Nagy Iván, a kultúrhistória mindenese

Teljes szövegű keresés

Nagy Iván, a kultúrhistória mindenese
Jeles lakója Horpácsnak a régiségben Nagy Iván. A magyar történettudomány kimagasló alakja két évtizedig élt a faluban. Három esztendeig a község bírója: kevés olyan kis települést tud felvonultatni a magyar történelem, amelynek első elöljárója egyúttal a Magyar Tudományos Akadémia tagja is.
A család eredetileg nógrádi, de egy időben az Alföldön éltek. Iván édesapja, Nagy Ferenc még Jászapátiban született, a jogi tanulmányok elvégzése után Nógrádba költöztek – vissza. Balassagyarmaton lakott, a vármegyénél volt hivatalnok, a megyei levéltárat kezelte. Nagy tudású, sok nyelven beszélő, hangszereken játszó, könyvgyűjtő nemes. Családjukban egyébként is nagy becsülete volt a könyvtárnak, az olvasásnak. Ezt a műveltségideált így fogalmazta meg, mintegy erkölcsi parancsként, gyermekeinek: „A múltakból tanulj, a jelenben pedig a jövőnek élj. Az ősök dicsősége fényt áraszt az utódokra: ha azoknak nemes nyomait követik, és ellenkezőleg, meg-gyalázzák azoknak emlékét: ha bal úton tántorognak. Üdvös ismerni az utódoknak azon fát, mely őket termé, erényből merítsen önérzetet, kitartást földi pályájára (…) okulást a botlásokból.”
Feleségétől, Gebhard Annától tizenegy gyermeke született, de csak öt fiú maradt életben. Nagy Iván 1824. június 18-án látta meg a napvilágot Balassagyarmaton.
A família a jómódú, tehetős családok közé tartozott. Így nem okozott gondot az apa számára gyermekeinek magas szintű taníttatása. A fiú kezdetben a helyi elemi iskolában tanult, majd Eger, Esztergom és Vác következett. Mind egyházi tanintézetek. Vácon töltötte a legtöbb időt, a piaristáknál. Kezdettől fogva a történelem volt a kedvenc tantárgya, de szívesen tanulta a nyelveket, írt verseket, iskolai újságot készített barátaival. És már ekkor megnyilvánul alapvető érdeklődése: minden adatot kiírt, összegyűjtött a korabeli újságokból, forrásmunkákból, amit érdekesnek talált. Olvasta a kortárs hazai és európai szépirodalmat, színházba járt, festegetett – teljes mértékben benne élt korában. Írogat szakcikkeket is, ezeket közlik a korabeli folyóiratok. A népdalgyűjtését bemutató publikációjára még Erdélyi János, a híres tudós is felfigyelt, s további munkára buzdította a fiatalembert.
1847-ben azonban, szinte az utolsó vizsga előtt, elhagyja a papneveldét, úgy döntött, ez nem az ő hivatása. Először ügyvéd akart lenni. Pozsonyban találja őt 1848 márciusa. Katona lesz, és végigküzdi a szabadságharcot.
A bukás után egy évig bujkál, míg végül kegyelmet kap, és Balassagyarmaton telepszik le. 1850-ben beáll a Nagyorosziban birtokos Berchtold családhoz nevelőnek. Itáliába utazik velük, elsősorban Velencében élnek. 1852-ben a nógrádi megyeszékhelyen önállósítja magát, és ügyvédi irodát nyit, egyik szervezője a helyi társasági életnek. 1855-ben elhagyja a megyét, Budapestre költözik, az Egyetemi Könyvtár őre lesz. 1870-től a parlament alkalmazottja, a Képviselőházi Naplót szerkeszti. 1878-ban lemond, nyugdíjba vonul s Horpácsra költözik. De itt sem tétlenkedik: hozzálát a Nógrád Vármegyei Múzeum megszervezéséhez. Munkája nyomán 1891-ben meg is nyílik az intézmény Balassagyarmaton.
