A Mohos-tó partjainál | Száz Magyar Falu

A Mohos-tó partjainál

Kállósemjén a Nyírség közepén, a régi megyeszékhelytől, Nagykállótól hét, Nyíregyházától 23 kilométer távolságra, a Közép-Nyírség területén helyezkedik el. A Közép-Nyírségnek ez a része 97 és 168 méter közötti tengerszint feletti magasságú, félig kötött futóhomokkal, lösszel és löszös homokkal fedett hordalékkúp-síkság, amely enyhén lejt észak-északkeletnek. Jellemző az északkelet-délnyugati csapású löszös homokövezetek és az öt–huszonöt méterrel magasabb futóhomok övezetek váltakozása. A löszös felszínek laposak vagy gyengén tagoltak. A futóhomok-területek dél felé enyhe lejtővel emelkednek ki, s a réteg egyre vastagodik, ahogy mind magasabbra emelkedik a felszín: jellemző formái a szélbarázdák, garmadák, maradékgerincek és az észak-északnyugati, dél-délkeleti irányú elzárt medencéket alkotó egykori folyóvölgyek. A terület legértékesebb részei a löszös homoktakaróval fedett laposok. A szélbarázdás felszínek alig alkalmasak szántóföldi művelésre.

A Közép-Nyírség felszínét a holocén folyamán tekintélyes erdőségek takarták. Ennek az állapotnak a nagyarányú erdőirtások vetettek véget. Különösen sok fát pusztítottak el a XVIII. és a XIX. században, hogy a földművelés számára újabb területeket nyerjenek. A nagymérvű erdőirtások ellenére Kállósemjén határában a mai napig jelentős erdőterületek találhatók.

A térséget mérsékelten meleg, mérsékelten hűvös, mérsékelten száraz éghajlat jellemzi. A napfénytartam évi összege a kétezer órát közelíti, legmagasabb a napfénytartam havi összege júliusban (280 óra), legkisebb januárban (55 óra). A kistérség területére érvényesülő tartós napsütés lehetővé teszi a meleg és hőigényes növények termelését (dohány, napraforgó, paprika, paradicsom, alma, szőlő). Az évi középhőmérséklet sokévi átlaga kilenc Celsius-fok. A legalacsonyabb hőmérséklet januárban (mínusz három és fél–négy Celsius-fok), a legmagasabb júliusban (húsz–húsz és fél Celsius-fok) jelentkezik. Ugyanolyan a megye területén itt is a tél – hideg – mivel ez a kistérség is az Északkeleti-Kárpátokon átáramló légtömegek uralma alá kerül. A téli napok átlagos száma harmincöt-negyven, évente 183–186 fagymentes nappal számolhatunk. A kitavaszodás későn kezdődik, a tavaszi fagyok gyakran ismétlődnek, és komoly károkat okoznak a gyümölcsösökben, a korai szántóföldi növényekben.

Az évi csapadékmennyisége 550–590 milliméter között alakul. A nyári félévben 350 milliméter körüli eső várható. A csapadék időbeli eloszlása nem mindig kedvező. Vannak évek, amikor az ötszáz millimétert sem éri el, más évjáratokban viszont a 600–650 millimétert is meghaladja. Több évtizedes átlagot figyelembe véve legtöbb a csapadék a nyár elején (júniusban), a legkevesebb télen (januárban). Júliusban, augusztusban gyakran előfordul, hogy több héten át nem esik az eső. A csapadék időbeni eloszlásánál a periodicitás erősen érvényesül.

A nedves periódusú 1960-as éveket követően száraz időszak következett az 1970-es évek során. Jelentősen csökkent a terület talajvízszintje, és megindult a gyöngyvirágos tölgyesek koronaszáradása. Csapadékszegény években a perzselő aszály pusztítja a termést. Csapadékos években tavaszi belvizek késleltetik a vetést, a nyári többnapos esőzés a növényápolást, a gyakori őszi esőzés a kapásnövények és a gyümölcsök betakarítását.

Az uralkodó szélirányok a dél-délnyugati, északi, északkeleti és az északnyugati. Az évszakok közül szélgyakoriságával, szélerősségével különösen kiemelkedik a tavasz. Tavasszal az északi, északkeleti szelek a leggyakoribbak és a leghatékonyabb felszínformáló tényezőnek is tekinthetők. Az erős tavaszi száraz szelek kiszárítják a felszínt, elsősorban a homoktalajokat. Ilyenkor a növényzet is csak itt-ott védi a felszínt, s így az erős szelek meglazítják és elszállítják a homokot.

A nagyméretű homokmozgás az elvetett magvak, bokrosodó gabonafélék elsodrásával, betakarásával jelentős károkat okoz a mezőgazdaságban.

