Balsorsban és szerencsében
Balsorsban és szerencsében
Az 1427 húsvétja előtti második vasárnap a Kállói-Semjéni család történetében egy pillanatképpel ér fel. Ezen a napon Zsigmond király a Lőkös-fi Miklós fia János érdemeiért, amelyeket Maróti János macsói bán vezérlete alatt a havasalföldi hadjáratban szerzett, apját, öccsét, Lőrincet, rokonaikat, István fia Zsigmondot és Szaniszló fia Jánost új adomány címén megerősíti. A Törcsvári-szorostól délnyugatra, a havasalföldi Campulungon – magyarul: Hosszúmezőn – kelt oklevél felsorolja mindazokat a birtokokat, amelyek egészben vagy részben a család kezén voltak. Ekkor 23 falut és 44 prediumot, azaz pusztát mondananak birtokaikként Szabolcs, Szatmár, Bereg és Gömör megyében. Ezek között természetesen Nagysemjén is szerepel, mégpedig tartozékaival, Kozmateleke, Miklósteleke, Szentmihályteleke és Fülepaljaszőlős nevű pusztákkal együtt. Hogyan kerültek ez utóbbiak a Kállóiak kezére, mikor olvadtak a nagysemjéni határba?
Kozma- és Miklóstelke okleveleinkben általában együtt fordul elő. Mint 1322-ben is, amikor a Hontpázmány nembeli Lőkös fia Benedek fia Péter e Bánk körül fekvő, parlagon heverő birtokát évi használatra Mihály fiainak átengedi. Ez ellen a rokon Billyei Gergely fia Lőrinc és Ders fia László tiltakozik, de hamarosan kiegyeznek. Három év múlva, 1325-ben a már (Pócs-)Petriben lakó Lőrinc és a tiltakozó László húsz márkáért eladják a Semjénieknek. 1406-ban Miklóstelkét egy határjárás alkalmával a Semjénből Perked felé vezető úton fekvőnek, és Baromlakkal határosnak mondják. Ugyanekkor Lőkös-fi Miklós és a rokon, a mai Nyírmeggyesen lakó István fiai, Zsigmond, László és István megegyeznek, hogy az utóbbiak megkapják a Semjénhez közel fekvő Miklós- és Kozmatelek felét, a közös, a Semjén és Oros birtokokon lévő eresztvényerdő felét, míg a Meggyesiek Bereg megyében kárpótolják Miklóst. Valóban, a község határának a déli részét még a közelmúltban miklósi falurétnek hívták. Kozmatelke helye távolabb keresendő: a balkányi határ egyik pontja a Kozma-hegy.
Szentmihály már feltűnésekor, 1292-ben a Balogsemjének birtoka, sorsa Semjénnel a XIV. század első felében szinte azonos. 1319-ben említik egyházát, amely a falu nevéből következtetve Szent Mihály tiszteletére volt szentelve. 1410-ben Semjénnel volt szomszédos, és Billyével, (Pócs-)Petrivel érintkezett a határa. Ekkorra már csak a romladozó templom épülete hirdette, hogy itt valaha egy falu volt, a puszta területén a szántóföldeket a semjéniek művelték. Emléke nem a múlt században tűnt el, már 1864-ben sem tudott senki sem a településen az egykor szentegyházas helyről.
A negyedik puszta, Fülöpaljaszőlős neve a korábbi oklevelekben csak Szőlős. 1319-ben a már említett Billyei Gergely fiai a semjéni népeket tiltják billyei és szőlősi birtokaik erdeinek és földjeinek a használatától. 1322-ben hasonló tiltakozással él Billyei Lőrinc és rokona, Ders fia László Semjéni Mihály fiaival szemben, mielőtt kiegyeznének. 1333-ban László és Bánki Péter kizárják e birtok használatából a semjéni jobbágyokat. Bizonyára nem tévedünk akkor, ha feltételezzük, hogy Szőlős – miképp Kozma- és Miklóstelek – szintén vétel útján kapcsolódott a községhez.
Ám további középkori falvakkal is gyarapodott a semjéni határ. 1428-ban Szakolyi Imre fiai tiltják az egész Kállai-Semjéni rokonságot, hogy többek között Baromlak birtokot megszerezzék, a királyt pedig attól, hogy azt eladományozza. Nem jártak sikerrel, mert Baromlakot részben a Semjéniek, részben pedig a Zelemériek szerzik meg, így az a két falu határába olvadt. A semjéni falurészt 1902–ben hivatalosan Kisbaromlaktanya néven lakták.