Kivételes szorgalommal dolgozott. Leghíresebb műve a magyar nemesi családok nemzedékeit bemutató tizenhárom kötetes műve, amelyet már CD-n is kiadtak. Históriai érdeklődése felöleli a teljes magyar történelmet. Írt címertani, pecséttani, genealógiai értekezéseket, közreadott régi forrásokat, felfedezett könyvritkaságokat, megírta a híres magyar nők történetét, nagyon sok a nógrádi vonatkozású tanulmánya is, többek között összefoglalta a megye kora középkori históriáját. De vannak irodalomtörténeti, művelődéstörténeti, hadtörténeti, településtörténeti, archeológiai tanulmányai. Szerkeszti a Magyar Tudományos Értekező című folyóiratot, verseket is, rajzol, fest, zenél, festményeket, rajzokat gyűjt. Illetve mindent, horpácsi kúriájának minden helyisége zsúfolva tárgyakkal, dokumentumokkal, hatalmas, felmérhetetlen értékű gyűjtemény.
Legjelentősebb a könyvtára, korának egyik legnagyobb magángyűjteménye, s mint szakkönyvtár valószínűleg a legjelentősebb. Elsősorban történelmi szakkönyvtár, de vannak benne ősnyomtatványok, kéziratok, térképek, rézmetszetek, folyóiratok és hírlapok, teológiai, természettudományi, néprajzi, irodalomtörténeti, jogi, szépirodalmi munkák. Tudásának, műveltségének alapja és bizonyítéka ez a könyvtár, amelyet egy tudós XIX. századi nógrádi köznemes egyedülálló sikerességgel megszervezett.
Horpácson őrzött gyűjteményét végrendeletében az új megyei múzeumra hagyta. A feljegyzés szerint „egy pár ezer darabból álló érem, ásvány, és egyéb érdekes régiségi tárgyból álló” kollekció volt ez. Ugyancsak a múzeum, illetve a Múzeumi Társulat örökölte horpácsi ingatlanait. Később pedig a könyvtár is bekerült Balassagyarmatra. 1904-ben a „3 kis szobába zsúfolt” könyvtárat tizenkét nagy faládában Nagy Iván özvegye saját költségén szállíttatta be a megyeszékhelyre. Egy summás átadási jegyzőkönyv így rögzítette a ládák tartalmát: átvettek „286 db kéziratot, köztük 32 kódexet, 86 régi magyar nyomtatványt 1711-ig, idegen nyelven nyomtatott művet 1711-ig 349 darabot, és újabb 8495 kötetet, összesen körülbelül 6500 művet”.
Történetírói hitvallásában megfogalmazza, mit jelent a kötődés a hazához, ahhoz a tájhoz, amelyben élünk, s amelyben eltemetnek:” : „…kik laktak itt előttünk, mit hoztak ide őseink magukkal, s mit tudtak vagy mit tanultak más nemzettől, akár ipar, akár mesterség, vagy művészeti tekintetben. Ezeknek tudása nélkül nem ismerhetjük hazánkat, nem ismerhetjük elődeinket, nem ismerhetjük magunkat, s nem írhatjuk meg hazánk s nemzetünk történetét. Aki pedig magát nem ismeri, az nem haladhat, nem gyarapodhatik.”
Nagy Iván az 1849-es bujdosás után többször – helyesebb azt írni: sokszor – járt Horpácson. Kezdetben csak átutazóban, akkor, ha nagyoroszi nevelősködésének szabadnapján átutazott a falun vagy ha Nőtincsre ment, ahol Mayer Ninának udvarolt.
