Szent Péter örökében | Száz Magyar Falu

Szent Péter örökében

Kehida belterületétől északnyugatra, másfél kilométer távolságban, a Zala folyó árteréből kiemelkedő domb tetején kis templom áll. A ma Deák-sírboltként közismert műemlék az Árpád-kori falusi templomépítészet egyik gyöngyszeme. A művészettörténeti és régészeti szakirodalom korábban – a helyi hagyományok alapján – Kehida középkori egyházának tekintette ezt az épületet. A történészek viszont – a nevek azonossága miatt – gyakran a szomszédos Kallósd (középkori nevén Kallos vagy Nagykallos) szintén XIII. századi, és napjainkban ugyancsak temetőkápolnaként használt körtemplomával tévesztették össze Kiskallos-Karacsfölde Árpád-kori templomát. Csupán a legújabb történeti kutatások derítettek arra fényt, hogy a kehidai temetőkápolna valójában azonos a XIV–XV. század fordulóján elpusztult Kiskallos plébániatemplomával, amint ezt a középkori faluról szóló korábbi fejezetünkben már kifejtettük.

Első ízben kallosi Karacs fia Miklós 1341-ben kelt végrendelete említi a templomot: feleségére hagyja Kallos birtokát, amelyben Szent Miklós tiszteletére szentelt kőegyház áll. A templom méretei, alaprajza és jellegzetes díszítése arra utalnak, hogy a XIII. század végén emelték. (Építőanyaga ugyan tégla, de a középkori oklevelek általában minden szilárd anyagból készített épületet kőből építettnek említenek.)

A torony nélküli, félköríves szentélyzáródású, román stílusban emelt kis téglatemplom, amelynek hossza 9,7 méter, szélessége pedig 5,8 méter, a török időkben megrongálódott. A XVIII. század elején kijavították, részben átalakították, és Kehida új plébániatemplomának felépültéig használták. A későbbiekben temetőkápolna lehetett, majd a falu földesurai, a Deákok alakíttatták át családi sírbolttá. (Itt temették el Deák Ferenc nagyanyját és szüleit, valamint testvérét, Antalt is.)

Az épület műemléki kutatására és helyreállítására 1973 és 1975 között került sor, ekkor nyerte vissza eredeti arányait és formáját. Rekonstruálták az Árpád-kori tetőszerkezetet, ismét megnyitották a hajó déli oldalán a félköríves záródású román kaput. A hajóban és a szentélyben helyreállították a kisméretű, szintén félköríves ablakokat, kívül pedig kibontották a farkasfog mintára rakott párkányt.

Az egyetlen magyarországi eredetű szerzetesrendet, a hagyomány szerint, 1250-ben Özséb esztergomi kanonok alapította. Nevét védőszentje, Thébai Szent Pál remete után nyerte. A kezdetben szigorúan remete életmódot folytató pálos rend fénykorát a XIV. században élte. Ekkor számos királyi és főúri alapítású kolostorral gazdagodtak. Kiterjedt kolostorhálózatuk a XV–XVI. században fontos szerepet játszott az ország életében. Legtöbb épületük a török pusztításoknak esett áldozatul, ami végül a rend hanyatlásához vezetett.

Kehida szomszédságában, Ligetfalva (középkori nevén Németfalu) határában, az Örményes-hegyen a XIV. század utolsó harmadában alapította a Szűz Mária tiszteletére szentelt pálos házat Kehida birtokosa, Kanizsai Miklós. Az írott forrásokban első ízben 1378-ban szereplő kolostor a török időkben elpusztult.

A fennmaradt faragott kőemlékek arra utalnak, hogy igen gazdagon díszített, gótikus stílusú épület volt. Az alapító a kolostorba temetkezett. Vörösmárvány, a család címerével díszített, feliratos sírkövének egyik darabját egy gyermeksír felett használták fel másodlagosan, a zalaszentgróti templomban. Másik darabját a múlt század elején, sok egyéb faragott kőtöredékkel együtt, a kehidai kúriába vitték. Innen a soproni múzeumba került, amelynek kiállításában megtekinthető. Csak napjainkban ismerték fel, hogy a két darab összeillik. A kehidai töredékről a XIX. században úgy vélték, hogy 1266-ban, a pálos kolostor alapításakor faraghatták. Ezt a téves adatot azután mások is átvették, és a kő akkori őrzési helye nyomán Kehidára vonatkoztatták.