A Közép-Nyírség tehát mérsékelten meleg, mérsékelten száraz éghajlatú, jelentékeny vízhiánnyal küzdő terület. A kistáj északi kétharmadnyi része a futóhomokos hordalékkúp-síkságok buckás típusához tartozik. Nyugati részében közepes, keleti részében mély talajvíz az általános. Talajtakarójukon a kovárványos barna erdőtalajok uralkodnak. Kisebb részarányukon humuszos homoktalaj, valamint futóhomok és barna erdőtalaj fordul elő. A barna erdőtalajokon a szántóföldi hasznosítás az általános, ami kultúrpuszta jelleget ad. A többieken sok a természetes homoki tölgyes erdőmaradvány és a homokpusztarét. Ezek terjedelmes gyümölcsöskertekkel, itt-ott gyenge szőlővel váltakoznak.

A kistáj déli harmadán a félig kötött buckás futóhomokos hordalékkúp-síkság a jellemző tájtípus, mély talajvízállással. Itt a talajok között a futóhomok a legelterjedtebb, de előfordul kovárványos barna erdőtalaj is. Errefelé kevesebb, de mégis általános a szántóföld. Mellette gyenge legelőt nyújtó homokpusztarétek és a homoki tölgyes maradványok és a gyümölcsösök jelentenek valamelyes változatosságot.

Mindkét fő tájtípuson belül a buckaközi mélyedések magas talajvizű foltjai külön egységet képviselnek lápos réti s réti talajaikkal, amelyek némelyikén a szikes, sós talajvíztől szoloncsákok is képződtek. Ezek szárazabb része rét-legelő, mélyebben fekvő részei liget- és láperdők, rétlápok és mocsarak. Az északkeleti szögletben löszös hordalékkúp-síkság jellegű a terület, réti csernozjom talajjal és majdnem kizárólagos szántóföldi hasznosítással.

A település legnagyobb értékű megújuló, illetve megújítható természeti erőforrása a termőföld. A talajok termékenységi minősége széles skálán mozog. A gyengébb minőségűek aránya nagyobb, ezért a szántóföldi vetésszerkezet módosítása, a gyümölcsfajták váltása, korszerűsítése időszerű feladatként jelentkezik. A futóhomokos területek hasznosítását erdőtelepítéssel lehetne megoldani.

A kállósemjéni Nagy-Mohos-tón és környékén az egykori folyóvölgyet erős homokbefúvás zárhatta el, majd a lassan feltöltődő medencét homokdombokkal vette körül a szél. A buckákon megtelepedő tölgyes és az egyre nagyobb tó sajátos, hűvös mikroklímát hozott létre. A tölgyeket a XIX. században kivágták, és egy olyan homokgát keletkezett, amely a mai Kis- és Nagy-Mohosra választotta szét az addig egységes, összefüggő vízfelületet. A folyton fogyó víz egykor értékes úszólápjai eltűntek. A két rész közül a Nagy-Mohos az értékesebb, ahol a nagyobb esőzések és hóolvadás után a megjelenő vízfelületen még megtelepszik a villás májmoha is. A parti részeken sok a tarajos és pettyes gőte, mocsári béka és a barna varangy.

Országos jelentőségű természetvédelmi ritkaságnak számít a Mohos-tó. Kállósemjén és Apagy és Magy közelében fekszik, amelynek északi szegélyén sűrű a gyékényes és nádas. A part közeli nádast harmatkákás parti nádtippanos csalánosok törik meg. Találunk itt tőzegpáfrányt, iszapzsurlót, réti füzényt, mocsári füzikét, halálos mérgű gyilkos csomorikát, előfordul a mételykóró, az ebszőlő, a kutyabenge és az enyves egér. A terület legnagyobb része azonban fűzlápos, ahol a rekettyefűz átjárhatatlan rengetegei uralkodnak. A Mohos-tó fő érdekessége az egykori ingóláp madárvilága, valamikor előfordult itt a szürke gém, a törpe gém, a kis vízicsibe, a szárcsa. Időnként feltűnt a vörös vércse.

Boros Ádám botanikus fedezte fel a Kállósemjén határában lévő Mohos-tavat. A Nyírség utolsó úszólápján számos, botanikai szempontból nevezetes növény-előfordulást talált. A nyíregyházi törvényszék irattárában őrzött tagosítási térképek között volt Kállósemjénnek két térképe. Az egyik, a Kállay László, Ferenc és György tényleges birtokainak állapotát feltüntető térkép 1776-ból való, a másik 1866-ból, s a község úrbéri állományáról készült. E két térkép tanúbizonyságul szolgál a határ tó körüli felszínfejlődéséről, kiterjedésének és morfológiai képének kétszáz évvel ezelőtti állapotáról, illetve a közben eltelt évek alatt bekövetkezett alaktani és vízfelszíni változásokról. A Kállay György tulajdonát képező tó még 1776-ban is erdőben, homokdombokkal körülvett mélyedésben terült el, és csizmához hasonló alakú volt. A Nagy-Mohos-tó nevet viselte. Mellette az északkelet és alig száz méterre északnyugat felé eső két domb neve: Mohos-hegy. Délkeletre 480 méter távolságra van a Nyáros-hegy. A Nagy-Mohos-tótól délre százötven méterre a Kis-Mohos-tó, távolabb, délkeleti irányban nyolcszáz méterre a Nyárjas-rét, délnyugatra négyszáz méter távolságra a Kenderáztató-rét, előtte az Oláh-kút, kisebb-nagyobb mélyedések, illetve tavak, sík vizek, melyekkel a Nagy-Mohos-tó esős időben összefüggésben állott.

