Semjén, Egyházas-, Ó-, Kis-, Nagy-, Tót- és Kállósemjén
Semjén, Egyházas-, Ó-, Kis-, Nagy-, Tót- és Kállósemjén
Kevés olyan magyar nemzetség van az országban – vagy annak határain kívül –, amelyiknek ma is élő tagjai történetüket közel nyolcszáz évvel korábbra vezethetik vissza, mégpedig hiteles forrásokkal igazoltan. Ezek közé tartoznak a Balogsemjén nembeli Kállayak és igen távoli rokonaik, a Domahidyak, vagy ahogy a középkorban írták: a Dománhidaiak. Az előbbiek őse az az Ubul volt, akinek testvére, Egyed az oklevelek szerint II. András király fia: Kálmán herceg 1219. évi halicsi hadjáratában vesztette életét. A király ezért Ubult Napkor és Töt (elpusztult falu Napkor határában) adományozásával kárpótolta. Az 1241. évi tatárjárást a család átvészelte, és Ubul fia Mihály a XIII. század 80-as éveinek főszereplője lesz, mint IV. (Kun) László király bizalmasa, utasításainak hű végrehajtója.
A királyi kegy különösen 1284-től árad a Kállai-ősökre: patrónusuk 1290-ben történt meggyilkolásáig számos örökös nélküli várjobbágy birtoka (Doboka, Köved, Ige, Rozsály, Ajak, Pátroha, Kemecse, Jéke) vagy várnépek lakatlan földje (Ekölcs, Pazony) háramlott Mihályra és fiaira. Sőt részesedtek a lázadók, a Hontpázmány nembeli Kozma fiak elkobzott birtokaiból (Beszterec, Dobos, Dombrád) is. Korábban, 1281-ben a Szabolcs megyei birtokaikon élő népeiket a király kivette a megyés ispán bírói joghatósága alól, hangsúlyozva, hogy ez a Semjénben szokásos vásárral összefüggő vitás esetekre is vonatkozik. Szatmár megyei birtokaikra ezt a fajta mentességet 1291-ben kapták meg. A kegy újabb megnyilvánulása az az engedély volt, amelynek birtokában 1290 előtt várépítésbe kezdtek a Szamos menti Kéren, igaz, a félkész erősséget a király halála után a Kállóiak ellenfelei lerombolták.
Bár az oklevelek nem nevezik meg Kun László bőkezűségének az indítékait, a kutatás kikövetkeztette, hogy mindez a király ellen lázadók leverésével, megölésével függ össze. Persze a Kállóiak is kaptak sebeket: Csetnek fiai és rokonai Mihály egyik fiát, Pétert meggyilkolták. Az esetről ellentmondóan nyilatkoznak forrásaink, gyanakodhatunk a lázadók elleni küzdelemre, de arra is, hogy az szervezett útonállás következménye volt. Mindenesetre a vétkesek birtokait (Mérgesd, Újlak, Lider, Büs, Sényő) Péter testvérei kapták meg. Tehát a Kállóiak felemelkedése a király ellenfeleinek rangjával arányos, akik között nemcsak Szabolcs és Szatmár megyeiek voltak, de az ország legtekintélyesebb bárói közé tartozó Aba nembeli Amadé is, akinek kőrévi (tokaji) várát ostromolták meg sikerrel.
A Kállóiak – akik megindultak a tartományuraság felé vezető úton – nem sokáig örülhettek gyarapodásuknak. Kun László halálával szépszámú ellenségeik halálra keresték őket, az idős családfő egyik fiával Esztergomba, a királyi udvarba menekült, a többi fia lengyel földre és Ruténországba. Birtokaikba idegenek telepedtek, s évtizedekbe került, míg azokat visszaszerezhették.
Semjén – a Kállóiak legősibb Szabolcs megyei faluja – is ezek közé a birtokok közé tartozott. A település 1271-ben tűnik fel az oklevelekben, amikor V. István király Ubul fia Mihálynak megengedi, hogy e helyen csütörtöki napon hetivásárt tarthasson. Ő már ekkor a megye egyik legtekintélyesebb embere, aki az egri egyház (püspökség) birtokainak össszeírásakor tanúként szerepel.