Egyes kutatók feltételezik, hogy eredetileg Barátszigeten állhatott a pálos kolostor. A rend kolostorainak 1263-as összeírásában ugyanis számba vettek Örményes mellett, Elekszigeten, egy Szent Mária Magolna tiszteletére szentelt rendházat. A kedvezőtlen helyen létesített épület azonban elpusztulhatott, ezért alapította helyette Kanizsai Miklós a remeteéletnek megfelelőbb, erdővel benőtt dombtetőn az örményesi kolostort, miközben az egykori terület továbbra is a rend birtokában maradt.

Kehidán egykoron Szent Péter apostol tiszteletére szentelt templom állt. Az írott forrásokban először 1322-ben szerepel, amikor a Kanizsaiak királyi adományként elnyerték a falut. A birtokkal együtt járt a templom kegyurasága is. A kegyúri jog a templom építtetőjét illette meg, aki az építés és a fenntartás költségeinek fejében jogot nyert arra, hogy családjával oda temetkezzen, és beleszólhatott a plébános kinevezésébe is. Feltehetően a falu első birtokosa, Koppányi Onth fia János emeltette a kehidai templomot. A birtok eladományozásával – ennek jövedelme tette lehetővé az egyház fenntartását – egyszersmind eladományozásra került a kegyúri jog is.

Az 1333 és 1521 közti időszakból öt kehidai pap nevét ismerjük. 1550-ben és 1554-ben azt a sajnálatos tényt jegyezték fel, hogy a plébánia üres, nincs papja. Az utóbbi iratból értesülhetünk a templom helyéről is: „a templom a várban van elrekesztve, Háshágyi úr rendelésére”. Kehida középkori egyháza tehát azon a mai belterület északi szélén emelkedő dombon állt, amelyen a Háshágyiak nemesi kúriájukat is felépítették. A XVI. század közepén azután udvarházukat, mint már említettük, úgy erősítették meg, hogy az magában foglalta a pap híján használaton kívül lévő templom épületét is.

Amikor 1569-ben összeírták Háshágyi Imre vagyonát, kehidai kúriáját meglepő módon „kastély vagy erősség, másként Szűz Mária-plébániatemplom” névvel illették. A hiányos források miatt csak találgatni lehet, hogy az egyház védőszentjének megváltozása miből fakadhatott. Egyik lehetséges magyarázat, hogy az évtizedek óta használaton kívül álló templom eredeti védőszentjének neve feledésbe merült. De az sem zárható ki, hogy a birtokosok családi kápolnává alakították át, és Szűz Mária tiszteletére szentelték újjá.

A templom a várral együtt a törökök 1588-as támadásakor semmisült meg. A vészterhes török időket Kehida lakói megfogyatkozott számban élték túl, a templom újjáépítésére nem volt lehetőségük. A középkori épületek helyén emelt Deák-kúria keleti szárnya mellett 1980-ban, vízvezeték ásása során sírokra bukkantak, amelyek valószínűleg a középkori templom körüli temetőhöz tartozhattak. (A középkor folyamán ugyanis a templom környéke volt az a megszentelt hely, ahol a halottakat nyugalomba lehetett helyezni.) A sírok elhelyezkedése alapján feltételezhető, hogy a szentegyház helye a ma is álló kastélytól délre keresendő.

Kehida mai, a XVIII. század közepén, barokk stílusban emelt római katolikus templomáról szokatlan formájú, csúcsíves ablakai alapján korábban feltételezték, hogy középkori eredetű. Ez a feltevés azonban több okból sem lehet helytálló. Az új templomot a középkori szokástól eltérve nem egy dombtetőn, hanem a domb aljában emelték. A középkori templom védőszentje Szent Péter apostol, illetve Szűz Mária volt, az újat viszont Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére szentelték. Végezetül az újabb kutatások által napfényre került, fentebb részletesen bemutatott adatok a középkori templom helyét egyértelműen meghatározzák, mégpedig – mint láttuk – a mai kastély udvarának területére.