Irattári okmányok arról tanúskodnak, hogy az 1871-es felmérés alkalmával több helyi lakos azt bizonyította vallomásával, miszerint „...a Kenderáztató és Oláhkút a Szőlőárokig egy víz volt, úgy hogy a gyalogos emberek a szőlőárkon belül jártak a Mohosra. Szekérrel teljes lehetetlen volt átjárni, vagyis az Ispánmezei országút felé kellett kerülni. Ezen vízár 1856, 1857, 1858, és még más években is folytonos állapotban volt, azaz járhatatlan volt e hely.”

A régi térképeken a Nagy-Mohos-tó alakját pontosan mérte fel a térképező Vrana István mérnök, amit az eredeti rajzon látható mérési pontok nagy száma bizonyít. A környékén található erdőséget nagy valószínűséggel még az 1800-as évek elején kiirtották. A növényzetétől megfosztott futóhomokot a szél újból mozgásba hozta, és ennek az lett a következménye, hogy a környező dombok homokja kezdte feltölteni a tavat, illetve lényegesen módosította az alakját. Évről évre mind nagyobb és nagyobb területet töltött fel a tó vizéből olyannyira, hogy száz év múlva nyerte el a tó kiflihez vagy pipához hasonló alakját. Az 1866-ban történt tagosítás alkalmával Hubaffy Sándor mérnök ebben a formájában térképezte fel környékével együtt.

Kiss Lajos néprajzos tudományos alapossággal végzett empirikus megfigyelése és írásai szerint a szél lassú és folyamatosan felszínalakító munkája az 1920-as években is megfigyelhető volt a tó északnyugati szélén lévő halászkunyhó közelében.

A nagyobb kiterjedésű tölgyerdő kivágása után a Nagy-Mohos-tó környéke közlegelő lett. Nyugati oldalán létesítették az Új-szöllőskertet. Szeszich Lajos mérnök 1871-ben készített térképén az erdő szántónak, a homokdomb terméketlen buckának mutatkozik. A tó északi részére akácerdőt telepítettek, megkötve ezzel a korábban újra mozgásba lendült futóhomokot.

A tó kiterjedése a történelmi idők folyamán nagyon sokat változott. Azok az írásos emlékek, amelyek mintegy nyolcvan évvel ezelőtt készültek, már arról számolnak be, hogy jelentősen pusztul, de még van halászatra alkalmas szabad vízfelülete, ingó- vagy úszólápja. A szélfújta medencében lévő s a kiflihez vagy csizmához hasonlító mintegy húsz-huszonöt holdnyi nagyságú Nagy-Mohos-tónak ebben az időben már alig van három kis hold tisztása, szabad víztükre, sík vize az északi részén, a többin ingó-, úszóláp. A lápot kákával ritkásan benőtt keskeny vízöv szegélyezte, amit a láp, mint valami nagy szivacs, szorított ki. A szabad vízfelületen virágzott a hófehér vízitök (Castalia alba), tavirózsa, a lápon megtalálható volt a nád, káka, gyékény, páfrány, zsombék. Közepén rekettye és fűzfa. A tőzegpáfrány (Nephrodium thelypteris) az egyik nevezetessége, mert ritkán fordul elő az Alföldön. A fellápokra jellemző, a Nyírségben csak Bátorligeten található.

A Mohos-tóról azt tartotta a néphagyomány, hogy mérhetetlen mélységű. Méréssel bizonyították Kiss Lajosék, hogy a legmélyebbnek mondott helyen is csak 2,7 méter. A mérhetetlen mélységet valószínűleg azért terjesztették róla, mert az erre tévedt vándornak, ha nem ismerte a területet, és nem a zsombékra lépett, nem sok esélye volt, hogy élve kerüljön ki innen.

A nyílt vízfelületet is gazdag hínárvegetáció szőtte át, megnehezítve ezzel a lápból való menekülés lehetőségét. A tó szélén lévő szíveslevelű hídőr (Caldesia parnassifolia) ritka vízinövény, melynek szív alakú levelei jórészt a vízben úszva nagy területet borítottak be.

