Szontagh Pál emlékezete

Teljes szövegű keresés

Szontagh Pál emlékezete
Minden magyar település történetének vannak kiemelkedő eseményei, amelyekre joggal büszke s amelyekre hagyományait építi, azokra emlékezve ünnepeit szervezi.
Horpács ezeréves históriáján végigtekintve nyilvánvaló, hogy ez a korszak itt a XIX. század második fele. Kevés falu van a magyar hazában, ahol egy időben ennyi jeles férfiú élt volna, olyanok, akik a nemzeti műveltség megannyi területén örök érvényű alkotásokat hoztak létre. Nevük és kötődésük a faluhoz minden olyan útikönyvben előfordul, ahol Horpácsot bemutatják. Pontosítsunk: csak őket említik az útikönyvek a település leírásánál. Valamirevaló sajtócikk csak ezzel kezdi a bemutatást.
A mai horpácsiak hagyományait is ők öten határozzák meg, közülük is elsősorban Mikszáth Kálmán. Nincs helyi ünnep, ahol ne olvasnák fel híres írását, amely a négy kutyáról szól, melyek a gazdátlanná váló kúriából elcsatangoltak, de megérezvén az új tulajdonost visszatértek, így iktatva be az új földesurat domíniumába.
Ők voltak Szontagh Pál kutyái. Szontagh nevét a dualizmus kori Magyarország politikai évkönyvei őrzik. A régi jó táblabírák közül való, művelt és önfeláldozó, önzetlen hazafi. Olyan, mint akiket Jókai regényeiből ismerhetünk, és akinek mellesleg képviselőtársa volt évtizedekig a magyar parlamentben. Kezdjük vele annak az öt kiváló férfiúnak a közelebbi bemutatását, akikről Horpács története szól.
„Kedves Pál bátyám születése napja van ma, midőn e sorokat kezdem, szeptember 12-ike! Kilencvenhét esztendős volna, ha élne. 1820-ban született Szécsény mezővárosban Nógrád vármegyében, meghalt 1904 június 15-én Horpácson, saját birtokán, ugyancsak Nógrád megyében. Ott is temettük el.”
Így kezdődik a családi visszaemlékezés, amelyet 1913. március 6-án fejezett be Papp-Szász Lajosné, született Szontagh Mária. Ő egyébként Szontagh Pál testvérének, Ferencnek volt a leánya, így közelről s igen jól ismerhette a horpácsi földbirtokost, aki 1855 tavaszán költözött véglegesen új birtokára, a ma is látható, bár átalakított kúriába.

A Szontagh család leszármazása
Szontagh Pállal kezdődik Horpács „halhatlansága”, történetének fénykora. Rendkívül érdekes, színes egyéniség. A magyar politikai közélet második vonalába tartozik ugyan, de a kortársi elismerésen túl az utókor is halhatatlannak minősíti, elsősorban Madách Imrére hivatkozva.
Nincs életrajz, monográfia, jelentősebb tanulmány, Tragédia-értelmezés, amelyben ne fordulna elő a neve, rendszerint három vonatkozásban is. Egyrészt – leegyszerűsítve és így mindenképpen tévesen – mint Lucifer modelljét említik. Cinizmusa, örökké kétkedő szelleme, a világ fejlődését szarkazmussal fogadó személyisége az indok. Másrészt úgy tartják számon, hogy Madách személyiségének az ellenpontja volt minden területen, ráadásul az egyetlen ember, aki felkészültségben mérhető volt Madáchhoz Nógrádban. Harmadszor a Tragédia sikerének megalapozásában szólnak róla, mint akinek buzdítására küldte (vitte) el Madách a kéziratot Aranyhoz, s ugyanakkor Madách vele osztotta meg első ízben Arany kedvező válasza feletti örömét. Mi sem természetesebb, mint hogy 1851–1864 között Madách is megfordult néhány esetben Horpácson, kedélyes órákat, olykor napokat töltve legjobb barátjával.
A horpácsi birtokot anyai ágon örökölte Szontagh Pál. A már említett Veres család egyik leszármazottja, Veres Anna volt az édesanyja, édesapja pedig a kiterjedt létszámú és jeles Szontagh família jelentős egyénisége: Szontagh István.