A XVIII. század során a falu újjászületésével párhuzamosan Kehida egyházi intézményei is gyökeresen átalakultak. A század első felének forrásai még Szent Miklós tiszteletére felszentelt kehidai plébániatemplomról szóltak, amit joggal azonosíthatunk a középkor folyamán Kehida határába olvadt Kiskallos (Karacsfölde) egykori templomával. Az új, 1755-ben elkészült egyházat viszont Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére szentelték fel, amely közel áll a plébániatemplom – Boldogságos Szűz Mária – XVI. századi patrocíniumához. A XVIII. század során Alsó- és Felsőkustány, Kallósd, Németfalu, valamint Barátsziget mellett 1754-ig Zalakoppány is az 1741-ben önálló plébániává lett Kehida filiái közé tartozott, és 1807-ig Csány szintén az egyházközség részét képezte.

A veszprémi egyházmegye 1748. évi egyházlátogatási jegyzőkönyve szerint a Kehidán álló Szent Miklós-templom semmiféle adománynyal, sem telekkel, vagy földdel nem rendelkezett. A templomot foltozott, de jó állapotú tetőzet fedte. Emellett kőkapuja és csekély, fából készült tornya volt. Szószékkel, orgonával nem bírt, csupán karzattal. A kegytárgyakat az oltárszekrényben őrizték. A templomnak egy oltára volt, amelyet Szent Miklós tiszteletére szenteltek fel.

A település átköltözésével Hertelendy Gábor új templom építéséről határozott. Ekkor az új településen már fa harangláb állott kereszttel. Hertelendy a korábbi templomot házi kápolnaként kívánta megtartani. Később ez lett a temetőkápolna. A temető a szentegyház mellett feküdt, kerítés, kereszt és feszület nélkül.

Az egyházlátogatási jegyzőkönyv felvételekor a 108 forintos jövedelmű kehidai plébániát az 52 éves Modest atya, ferencrendi szerzetes adminisztrálta.

Hertelendy Gábor 1747-ben kezdett hozzá az új szentegyház építéséhez. Az alapkő letételét 1747. június 15-én Békássy Ferenc kapornaki apát áldotta meg. Elkészültét 1755. április 5-én írta meg Padányi Bíró Márton püspöknek, aki a katolikus egyházszervezet megújítása céljával egész sor templomot építtetett újjá Kehida környékén is.

A kehidai uradalom 1773. évi számadásaiból kitűnik, hogy ebben az évben került sor a templom és vele az udvarház tetőzetének javítására. A vasárukat Keszthelyről hozták, a zsindelyeztetéshez 34 600 darabot rendeltek meg. Hertelendy Anna 1789 augusztusában háromszáz forintot – kétharmad-egyharmad ráfordítási arányban – adományozott a templom és a plébániaház javítására.

Az 1816. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv többször is felemlíti az 1747. évi alapkőletételt. Rögzíti továbbá a torony 1807. évi, szilárd anyagokból történt megépítését, valamint az épület 1810-ben sorra került javítását is.

A szilárd anyagokból épített templom festett fakarzattal és ugyancsak festett fa szószékkel, valamint kő keresztelőkúttal rendelkezett. Három oltárát, azaz a Boldogságos Szűzmária, a Páduai Szent Antal, és a Szent Erzsébet tiszteletére felszentelt oltárokat jegyezték fel. (A templom XVIII–XIX. századi műkincseinek leírását lásd a XII. számú Függelékben.) Az ugyancsak szilárd anyagokból álló plébániaház 1755. május 25-ére készült el, majd 1790-ben Hertelendy Anna adományából a kehidai plébánia lakói kiegészítették a téglaépületet.

Az úton Kustány felé, a molnár háza előtt régóta volt látható egy kőkereszt, amelyet 1812-ben tizenöt váltóforintos alapítvánnyal Molnár Ferenc állíttatott. A másik, egy fakereszt, a Csány felé eső szögletben, a harmadik, egy rézlapokkal fedett festett kereszt a szántóföldeken, Barátsziget felé állott. A szőlőhegyben további két, festett, ám felszenteletlen fakereszt volt található.

