A hanyatló mezőváros
A hanyatló mezőváros
A mohácsi csata után még kaptak a semjéniek a sorstól egy emberöltőnyi időt, ami arra való volt, hogy elszegényedjen a falu, a lakosság többsége vagy legalább fele elveszítse igás barmait, s betagozódjon az átmenetileg adókedvezményt vagy mentességet jelentő rendi szegénység conscriptorok által egyre gyakrabban rögzített kategóriájába. A dicatorok, adóösszeírók ugyanis rendre megjelentek ekkoriban is, és felmérték az adózó lakosság tehetősségét, ökreiknek, teheneiknek, lovaiknak, sertéseiknek, juhaiknak a számát, a termett vagy vetett kalászosok mennyiségét, hogy rovatolhassák a fizetendő adó mennyiségét. 1543-ban – Buda már ekkor a törököké volt – Lóránt Péter szolgabírósága idején Kállósemjént Kállay Lőkös János birtokolta. Huszonegy adózó portát vett számba Nagysemjénben. Kissemjén ura Kállay Lőkös Farkas volt. Az általa uralt porták száma ismeretlen ebből az adóévből.
Újólag 1549-ből maradtak ránk a rovásadó-összeírás ívei, amit Dersy István szolgabírói járásában – ahová Kállósemjén is tartozott – Parthas Péter készített el. Ő nem választotta külön Kis- és Nagysemjént. Kállósemjén néven rovatolta az ekkor még gyakorta oppidumnak (mezővárosnak) emlegetett falut. Kállay Lőkös János 21 egész tehetségű és kilenc átmenetileg elszegényedett jobbágyháztartás, egy új telepítésű, ezért még adómentességet élvező, valamint hét szolgacsalád fölött rendelkezett. Volt a településen egy földesúri bírája vagy bérlője is, akinek a pontos státusa nem állapítható meg. Majdnem hasonló vagyoni állapotú volt a település másik földesura, Kállay Lőkös Farkas is. Ő 17 jómódú portát, tíz átmenetileg elszegényedett háztartást, két új telepítésű jobbágyot, kilenc szolgaháztartást tudhatott a magáénak, s neki is volt egy bizonytalan státusú háztartása, alighanem földesúri bírója Kállósemjében. Az említetteken kívül 25 dénárral terheltetett meg Cseres Benedek egytelkes nemes, aki egyetlen bizonytalan státusú ember, alighanem egy pásztor fölött rendelkezett. Nyolcvan összeírt háztartás tehát, és a két Kállay família.
A durvuló, gonosz idő szorításában vergődő kállósemjéni communitas ilyetén vagyoni tagozódásában nincs semmi különös. Feltételezve, hogy Kállay Lőkös János és Farkas egy-egy egyéb kategóriába sorolt háztartása a földesúri bírókat takarja, a lakosság fele egész tehetségű, tehát legalább négy igavonó barommal rendelkező gazda, akiknek fölösen termő szántóföldjeik mellett bizonyára szép számmal legeltek a semjéni legelőn és nyomásföldeken heverő és növendék marháik, juhaik, sertéseik is.
A három új háztartás lehetett a faluba újonnan beköltözött család, de valószínűbb, hogy ifjú házasok voltak, akik frissen önállósították magukat a szülői hatalom alól, s az összeírás táján költöztek újonnan épített házukba, ezért élvezték az adómentességet.
Nem a polgári, de a rendi értelemben vett szegénység hiányáról önmagában is árulkodik az a tény, hogy Kállósemjénben 1549-ben nem írtak össze zsellérsorsú háztartást. Arról pedig, hogy a pusztító hadak és súlyos járványok elkerülték a települést, az, hogy nem volt puszta telek a településen.
Nyolcvan háztartás, bizonytalan számú lakossal. A kutatók az összeírás alapján 330-340 lélekre becsülik a XVI. század derekán Kállósemjén lakóinak a számát. Alighanem meghaladta az a négyszázat is. A megye 193 települését népességi rangsorba állítva, Kállósemjén 1549-ben a legnagyobbak között volt. Tizenkettedik a rangsorban. Lokális elhelyezkedése, határának nagysága és termékenysége, lakóinak eddig tapasztalt szorgalma indokolták volna, hogy ezt a rangját megtartsa, ha közbe nem szól a történelem. 1552-ben azonban már csak 27 dézsmafizetőt számláltak a faluban. A XVI. század utolsó harmadától a XVIII. század első évtizedéig tartó időben aztán teljesen elnéptelenedett.