1852. szeptember 8-án a nagyoroszi plébánossal kocsiztak át Horpácsra. Balázsovics Imre hívta meg őket. Felesége, Gelle Mária és ő nevelték a kis Csató Mariskát, a háziasszony nővére, Gelle Katalin árva kisleányát. Balázsovicsot még Balassagyarmatról ismerte Nagy Iván mint pályakezdő ügyvédet, de a tizenöt éves kislányt itt látta először. Naplójában írja: „Itten láttam ekkor mint kisleányt először kedves nőmet, a háziasszony húgát, eszem ágában sem lévén ekkor, hogy az valaha hitvesem legyen.”
Ettől kezdve rendszeresen jár Horpácsra. Egyre több a falubeli ismerőse, akiket felkeres. Így például Majerszky Ferencéket is, akik 1854-ben költöztek a faluba. Ezek a találkozások adtak alkalmat arra, hogy Csató Mariskával is beszélgessen. Sokáig azt hitte, Balázsovicsék lánya, és azt is hallotta, hogy egy honti fiatalember jegyese, most pedig (1854. október 19.) a szécsényi szüreten találkoztak, ahol sokat táncolt a fiatal lánnyal, hogy elterelje azt a társasági gyanút, hogy ő valójában Withalm Fáninak udvarolna. Egy esztendő múltán, a zsélyi bálon olyan alaposan elterelte aztán magáról a figyelmet, hogy Balázsovicsék kiadták a honti fiatalember útját, és Nagy Ivánt a rendszeres látogatásra buzdították. Most már egyre többet találkoztak, ahogyan írta: „mindinkább kezdvén ismerkedni és viszonyt szövődni”. Decemberben „végzetes” helyzetbe került, mert a családfő el-utazott, s őt kérte, hogy három hétig naponta járjon ki Horpácsra, amíg ő távol van. Így aztán a következő év januárjában el is dőlt minden.
A hatalmas hóban 1855 januárjának végén indult Horpácsra, de a szánkó elakadt, Patakról már gyalogolt. Most vette észre magán: „a házi kisleány iránti viseletem sokkal több a puszta vonzalomnál”. (S miután mindig józan és racionális ember volt, rögtön számolgatni kezdett, milyen egzisztenciális viszonyok kellenek a házassághoz.) Azt mindenki látta, hogy Csató Mariska sem érzéketlen iránta. Így hát ezentúl minden szabad idejét Horpácson tölti. Láthatta a falu mindennapjait. Feljegyezhette naplójába február 17-én: „ekkor hordózkodott Szontagh Pál Horpácsra, ott fogván lakni”.
A viszony aztán megromlott Nagy Iván és a gyámszülők között, akik azt hitték, a leendő parti pénzesebb, és talán a vőjelölt pesti állása is jövedelmezőbb lesz. Minden bizonnyal attól tartottak Balázsovicsék, hogy a házasság miatt a rájuk bízott birtok jövedelmeinek hasznától elesnek. És az sem tetszett nekik, hogy Nagy Iván fel akar hagyni az ügyvédi hivatással, tudósi pályára készül, amiből véleményük szerint nem lehet megélni. Mind-ezek ellenére július 16-án megtörtént az eljegyzés, kissé furcsa körülmények között: nem volt gyűrűjük, a háziak is összevesztek, de a lényegen ez mit sem változtatott. Nagy Iván Balassagyarmatra már „az első édes csók megízlelése után mint vőlegény” utazott.
Két hónap múlva, 1855. szeptember 27-én a horpácsi templomban megesküdtek. A borsosberényi káplán, Kengyera Alajos adta össze őket, a tanúk Somoskőy János és Csathó Ferenc voltak. Megjelent még Imre nevű testvére és Szontagh Pál. Az esküvő után azonnal kocsira ültek, és indultak Pestre, ahol Nagy Ivánt már várta az új állása.
A helyzet mindvégig feszült volt a rokonok között, „az esküvő előtti napon éppen roppant kifakadások és egymás közti civódások voltak, melynek kútforrása csak az volt, hogy nőm férjhez ment és általa jövedelmük megrövidült”.