III. András trónra lépésével Semjén a Kállóiak ellensége, Aba Amadé kezére került, s csak 1307-ben sikerült Ottó királytól oklevelet szerezniük arról, hogy a falu őket illeti meg. Ám ez nem volt elég arra, hogy ténylegesen vissza is kapják az ősi birtokot. Erre csak a rozgonyi csata, 1312 után került sor, ahol Mihály öccsének, Egyednek a fiai és a – bizonyára születési helyéről – Lengyelnek nevezett János vitézkedtek.
Károly Róbert 1314-ben állította ki azt az oklevelet, amellyel Mihály életben maradt fiait, az első házasságából származó István mestert, s a nála jóval fiatalabb mostohatestvéreit, Lászlót és Mihályt megerősítette Semjén, Napkor, Töt és Szentmihály birtoklásában. Még ekkor sem kerültek ténylegesen Semjén birtokába, mert erről a nagy hatalmú Debreceni Dózsa mesternek, a király bírájának 1316-ban ismételten intézkednie kellett.
Semjén erre az időre már két részből állt: Nagysemjénből – ez a Kállóiaké volt – s Egyházassemjénből, amelyet a nagysemjéni népek jogtalanul elfoglaltak, de Dózsa mester – aki 1317-ben a bihari és a szabolcsi ispáni tisztet viselte – visszaítélte a rokon Panyolai János fia Péternek, a Kállaiak rokonainak. 1319-ben Mihály első és második házasságából származó gyermekei birtokaikon megosztoznak, s ekkor arról értesülünk, hogy a falun vezetett át a Szatmárból jövő nagy út, ezt keresztezték az északra, (Nagy-)Halászra, és délre, Szakolyba vezető utak, ezenkívül még két utcája volt: a falu végén az akkor még névtelen új utca és az újonnan idetelepültek utcája, a Tót utca (Touthutca). Említik a két falurész templomait is, és későbbi adatokból tudjuk, hogy az egyházassemjéni részen álló volt az ősibb, ezt Szent Miklós tiszteletére szentelték, s Nagysemjénben annak filiája, a Boldogságos Szűz tiszteletére emelt kápolna, majdani viták forrása. A mostohatestvérek megegyeztek abban, hogy a falu legelőit, erdeit, kaszálóit, rétjeit a jövőben is közösen használják, s az egyházak is közös kegyuraságuk alá tartoznak.
Az a tény, hogy a falut a nemzetség két ága, a magukat Semjénről Semjéninek vagy Nagysemjéninek nevezett, illetve a szatmári Panyoláról, a Balogsemjének másik ősi birtokáról Panyolainak titulált családok bírták, az utóbbiak 1427-ben történt kihalásáig örök viták, családi háborúskodások forrása lett. Az volt a legkevesebb, hogy a Semjéniek kétségbe vonták rokonságukat a Panyolaiakkal, így birtoklásuknak a jogossságát, ezt Péternek 1347-ben oklevéllel kellett igazolnia. Mivel a Panyolaiak többnyire Szatmár megyei birtokaikon tartózkodtak, a jobbágyaik hatalmaskodtak, mint 1356-ban, amikor Lázár Péter nevű jobbágyuk elvette Lengyel János fia Péter Szakolyi János nevű jobbágyának a pej lovát. 1365-ben Panyolai Péter három fia tiltakozik amiatt, hogy a szomszédai használják itteni birtokukat és annak erdejét. 1408-ban Panyolai János fia Frank erőszakkal vett el két ökröt Lőkös fia Miklós Makkos Mihály nevű jobbágyától. A szintén Lőkös-fi, Panyolai Zsigmond szintén Miklósnak a jobbágyát károsította meg, a gabonáját vágatta le és vitette el, emellett még a semjéni erdejük nagy részét is kivágatta (1409). Négy évvel később viszont Zsigmond panaszkodik, hogy Miklós a semjéni erdő nagy részét elfoglalta és jogtalanul használja.