1552. szeptember 4-e után a törökök Szolnokról kiindulva hódoltatni szerették volna egész Szabolcs megyét. 1562-ben hidat vertek a Tiszán, s ekkortól rendszeres és akadálytalan volt a Szabolcs megye megszerzésére irányuló törekvésük. 1562-ben, 1565-ben már Kisvárda környékén sarcoltak és hódoltattak. 1566-ban tavasszal is, ősszel is rátörtek a megyére. Megsarcolták Kállósemjént is, sőt 1567-ben a falu már a szolnoki bégnek is fizette adóját. Török uralom alá került. Ekkor még Kállay Lőkös János tulajdonaként jegyezték 37 portával. Sorsa még mindig szerencsésebbnek mondható, mint a szomszédos Nagykállóé, amely mezőváros ezekben az években teljesen elpusztult, el is néptelenedett. 1569–1570 telén a már hódolt szabolcsi falvak lakóival hatalmas mennyiségű fát hordattak az 1565– 1566-os hadjárataik során teljesen elpusztított és elnéptelenített Kálló területére, azzal a céllal, hogy tavasszal kiengedvén az idő, ott török végházat építenek, ahonnan kiindulva Szabolcs megye egész területére kiterjesztik hatalmukat.
Rűber János kassai főkapitány és Tieffenbach Kristóf, Szatmár várának főkapitánya kémeik által értesülvén az ellenség szándékáról, a törököktől összehordatott építőanyag felhasználásával 1570 tavaszára megépítették a kállói véghelyet. Amikor tavasszal megérkeztek a törökök, hogy belekezdjenek tervük megvalósításába, kész vár és Prépostvári Bálint lovas hadnagyból várkapitánnyá előléptetett várparancsnok fogadta őket. Tiltakozott is a szolnoki bég és budai pasa elégszer, követelvén a kállói vár elbontását, de tiltakozásuk magyarországi tartózkodásuk során mindvégig eredménytelen maradt.
A kállói erősség megépítése után csökkent a törökök zsarolása, pusztítása a faluban, de végzetes közelségbe került a faluhoz egy folytonosan kétszáz-négyszáz zsoldos, hajdú, rác katona befogadására alkalmas vár, melynek vitézeit sohasem volt képes zsolddal és élelemmel kellően ellátni sem az államhatalom, sem a vármegye. Semjén lakosai ezt követően a törököktől háborítatlanabbul művelhették földjeiket, legeltethették állataikat, kaszálhatták a rétet, vághatták a nádat, használhatták az erdőt, de nem maradt nyugtuk a hajdúktól, rác vitézektől, német zsoldosoktól.
A kállói vár megépítése után az első komoly próbát a környék, így Kállósemjén lakosságának is a Nyírséget sújtó 1585-ös rendkívüli aszályos esztendő s az ezt követő ínséges évek jelentették. A kállói katonaság számos település, közöttük Kállósemjén lakosságán is elkövetett erőszaktételei 1588-ban terelődtek közigazgatási és politikai síkra. A végbeli katonák kóborlásai és fosztogatásai szorosan összefüggtek az évekig kifizetetlen zsoldokkal, ellátásuk folytonos bizonytalanságával. 1588-ra olyan mértékűvé vált az élelemhiány a várban, hogy Csapy Kristóf kapitány december 13-án kénytelen volt Ramocsaházy István és Záthy Gáspár hadnagyok által ráüzenni Szabolcs vármegye tisztikarára: amennyiben a kassai főkapitány „nem fog fizetést küldeni”, kénytelen lesz „a kállói katonákat a falvakra” kiküldeni. Indult is a megyei küldöttség Kassára, de a zsold nem érkezett. A kassai főkapitány azzal kísérelte megnyugtatni a megyét, hogy kérte a katonák által a lakosságon elkövetett sérelmek, visszaélések összeírását.
A megye tisztikara összehívta a falvak bíráit, s felvette a panaszokat, melyek között elhangzott olyan is: „Mi a sok kóbollók miatt pusztulunk el, nem a török miatt.” Egyúttal jelentette a kassai főkapitánynak, hogy a katonaélelmezést elrendelő „követelésével kapcsolatban határoztatott, hogy Szabolcs vármegye a lovasokat és gyalogosokat nem tudja eltartani, a katonák végtelen elnyomásai és vég nélküli fosztogatásai miatt”.