A felvidéki származású, iglói előnevű Szontaghok egyik ága húzódott le Nógrádba a XVIII. század közepén. Német anyanyelvű, evangélikus család az övék. Értékrendjükben a hithez való hűségen kívül meghatározó a tudomány és a szorgalom becsülete. Utóbbi természetesen a vagyon megőrzésére és gyarapítására vonatkozik. Szontagh Pál felmenői többnyire ügyvédek, akik aztán különböző főnemesek uradalmait irányítják, ügyeiket intézik. Közvetlen ősei eperjesiek. Dédapja, Szontagh Sámuel (1704– 1765) németországi egyetemi tanulmányok után még Halléban orvosi vizsgát tesz, s hazatérve 34 éven át lesz Eperjes főorvosa. Két fia közül Sámuel (1736–1822) az egyházi pályát választotta. Ugyancsak külföldi egyetemi tanulmányok (Altdorf, Jéna, Göttingen) után harminc esztendeig a kassai német egyházközség lelkésze volt, majd lett egyházának szuperintendense 1807-ben. Rendkívüli jótékonyságáról volt híres. Árvákat és özvegyeket gyámolított, evangélikus templomokat támogatott, diákösztöndíjakat alapított, alapítványokat hozott létre. Vagyonát végrendeletében az evangélikus egyházra hagyta.
Testvére, Mihály (1738–1822) már más útját választotta a vagyonszerzésnek, az előrejutásnak. Eperjesen született ő is, jogi tanulmányainak befejezése után ügyvédi vizsgát tett, és ettől kezdve nagybirtokok ügyésze, igazgatója. Előbb a gróf Amadé majd a herceg Esterházy család szolgálatába állt s itt futott be fényes pályát, eljutva egészen az udvari tanácsosi rangig. Mindeközben, mint Nagy Iván írja: „Nógrád megyében szép birtokokat szerzett”. Három fiúgyermeke született: István (1779–1851), Lajos (1782–1848) és Sámuel (1788–1842).
Számunkra a legidősebb fiú, István életútja az érdekes, az ő révén kötődik majd a család Horpácshoz.
Nagy Iván családtörténeti művében így ír róla: „Páratlan eszélye és eszélyessége úgy a megyei életben, mint főleg pedig azon kívűl is hatályos befolyással bírt.” Vajon miben állhatott „páratlan eszélye”, azaz tudása, felkészültsége? Szentmiklóssy Alajos azt írta 1820. július 14-én Kazinczy Ferencnek Szontagh Istvánról, aki gróf Forgách József „ügyeinek igazgatója”: „Egy eleven eszű s ritka ügyességű Ember, kit nem csak Megyénknek, hanem az egész Hazának legjobb fejei közé lehet számlálni. Elméssége, mely gyakran az élességbe csap, szinte csodálatot érdemlő…” (A szinte itt szintént jelent.)
Az biztos, hogy elvégezte a jogi tanulmányait, s valószínűleg édesapja közbenjárására ő is az Esterházy hercegeknél kezdte pályáját, majd a Forgách grófoknál és a Koháryaknál töltött be meghatározó gazdaságirányítói szerepet. Végül a Szász-Coburg család lett a munkaadója, ők neveztették ki udvari tanácsosnak, ebből a szolgálatából nyugdíjazták 1828-ban, de továbbra is ő maradt a hercegi család úriszékének elnöke. Szécsényben lakott, itt is halt meg 1851. szeptember 12-én és temették el pár nap múlva Szirákon, a családi sírboltban. Felesége Veres Anna.
A Veres család horpácsi ősbirtokos família, a XVII. század közepétől eredezteti nemesi kiváltságait, már az 1700-as évek közepétől feljegyzik az iratok itteni jelenlétüket. Különösebb szerepet nem játszottak az országos politikában, megyei szolgabírók kerültek ki soraikból, leghíresebb családtagjuk Veres Pál alispán, Madách Imre kortársa, Mikszáth vármegyei főnöke, majdani írásainak egyik főszereplője. Horpácson Veres József nevét őrzik a levéltári források, 1849 után igen sok peres ügye volt a helybeliekkel. 1881-ben halt meg. Ő egyébként unokatestvére volt Szontagh édesanyjának, Veres Annának, akinek az édesapja, Veres Ferenc aránylag tehetős ember, szolgabíróként halt meg.