Az ifjú férj feljegyezte, milyen bútorokat hozatott el gyarmati otthonából. Ennek alapján fel tudjuk idézni, milyen volt egy horpácsi köznemes lakberendezése: „…egy nyoszolya, egy szék, egy salon bútorzat, úgymint asztal és hozzá pamlag, orleans, két fauteil, behúzatlan új, egy nagy díván és ládák. Feleségem részéről két nyoszolya, egy ruhaszekrény, egy kis asztalka, és egy vén zongora.”
Bár Pesten laktak, gyakorta leutaztak Horpácsra. Általában itt töltötték a húsvéti és a pünkösdi ünnepeket, a nyár heteit. Elsősorban Szontagh Pállal jártak össze, de itt volt birtokos, és így sokat élt Horpácson Nagy Iván Zsigmond nevű bátyja is. És itt született meg 1856. augusztus 3-án első gyermekük, Nagy Aladár.
1863-ban aztán ők is horpácsi birtokosok lettek. Decemberben vették meg Pletrich János faluszéli házát 550 forintért. A házhoz tartozó telek 671 négyszögöles volt. De még mindig Pesten éltek, ám Nagy Iván folyamatosan készítette elő házát a tartós tartózkodásra. 1866-ban például konyhát és új szobát alakított ki. Egyébként is egyre több időt töltenek a faluban, heteket, hónapokat már. Nagy Iván állandó ingázásban volt Pest és Horpács között. Általában vonattal utazott Vácig, onnan fuvarossal vitette ki magát.
De ha Horpácson vannak, akkor is sokat utaznak. Rokonokat, ismerősöket, barátokat keresnek fel, névnapokat ünnepelnek, lakodalomba járak, élik a vidéki úri közönség társas életét. Tereske, Keszeg, Oroszti, Berki, Zsély, Gyarmat neve szerepel a naplóban, mint ahová Horpácsról rándultak ki. (Időközben Nagy Ivánt súlyos tragédia éri: 1868-ban egy napon halt meg két gyermeke, Ilonka és Boldizsár.) Aladár megérte ugyan a felnőttkort, de ő is megelőzte szüleit az utolsó úton.
A hajdani gyámokkal a pereskedés 1871-ben fejeződött be. Csató Mária megkapta az őt megillető birtokrészeket, a többit megvásárolták Balázsovicséktól, s ezzel együtt hozzájutottak egy új lakóépülethez, a „residentiális” házhoz, amelyet felújítottak és szeptember 4-én ide vitték át bútoraikat, „az úgynevezett kastélyba”. Ez a ház már nincs meg. Nagy Iván halála után emléktáblát helyeztek el ugyan rajta, de az épület olyan rossz állagú volt, hogy 1910 táján le kellett bontani.
1871-ben egy nagyon fontos okirat készült, amely Nagy Iván horpácsi vagyonának értékbecslését tartalmazza. Azért fontos számunkra, mert ebből kiderül, milyen anyagi viszonyok közepette kezdte meg horpácsi életét Nagy Iván, mi állt rendelkezésére, miből és mivel gazdálkodott. (A Függelékben idézzük a dokumentumot teljes terjedelmében.)
1878-ban Nagy Ivánék végleg kiköltöztek Horpácsra. Júniusban kezdték meg a pesti lakás felszámolását, július 11-én érkeztek meg a faluba.
Az akadémikusból gazda lett. Naplóját ettől kezdve a gazdásági feljegyzések uralják: lovat, tehenet vásárol a gyarmati vásáron, búzáját adja el Vácon. Ugyancsak a váci vásáron a pajta fedelére deszkát szerez be, Gyarmaton vasat szerez be „egy utazó ruganyos szekérhez”. Házát állandóan reparálgatja. 1880-ban beépítette a tornácot, a folyosó egy részét hogy újabb szobát nyerjen, valószínűleg egyre gyarapodó gyűjteményei, könyvtára számára. 1883-ban Gyarmaton épületfát, zsindelyt vásárol, és júliusban újra zsindelyezteti a tetőt.
S nagy a vendégforgalom is. Leginkább Szontagh Pállal járnak össze, de jönnek a nógrádi és a pesti barátok, családok: Szabó József egyetemi tanár, Imády Károly balassagyarmati plébános, Luka Gusztáv, Szmrecsányi Emil – birtokos-szomszédai a közeli falvakból, Veres József a falubeli szomszéd. Innen indult nyaranta a nógrádiak kedvelt fürdőhelyeire, hiszen beteg volt, ezért is kérte nyugdíjaztatását. Zsély, Vihnye, Pöstyén adott enyhülést bajaira.
Vagyoni helyzetük jónak mondható. Nagy Iván tisztességes nyugdíjat kapott, rendszeresen publikált, s ezért is szép tiszteletdíj járt a már elismert tudósnak. Anyja után is komoly örökségrészt kapott. Felesége – a pereskedés ellenére – Dunavecsén és Gömör megyében birtokolt, s nem is keveset. A dunavecsei birtokhoz tartozott még Cibakházán, Kisszálláson, Istvánházán és Félegyházán is összesen 533 hold. Ez már jelentős éves jövedelmet jelentett. Ezeket a birtokokat bérlőknek adták ki, 1886-ban aztán végleg eladták ezt a birtokrészt.
Gömör megyében a feleségének csaknem ezer hold földje volt. Fillér, Szkáros, Visnyó, Felfalu, Alsófalu, Szásza, Répás, Boroznok, Stázsi, Gyurács falvakban és pusztákon, s volt jelentős erdeje is. De ezekért hosszas pereskedést kellett folytatniuk a rokonokkal.
1887-ben Vácon vásároltak egy nagy házat, pincét és szőlőt – talán oda akartak költözni? De 1889-ben már túl is adtak ezeken az ingatlanokon.
Horpácson is folyamatosan gyarapították vagyonukat. Házakat vásároltak. A „faluszéli ház” után a „kastélyt”, majd később még újabb három házat vettek meg. Volt körülbelül ötven hold szántójuk és egy hold szőlőjük. Kezdetben maga gazdálkodott, irányította a birtokot, de 1896-ban bérbe adta a földeket, elfogyott az ereje. A bérlő a szomszéd faluból, Patakról jött, Csillag Soma a neve.
Hausel Sándor kigyűjtötte a telekkönyvekből horpácsi ingatlanvásárlásaikat, amelyek a következők: a Dedinszky család örököseitől 1889-ben öt ingatlant vásároltak 6600 forintért, a Gelle-örökség részén 1873-ban szőlő dézsma váltságot kaptak, 1879-ben eladták az egyik házukat kétszáz forintért Koronyi Máriának és Pöstyéni Jánosnak, még ugyanebben az évben az előbbi két személytől és Hankus Zsuzsannától egy másik ingatlant vásároltak kétszáz forintért.
1889-ben öt háza volt Horpácson, ahol is egyébként összesen 62 házszámot írtak össze. Övé volt a 12-es számú, amit később lebontottak – szó volt már róla –, a 23-as számú, ezt Pöstyéni János vette meg, a 24-es számút Dedinszkyéktől vásárolta, a 26. számú, amely korábban cselédház volt és a 42-es számú, „residentialis ház”.
Nagy Iván, a tudós gazda gondja volt tehát a birtok üzemeltetése, a vásározás, az épületek karbantartása, a vetőmag beszerzése, a termény értékesítése. Lovakat, teheneket tartottak, baromfit, sertést, juhot is, bár kisebb számban. Rozs, zab, búza – ők is azt termelték, amit a helybeliek. Cselédjük, kocsisuk volt, de mindegyikkel elégedetlenek lévén gyakran cserélgették őket.
Az a benyomásunk, hogy Nagy Iván élvezte a horpácsi gazdálkodást, amely mellett persze jutott ideje a hazai tudományos életben és a nógrádi közéletben való közszereplésre. Elég, ha ennek bizonyítékaként beleolvasunk a Márki Sándor történészhez írt leveleibe: „Kedves Ecsém! Mikor e megszólítást leírom, úgy képzeld, hogy csibukom agyaraim közé szorítva egy bodor fölleget lehelek előmbe, alias, elég jól érzem magam arra nézve, hogy temérdek hasztalan és legyőzhetetlen teendők mellett is hevenyében tollat fogok Neked válaszolni. Mégpedig három szál gyertya lángjánál, mert a 18 Sonnen Brennen lámpánál sem látok már (…) mi pedig vagyunk extra ictum boldog együgyűségben, s hála istennek tűrhető bőrben leledzünk.” (l889. febr. 15.) „Mi élünk, mint a vénülő fák. Én már november 3-ka óta ki nem voltam a faluból.” (1897 január 7.)
Ami különösen érdekessé teszi horpácsi életét az az, hogy 1888–1891 között a falu bírói tisztét is betöltötte. Teljesen igaza van a történésznek, Hausel Sándornak, aki szerint a horpácsiak a helybeli földbirtokost választották meg, s nem az akadémikust. Meglehet, ez utóbbi tudományos elismerésről nem is tudott a tíz földműves, a kovács, a tanító, azaz a horpácsi választók. A képviselő-testületnek tagja volt egyébként Szontagh Pál is. Őket kettejüket nem kellett beválasztani a falu önkormányzatába, mint nagy adót fizetők virilis alapon eleve a falu vezetői közé tartoztak.
Nagy Iván, a bíró, nem sokat tudott tenni a falujáért. Szívügye volt az útjavítás. Úgy gondolta – ahogy sokan mások is már a falu történetében –, Horpács fejlődésén sokat segítene, ha jó utak kötnék össze a megye és a környék nagyobb településeivel. Kezdeményezte is a Patakra vezető út megjavítását, de nem kapott hozzá elég támogatást a központi útalapból. (Ma úgy mondanánk, elutasították a pályázatát.) Így amikor 1891-ben átadta hivatalát az új horpácsi elöljárónak, Hoffer Istvánnak, két eredményt tudott csupán felmutatni: saját költségén készíttetett szekrényt a községi irattárnak és egy nagy rézdobot a kisbírónak „nyolc szíjjal és két fényezetett verővel”.
Sokat betegeskedik már ekkor, s csak egyetlen feladatra koncentrál, a megyei múzeum megszervezésére. De az is fárasztotta. Horpácsi életének utolsó esztendei teljes csendben telnek. Jó barátja, Szontagh Pál látogatta meg a leggyakrabban. S ha a betegség megakadályozta őket még ebben a találkozásban is, kis cédulácskákat küldözgettek egymásnak fontos üzenetekkel, olykor versekkel. Így búcsúztak egymástól, az élettől és szeretett falujuktól, Horpácstól.
Szontagh Pál verse 1889. január 15-én született, s mint egy kis színes életkép vetíti elénk a két horpácsi öregúr alakját: Együtt ül két öreg / Mind arról beszél: / Mily rövid tavasz, nyár, / Mily hosszú a tél. // Hogy másképp volt hajdan / Jobban volt talán, / Az „ők idejében” – / Múlt évek során. // Jövedelem nagy volt, / Kevés kiadás, / S nem járt ezzel együtt / Gondos számadás. / Gazdagabb volt a föld / Dúsabb a termés, / Sűrű lakodalom / Ritka temetés. // S a két vén tovább is / Egyre így beszél – / „mily rövid tavasz, nyár / Mily hosszú a tél. ”
Nagy Iván válasza: A két aggot elválasztja / Nem az érzés, nem a hit / Csak a hó, mely minden ösvényt / Most fehér leplével borít.

Nagy Iván (1824–1898)

Nagy Iván leghíresebb műve

Nagy Iván és családja sírja a horpácsi temetőben

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT