Kiscsere, Ispán-mező, Forrástanya
Kiscsere, Ispán-mező, Forrástanya
Kállósemjén neve korán megjelent a múzeumi leltárkönyvekben. Közel volt az egykori megyeszékhely, Nagykálló, ahol a vármegyeháza néhány szobájában helyezték el az 1868-ban alapított Régészeti Egylet gyűjteményét. Az egylet megálmodója: a vármegye csodadoktora, Jósa András, aki egyúttal jó barátja, sőt rokona volt a Kállósemjénben is birtokos Kállay családnak. Nem csoda, hogy gyakran hívták vizitbe, amikor egy-egy régi edényt, rozsdás vastárgyat fordított ki az eke a földből. Lelkiismeretességét is bizonyítják a gondos munkával készített, rajzokkal illusztrált leíró kartonok, melyekhez hasonlóakat csak ritkán találunk a korszak múzeumaiban.
Régészeti leletekben az egyik leggazdagabb terület a Nagykálló és Kállósemjén között fekvő Kiscsere-dűlő volt. Többször is előfordult, hogy a több mint ötvenhektáros homokos területen a szél különböző korú tárgyakat „tárt föl”. Ezeket szedték össze Jósa András és segítői. Egy másik, régészeti szempontból érdekes része Kállósemjénnek a községtől északra található Forrástanya, ahol mind a század elején, mind a modern feltárások nyomán jelentős emlékekre bukkantak. Ezeken túl több, különböző korú magányos tárgy került még elő a településnek vagy határának közelebbről meg nem határozott pontjáról. Végül meg kell említenünk a Lyukas-, a Kincses-, a Névtelen és a Szerencse-halmot, amelyek minden bizonnyal az ember által felhordott nagyméretű halomsírok, úgynevezett kurgánok lehetnek.
Legkorábban az újkőkorban, mintegy hat-hétezer évvel ezelőtt telepedtek le a vidéken. Ennél pontosabban – mostani tudásunkkal – nem tudjuk meghatározni a Forrástanya közelében talált néhány cserép korát. De már ez is elegendő ahhoz, hogy tudjuk: ez a terület sem maradt ki abból az egész emberiség története szempontjából meghatározó folyamatból, amit neolitikus vagy újkőkori forradalomnak hívunk.
Az ezután következő több ezer éves időszak történetét homály fedi, nem kerültek elő az ezekre a korokra datálható leletek. A bronzkorszak elején, mintegy négy és fél, ötezer évvel ezelőtt viszont biztosan letelepedtek az emberek Kállósemjén területén. A régészeti szaknyelven Nyírség kultúrának nevezett népesség csoportjairól van szó. Jelenlegi tudásunk szerint délről, a mai Vajdaság, a Dráva vidékéről érkezhettek az Alföld keleti peremén, vonulva ide, északabbra. Jellegzetes, mélyen vésett, geometrikus díszű edényeiket a szomszédos népek is kedvelték. Leletanyagukban gyakran felbukkan belőlük egy-egy. A déli gyökerektől elszakadó csoport benépesítette a Felső-Tisza-vidéket és a teljes Nyírség területét. Érdekes azonban, hogy a déli részeken éppen itt, Kállósemjén környékén figyelhetjük meg a lelőhelyek kisebb csoportosulását. Ezt leginkább a jó minőségű talaj magyarázhatja. A hegyvidéket elkerülték. Falvaik nem voltak nagy kiterjedésűek. Inkább beszélhetünk tanyákról, tanyabokrokról, ahol egy-egy nagy család vagy nemzetség élt együtt. A lakóépületeknek nem maradt nyoma. Az egykori telepeken kerek szemetes- és tárológödreik, a temetőkben pedig hamvasztásos sírjaik kerülnek elő. Az élet és halál színtere: a település és a temető ebben az időszakban egymás mellett volt. Erre éppen a kállósemjéni lelőhely a bizonyíték.
A régészeti leletek azt mutatják, hogy ettől az időszaktól kezdve folyamatosan laktak ezen a vidéken. Az egykor itt élt emberek nyomai hol szórványosabbak (egy-egy edény vagy fémtárgy jelzi csupán a különböző népcsoportokat), hol gazdagabbak.
A Gáva kultúrával jellemezhető késő bronzkorban (3200–2800 évvel ezelőtt) megszaporodik a leletek száma. A semjéni út építésekor 1939-ben óriási méretű (negyven–hatvan centiméter magas) edények töredékei kerültek a felszínre. A munkások azt is megfigyelték, hogy a legnagyobb edénybe több kisebbet is beletettek. Először azt feltételezték a kutatók, hogy hamvasztásos sírok maradványairól van szó. A későbbi ásatások alapján azonban bebizonyosodott, hogy egy hajdani falut bolygattak meg. A hatalmas méretű edény valaha hombárként szolgálhatott, amiben a megtermelt gabonát tárolták. Szárazon tartva, a rágcsálóktól védve a szemes terményt jobb módja volt ez raktározásának, mint ha simán a földbe ásott verembe tették volna.
A csücskös hasú, árkolt díszű darabok azért is jelentősek, mert ezt az edényformát, ahogy jeleztük korábban, leginkább urnaként ismertük.
Az itteni leletek egyértelműen bizonyítják, hogy ez a népesség ugyanolyan edényekkel látta el halottait, mint amilyeneket a hétköznapokon is használt. Elkészítésük módja is megegyezik: őrölt kerámiát kevertek az agyagba, hogy jobb legyen a tartása. Szabályosságuk csalóka. Ebben az időszakban még nem ismerték a lábbal hajtott fazekaskorongot, de valószínűleg használtak kézzel mozgatott alátétet. Az edények felületét gondosan eldolgozták, majd elsimították, aminek következtében égetés után felületük fényesen csillogott. Mivel égetés közben a kemencét lefojtották, a füst feketére színezte a kerámiát. Valószínűleg azért törekedtek a fényes fekete felület kialakítására, hogy a bronz barnás, fémes fényét utánozzák. Ebben az időszakban ugyanis gyakoribbá váltak a bronzlemezből hajlított üstök, csészék és más edények.
A Gáva kultúra szintén déli irányból érkezett erre a vidékre, valószínűleg trák népcsoportok közvetítésével. Nagyobb területen, az egész Tiszántúlon, sőt ehhez kapcsolódóan még Kelet-Szlovákia és Erdély egyes részein is elterjedt. A lakosság azonban nem cserélődött ki, ezért valószínűleg egy heterogén népesség hordozta ezt az egységes műveltséget. Az egység a bronztárgyakban nyilvánult meg. Nagy területen egyforma vagy nagyon hasonló szerszámok, fegyverek (balták, sarlók, lándzsák, kardok) és ékszerek készültek, de a kerámiaforma és a díszítés egyik vidékről a másikra változhatott.
A Krisztus előtti VIII. és VI. század között több hullámban preszkíta, majd szkíta lovasok érkeztek a sztyeppe vidékéről. Az új keleti népességgel sok minden megváltozott, nemcsak a Felső-Tisza-vidéken, hanem az egész Alföldön. Elterjedtek a vasból készült fegyverek és szerszámok, általánossá vált a lábbal hajtott fazekaskorong használata. Kállósemjén területén egy korongolt, felhúzott fülű bögre részlete igazolja az új csoportok megjelenését. Az eurázsiai sztyeppéről érkezők virágzó és népes falvakat találtak ezen a területen (gondoljunk csak a jelentős földművelési tevékenységre utaló nagyméretű hombárra!). Ám a számbeli fölényben lévő őslakosság fokozatosan magába olvasztotta a jövevényeket, és bár a korongolást is megtanulták, tovább készítették fényes, fekete felületű, árkolt díszű edényeiket.
A vaskor második felében, valamikor a Krisztus előtti IV. század végén, III. század elején újabb nép vándorolt a Felső-Tisza-vidékre. Ezúttal nyugati irányból jöttek a görög forrásokban keltoinak, a latin forrásokban pedig gallinak nevezett csoportok. Ez a kelta nép a Rajna felső folyásának vidékéről származik. A régészettudomány szerint a túlnépesedés magyarázza, hogy a Krisztus előtti IV. században törzsei megindultak Itália, illetve a Duna völgyében a Kárpát-medence irányába.