Szontagh István és Veres Anna Horpácson kötöttek házasságot 1805. augusztus 20-án. Birtokaik szerte a megyében, több településen fekszenek. Veres Anna örökségének része például éppen Horpácson. Szontagh István ősi birtoka Bocsárlapujtőn (ma Karancslapujtő) található. A családi feljegyzés szerint ez is Szontagh Istváné volt, ide hozta ifjú feleségét, s itt éltek 1820-ig. Itt őrizték a családi levéltárat, amelynek „nevezetesebb adatai Lapujtő, Horpács, Szirák, Dolány, Kisszalatna, Málnapataka, Szinóbánya s ezek tartozékaira, nem különben az osztatlan Dunavecse s Czibakháza” uradalmaira vonatkoznak. Itt őrizték továbbá a nógrádi ősi képtárat, és itt volt a família „válogatott, becses könyvtára”, melyet aztán a losonci református líceumnak ajándékoztak.
Itt születtek a gyermekek is, sorban egymás után: Antónia, Ferenc, míg Szontagh Pál Szécsényben látta meg a napvilágot 1820. szeptember 12-én.
Tovább kutatva a Szontaghok vagyoni helyzetét Szécsénybe jutunk, ahol Szontagh István megbízói nagy megelégedésére szervezte a hatalmas uradalom ügyeit. Évi fizetése nyolcszáz forint volt, úti napidíja három forint, természetbeni járandóságai: 35 pozsonyi mérő tiszta búza, 66 pozsonyi mérő abajdóc búza, 22 pozsonyi mérő árpa, 113 pozsonyi mérő zab, 4,25 pozsonyi mérő százalék (bab, borsó, lencse) három szekér széna, negyven icce vaj, kétszáz font só, száz font hús, száz font faggyú, húsz akó újbor, 24 öl tűzifa, három hizlalt sertés. Haláláig használhatott egy 82 holdnyi birtokot és egy nagy kúriát. További birtokai voltak haszonélvezeti jogon Alsótoldon, Farkasalmáspusztán, Bátkapusztán is és Rimócon. 1845-ben egy összeírás szerint éves jövedelme meghaladta az ötezer forintot, ami jelentős összegnek tekinthető.
Még pontosabbak az adataink a család vagyoni viszonyairól, ha figyelmesen elolvassuk Szontagh István és Veres Anna 1841. november 12-én Pesten kelt osztályos levelét (megerősítették 1844-ben és 1850-ben), amelyben gyermekeik javára rendelkeznek a családi vagyonról. A szülők minden birtokukat, adósságaikat és követeléseiket felosztották hármójuk között. Az okiratokból kiderül, hogy a birtoktestek Lapujtőn, Szirákon, Horpácson, Dunavecsén (a Veres ágból) Czibakházán, Szécsényben, Toldon voltak, jelentős nyugdíjat kapott a családfő a Forgáchoktól, és Szepes megyében részvényei voltak „Johanni Stollen és az azzal össze kapcsolt olvasztó kemencében”.
Ferenc fiának adta lapujtői birtokait, Pál vette át a horpácsi fundust. 1850. szeptember 30-án aztán a végleges osztozkodás is megtörtént, s Szontagh Pál ideiglenesen Horpácsra költözött. Édesapja már ekkor igen beteg volt, s hamarosan, 1851. szeptember 12-én meghalt. Elhunyt feleségét 1859. május 9-én temették mellé a sziráki sírboltba. (Szirákon a harmadik testvér, Antónia lakott.)
1875-ben ezt írták Szontagh Pálról a Pesti Hírlapban: „egyszerű, igénytelen, nemes kristálytiszta karakter, nagy műveltséggel párosult hatalmas itélőtehetség (…) jöhetnek nagyobbak, geniálisabbak, de tiszteletre és szeretetreméltóbbak aligha, s hozzá hasonlók pedig éppen nem”.