Ám ezek az esetek eltörpülnek a későbbiekhez viszonyítva. 1413. május 1-jén a két Panyolai testvér, Zsigmond és Frank azt állította, hogy a Semjénben lakó Erdélyi Mihály nevű jobbágyukat a kúriájuk közelében Miklós súlyosan megverte, megsebesítette, sőt Zsigmondot meg is öli, ha az nem menekül be a kúriába. Továbbá három éve egy semjéni jobbágyukat Kállóban megverte, egy harmadik, Kállóban lakó jobbágyuktól pedig Semjénben erőszakkal elvett egy sóval megrakott szekeret. Lőkös fia Miklós ugyanakkor azt panaszolta, hogy a semjéni mezőn Zsigmond támadt rá, gyalázta és meg akarta ölni. Miklós úrnapján (június 22.) cinkosaival Frank semjéni házára tört, s őket nyilazva és ütlegelve egészen a Szent Miklós-plébániáig egyházukba üldözte.
Az eset vizsgálatával megbízott apagyi, geszterédi és balkányi plébánosok megállapították, hogy mindez – amikor Frank a háza felé menve, ahol nyugovóra akart térni – alkonyatkor, a második órában (!) történt, Miklós és emberei magát a Szent Miklós-egyházat profanizálták, azaz szentségtelenítették meg.
A kölcsönkenyér visszajár: a Panyolaiak familiárisai, a már említett Erdélyi Mihály, Kós Tamás és Tar Pál Lőkös fia Miklós semjéni familiárisát, Pált és jobbágyát, Lukács fia Györgyöt, amikor azok Semjénből a Demeter-nap (október 26.) utáni szombaton a kállói heti vásárba mentek, a nyílt úton, tőrrel, nyíllal és bárddal megölik, ha azok el nem menekülnek.
Az egymás fizikai tönkretételéig fajuló események mögött a Panyolaiak és a Semjéniek évtizedek óta húzódó vitája rejlik. Egy ugyancsak 1413-ban kelt oklevél ugyanis leszögezi, hogy a semjéni Szent Miklós-egyházat a Panyolaiak alapították és dotálták, s ennek a rovására akarták a Semjéniek az ő Szűz Mária-leányegyházukat a kelleténél nagyobb jelentőséggel felruházni. A vita már 1373 előtt javában folyt: ekkor Szécsényi Mihály egri püspök erősítette meg, hogy a Panyolaiak Szent Miklós egyháza az anya-, a Semjéniek Szűz Mária-egyháza a leányegyház. Ez utóbbiak 1381-ben Fábián semjéni plébánost átcsalták a maguk kápolnájába, s a püspöki helynöknek kellett kiátkozással és három márka bírsággal fenyegetnie papját, hogy visszatérjen az anyaegyházba.
1413-ban Lőkös fia Miklóst és családját az anyaegyház meggyalázása miatt kiközösítették, s csak szeptember 13-án mentik fel a vád alól őket, Benedek kállói plébános és esperes pedig kiszolgáltathatja nekik a szentségeket. Miklós egri helynök azt is leszögezi, hogy egy vagy két káplánt szabadon tarthat a kápolnában, azonban a plébánia jövedelmeit – amit Lőkös fia Miklós beszedetett – az ügy lezárásáig biztos helyen kell őrizni. Miklós azonban az összeget nem adta át a Panyolaiaknak, akiknek tartozása támadt Egerrel szemben egyrészt a templom újraszenteléséért (húsz forint), másrészt a főesperesnek járó taxa, a katedratikum miatt a gabonanegyedből. Ezért elrendelik, hogy a Miklós valamennyi birtokán álló egyházat, Miklóst és hozzátartozóit vessék először egyházi tilalom alá, ha ekkor sem fizet, rá tizenöt napra valamennnyi egyházban minden vasár- és ünnepnapon a harangokat megkongatva, a gyertyákat meggyújtva, majd eloltva hirdessék ki kiközösítését. Sőt mindaddig, míg nem fizet, bármerre is jár, a távozása után három napig szüneteljék az istentisztelet. (A kérdéses összeg kifizetésére csak 1415 februárjában került sor!)