Már említettük Billye falu és az itt birtokos, a településről magukat Bily-lyeinek nevező, Hontpázmány nembeli nemeseket. Az Árpád-korban jelentősebb hely lehetett, mert temploma is volt, Szent György tiszteletére szentelve. Egy 1401. évi oklevél szerint Semjén, Billye és Bánk birtokok határai a Csurk-hegyen összeszögelltek. Talán már ekkor sem lakták, az egykor volt falu területe szintén Semjént gyarapíthatta.
A Billyeiekkel rokon Bánkiaké volt Bánk falu. Az először 1316–ban feltűnő település Semjén felé eső felét Bánki Lőkös unokái átengedik Mihály fiainak. Ám később, 1324–ben visszakapják. A Kállóiak végül a XV. században szerzik meg a már puszta birtokot, amely ma Semjén határának a Bánki–lapos, Bánki–szék névvel jelölt része.
Ugyancsak XV. századi szerzeményük Mohostó. Először 1320–ban szerepel az oklevelekben, amikor a Gutkeled nembeli Várdai Pelbárt tiltja a Kállóiakat az ehhez a birtokhoz tartozó erdők és egyebek használatától. 1339–ben a Várdaiak már ennek a birtoknak az elfoglalásától tilalmaztatnak. Tekintve, hogy a Várdaiak eme birtokát szinte körbefogta a Kállóiak birtokteste, hiába való volt minden tiltakozás. 1466–ban maga Várdai István kalocsai érsek, főkancellár kéri levelében idős Kállói Lőkös Jánost, hogy a két ház közötti régi barátságra való tekintettel adja vissza a már puszta helyet nekik. Talán ekkor vissza is adták, hiszen a rokoni kapcsolatokon kívül még élhetett annak emléke, hogy 19 évvel korábban éppen Kisvárdai Miklós volt az, aki 24 színezüst márkát, azaz százhúsz aranyforintot adott Jánosnak a cseh fogságból történő kiszabadítására. Az egykor volt középkori település emléke még 1973–ban is külterületi lakott helyként élt: Mohostanya alakban.
A XIV. században a falu gazdaságának alapja a lótenyésztés volt. 1322-ben Semjéni Mihály semjéni házából loptak el egy tíz márka értékű lovat. 1325-ben viszont Semjéni Mihály fiai, László és Mihály tettek esküt arra, hogy nem lopták el Semjéni István fia János tíz márkát érő lovát. Egy évvel később az előbbiek adnak ménesükből két kancát a Szatmár megyei piskárkosi nemeseknek egy birtokpusztítás miatt létrejött egyezség alapján. 1333–ban Kemeji János fia László állította, hogy a semjéni faluvégen két lovát tulajdonította el Mihály fia László. 1346–ban Lengyel János vitt el rokonai jobbágyaitól – állítólagos adósságuk lerovásaképpen – négy lovat. Ugyanakkor Semjéni László fia Mihály ménesbeli lovait a szomszéd birtokos Szakolyi János tulajdonította el. A volt szöllősi plébános, Péter szintén lótartó ember volt, élete vége felé, 1337-ben hét ménesbeli lovát adta el tíz márkáért atyafiának, Lengyel Jánosnak. 1344-ben a két testvér, Lengyel János és István osztozásakor az előbbi azzal vádolja öccsét, hogy az az apjuktól és meghalt testvérüktől, Miklóstól közösen reájuk szállott állatokban és ingóságokban nem akar osztozni, míg az öccs panasza szerint testvére a ménes felosztásakor a jobbik részt magának tartotta meg, a rosszabbat neki hagyta.
A lovak között is külön értéket képviselt a betanított hadi mén. Nagysemjéni László fia Péternek 1336-ban a morvaországi hadjáratban lopták el egy nyolc márkára becsült pej lovát. A falu határában legelő ménes mindig ki volt téve annak, hogy a legszebb állatokat eltulajdonítják, mint tették ezt a Bátoriak szerviensei 1373-ban, amikor Nagysemjéni Lengyel Lőkös panasza szerint egy száz forintot (!) érő, sző (zeu) színű csődörét és tizenkét kancáját kiszakítva elöbb Bátorba, majd a szatmári Terebesre hajtották és ott eladták. Maga a semjéni plébánia is rendelkezett ménessel egy 1406. évi adat szerint.