1590 márciusában a kállói várat megtámadó tatárok megsarcolták Kállósemjént is. Orvosság erre sem volt. A sérelmek orvoslása helyett a tizenöt éves háború borzalmai szakadtak mind a megye, mind Kállósemjén lakosságára. Az elszenvedett pusztítás és zsarolás mértékét jelzi, hogy mind az 1596. évi, mind az 1597. évi országgyűlés Rudolf szentesítette dekrétumai tiltani próbálták a kállói vitézek föld népét sanyargató visszaéléseit. Alighanem minden eredmény nélkül. 1601 júniusában újabb tartár sereg dúlta fel Kállósemjént.
A XVII. század a Kállay család életében is apályt jelentett. Sem jelentős országos pozíciót, sem fontos megyei tisztséget, sem komolyabb katonai rangot nem viseltek ekkoriban, évtizedekig pereskedtek Nagykállóért, mígnem Káthay Mihály kapitánysága idején – valószínűleg 1603-ban – királyi írást szereztek, mely szerint a per az ő javukra dőlt el.
Az az évi kállói nagyböjti vásárra időzített birtokba iktató ünnepség alkalmával a birtokvisszaszerzést ünneplők – közöttük Kállay Lőrinc és unokatestvérei, Ferenc, Miklós és János – olyan mennyiségű szeszt fogyasztottak, hogy Csomaközy András és Vetéssy Mihály ötletét pártolva török támadást imitáltak. Így szándékoztak a várnépre és Káthay Mihályra ráijeszteni. Illuminált jókedvükben az Allahot kiáltozó Kállayak megfeledkeztek arról, hogy a kállói vitézeket és Káthay Mihályt nem lehet törökkel riogatni. Futniuk is kellett. Nemcsak Kálló környékéről, semjéni birtokaikról is. Ezeket aztán szabad prédának tekintették a kállói vitézek. Nem kell hát csodálkoznunk azon, ha sem számban, sem földi javakban nem gyarapodott Kállósemjén lakossága mindaddig, amíg állt Kálló vára.
1622-ben már csak egyharmad porta után adóztak Semjénből. 1623-ban Kállay László és Kállay Miklós birtokán az alábbi háztartásokat írták össze: Lantos Tamás bíró, Surányi György négyökrös gazda, Surányi János, Kállay László szolgája, Lábas László Kállay Miklós szolgája. Mellettük még az alábbi szegény, adó alá nem vethető háztartások éltek: Lábas János, Láda Tamás, Béres András, Barniczki Mihály, Fik Bab (!), Antall Péter, Lábas Pál, Lábas László, Antal László.
A jövő történészeire vár annak kiderítése, a fentebb említett csínynek van-e valami köze ahhoz, hogy 1627-ben Kocsonyás Boldizsár és Farkas László voltak Kállósemjén birtokosai, bár tőlük hűtlenség miatt hamar elkobozták, s újra a Kállayak kezére adlák.
A XVII. században többnyire pusztaként, lakatlan praediumként emlegetik a conscriptorok Kállósemjént. Hol Napkor, hol Nyírtass, hol Oros faluhoz írják össze, s van idő, amikor egy, máskor három–öt háztartást vesznek számba. Ezek szerint a hajdani mezőváros nagy határú térsége öt–húsz embernek adott otthont, és a közeli helységek lakói vagy marhakereskedők bérelték legeltetésre, szénanyerésre, állataik tartására.
A település elpusztulása inkább jelentette a falu intézményeinek – parókia, plébánia, harangozó, bíró, kisbíró, kúria, nemesi udvarház – teljes hiányát, semmint lakatlanságát. 1681-ben Kondor András semjéni bíró esküdttársaival egyetemben vallja keservesen, hogy Várad elfoglalása után a törökök „falujokból vittek 8 rabokat”, s „azon elvitt rabokat váltották ki együtt 750 forintokon”, de „a többi penigh rabul oda vannak”. Azon „időtül fogva esztendőnként való adózások és sarcolások Váradra” összesen felmegy 1850 forintra.
1685-ben pusztaként tartják számon a községet, de Caraffa számára 1686-ban már ki kell állítania egy négyökrös szekeret forspontra. Az egyháztörténeti források viszont arról adnak hírt, hogy 1660-ban református temploma volt a községnek, és parókus szolgált a faluban. 1691-ben Dobrai Mihályt vélelmezik Kállósemjén lelkészének.