Miklós megismételte az ősöktől tanultakat: káplánját a plébánosi teendők végzésére szorította. Ez ellen János helynök tiltakozott, meghagyva az egri egyházmegye valamennyi esperesének, plébánosának és kápolnaigazgatójának, hogy szólítsák fel a Kállóiakat (ez egyébként, mint említettük, a Semjéniek másik, váltakozva használt megnevezése), hogy a káplánjukat bocsássák el, ha pedig nem engedelmeskednének, ismételten vegyék egyházi tilalom alá, majd közösítsék ki őket. Egy másik oklevélből az is kitűnik, hogy mégsem így történt: a Szent Miklós egyház plébánosát csábították át kápolnájukba, aki magával vitte temploma könyveit, kelyheit és más kegytárgyait is. Sőt, a plébános nemcsak a szentségeket szolgáltatta ki a kápolnában, de engedélyezte ott a temetkezést is.
Mindenesetre a kápolna káplánja is bűnbak volt a Panyolaiak szemében, mert fegyveresen Antal pap házára rontottak, a káplán és familiárisa után kutattak, s ha megtalálják, akkor bizonyára meg is ölik őket. A Kállóiakat és a Panyolaiakat Stibor egri püspök végül Egerbe rendelte, akinek a színe előtt 1414. május 25-én megígérték, hogy fogott bírák közbenjárásával kiegyeznek. Ez alkalommal a Panyolaiak falurésze Kissemjén néven említtetik.
A béke más területre is kiterjedt, például július 28-án abban is megegyeztek, hogy a két falurészhez tartozó földek, erdők és rétek miatti perüket beszüntetik, s elfogadják Miklós esküjét, amelyet a szokás szerint a vitatott földre mezítláb lépve, megoldott övvel s a földből egy csomót a fejre rakva kellett letenni.
Miklós Panyolai Frank unokatestvérét, Lőkös-fi Zsigmondot időközben a maga oldára állította. Eskü helyett Gyulafehérvárra, a Szabolcsban is birtokos Upor család püspök tagjához, Istvánhoz utaztak, ahol Zsigmond a vitatott földekről lemondott, mentesítette a Kállóiakat hatalmaskodásaik következményeitől, érvénytelenítette az ezekről szóló okleveleket, sőt abba is beleegyezett, hogy a Szűz Mária-kápolnát függetlenítsék az anyaegyháztól, azaz a Szent Miklós egyház jogait pénzért eladja.
Az unokatestvérek közötti nézeteltérést végül a sors oldotta meg: a következő évben, 1417-ben Zsigmond részt vett a királyi sereg boszniai hadjáratában, ahol török fogságba esett. Nem tudunk róla, hogy kiváltották-e vagy sem, mindenesetre már egy év elteltével az özvegyét emlegetik forrásaink.
A Balogsemjén nemzetség Semjéni ágának tagjai a XIV. században tisztességes karriert futottak be a századforulón történt bukásukhoz képest. Mihály fia István (1279–1322) még a Károly Róbert oldalán álló Borsa nembeli Beke familiárisaként volt 1308-ban a (nagy-)szöllősi (Ugocsa megye) vár várnagya. Másik fia, László (1290–1343) a nagyhatalmú Debreceni Dózsa fiainak, Jakabnak és Pálnak a szolgálatában viselte Szabolcs megye alispáni tisztét 1337–40 között. László négy fia közül Miklós (1332–48) és Péter (1332–49) még apjuknál is korábban szintén a Debreceniek familiárisaként lettek Szabolcs alispánjai (1332, illetve Péter 1349-ben). A másik két fiú, Mihály (1347–99) és Ubul-Tamás (1347–89) a Lackfiak, Imre és István fiainak voltak segítői. Mihály aradi alispán 1369-ben, míg Ubul-Tamás címeit alig lehet felsorolni. Volt küküllői ispán, újvári várnagy (1361), sebesvári várnagy (1364), szatmári alispán (1364–67), aradi alispán a bátyja nyomába lépve (1369–72), végül vasi alispán (1379), azaz oda ment, ahova az ura küldte. Érdekes módon ennek az ágnak a tagjai a későbbiekben nem viselnek semmiféle szerepet a közéletben, míg velük ellentétben történetünk eddigi „főhőse”, Lőkös fia Miklós, a Lőkös-ág őse színrelépésével ez utóbbiak, s a belőlük kivált Vitéz-ág ragadja meg az országos politikában való részvétel lehetőségét.
De mi maradjunk az ősi fészeknél, Semjén faluban, amely könnyű megközelítése miatt többször is helyt adott Szabolcs vármegye nemesi közgyűléseinek (1322–23, 1326). Az útján járó vásározó parasztok és a kereskedők vámot fizettek, legalábbis 1324-ben Nekcsei Demeter királyi tárnokmester arra kérte Fülöp nádort, hogy szerviensei, Semjéni László és Mihály vámszedési jogát Semjén falujukban erősítse meg.
A település hol gyengült, hol erősödött: 1332-ben innen engedéllyel már régen elköltözött szatmári telepesről (hospes), Benéről és két fiáról, míg 1350-ben Lengyel János fia Lászlótól megszökött Pál fia Demeterről hallunk. Eközben idegenek is érkeznek, 1347-ben az idevaló, nagysemjéni telepeseket is egyházi átok alá veszik nagy- és tótkállói társaikkal együtt. Lehet, hogy már korábban, de az is lehet, hogy I. Lajos király engedélye nyomán érkeztek, aki 1345-ben a Nagysemjéni István fia István birtokára betelepülőknek háromévi királyi pártfogást ígér. Mindezt azért, hogy a nevezettnek a birtokai népesebbek legyenek.
A király azt is megparancsolta minden főpapnak és nemesnek, hogy Semjéni Lengyel János fiai, Lőkös és László jobbágyai felett ne merjenek ítélkezni (1358). Két év múlva Paksi Leusták szlavón bán járt közben Nagy Lajosnál egy újabb kiváltság megadásáért. Eszerint a király Semjéni Mihály fia László fiait, Ubult és Mihályt, utódaikat, valamint birtoktalan jobbágyaikat kiveszi a megyés ispánok joghatósága alól, s azt a kiváltságot adja, hogy az utóbbiak felett a Semjéniek, felettük pedig csak a király, a nádor és az országbíró ítélkezhet.
A Lackfiak szolgálatában álló Ubul-Tamás volt a családi birtok első gyarapítója Kun László halála óta. A külöböző hadjáratokban szerzett érdemeiért – a Lackfiak közbenjárására – I. Lajos király neki és Mihály testvérének adományozza 1373-ban a Semjén és Biri közé eső Perkedet, amely ma a kállósemjéni határ része.
A falu lélekszámának gyarapodását az északkeleti megyékből ideköltöző, szláv nyelven beszélő jobbágyok jelentették, akik miatt a nagysemjéni részt 1418-ban egyenesen Tótsemjénnek (Thothsemyen) hívják. Csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy egy évvel korábban, amikor innen négy ökröt elhajtottak, Ósemjén (Osemyen) néven emlegetik a Panyolaiak kezén lévő falurészt.
Volt valami vonzó tehát a faluban, amiért a jobbágyok ekkor még szívesen költöztek ide, ha kellett, titokban, mint 1413-ban Tárkányi (Zemplén megye) Márton fia Miklós jobbágya, Simon fia Péter, aki sertéseit, 18 forint készpénzét, 12 dézsmakepéjét és egyéb javait hozta magával.
Az okra Kállói Lőkös fia Miklós 1415-ben kiadott urbáriuma világít rá. Ugyanis a falu (legalábbis a Kállóiak része) ekkor úgy adózott, mint bármely kiváltságolt mezőváros, annak ellenére, hogy nem volt az! Miklós az elkövetkezendő tíz évre az alábbiakban szabta meg járandóságát: jobbágyai Szent György- és Szent Mihály-napkor negyven-negyven forintot fizetnek, ez tíz év után a két ünnepkor 166 forintra emelkedik. Minden ház után egy kocsi fát és egy kocsi szénát kér, az Úr születése napján, azaz karácsonykor pedig ajándékként valahány köböl zabot (a mennyiség helyén az oklevél kiszakadt), két tortát (azaz kenyeret vagy kalácsot) és egy kappant adnak házanként. Ez a falu lakóival kötött szerződés – bár a településrész lélekszámát nem ismerjük – kiszámíthatóvá tette a jövőt, bizonyára vonzó volt azok számára is, akik a Panyolaiak részén laktak.
A két falurész egységesüléséhez azonban nem sokat kellett várni. Lőkös fia Miklós először azzal kisérletezett, hogy Zsigmond özvegyétől, Tárkányi Lúciától és leányaitól zálogba veszi panyolai és semjéni részeiket, de a Panyolaiak még élő, egyetlen férfi tagja, Frank ezt megakadályozta. Igaz, a lányok negyedét nem tudta pénzben megváltani, tehát meg kellett őket hagyni azok haszonélvezetében, s az özvegyet megillető hozomány és nászajándék pénzbeli megváltását is csak későn, nyolc évvel Zsigmond halála után rendezte.
A viszony a Panyolaiak és a Semjéniek között a hagyományosan rossz maradt. 1426-ban Frank panasza szerint semjéni jobbágyait Miklós familiárisaival megverette, őt pedig, aki éppen ott tartózkodott, meg akarták ölni. Talán ez is közrejátszott abban, hogy ezután Frank néhány jobbágytelket Semjénben, egy erdőt Semjén és Napkor határában, Kálló közelében a Mártonfája nevű erdőt és a semjéni határban bizonyos fél szántóföldet negyven forintért Baktai Gergelynek, Pálóci Máté szabolcsi alispánjának elzálogosított. Hiába tiltakozott ez ellen Miklós, Baktait ura megvédte jogaiban, s Zsigmond király 1429-ben elrendelte Baktai zálog címén való beiktatatását Semjén birtokának felébe, azaz a Panyolaiak részébe. A nemes bosszú édes gyümölcsét azonban kiötlője már nem ízlelhette: Frankról 1427 novembere után nem hallunk többet, vele kihalt a Balogsemjének Panyolai ága.
Nagysemjén és Kissemjén egybeolvadása Mátyás király idejére következett be: Semjén oppidum, azaz mezőváros lett. Ezzel a minősítéssel a települést először 1471-ben említik, s egy évvel később már a mai nevén, Kállósemjén (Kallosemien) néven. Ezt abból a levélből ismerjük, melyben János beregszászi kőfaragó Kovács János és Móric László semjéni lakosoktól két és fél, illetve másfél forintnyi adósságuk megfizetését kéri. Maga a mezővárosi testület Debrecen város 1475. évi oklevelében kerül először említésre, amit Kállai Jánosnak küldtek. Ebben azt kérik, hogy János Téglási Márton jobbágyával fizettesse ki azt a másfél forintot, amelyet Semjén helység bírósága ítélt meg polgáruknak, Nagy Balázsnak.
Kubinyi András, aki a városfejlődés középkor végi, az Alföldön és annak peremén történt alakulását tekintette át, Semjént az általa felállított kritériumok alapján az úgynevezett VI. csoportba sorolta. Ez – szerinte – az átlagos mezővárosokat, illetve a mezővárosi jellegű falvakat jelenti. Semjén a középkori Szabolcs megyében ebbe a csoportba tartozó tizenhárom település közül a mutatók alapján a második, egyedül (Hajdú-)Böszörmény előzi meg. Sőt, ha a nála magasabb csoportba tartozó, a közepes vagy részleges városi funkciót ellátó mezővárosokat is figyelembe vesszük, mint például (Nyír-)Bátor, (Nagy-)Kálló, Kisvárda vagy (Tisza-)Lök és Balmazújváros, akkor Kállósemjén a nagy kiterjedésű, Szoboszlóig, Nádudvarig nyúló Szabolcs megye hetedik legfontosabb települése volt.
