési Otthon igazgatója, a helyi közművelődés irányítója. Ebben az időszakban falai között a klubok, a szakkörök és az előadások jelentették azokat a szervezeti kereteket, amelyek az önművelődést, az önképzést biztosították.

A hetvenes években tovább folytatódott a közművelődés leépülése, aminek részben oka, részben következménye volt a személyi és tárgyi feltételek gyengülése. A Művelődési Otthon épületét sikerült ugyan 1977-ben – legalább részben – felújítani, de például az igazgatói poszt betöltése sokszor jelentett gondot, és az is, hogy szinte évenként váltották egymást a vezetők.