Bár a jobbágyoknak is voltak lovaik – 1406-ban Kállói István fia Zsigmond vette el Semjéni Lőkös fia Miklós egyik jobbágyától annak jószágát –, mégis az ökör a háztartás alapja. 1350-ben Nagysemjéni István jobbágyainak szénát szállító szekereit hajtották el a nyolc befogott ökörrel együtt. 1395-ben Apagyi János Kasza Pál semjéni jobbágyot megverve annak négy ökrét vette el, és hajtatta át Apagyra. Az ökröket a fuvarozáson kivül elsősorban szántásra használták, mint egy 1466. évi eset is bizonyítja, amikor egy hatökrös eke Semjénből történt jogtalan elviteléről olvashatunk. Érdekes, hogy a disznótartásra egyetlen adatunk sincs, hatalmaskodásokban sem említik ezt az állatot. Lehetséges tehát, hogy amikor Lőkösfi Miklós fiai, János és Lőrinc a rokonaikat tiltják amiatt, hogy a Semjénben lakó jobbágyaik az ő semjéni makkos erdejüket használják, akkor a szatmári (Kér-)Semjén szerepel az 1444. évi oklevélben.
A falusi kovács is csak egyetlen esetben kerül említésre: 1349-ből egy gyilkosság kapcsán, amikor a településnek két kovácsa is volt, János és Pál.
A már mezőváros lakóinak a lélekszámára csak következtetni tudunk. Kállói Lőkös János második felesége, a már megözvegyült Julianna 1478-ban panaszt tett, hogy részeit – a semjénit is – mostohafia, az apja nevét viselő János, hatalmasul elfoglalta, s a jobbágyok adóját is a maga részére szedi. A végén a királyi udvarba felkerülő perben Mátyás király hirdetett ítéletet 1483-ban. Eszerint Jánosnak át kell adnia a semjéni kúriát – amelyből korábban kidobatta őket – az özvegynek és leányainak, továbbá tíz lakott jobbágytelket Zsófia leánya férjhezmeneteléig, s ugyancsak tizenöt további telket ugyanerre az időre, az állatállományt pedig a peres felek között négy részre kell osztani. Ha Zsófia leánynegyede volt a huszonöt telek, akkor a teljes telki állomány elérte a százat, ez pedig legalább ötszáz lelket tételez fel, s ez nagy szám. S ekkor még nem számoltunk azzal, hogy az orosi ágnak is volt része – igaz, jóval kisebb – Semjénben.
A falu Mohács előtti múltjának forrásai ma még feltáratlanok, s vele együtt a sok csatában érdemeket szerző, magukat immár Kállaynak nevező familiának. A honfoglalás korra visszavezethető nemzetségi címerük, a hal, ekkor kap társat egy sisakos fej képében. A családi hagyományt, amelyet Nagy Iván szavaival adunk közre, a XIX. század elején ekképp jegyezték le: „A család ősi címere egy zöld sárkány által kerített kék pajzs mezejében egy sisakos fej, alatta két piros szív, és fejjel egy vonalban függő helyzetben egy ponty látható. A pajzs fölötti sisak koronáján egy páncélos kar könyököl, kivont kardja hegyén vérző török fejet tartva. Hagyomány szerint a farkát szájában tartó sárkány onnan jőve a címerbe, mert János I. Mátyás korában a Sárkány-rend vitéze volt, s állítólag egy csata alkalmával egy törököt a vízbe szorítván, ott agyonszúrta és nyakát szegvén, midőn a fejét kardja hegyére vette volna, azzal együtt egy hullára éhező pontyot is kihúzott a folyamból.”
A mohácsi csatában két Kállay is részt vett: a címerszerző János hasonnevű fia és István. Az ütközet leghitelesebb leírója, Brodarics István így emlékezett meg az őket is érintő eseményekről (Kardos Tibor fordítása): „Elhatározták, hogy mivel a csata elég kétes kimenetelűnek látszik, a király (II. Lajos) mellett legyenek őrizők, kik, ha valamely baj történne, illetve a csatasor úgy meginogna, hogy semmi remény nem lenne helyreállítására, a királyt csatából kiragadva elvezessék. Ezt a feladatot Ráskai Gáspárra, Török Bálintra és Kállay Jánosra bízták, e három kiváló és a királynak ellentmondás nélkül engedelmeskedő, igen hű emberére...”
Brodarics 1527-ben latinul megjelent munkájában a csatában elpusztultak között sorolja fel a két Kállayt is, ám más forrásból tudjuk, hogy az ütközet során török fogságba esett Kállayt Ráskaival együtt még idejében kiszabadították, s így megmenekült. Ő az, akit forrásaink a későbbiekben Kiskállói Vitéz Jánosként emlegetnek. S talán ő volt az is, akire emlékezve a család latin nyelvű jelmondata is megszületett: „In aspreris et prosperis”. Szószerint: „Embertelenségben és boldogságban”, költőibben: „Balsorsban és szerencsében.”
Árpád-kori kis fazék az Ispán-mezőről (Jósa András rajzos leírókartona)
A két Mohos-tó, közelében volt a középkori Mohos falu (Vas Mihály után)
A Kállay család Mátyás-kori (?) címere (Nagy Iván után)