1699-ben tizennégy háztartást vettek számba itt az összeírók. Érdemes név szerint és vagyonosság, tehetősség szempontjából is ide hívnunk őket. Asztalos György volt a közösség bírája, ezért az ő vagyonát – lévén az adatfelvétel évében adómentes – nem jegyezték fel. Feltételezhetően nem a szegények, elesettek közül való volt. Esküdttársai nem voltak. Az összeírtak közül az egyik legtehetősebb gazda Tar István, akinek hat ökre, egy lova, három tehene és 42 juha volt. Négyökrös gazda volt Becse János, akinek igavonó barmai mellett két tehene és 32 juha legelt a semjéni páskumon. Kelemen Istvánnak hat ökre és három tehene volt. Bacsa András négy ökröt és három tehenet mondhatott a magáénak. Asztalos Istvánnak két-két ökre és tehene, Finta Györgynek két ökre és egy tehene volt. Bagics Ambrusnak csak két ökre.
Az említettek akár fuvarozásra, akár szántó-vető tevékenységre alkalmas mennyiségű állattal rendelkeztek, legfeljebb a két ökörrel rendelkezők szükségből cimboráltak a nehezebb munkák alkalmával. Voltak azonban szegények is az összeírtak között. Sánta István és Sánta Lukács csak egy-egy tehénnel rendelkezett. Ők aligha szánthattak. Gyalogszeres munkából, pásztorkodásból, méhészkedésből, arató- és cséplőrészből tengethették a maguk és családjuk életét, esetleg kerülők, csőszök voltak, mint Kelemen András, Deák András, Deák György és Kelemen Miklós, akik egyáltalán nem tartottak állatot. Tizennégy háztartás. Szűken számítva is ötven-hatvan ember. Ekkoriban egy kisebb falu.
1703-ban csak két háztartást, Tóth Mihályét és Tóth Istvánét vették számba. A következő esztendőben azonban a conscriptor szerint „a gazdáknak és lakosoknak száma 13”. Ez a szám pedig csak háztartást jelenthet. 1706-ban két és fél gyalogos katona kiállítását követelik a falutól Rákóczi hadszervezői.
A mélypont a lélekszámot illetően alighanem a XVIII. század eleje, a kuruc háborúk kora és vége. 1714-ben két embert adóztattak Kállósemjénből: Kelemen Istvánt, akire három rénes forint négy és fél krajcárt vetettek ki, és Bacsa Ferencet, aki egy rénes forint hat krajcárt fizetett, ugyanakkor tizenöt háztartásból hét, katonai szolgálatot teljesítő embert írtak össze.
1717-ben Nyírtass praediumaként a településen az alábbi családfőket és állataikat vették számba: Tar Jánosnak két ökre volt, s ahhoz az uraságtól kapott másik két ökröt fogta járomba, csak így szánthatott. Volt még egy fejőstehene és egy köböl rozsvetése. Asztalos Miklós tehetősebb volt. Tartott egy szolgát, volt két ökre, egy fejőstehene, egy sertése, egy köböl rozsvetése. Diák János két ökörrel, egy fejőstehénnel bírt, és egy köböl árpavetése volt. Kelemen János két szolgát tartott. Saját két ökrét az uraság két ökrével fogta össze, úgy gazdálkodott. Volt még azonkívül egy fejőstehene, tizenhat fejős juha, két sertése, két köböl rozs- és egy köböl árpavetése. Ő volt ekkor a kállósemjéni praedium legmódosabb embere. Bacsa Ferenc két ökörrel és egy sertéssel rendelkezett. Két keze erején és életén kívül semmivel nem bírt – nihil habet – Fintor Mihály. Pap János pedig ezen év őszén szökött meg a Kállay család törvényhatósága alól, és Bihar megyébe, Pályiba költözött.
1718-ban az alábbi személyeket írták össze a kállósemjéni praediumon: Tar József, Asztalos Mihály, Fintor Mihály, Diák János, Kelemen János, Bacsa Ferenc, Kis Ferenc, Meskó János. Ugyanakkor lakosaira tizenhárom forint tíz krajcár adót vetettek ki. A hatalmas kiterjedésű határ ott feküdt parlagon, kiszolgáltatva a bérlők szeszélyeinek, alig-alig gyarapítva az egyre nagyobb létszámú Kállay család jövedelmét.