A jómódú köznemes ifjút tizenkét éves koráig házitanítók oktatták. A gimnáziumi osztályokat Eperjesen, ősei városában járta ki, bizonyára rokonai hívták, kosztolták. Majd Losonc következett, a híres líceumban fejezte be tanulmányait. Jogi egyetemet végzett ezután, mint oly sokan a családból, 1839-ben diplomázott. Már ekkor ott van a pozsonyi országgyűlésen mint táblai jegyző, hamarosan megismeri a reformkori politizálás minden kulisz-szatitkát. 1842-ben kapta meg ügyvédi oklevelét. Közben nagy európai utazásokat tett az itáliai félszigeten rokonai társaságában. 1840-től Nógrádban tiszteletbeli aljegyző, ez az első lépés megyei politikai pályafutásában. 1842 áprilisától a szécsényi járás szolgabírája, s az volt egészen 1848-ig. A feljegyzések szerint nem éppen példás szorgalmú hivatalnoknak ismerték…
Közben részt vett az országos politikában is. Több nógrádi radikális ifjúval tagja lesz a Nemzeti Körnek, majd az Ellenzéki Körnek. Rendszeresen publikál Kossuth Lajos Pesti Hírlapjában. Ebből ismeri meg az ország a fia-tal, liberális köznemesség és a konzervatív nemesi réteg között folyó nógrádi politikai vitákat. 1847-ben libetbányai országgyűlési követ lesz, 1848-ban a szécsényi új földesúr, Pulszky Ferenc maga mellé veszi: Bécsben a király személye körüli minisztériumban dolgozik (a külügyminisztériumban). Bizonyított tény, hogy aktívan bekapcsolódott az október 6-i bécsi forradalomba, amit kétévi börtönbüntetése is igazol. Olmützben raboskodott. 1850 júniusában szabadult.
Hazatért Szécsénybe, majd rövid idő után elfoglalta a horpácsi birtokot. Visszavonult a politikától, csendesen él az öreg kúriában. 1861-től újra kilép a küzdőtérre. Fiatalos hévvel vesz részt a megújulási küzdelmekben. 1865-től országgyűlési követ a balassagyarmati kerületben. Hamar tekintélyt vív ki magának: nyugodt természete, óriási emlékezőtehetsége, vidám kedélye, önzetlensége mindenki előtt kedveltté teszi. Számos társaságnak, egyesületnek lesz tagja, támogatója. A Szabadelvű Párt tagja, Tisza Kálmán hűséges híve. Nem vállalt jelentős tisztségeket, hiába kínálták meg még miniszterséggel is. A képviselőház alelnökévé választották 1879-ben – 1887-ig töltötte be ezt a pozíciót, e kötelezettség elől is menekült, de előbb nem lehetett.
Mindvégig Horpácson lakott, természetesen ha a közélet Pestre szólította, útra kelt. Szívesebben fogadta azonban kúriájában barátait, elsősorban Nagy Ivánt, aki ezt írta róla: „Kellemes és kitűnő szónok volt, nemcsak hangjának tetszetős bájával, élénk és lángoló tüzével, de beszédének tartalmasságával és kiválóságával is meghódítva hallgatóit. Hét nyelven beszélt, és nemcsak az ókor remekíróit tanulta és ismerte, de szorgalmasan olvasta az újkori világirodalom termékeit is. Horatius, Ovidius, Phaedrus, Juvenalis, Tacitus, Dante, Tasso, Milton, Shakespeare, Camoeus, Byron, Schiller, Goethe, Heine, Berzsenyi, Arany, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi és a többi munkáiból könyv nélkül egész fejezeteket elszavalt. Latinul annyira tudott, hogy azon nemcsak választékos prózát, de verseket is írhatott. Sőt, alap, tartalom és él tekintetében, mint epigrammaíró is kiváló tehetséget árult el. Szóval az irodalomnak buzgó híve volt s arra többet is áldozott, mint Nógrád megye egész közönsége.”