Az 1920-as években történt tudományos vizsgálatok tanulsága szerint a Mohos-tó nem volt valódi felláp, mivel azokra a Sphagnum moha a jellemző uralkodó növény. A flórája azonban rokon a fellápokéval. A tavon a moha tömege alárendelt volt. A lakosság a mohától származtatta a tó nevét; azonban az általuk mohának tartott növényzet nem azonos a botanikai moha fogalmával, mert amit annak tartottak, az inkább apró növények sűrű szövedéke meg tőzegtörmelék, sőt a vizet kitöltő tőzeganyag volt.

A mohalápok vezérnövénye a vidrafű (Menyanthes trifoliata), melyből sok volt a Mohos-tavon. Ez volt a másik nevezetessége a lápnak. A tóban lévő hínárokat az itt élő halászok gyöszönynek mondták. Boros megállapítása szerint a Mohos-tó hínárját a következő fajok alkották: Potamogeton natans, P. aentifolius, Najas minor, N. marina, Myriophillum spicatum, mely tömegesen fordul elő és Utricularia vulgaris. A gyéren előforduló Lychothamnus barbatusnak egyedüli termőhelye Magyarországon itt volt.

Igen gazdag volt a tó és környékének állatvilága is. Vizében a csuka nyolckilósra megnőtt, a keszeg kilósra, a töviskes sügér másfél kilósra is kifejlődött. Kárász akadt félkilós. Volt még a lápon sok vízi pocok, szalamandra és gőte is.

Mára a Nagy-Mohos déli oldalról nyitott, az erdőt kiirtották, a földterület parlagon hever. Az 1980-as években megépített csatornarendszer a vizét elvezette, és a száraz periódus következtében mára láprétnek tekinthető. A tó vízutánpótlása a második világháborúig feltehetően nemcsak a csapadékvízből, hanem feltételezések szerint esetleg forrásból (egyes vélemények szerint hőforrásból) táplálkozott. Ez a vízutánpótlás megszűnt, majd a feltöltődés és lecsapolás vezetett a majdnem végzetes pusztulásához.

A terület jelenlegi legjobb ismerője, dr. Vas Mihály nagyon alapos szakmai felkészültséggel készített javaslatot a község önkormányzata részére 1994-ben a Nagy-Mohos és Nyárjas területének erdővel történő összekapcsolására. Javaslata elsősorban azt az eredeti növénytársulást szerette volna visszaállítani, amely egyrészt gondoskodott a tó körüli futóhomokos terület megkötéséről, másrészt a telepítendő tölgyerdő őshonos erdőtársulást eredményezett volna a rekettyefüzessel. A Nagy-Mohos jelenleg a Hortobágyi Nemzeti Park tulajdonában van, és talán több figyelmet érdemelne a korábbi évtizedben elrontott természet rekultivációja és a természeti értékek megmentése, esetleg az idegenforgalom szolgálatába állítása.

A Nagy-Mohos-tavon kívül is gazdag a község határa védett és védelemre érdemes területekben. Első helyen lehet említeni a Péterhalomtól délre elterülő Kispoella nevű kékperjés láprétet. Legfontosabb még fellelhető növényritkaságai a kékperje (Molinia hungarica), cinegefűz (Salix repens subsp. rosmarinifolia), mocsári kosbor (Orchis laxiflora), vízmelléki csukóka (Scutellaria galericulata), szürke aszat (Cirsium canum), őszi vérfű (Sanquisorba officinalis), festő zsoltina (Serratula tinctora), lápi galaj (Gallium uliginosum), borkó (Thalictrum simplex), vízi gemandor (Teucrium scordium). A terület mintegy négy hektár nagyságú, de az igazán védelemre szoruló része alig haladja meg az egy hektárt.

A község egyetlen, tartósan víz borítású mocsara a Füves-kert (Füves-rét), ez a közel három hektár, önkormányzati tulajdonban lévő terület. Gazdag madárvilága különösen a madárvonulások alkalmával gyarapodik. Ugyancsak az önkormányzat tulajdona a Kereszt-tó nevű mocsár és gyep, amely libegőhínár-fajokban és mohában gazdag terület. Itt is a madárvonulások alkalmával élénkül meg az élet, számos faj számára átmeneti életteret kínál.

Ugyancsak az ősszel átvonuló madarak szállásterülete a majdnem harminc hektár területű Hancsokos, ez a mocsár és gyep, nyárfás. A területén számos védelemre szoruló növényfaj található, amelyek közül a legértékesebbek a következők: lándzsás hídőr (Aliema lanceolata), bársonykerep (Tetragonolobus maritimus), kék iringó (Eryngium planum), mocsári kosbor (Orchis laxiflora), mocsári tisztesfű (Stachys palustris), mocsári kígyófű (Triglochin palustre), ezüst pimpó (Potentilla argentea).