Ez utóbbi területen azután a Krisztus előtti III. századtól újabb virágzásnak indult a kelta műveltség, amelyet erősen színezett és módosított a helyben talált lakosságé. A Forrástanyán feltárt településrészlet kerámiaanyagában is megfigyelhetjük a még a Gáva kultúra időszakából itt maradt, fentebb részletesen leírt edénykészítési módokat. Pedig a kelták még a szkítáknál is kitűnőbb fazekasok voltak. Álljon itt erre egyetlen példa: a harminc–harmincöt centiméter magas edények falvastagsága néha a három millimétert sem érte el! Aki próbálkozott már agyagedény készítésével, tudja, milyen mesterségbeli tudás kell egy ilyen edény felhúzásához.
A korongolt fazekakat és nagy edényeket bepecsételt, esetenként simított, karcolt mintákkal díszítették. Az egyszerű geometrikus motívumok mellett fantasztikus állatalakok, madár- és – talán – emberformák is feltűnnek az edények falán. Ezek a minták valószínűleg hiedelemvilágukkal hozhatók kapcsolatba. A forrástanyai lelőhelyen is találtunk egy ilyen edényt, sajnos csak töredékesen.
Az itt feltárt településrészletnek különös jelentőséget kölcsönöz egy, a kerámiaanyagból kiolvasható feltételezés. A jellegzetes kelta kerámia mellett ugyanis egy másik nép, a szintén az antik forrásokból ismert dákok edényei is előkerültek. Mégpedig egy-egy ház vagy gödör anyagában vegyesen. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a két népesség együtt, egy időben lakta a falut.
A dákokkal eljutottunk a Római Birodalom időszakába. Az Alföld és a Felső-Tisza-vidék végig a császárság határain kívül eső barbár terület maradt, amelynek népei azonban sokszor meghatározó módon szóltak bele az impérium életébe. Az egyik ilyen népességet adták az iráni szarmaták, akiknek különböző törzsei a sztyeppe vidékéről érkeztek a Kárpát-medence területére. Első hullámuk az Alföldet szállhatta meg már valamikor az I. században. A Felső-Tisza-vidékre azonban csak a II. század végén jutottak el. A legkorábban érkezők egyik csoportja a Kiscserén telepedett le, amit az ott talált korai szarmata csat igazol. Ha az Alföld irányából érkeztek, akkor valószínűleg a középkorban Sóútként ismert utat követve jutottak el Kállósemjén térségéig. A település több pontján előkerült világosszürke szarmata cserepek tanúsága szerint hosszú időn át, legalább háromszáz évig éltek földművelő falujukban vagy falvaikban itt.
A VII. században jelent meg a Kárpát-medencében a késő avarnak nevezett népcsoport, amelynek etnikai hovatartozása nem teljesen tisztázott. Egyértelműen el kell választani a VI. században beköltöző keleti nomád korai avaroktól, amely népesség a honfoglalókhoz hasonlóan sztyeppei lovas nép volt. A Forrástanya mellett feltárt késő avar településen élő egyik asszony hagyhatta el azt az ezüstözött bronzhuzalból hajlított és üveggyönggyel díszített fülbevalót, amelyhez hasonlók a korszak sírjaiból is előkerültek.
Az Árpád-korban biztosan lakott Kállósemjén. Ezt igazolják az írott források adatain túl az Ispán-mezőn, illetve a település ismeretlen pontjáról előkerült fazekak és a községtől északnyugatra és keletre gyűjtött jellegzetes, korongolt, szemcsés anyagú edénytöredékek. A középkori falu vizsgálatánál azonban a régészet mellett már a történelemtudomány is jelentős szerephez jut. Az írott források sok szempontból pontosabb ismereteket nyújtanak, mint a régészeti emlékanyag.
Bronzkori edénytöredékek Kiscseréről (Jósa András rajzos leírókartonja)
A nagykálló–kállósemjéni út építésekor előkerültek a Gáva kultúra nagy edényei
Töredékes, díszített kelta edény a Forrástanyáról (Benke Zsolt rajza)
Késő avar kori, üveggyönggyel díszített bronz fülbevaló a Forrástanyáról