Mikszáth még pályakezdő korában, a Kákay Aranyos no. 3. álnéven írt könyvében (Még újabb fény és árnyképek) nem kímélte nógrádi földijét s későbbi jó barátját: „Tiszta jellem, tiszta szív, tiszta kéz és tiszta ész. Minden kelléke meg van a nagysághoz, s mégis egyre törpébb. Maholnap már olyan kicsinnyé lapul, hogy tárcát bíznak rá a Tisza kabinetben (…) Csupa szeretetre méltóság, csupa adoma. Táblabíró, modern bőrbe compingálva (…) egyike közéletünk régibb alakjainak, kik úgyszólván a közügyek szolgálatában öregedtek meg anélkül, hogy valakinek szolgájává legyenek (…) nem is írt és nem is akar írni könyvet. S ez a legnagyobb bizonyítéka, hogy valódi barátja az irodalomnak.”
Gyakran és szívesen látogatta a falubeli rokonokat, Veres Józsefet és annak két idős nővérét, Veres Erzsébetet és Veres Honorátát, Kosztolányi András feleségét. Kúriája ajtaja mindenki előtt nyitva állt.
Az életét feljegyzésekben megörökítő Pap-Szász Lajosné leírása szemléletesen mutatja be a hajdani, akkor még földszintes épületet: „Horpácsi udvarháza hat szobából állott. Az előszobából a bejárattal szemben volt a nagy ebédlő, balra dolgozószobája, abból hálószobája nyílott s azután következett egy cselédszoba. Az előszobából jobbra pedig két vendégszobája volt A ház alacsony kívülről, belülről meszelt volt, közönséges deszkapadlóval, egyszerű bútorzattal. Dolgozószobájában fogadta rendszerint vendégeit. Itt a könyveknek se szeri se száma, elfoglalták azok még a székeket és pamlagokat is, úgy hogy előbb helyet kellett csinálni a vendégeknek. Ő legszívesebben ült a nagy hintaszékébe. Könyves szekrénye tetejét Madách Imre mellszobra díszítette. Háza elejét egy keskeny, téglával kirakott, faoszlopokon nyugvó tornác szegélyezte. A ház előtt két óriási nagy, vastag kőrisfa állott. A ház mögött régi fenyőfák díszlettek, s azután egy magasabb part következett honnan bizony az esővíz gyakran mosta a ház fundamentumát is.”
A forrásokban többször is emlegetett hatalmas könyvtárát még életében – 1891-ben – a Balassagyarmati Múzeumnak adta. A tudományos művek mellett az angol, francia, német, latin, olasz klasszikus műveket tartalmazott, volt még egy régi, minden bizonnyal antik olajfestmény a gyűjteményben, amely Szent Jeromost ábrázolta, és két szobor. Az egyik Madách portréja, a másik Ghyczy Kálmán mellszobra.
Szerette a vendégeket, a gyerekeket. Közel engedte magához a cselédeit, érdeklődött életük, sorsuk felől, „valóságos pater familias” volt – emlékeznek meg erről a barátságos jellemvonásáról. Harsányi Zsolt egy apró történetet jegyzett fel róla Szontagh Pál ispánja címmel, és amit elmesél, az is ezt bizonyítja. Ujfalussy nevű ispánja katolikus volt s a vallási villongásokkal terhes Nógrád megyében ez bajnak számított. Szontaghot azonban a dolog nem érdekelte. Miután megtudta, hogy az ispán nem tudja gyakorolni vallását, mert a tanyán, ahol a birtokot igazgatta, erre nincs lehetőség, egy kis kápolnát építetett számára: „Szontagh Pál luteránus földesur katolikus kápolnát emeltetett a birtokán, hogy az ispánja, meg még egy pár katolikus gazdasági embere lelki manna nélkül ne maradjon.”
Megfáradt élete végére. Megromlott a látása, a hallása, már csak a tornácon üldögélt, hűséges kutyáit szólítgatván. Csendesen ment el 1904. június 15-én. Sírja ott domborul a horpácsi templom melletti kis sírkertben. Sírkövét Mikszáth Kálmán szállítatta oda s állítatta fel. Rávésve az epigramma, amelyet Szontagh írt, s annyira jellemezte őt: „Nyugtalanul fürkész, küzd háborog és tagad a fej: / Áhitatos hitben lel nyugodalmat a szív.”