Kehidára vonatkozóan a XVIII. század végéről, illetve a XIX. század legelejéről maradt fenn plébániai, illetve plébánosi könyvjegyzék. Míg az első – datálatlan forrás – öt művet sorol fel a plébániához tartozónak (magyar nyelvű biblia, kánonjog, több prédikációs könyv), tizenhat műről (például latin nyelvű biblia, több morálteológiai munka, a tridenti zsinat határozatai, Pázmány Péter és Padányi Bíró Márton prédikációi) mint a plébános tulajdonáról beszél.

A kötetek nagyságát vette alapul, és így csoportosított az 1807. évi részletes könyvjegyzék. A nyomtatott könyvek mellett feltüntette a plébánián található kéziratos munkákat, sőt az olyan kéziratos köteteket is, amilyenek a plébánia hivatali működése során keletkeztek. E forrásból ismert, hogy Kehidának voltak a napjainkra fennmaradtaknál korábbi anyakönyvei is, mégpedig 1740 és 1751. december 30. közötti keresztelési, illetve 1744-től vezetett halotti anyakönyvei.

Az 1807. évi összeírás egy gazdag plébániai (valószínű részben plébánosi) könyvtárat mutat be: tizenkét darab fólió nagyságú, tizenegy darab negyedrét, huszonnégy darab nyolcadrét, tizenhárom darab tizenkettedrét nagyságú, döntően teológiai, dogmatikai, gyakorlati pasztorizációs, kánonjogi, filozófiai művet. Megtalálható közöttük Pázmány Péter és Bíró Márton több prédikációja, miképpen számos életrajzi gyűjtemény is, így például Miksa császár vagy Kalazanci Szent József életrajza, továbbá Róka János 1779-ben Pozsonyban kiadott, Vitae Vesprimiensium praesulum című munkája. Az antikvitás irodalmát egy kötetlen Curtius Rufus képviselte, ezen kívül még Szent Ágoston Vallomásai (Meditationes) kerültek a listára.

Kehidán a templomalapítást követő első plébános Ebergényi József volt, akit Padányi Bíró Márton püspök 1755. március 19-én szentelt pappá, április 5-én pedig már Hertelendy Gábor földesúr, a plébánia kegyura mutatta be. Ebergényit május 5-én iktatták be javadalmába. Az 1801-ben elhunyt egyházfi 1763-ig vezette a kehidai plébániát, az évtől a Somogy megyei Csökölyön teljesített szolgálatot.

Utóda a hasonlóképpen nemesi jogállású, 1734 körül a Szatmár vármegyei Győrteleken született Horváth Zsigmond lett. A református hitben nevelkedett, de katolizált ifjú a teológia első évét Győrben végezte. 1757-ben, harmadik jelentkezésére vették fel a veszprémi szemináriumba, amit sikerrel elvégzett. 1760-ban szentelték pappá. Még abban az évben Marcaliban kápláni, majd 1761-től Szentgyörgyvárott plébánosi szolgálatot töltött be. 1763-tól 1776. július 16-án bekövetkezett haláláig volt Kehida plébánosa. Egyházi elöljárója segítségét kérve tiltakozott Deák Gábor plébániai jövedelmeket apasztó intézkedései, így például a tizennégy akó kehidai hegyvámbor tizenkettőre csökkentése miatt.

Horváth halálát követően az 1788-ban harmincévesnek mondott Tóth János vezette a kehidai plébániát. Tóth a filozófiát Pesten, a teológiát Veszprémben tanulta, 1775-ben szentelték pappá. A kehidai plébániára zalaszentgróti káplánkodását követően, 1776. augusztus 19-én gróf Batthyány Ignác egri nagyprépost iktatta be. 1788. november 4-i haláláig teljesített itt szolgálatot.

A megüresedett kehidai plébániát 1788. december 9-étől adminisztrátorként, majd 1789. április 24-étől plébánosként az 1758. szeptember 20-án Székesfehérváron született Liszits József kapta meg. Liszits működése alatt, 1790-ben épült meg Kehidán a plébániaház. 1801. augusztus 19-étől a kiskomáromi kerület esperese lett, majd 1807-től Kehidát elhagyva a kiskomáromi plébániát nyerte el.

Utóda a kitűnő szellemi kvalitású embernek tartott Deák József lett. Az 1782. december 6-án, Lendvavásárhelyen született Deák a filozófiát Szombathelyen, a teológiát Veszprémben végezte el. 1805. december 28-án, Székesfehérvárott szentelték pappá. Még ebben az évben Nagykapornakon kezdte meg kápláni szolgálatát, amit 1807-től a kehidai plébánia adminisztrátori, majd plébániai szolgálatával váltott fel. Az 1824. évi esperesi jelentés szerint feladatait pontosan, szorgalmasan és eredményesen látta el, a híveket örömest gyóntatta, különösen odafigyelt a betegekre. Javadalmáról 1850-ben mondott le. Tervbe vette a falu és a helyi plébánia történetének megírását. Ennek érdekében magához vette, majd lemondása után Dobronakra is magával vitte a plébánia régi iratait. Bár hozzáfogott a munkához, ám 1854. április 28-án bekövetkezett váratlan halála megakadályozta tervének végrehajtását. Halálát követően – a Kehidán maradt anyakönyvek kivételével – legnagyobbrészt eltűntek, szétszóródtak a kehidai plébánia 1850 előtti iratai.

Deák József lemondása után Deák Ferenc, a társkegyúr 1850. december 27-én Böltsvölgyi Sándor Imrét mutatta be a kehidai plébánián. Böltsvölgyi is – ahogy a legtöbb kehidai plébános – nemesi családból származott; 1821. november 3-án a Vas vármegyei Nemeskeresztúron született. Tanulmányai befejeztével, 1844. december 31-én szentelték pappá. 1845 januárjától Attalán, majd 1847 novemberétől Lesencetomajon, illetve 1850 áprilisában Tüskeváron volt káplán. 1850. augusztus 16-án egyházi hatósági felmentést nyert a király iránti hűtlenség vádja alól. Ezt követően lett Kehida plébánosa. Tisztét azonban csak rövid ideig tölthette be, 1853 július 13-án tragikus baleset áldozata lett: a gazdasági épület bontásakor a leomló fal maga alá temette.

Hasonlóan rövid szolgálati idejű, tragikus sorsú utóda, Lakner Sándor is, aki 1853. október 27-étől adminisztrálta a kehidai plébániát. Lakner 1821. április 7-én, szombathelyi kézműiparos családban született. 1840-ben nevelőként tevékenykedett Mérey József Somogy megyei alispán családjánál. 1844. december 31-én szentelték pappá. 1847 júniusától Törökkoppányban, 1848 augusztusától Somogyfajszon káplánkodott. 1848. szeptember 25-étől a Somogy megyei nemzetőrök tábori papja, majd honvéd tábori pap lett. 1849. október 26-án minden egyházi tevékenykedéstől felfüggesztették, majd december 4-én kétheti szoros zárkára ítélték. Egyházi szolgálata 1850 elejétől újra elkezdődött. Januárban Csóton volt káplán, novembertől Somlóvásárhelyen ideiglenes adminisztrátor, majd további szolgálatihely-váltásokat követően (Kisbérapáti, Zalaszentbalázs) került Kehidára. 1855. augusztus 18-án – amint arról már bővebben írtunk – a Kehidán is sok halottat követelő kolerajárványnak lett áldozata.

A hányatott sorsú, tragikus véget érő Böltsvölgyit és Laknert egy kifejezetten eredményes egyházfi, Rumy József követte. 1822. február 6-án született Kaposváron, kézműiparos-családban. Pappá szentelése után, 1845 október 15-től Mernyén, majd a következő években több településen, így 1847–1851 között Pacsán, Tüskevárott, Nemesviden, Karádon, Kiskomáromban káplánkodott. 1853 szeptemberében zsinati vizsgát tett. 1855 november 8-án gróf Széchenyi István felesége, Seilern Crescentia grófnő mutatta be a kehidai plébánián. Ez időtől lett a plébánia adminisztrátora, majd Ranolder János veszprémi püspök az 1858. évi tavaszi bérmáláskor a javadalmakba is beiktatta. 1868-ban a nagykapornaki plébánia adminisztrátori hivatalába távozott. Kehidai munkásságát a fizikai, szellemi építés jellemzi. Még 1858-ban renováltatta a templomot és a plébániaházat, valamint új, száznegyven fontos harangot szerzett. A plébánia szőlőbirtokán új pincét építtetett. A plébánia fennmaradt Historia domusa is az ő munkásságával, 1858-tól veszi kezdetét.

Rumy utódja, Rózsa János már egy egész nemzedéknyi ideig látta el a kehidai plébániai szolgálatot. Rózsa nemesi jogállású leszármazottként, 1838. április 6-án, Nagykanizsán látta meg a napvilágot. 1862. augusztus 27-én szentelték pappá. 1862–1863-ban káplán volt Tótszentpálon, majd Buzsákon, 1866-tól pedig Zalabéren. 1868 szeptemberében zsinati vizsgát tett. 1868-tól kehidai plébániai adminisztrátor, majd 1873-tól a javadalmakba beiktatott plébános volt 1899. július 17-én bekövetkezett haláláig.

A XX. század fordulóján a sárvári születésű Vass Ferenc lett a kehidai gyülekezet lelkipásztora, aki 1901-től már plébánosként végezte feladatát. A kedvező lehetőségeket megragadva az ő nevéhez fűződik a római katolikus felekezeti iskolában a második tanterem felépíttetése és a második tanítói állás megszervezése. Ő maga 1910-től espereshelyettes és kerületi tanfelügyelő volt, míg 1914-ben ki nem nevezték pacsai esperessé. A XX. század első felében Vass Ferencet követően 1939-től dr. Sarlós György, 1943-tól Orbán József volt a falu papja.

A templom és a paplak renoválásáról, csinosításáról részletesen beszámol a plébánia történetét naplószerűen bemutató Historia domus. Ebből tudjuk azt is, hogy az első világháborúban, egészen pontosan 1916. augusztus 11-én a fémhiány miatt Kehidáról is elvitték a templom harangjait. Ennek kapcsán maradtak ránk a harangok adatai. Ezek szerint a nagyharang 1885-ben készült Seltenhofer (?) Frigyes és fia műhelyében. A 348 kilogrammos bronzot Szűz Máriához címezték. A középharang súlya 134 kilogramm volt, és Miszel (?) János öntötte Győrben 1831-ben. 1918-ban elrekvirálták az orgonából a cinksípokat is, de elszállítani már nem maradt idő. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor öntötték újra a harangokat, de a második világháborút ezek sem vészelték át. Újabb elvitelük vagy megsemmisülésük körülményeit sem ismerjük, a kis- és középső harangot csak 1948-ban, míg a nagyharangot 1954-ben öntötték újra.

Az iskola 1948-as államosítása után, az állampárti időkben jelentősen beszűkült a helyi plébános mozgástere, ezzel együtt természetesen az anyagi lehetőségei is. A már említett forrásban a plébániát frissen átvevő papok panaszkodtak is a „nyáj szétszéledtségére”, arra, hogy az itt lakók elhagyják vallásukat.

Az ötvenes években Doszpoth Ferenc volt a plébános, aki az 1956-os forradalom helyi eseményeiben viselt szerepe miatt évekig szenvedett a politikai rendőrség zaklatásaitól. 1958. október 1-jén éjjel vitték el a rendőrök Zalaegerszegre, majd Tökölre internálták. Mivel a helyi nemzeti bizottságban viselt tagságon túl mást nem lehetett neki felróni, rövid idő múltán elengedték. Tőle 1965-ben egy évre Csertő Antal, ezt követően pedig Horváth Mátyás vette át a plébániát, s szolgálta a kehidai híveket közel három évtizedig, 1993-ban bekövetkezett haláláig.