E fejezetet nem zárhatjuk úgy le, hogy ne emlékezzünk meg a középkori magyar kultúrtörténet két, Semjénhez kapcsolódó eseményéről. Az egyik nagyon rövid: 1348 májusában Lengyel János mester jobbágya, András fia Péter panaszt emelt János és István, a nagysemjéni egyház parókiális klerikusai ellen, hogy azok János nevű fiát megsebezték. S bár úgy tűnt, hogy felek gyorsan kiegyeznek egymással, mégis hosszadalmas per lett az esetből, amelynek során a két klerikust különböző jelzőkkel illették. Hol klerikusnak mondják őket, hol literátusnak, hol pedig skolárisnak. Ezekből és a történet egészéből kiderül, hogy az ifjak Semjénben papjuknak a mise szertartásában segédkeztek, s mint a történet feldolgozója, Mezey László írja: „ott állottak a kicsiny falusi templom oltár előtti kórusában, és egy pulpitus előtt énekelték azt, amit a falusi egyház liturgikus rendje szerint énekelni kellett deákul, vagy zsoltárokat és más énekeket a falu népével magyarul.
Ekkor a két ifjút literatusnak, azaz deáknak is nevezték, tudományuk, amelyet talán a szomszédos mezőváros iskolájában, Nagykállóban sajátíthattak el, a grammás deáki szinten állhatott. Felmenvén azonban Egerbe, a két deák literatúrájának a bővülését és növekedését várhatta a székesegyház tövében álló püspöki iskolától, klerikusként pedig a székesmonostor pompás dómliturgiájában vehetett részt. De hogy – a döntés ideje elérkezvén – az iskolás valóban a székesegyházi kórusban vagy a hatalmas püspökség valamelyik plébániáján (netán éppen Kállósemjénben) lesz-e misés pap, avagy a szintén tőszomszédos hiteles helyi jegyzőség házának kancelláriájában tanul kenyéradó, világi mesterséget, ekkor még nem volt nyilvánvaló.”
A másik emlékünk egy levél 1363-ból. Küldője Domonkos deák, címzettje: „nemes és tisztes Klára úrnő, semjéni László fia Mihály hitvese”. Legszívesebben az egész levelet idemásolnánk, de elégedjünk meg a lényegével, azzal, hogy a Visegrádon (a királyi udvarban?) tanuló Domonkos egy bizonyos, a tanulmányai folytatásához szükséges könyv megvásárlásához rokonaitól pénzt kér. Emígyen: „...én Domonkos deák, a Te unokaöcséd, tanultságom növelése érdekében egy bizonyos könyvet, magyarázatot, avagy előadást: Bonetusnak Az iskolák tananyagáról szóló könyvét megvehessem, meg több mást is, haladásomra valókat, e célra szükségem volna, hogy bizonyos dénár – azaz pénz – mennyiség mosolyogjon reám, mert nemhiába írja a költő: „Szitával merít vizet, aki könyv nélkül akar tanulni!” Innen származik óhajunk, hogy küldjetek nekem Isten és vérrokonságunk okából bizonyos pénzmennyiséget. Tudjátok meg, ha idejében megteszitek, jó szándékunk igérete szerint javulásunkra fordítjuk.”
A honfoglaló Balogsemjén nemzetség szállásterülete a Nyírségen (Maksay Ferenc után)
A Balogsemjén nembeli Semjéniek leszármazási vázlata
A középkori Szűz Mária-kápolna megmaradt szentélye keletről (ma a görög katolikus templom része)
A görög katolikus templom középkori része (feketével jelölve, Lukácsy Gábor után)
A Panyolai család leszármazása