Kétségtelen tény, hogy Madách Imre többször is járt a faluban, elsősorban leghívebb barátját, Szontagh Pált keresve fel itt. Miként Szontagh is gyakran meglátogatta őt sztregovai „oroszlánbarlangjában”, ott, ahol Az ember tragédiáját írta. Két hatalmas szellem és egyéniség csodálatos lelki kapcsolata ez, világirodalmi párját alig találni, a magyar irodalomtörténetben méltán emelik Arany és Petőfi barátságával összemérve.
Az 1840-es évek elején ismerték meg egymást. Valószínűleg már Pesten is találkoztak, egyetemi tanulmányaik alatt, de az igazi barátság a megyébe visszatérve alakult ki közöttük. Madách Imre hamar felismerte a szellemi társat, nem véletlenül illette őt egyik levelében „lelkem jobb fele” névvel.
Valóban kitűntek társaik közül. Műveltségük, érdeklődésük, olvasmányaik, ambícióik mind-mind összekötötték őket. Madách már első levelében megfogalmazta, miért ragaszkodik Szontaghoz: „Te megtagadni nem fogod, ha érezéd, mi édes látni, hogy más is van kívülünk ki velünk rokon gondolatokat terem, ki túl csapongva a minden napiság salakján, az ideálok honában ver tanyát magának.”
Leveleik tele vannak pletykákkal, tréfás megjegyzésekkel, mély filozófiai bölcsességekkel, politikai önvallomásokkal – ahogyan az ifjú emberekhez illik. Mert hát azok voltak: eltelve a nemzet megreformálásának ideáival, az új világ felépítésének ábrándjával, nem szólva a lányok körüli kalandjaikról. Fráter Erzsébet miatt még némi feszültség is keletkezett közöttük. Olykor közösen írtak verseket is. 1847-ben a Nógrádi képcsarnok című epigrammagyűjteményben Madách ezt írja Szontaghról, célozva barátja hivatali lustaságára: „Szolgabíránk hanyag!” – ezt panaszolja a szécsényi járás. / A buta! Szontagh Pál vajmi következetes! / Centralizálni akar, s restségivel azt bizonyítja / Elve szerint, hogy rossz a megye szerkezete.
Szontagh Pál válaszverse hasonlóan csípősre sikeredett: Madách Imre főbiztos.
Most liberális vagy, van nexusod és tudományod, / Oly magasan hordod kis pisze orrod azért. / Várjunk csak kis időt, míg léssz Nógrádban alispán, / Elpárolg elved, s megmarad a magas orr.
1849 tragédiái még közelebb hozzák őket egymáshoz. Sűrűn látogatják egymást, leveleznek is, ezekből sajnos igen kevés maradt fenn. Szontagh Pál egyik levele 1855. május 11-én kelt Horpácson. Ennek egyik mondata utal Madách horpácsi látogatásaira: „Matolcsy barátunk, gyarmati vásárkor azzal örvendeztetett meg minket, hogy ismét egy kis ipolyi körutat szándékozván tenni, vele együtt hozzám is szándékoztok betekinteni…”
Beszámol olvasmányélményeiről, éppen most Eötvös József történeti munkáit olvassa, a „magyar Aristophanést” most kapta meg a postán. Egy pillanatra feltűnik a levelekben a Veronika nevű cselédlány is, Jerabek Veron volt a neve, s élete végéig kitartott gazdája mellett – egyes források szerint az agglegény Szontagh Pál kedvese volt –, aki látta Madáchot átutazni a Horpács melletti Patak községen. Szontagh bizakodik, hogy barátja Csalomjára ment, s visszafelé ismét felkeresi őt.
Ebben a levelében írja maradandó gondolatait kettejük barátságáról, s általában a barátság lényegéről: „…a barátság …örökifjan él, sőt korával nő deréksége. Mert realitása igazoltatik, ideálissá lesz. Tulajdon melegével és világával bírván, el nem oltható a többi életszínpadi lámpával együtt. Kiki azzal áldozik istenségének, mivel tud: ha silány is az áldozat, legalább őszinte és meleg a szándék.”
Egy másik levelében – 1862. július 6-án kelt Horpácson – itteni gazdálkodásáról is beszámol. Az időjárás nem kedvez, a rozs, az árpa nem ad jó termést: „S ámbár az eső elég volt arra, hogy kárt tegyen, kevés a sarjú növesztésére. Szóval calamitás jobbról, calamitás balról.”
Madách Imre unokaöccse, Balogh Károly visszaemlékezéseiben is megemlíti, hogy Madách többször járt Horpácson, olykor elvitte magával Aladár fiát és kis unokaöccsét. Balogh Károly így írja le a horpácsi birtokot és kúriát: „Szontaghnak Horpácson, Nógrád megye nyugati csücskében volt birtoka. A falu közepén, jegenyefáktól szegélyezett tágas udvar hátsó terében állott a magas zsindelyfedelű, öt-hat szobás régi földszintes épület, mögötte nagy fáktól árnyékolt kert, jobbra-balra gazdasági épületek. A ház pitvarából nyíló szobák egyikéből siet elénk törökös »schlafrock«-ban, házi sapkával a fején, csibukkal kezében a vendégszerető házigazda, egy-egy Horpácson tett látogatásunk alkalmával s vezet be a tágas dohányzóba. Sűrűn megrakott könyvespolcok, az íróasztalon egész garmadája napilapoknak, bel- és külföldi folyóiratoknak, revueknek s a szépirodalom legújabb termékeinek, afféle zseniális rendetlenségben, ami csak növeli Szontagh otthonának kedélyességét.”
A két barát szívesen tett nagy sétákat fel a honti hegyekre, fel, Drégely romjaihoz, hogy onnan gyönyörködjenek a csodálatos panorámában. A közös ebédek leírásánál ismét feltűnik Veronka, aki igyekezett mindig a vendég kedves ételét főzni.
De a fiatal Balogh Károly emlékezetében megmaradt annak az élménye is, hogy Szontagh maga is felkereste Madáchot Sztregován. Olykor ráadásul lóháton jött, Gúnár nevű kedves hátasán, s ez nem volt kis teljesítmény, megközelítően ötven kilométer lehetett a távolság: „Ünnep volt az ő érkezése nemcsak nagybátyámnak, de az egész családnak. Szeretett, kedves vendége volt ő mindannyiunknak. Mi fiuk a szívünk egész melegével vonzódtunk a szeretetreméltó bácsihoz.” Majd igen szemléletesen írja le magát Szontaghot is: „…köpcös termetű, széles mellű, vállas, rövid nyakán hatalmas koponyájával. Kissé rőtbe játszó bajusszal, tömött körszakállal. Modora, gondozott külseje, társadalmi viselkedése kifogástalan, gentlamenlike a szó szoros értelmében.”
A legfontosabb esemény persze a Tragédia megjelenése. Kétségtelen tény, hogy Madách az 1860. március 26-án befejezett kéziratot először Szontaghnak mutatta meg, nagyon adott barátja véleményére. Madách ezt írta Nagy Ivánnak 1861. november 2-án a Tragédiáról: „Már több esztendeénél, hogy készen van. Említettem több ismerősöm előtt, hogy írtam egy költeményt, melyben az Isten, az ördög, Ádám, Luther, Danton, Aphrodite, boszorkányok s tudj isten mi minden játszik, hogy kezdődik a teremtésben, játszik az égben, az egész földön, az űrben – mosolyogtak rá, de olvasni nem akarta senki. Végre múlt tavasszal Szontagh Pál barátunknak fel olvasám, s ő sürgetett, adnám Aranynak bírálat végett.”
Szontagh természetesen tudott barátja ilyen irányú ambícióiról. 1847-ben még költői versenyt is rendeztek Csesztvén, Madách otthonában. Amikor 1861. május 28-án Madách Imre felszólalt a magyar országgyűlésben, és szónoklatával osztatlan sikert aratott, Szontagh versben köszöntötte: Hosszú életin át sok küzd kiderítni nevének / Néma homályát, ám – csak kevésé a süker! / Honfiu, Bölcs, Müvész – bátran törhetsz te Olympig – / Ím, hármas koszorút tűz ma fejedre hazád.
Végül is a Tragédia kéziratát Arany Jánosnak vitte el Madách, kérve a költő bírálatát. Arany hosszas várakozás után olvasta el, és 1861. szeptember 12-én elragadtatott levélben gratulált az ismeretlen nógrádi nemesnek, akihez hasonló tehetség Petőfi óta nem tűnt fel a magyar irodalomban. (Arany fogalmazott így Tompa Mihálynak írván). Természetesen Szontaghgal osztotta meg örömét Madách. Azonnal küldte a levelet, Horpácsra címezve, 1861. szeptember 19-én: „Kedves Palim! Neked köszönhetek ismét egy nagy örömet. Ez ugyan mindennapos dolog, mert minden találkozás veled, nekem öröm, most azonban szokatlanabb örömről szólok, és sietek téged annak részesévé tenni. Tegnap előtt Arany Jánostól levelet kaptam, melyet szórul szóra ide írok, az eredetit megtartván.”
Majd következik a híres levél, amelyben Arany gratulál az ismeretlen pályatársnak, nagy sikert jósolva művéhez. Végezetül Madách kéri Szontaghot siessen Sztregovára, hogy személyesen is megünnepeljék a történteket.
Madách-levelek érkeztek Horpácsra ezelőtt és ezután is sűrűn, szerencsére ezek közül néhány megmaradt. 1856 áprilisában egy verses levelet kézbesített a postás a horpácsi földesúrnak. Furcsa egy vers ez. Úgy tűnik, Szontagh fel akarja adni agglegénységét, s erről tájékoztatta Madáchot. Madách a versben egyrészt óvja barátját a házasságtól, másrészt kiolvassuk belőle saját házassága emlékének tragikus és elmúlhatatlan fájdalmát is.
1857 februárjában újabb verses levél érkezett Horpácsra, benne újabb jó tanácsok ilyen kezdettel: Te komolyan veszed nagyon barátom / Az életet, ne vedd, mert jaj neked / Megátkozod az embert és világot…
Az 1859. október 15-én kelt levelében Madách utalást tesz közös vadászatokra. 1860. február 23-án arról panaszkodik, hogy hiába várja Sztregován: „én ablakra nézve töltvén minden napjaimat sehogyse bírom kilesni érkeztedet…”
Pedig Szontagh igen hűséges barát. A már említett unokaöcs feljegyzései tanúsítják, milyen sokat és milyen meghitt pillanatokban volt Sztregován. Leírja egy szép karácsonyeste történetét is, amelyen a legbelsőbb baráti kör ünnepelt együtt: „ott voltak Madách Károlyék Csesztvéről, a Forgách grófok, József és Jenő Gácsról, Szontagh Pál, Sréter, Matolcsy György és a falu két lelkésze”. Majd megemlít egy Imre napi összejövetelt is, 1862-ben, ahol ugyancsak ott volt Szontagh s az tette felejthetetlenné az estét, hogy ekkor hozták haza a kis Jolánt is, aki addig Nagyváradon élt az édesanyjánál.
Drámai befejezést ennek a barátságnak, hogy Madách halálos ágyánál ott áll Szontagh is. Az értesítés után azonnal Sztregovára utazott, hogy végső búcsút vegyen „lelke jobb felétől”. Balogh Károly így írja le az utolsó perceket: „Nővérem visszatérve Sztregovára, már halálos ágyán találta őt. Az estét oldalánál töltötte, ott volt Szontagh Pál is. – »Jó éjt Annácskám!« – »servus Pálom!« ezek voltak hozzájuk intézett utolsó szavai, mikor az éj késői óráiban aludni tértek. Anyja, leányai s hű inasa tovább virrasztottak ágya mellett. Két óra múlt éjfél után, mikor anyjának karjai közé hanyatlott s elszállt nagy lelke egy utolsó fohásszal – elszállt ahhoz az örök forráshoz, amelyből fakadt.” Szontagh Pál még megvárta az október 7-i temetést s egyedül, nagyon szomorúan hazautazott Horpácsra, öreg kúriájába, hogy immár végleg magányosan éljen koptassa tovább üressé vált hátralévő éveit.

Szontagh Pál (1820–1904)

Kilátás a falura a Szontagh-kúriából (1910)

Szontagh Pál sírja a horpácsi sírkertben

Madách Imre (1823–1864)

Szontagh Pál átépített kúriája

Madách Imre emléktáblája a kúria falán

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT