Mikszáth Kálmán és Horpács

Teljes szövegű keresés

Mikszáth Kálmán és Horpács
Vannak helyek, városok, falvak, amelyeket halhatatlanná tett idézetek soraival is magunk elé tudunk képzelni. Petőfi, Arany János verseiből azonnal a Kiskunság vagy Nagyszalonta képei villannak elénk. Jókai megfestette Komáromot, már csak úgy tudjuk elképzelni, ahogyan ő látta. Mikszáth jóvoltából Horpács is bevonult ebbe a lírai irodalmi földrajzba. Pedig mindössze három apró karcolatot írt a pár év vagy inkább pár hét alatt, amelyet ebben a faluban töltött. Mert hiszen a pünkösdi, húsvéti, olykor nyári itt-tartózkodások összességében alig tesznek ki egy-két hónapot.
Ezt írja A „skvarka” című kis honfoglalási beköszöntőjében: „Szóval pompás kis falu ez, a drégelyi várrom alatt. Szondy két apródja az én rétemen kergette a lepkéket s az én cserebogaraim őseiből csinálta a malmocskákat. Egy völgykatlanban van elbújva az egész falucska, eltakarva a világtól, hatalmas hegyek rámája által. Vasút nem vezet ide, még országút vagy megyei út sem, postája nincs, telegráfja még kevésbé, a dűlőutakat is a gyep és laboda veri fel. Minden úgy van még itt, ahogy Ali basa hagyta, amikor innen eltakarodott.”
Vajon miért Horpácsot választotta? Pontos feleletet erre a kérdésre aligha tudunk adni. Egészen biztos, hogy nem gazdasági, földrajzi szándékok alapján csapott a kezébe Szontagh Antalnak, az eladónak. A szíve súgta így az írónak: igent kell mondani az ajánlatra.
Ki tudjuk olvasni a döntés érzelmi motivációit az előbb említett elbeszélésből is: „Egész életemben vágytam ilyen zugra, elrejtett fészekre. Azt szerettem volna, hogy még a mappán se legyen rajta. Nyaranta a fürdőbeli kurszalonok verendájáról merengtem a fölcicomázott természeten, melyből egyetlen füszál se volt az enyém, feltűnt emlékemben édesapám, mikor kiült pipázni az ambitusra s nem az esti lapokat várta, mint én, hanem az esőt, a szeme előtt nem terült ékes park virággruppokkal, hanem egy nagy trágyadomb füstölgött s annak párájából, ha fölszállt, vagy lomhán szétterjengett, szőtte kombinációit az időjárásra nézve.”
Amikor 1905 májusában első ízben adta hírül olvasóinak, hogy megvásárolta új birtokát, a klasszikussá vált elbeszélésében, A Szontagh Pál kutyáiban szintén ott a válasz, rímelően az előbbi gondolatokra és azokat mintegy felerősítve: „Szontagh Pál »grundnak« hítta a maga horpácsi tuszkulánumát, melyet az ő halála után múlt ősszel én vettem meg, hogy ott és úgy végezzem az életet, ahogy kezdtem: gerendás kúriában, melyben ha az egyik ablakot nyitom ki, a trágyadomb szaga özönlik be az udvarról, ha a másik ablakot nyitom ki, akác- és rozmaringillat oson be a kertből.”
Ezek után cseppnyi kétségünk sem lehet, Mikszáth Kálmán érzelmi okok alapján döntött a horpácsi birtok megvásárlása mellett. Ráadásul úgy, hogy a kontraktus megkötése előtt nem is látta a fundust, látatlanban kötelezte el magát, nem csekély ijedségére a mindig óvatos, a pénzt beosztó, aggodalmaskodó feleségének, Mauks Ilonkának.
Pedig Mauks Ilonka nagyon jól tudta már 1904-ben, hogy a férje ki akar szakadni a fővárosi életből. Mikszáth látta, mint rohan el mellett a felgyorsult világ. Kedve nem volt részt venni a pénz utáni hajszában, hivatalt, címet nem akart, a főrendiházi tagságot is visszautasította. Fájt neki, hogy legközvetlenebb barátai is sorra eltávoztak az élők köréből, s úgy érezte, pártja, a Szabadelvű Párt is veszélyes útra lépett. Csendre, nyugalomra, a világtól elvonulni vágyott.
Felesége emlékiratai rögzítik, miként indult vidéki otthont keresni. De soha, sehol, semmi nem felelt meg neki. Szép a kinézett kúria, de nincs benne elég otthonosság: nem füstöl a kéménye, a kutyák nem fogadják örvendezve. Másutt az volt a baj, hogy a fák nem adtak elég árnyékot, de előfordult az is, hogy túlságosan beárnyékolták a házat. Járt Erdélyben, még egy kastélyt is kinézett magának, de aztán arról is lemondott. Esztergom mellett egy kis faluban – valószínűleg Leányfalun – a Duna partján épült, nagy, kertes kúriát nézett meg a család. A kert egészen a folyó partjáig szaladt le. Már majdnem létre is jött az alku, amikor az egyik esztergomi ismerőse elmondta, hogy milyen vízi tragédiák fordulnak elő a Dunán. „Az uram arcát egyszerre nagy sápadtság borította el, ránézett Bercire – akiről feltette, hogy az első nap a csónakot birtokába veszi – és ebből a tekintetéből láttam, hogyha a birtokot ingyen adnák, akkor sem fogadná el. Szó sem esett róla többé.”
Egészen biztos, hogy Mikszáth nem akart máshol birtokot vásárolni, mint Nógrádban. Belül, a szívében, a lelkében kimondatlanul is érezte, hogy haza kell térnie szülőföldjére, ősei földjére. Szklabonya már nem jöhetett szóba, a régi otthon nem volt az övék, s nem is volt alkalmas épület itt, amelybe beköltözhetne. S bár állt Mohorán a Mauks család kúriája, oda, sok kellemetlen családi emlék miatt, nem térhettek vissza.
Így történt hát, hogy 1904 novemberének első napjaiban ezekkel a szavakkal lépett be a Reviczky téri lakásuk ebédlőjébe: „– Nagy újságot hozok – mondta még az ajtóban – megvettem Szontagh Pál horpácsi birtokát Tónitól, aki ezt a nyáron örökölte.
– Lehetetlen – mondtam csodálkozva – hiszen nem is látta.
– De láttam vagy harminc év előtt, az édesapjával voltam ott egyszer-kétszer az öregúrnál…”
Mikszáthné abban bízott, hogy barátai majd lebeszélik az írót a vásárlásról, tudván, Mikszáthnak sem ideje, sem ismerete nincs egy birtok életben tartásához. Ám a klubban csak annyit mondtak neki: ez egy „becsületes birtok” s ez elegendő is volt. Mikszáth azonban olyan ismeretekhez is jutott, amelyek végleg eldöntötték a kérdést. A maga színes előadásában ezt is összefoglalta A „skvarka” című írásában.
Sorra fejtegeti itt Horpács előnyeit és nevezetességeit. Van ott egy hatalmas fa az udvaron. Pont ilyen kell, hiszen minden valamirevaló nemesi udvarház udvarán kell hogy legyen egy hatalmas fa „amelyre gőgös legyen a tulajdonos”. A helybeliek azt mondják, hogy ez alatt üldögélt ugyanis Rákóczi fejedelem. Ez már igen, ez valódi híresség. Van egy szép patak, keresztülfolyik a kerten. Partján hatalmas fűzfák, az egyik tetején gólyafészek. „Gólyafészek a felvidéken! No már ennek az enyémnek kell lennie.” Egy nagy trágyadomb terpeszkedik az udvar közepén. Pont erre van szükség, mert „azt tartják a gazdák, aki sokáig szagolja, sokáig él”. Az udvaron van még egy nagy kerekes kút is, igaz a nagykapu már évek óta tárva-nyitva áll, de hát ez is bizonyára azt jelzi, itt mindenki szívesen látott vendég. S ami a legcsodálatosabb: egy hatalmas feketefenyő áll a kertben. De olyan óriási nagy, hogy „…egy fakereskedő árbocnak akarta megvenni a kegyelmes úrtól egy óriási angol hajóhoz. Szent Isten! – megdermedt bennem a vér. Milyen veszedelemben forogtam. Hátha eladta volna?”
Mikszáth meghallgatta a birtok hibáiról szóló beszámolót is. Természetesen mindegyikből előny lett. Hogy nem lehet repcét termeszteni a földeken. Nem baj, meg sem fordult a fejében, hogy repcét termesszen. Hogy a rétjén sok a gyom, s azt nem szereti a tehén. „Hát az a marha baja, nem a birtoké” – nyugodott meg az író. Az sem jelent számára gondot, hogy a kúria egyik szobájában évente négyszer istentiszteletet kell tartani. „Nekem még ez is tetszett. Miért ne engedném át szívesen a lakásomat az Istennek? Végre is jobb, ha ő szállásol nálunk, mintha mi költözködnénk ő hozzá.”
De a legfőbb és legfontosabb előny az volt, hogy „itt még a madár sem találja meg”. Éppen ez kell Mikszáthnak, végre egy hely, ahol pihenhet, ahol nem zaklatják a szerkesztők kéziratokért, akkor ír, amikor kedve van. Ahogyan lírai szavakkal megfogalmazta legerősebb vágyát: „Kellett nekem olyan hely, melyről csak én tudjak, mint ahogy az embernek van titkos könyve, amiből bátran plagizálhat, mert más nem tud felőle, kellett egy hely, ahol a füvekből, falakból, árkokból, erdőkből, a fantázia segélyével témákat hasogassak ki írói mesterségemhez, ahol nekem öreg fák titkos susogással meséljenek s patak vize locsogjon.”
De természetesen Nagy Miklós, a Vasárnapi Újság szerkesztője itt is rátalált. Ami esetleg Mikszáthnak kellemetlen lehetett, az az utókor szempontjából a lehető legjobb, hiszen vele jött Jelfy Gyula, a lap fotóriportere, s klasszikus értékű felvételeket készített Horpácsról, az íróról és családjáról.
Mikszáth leltárilag is átvette a birtokot, 1904. november 26-án Budapesten megkötötték az adásvételi szerződést. Szontagh Antal az eladó, Mikszáth Kálmán és neje a vevők. A birtok vételára 136 ezer korona volt. Ebből mindössze 36 ezer jutott Szontagh Antalnak, mert százezer korona be volt táblázva a balassagyarmati takarékpénztár javára. Szontagh Pál az évek során igen nehéz helyzetbe kerülhetett, hogy ekkora összeggel tartozott már a banknak.
Mikszáth természetesen átvállalta a banki tartozást, s a maradék összeget azonnal ki is fizette Szontagh Antal kezébe, majd bonyolult jogi formulákban kötötték ki, hogy más adósság nincs a birtokon, s ki hogyan szavatolja a további tehermentességet, a kamatfizetési kötelezettséget és így tovább.
A szerződés 5. pontja így szól: „A vevők a horpácsi 2-ik számu telekkönyvben C.3 alatt bejegyzett szolgalmi jogot és egyéb, a bánki evang. lelkész és tanító javára bekebelezett kötelezettséget ezennel magukra vállalják.” Nincs itt másról szó, mint amiről fentebb Mikszáth írásában olvashattunk. Hogy átvállalja azt a gesztust, amelyet eddig Szontagh Pál gyakorolt, és a kúria egyik szobájában a horpácsi és környékbeli evangélikusok – nem voltak sokan – ünnepi istentiszteletre gyűlhetnek össze az év bizonyos ünnepein, húsvéthétfőn, István-nap alkalmából. Évente pedig bizonyos meny-nyiségű gabonát adott a bánki evangélikus lelkésznek és tanítónak.
A szerződésből az is kiderül, hogy az egész birtokot Csillag Soma helyi lakos bérli 1905. október 1-jéig. Amennyiben a bérlő nem hosszabbítja meg a szerződést, úgy Mikszáthék tíz napon belül visszaléphetnek a vásárlástól – áll a kontraktusban. Ez azért fontos kitétel, mert az író természetesen nem kívánt gazdálkodni. Neki is megfelelt a szerződéses jogviszony, bízott a két asszonyban, feleségében és sógornőjében, hogy majd odafigyelnek a bérlőre.
Csillag Soma természeten vállalta az új birtokosokat. November 30-án már meg is kötötték egymással az új bérleti szerződést. Hat évre vette bérbe a birtokot, és fizetett érte évi hatezer korona díjat. Ezt az összeget évi négy részletben adja át a tulajdonosnak. „A gazdálkodás rendszerére nézve a szerződő felek abban állapodnak meg, hogy a haszonbérlő a földeket rendes gazdálkodás mellett tartozik használni és azok művelési ágain nem változtat” – olvasható a szerződésben. Azaz jó gazdaként a bérlő tartózkodik minden felelőtlenségtől, alkalmazkodik az eddigi termelési gyakorlathoz, amely itt Horpácson szokásos. A kontraktus nem tartalmazza a birtok nagyságának leírását, azt Mikszáth Kálmánné feljegyzéséből ismerjük. A horpácsi fundus körülbelül háromszáz-háromszázötven holdnyi lehetett, Horpácson, Pusztberkiben és Borsosberény határában feküdt. Tartozott még hozzá egy mintegy tízholdnyi belsőség, a kúria körüli kert és park.
Mikszáth birtokos lett tehát Nógrádban, de még mindig nem tudta, mit vásárolt, még mindig nem látta Horpácsot. (Hogy harminc évvel azelőtt járt volna ott, azt bizony erős kétkedéssel fogadjuk. Az a kijelentés csak a feleség megnyugtatására szolgálhatott…)
1904 telét írjuk. Mikszáthék pesti lakásukban tervezik a tavaszi horpácsi utazást. Mindannyian türelmetlenek, már szeretnék látni, élvezni a kúriát, a vidéki élet élményeit. Nem maradt más hátra, üzenni kell a család védangyalának, Nelkának. Mikszáth Kálmánné nővéréről van szó: Mauks Kornélia nem ment férjhez, édesanyjával élt Mohorán. De ha nagy volt a baj, rögtön utazott Pestre. Vigyázott a házra, felügyelt a beteg gyerekekre, segített a téli befőzésben, vagyis jó angyalként mindig megjelent, ha a szükség úgy kívánta.
Levelet kapott most, 1904 decemberében nővérétől, amelyben Ilonka kérte, menjen át Horpácsra, s nézze meg, milyen az a birtok. Mikszáth, amilyen nagy könnyelműen megvette, most szorong, „…nagy kétségek gyötrik: jó-e a föld, jó-e a ház, vannak-e fák a kertben? Bánja, hogy előbbről meg nem nézte, most már se nem eszik, se nem alszik…”
Nelka természetesen utazott, körülnézett Horpácson, s indult is tovább. Pesten mindenki nagy várakozással fogadta, a fiúk valósággal körülugrálták. „Egyik kérdés a másikat érte, nem tudtam, kinek feleljek előbb, végre is kihúztam a zsebemből egy kuvertába szedett horpácsi zsíros fekete földet és a sógorom elébe tettem. Ő csak nézte, nézte reszkető ajakkal, egy szót sem szólva, forgatta, tapogatta, azután azzal, hogy szemüvegen fogja megnézni, bevitte a dolgozószobájába.
Mikor visszajött, egészen átszellemültnek látszott, majd egy ív papirosra le kellett rajzolnom a házakat. Azután sokat kellett beszélnem a fákról: nagyon örült a birtok körül ültetett akácfáknak, még jobban a kertben ékeskedő nagy, terebélyes jegenyéknek, de legjobban a fenyőfáknak. Ezt a sok örömet nem bírta ki másként, mint hogy elment a szobájába és lefeküdött aludni.”
Mikszáthék 1905 áprilisának végén, húsvétkor indultak le Horpácsra. Már előbb szerettek volna, de mint akkoriban elég gyakran, Mikszáth most is betegeskedett. Pedig Szontagh Antal is folyton buzdította: „Édes bátyám! Menj már átvenni a birtokot. Neked is jobb lesz, ha megtudod, mit vettél, nekem is jobb lesz, ha átadhatom a kulcsokat és a felelősséget.”
Természetesen most is Nelka segített. Kitalált egy történetet, hogy neki miért kell előbb leutaznia Horpácsra, s mire ők megjönnek, úgy mellesleg át is veszi a birtokot. Holott mindent elő akart készíteni. A dohos, földszintes kúriát kiszellőztetni, kitakarítani, befűteni, a konyhát rendbe tenni, szakácsnőt, kocsist fogadni, s beszélni egy kicsit Csillag Somával, aki egyébként tisztességesen kezelte a birtokot.
Így hát, amikor Mikszáth Kálmán, életében alighanem először, megérkezett Horpácsra, valóban mintha tündérek szorgoskodtak volna az öreg kúriában. Még a felesége is meglepődött. „Most körülnéztem, ezt a kis szobát s a mellette levőt a nővérem hálószobáknak rendezte be, és milyen lakályosnak, barátságosnak látszott minden, az én kimustrált pesti fehér függönyeim, képeim, mintha mindig a falon lógtak volna.
Az ebédlőbe egy kis előszobán át kellett mennünk, ez még egy kissé kezdetlegesen volt bútorozva, de a falba épített kredencen volt egy szép bogárhátú kenyér, mely friss illatával betöltötte a szobát. Az asztal szépen fel volt terítve, és a levesestálban párolgott a jóféle húsleves, majd főtt hús következett, sóskamártással, ez már a kertből lett szedve, ami Kálmánt abba a boldog illúzióba ringatta, hogy az egész lakoma a birtokból került ki. Azután jött a töltött káposzta, rántott bárány és túrós rétes, mindazok a falusi ételek, miket Kálmán a legjobban szeretett.”
Mikszáth boldog volt. Ebéd után körbesétálta a házát, a vén inas, Gere Mihály mesélte el az emlékeit, Szontagh Pál utolsó éveinek történetét. Hatalmas kőrisfák, óriási jegenyefák, vadgesztenyék, egyik ámulatból a másikba esett. De az igazi csoda a ház mögötti dombon várta. „A kert lankás részén megpillantott egy olyan óriási nyárfát, hogy ötven ember is elférhetne az árnyéka alatt. Nézi, nézi… majd behunyja a szemeit, és bizonyára lombokkal ékesítve képzeli azt maga elé. Nekem este megvallja, hogyha Szontagh Antal megmondta volna, hogy a kertben egy ilyen fa van, bátran kérhetett volna a birtokért többet is, mert ő azt is megadta volna” – írta a felesége emlékiratiban.
A következő útjuk pünkösdkor vitte őket Horpácsra. Nelka megint előkészített mindent, de az alkalmazottak is dolgoztak már. A kertben nyíltak a frissen ültetett virágok, a kerti utakat megtisztították, felgereblyézték, a fákról a száraz ágakat levágták – ragyogott a ház és a kert.
Mikszáth sokat sétált. Felesége hűségesen rögzítette, mit érezhetett a kúria új ura. Mintha megelevendett volna a gyermekkora, s mindaz, amit emlékeire hagyatkozva addig megírt a nógrádi tájról műveiben: „Amint kiértünk a falu fölött elterülő fennsíkra, igen szép panoráma nyílt szemeink elé. Jobbról látszott egy görbe hegyormon a szandai vár, mely közel lévén Mohorához, engem a szülőföldemre emlékeztetett. Balról – követve Kálmán ragyogó tekintetét – megpillantottam a kékkői várat, az egykori Balassák büszke sasfészkét, mely az egész Ipoly völgyét uralni látszik. Megálltunk és néztünk. Odébb ismét megálltunk, mert Kálmán a szántást nézte, amint a barázdák, mint megannyi zsinórok, szépen sorakoztak egymás mellé. Gyönyörű, gyönyörű – suttogja Kálmán meghatva. Aztán kiérünk a pusztánkra, megtekintjük a juhakolt és a juhászházakat… lassan félrehúzódunk, mert úgy vesszük észre, hogy Kálmán a szemeit törülgeti.”
Ha nem mentek el otthonról, csak leült kedvenc pihenőhelyére, a régi palóc karoslócára, a téglával kirakott tornácon és pipázgatott. „…elmerülve nézegeti a nagyoroszi síkság fölé emelkedő drégelyi várromokat és a naplementével bíborfénybe borult diósjenői szép kék hegyeket.”
1910-ben, az író halála utáni napokban így emlékezett vissza a feleség Mikszáth boldog horpácsi napjaira: „A horpácsi tuskulumot – mint ahogy ő szokta nevezni – nagyon szereti. A földjeit nem kezeli maga, bérbeadta és ezt nagyon jól tette, mert azt hiszem, hogy az ő kezén miveletlenek maradnának, annyira kíméli a jó szíve folytán az embereket és az állatokat. Ha künjár a napszámosai között, nem engedi őket dolgozni, sajnálja őket és inkább elbeszélget velük. A lovait is sajnálja befogatni. Horpácson folyton tervezget és újításokon töri a fejét, de sohasem csináltat meg semmit. Ha azt látja, hogy az ő tervei mégis valóvá lettek, akkor megörül, de nem kérdezi, hogy ki csinálta. A fákat nagyon szereti az uram. Horpácson sok elvénült, félig kiszáradt fa van, de ő nem engedi őket kivágatni. Ha ellopják a gyümölcsét, vagy dinnyéit, nem bánja, csak akkor haragszik meg nagyon, ha éretlen gyümölcsöt szakít le valaki. Kertészt nem fogad, mert attól fél, hogy az sokat rendezgetne. Szereti ott künn a végtelen nagy nyugalmat, nyári estén szó nélkül, sokáig és egyedül elpipázgat, néz a semmiségbe és nem unja el magát soha. Ősszel alig tudjuk behozni Budapestre.”
Mikszáthék vonattal utaztak Vácig, onnan kocsival mentek tovább. Az író vásárolt két lipicai lovat, új lószerszámokat, hámokat, s kiküldték azokat a faluba. Ha jöttek, már így mentek eléjük a vasútállomásra. Később vettek egy hátaslovat is, ezt Albert használta leginkább Horpácson, de ilyenkor Mikszáth mindig nagyon nyugtalan volt. Addig nem is ment be a házba, amíg a fia vissza nem érkezett. Soha nem heverte ki félelmét, Jánoska halálának traumáját…
1905 nyarának nagy részét Horpácson töltötték. Mikszáth gazdag író. A nyári hónapokban hol az Adriai-tenger partján, Crikvenicán időzött, hol Rohicson, az alpesi klímájú üdülőhelyen, gyakori gégebántalmait gyógyítgatván. Augusztus 12-én is ezt írja kiadójának, Wolfner Józsefnek, hogy hamarosan innen indul az Adriára, Pesten is éppen csak megállnak. De ebben az évben még egyszer feltűnik Horpács neve a ránk maradt iratokban. Mikszáth Rákóczy Istvántól, a rétsági szolgabírótól kér egy kis szívességet.
Mikszáthot Nagy Lajos nevű horpácsi megbízottja arról értesítette, hogy a kocsisa, akinek felmondott, bosszúból tönkre akarja tenni a lovait, az egyiket már meg is sántította. Arra kéri a szolgabírót, aki úgy tűnik rokona is lehetett, hogy ijessze meg a kocsist, akit Csadó Józsefnek hívnak, s vegye rá, hogy januárig kitartson, mert akkor majd ő hozat Szklabonyáról becsületes kocsist magának. De ha nem megy, akkor csapja el a kocsist, s vegyen fel az ő költségére egy másikat. A levél végére egy fontos megjegyzést fűzött: „Megjegyzem, hogy ez a levelem nem a főszolgabíró úrnak szól, hanem a jó barátnak, vagyis nem büntetést kérek, hanem azt, hogy méltóztass engem mint gazdát helyettesíteni, s ahogy lehet, rendet csinálni.”
Ezen a nyáron, bármennyire is szerettek volna elbújni az emberek elől, elég sok vendég kereste fel őket. Elsősorban a nógrádi szomszéd birtokosok jöttek tisztelgő látogatást tenni. Egyre nyilvánvalóbbá vált, ez a kúria nem alkalmas a vendégek fogadására, de még a családnak is kicsi, ha sokáig maradnának. Ekkor merült fel egy új kastély építésének a terve. Ennek az anyagi fedezete rendelkezésre állt. Mikszáth megírta s már meg is jelent a Jókai Mór életét összefoglaló életrajza. Kitűnő ötlet volt ez a kiadó részéről, az 1904-ben meghalt írófejedelmet az új írófejedelem adja át a halhatatlanságnak ezzel a biográfiával. Hatalmas sikere volt Mikszáth könyvének, s a honorárium is ehhez méltó: húszezer korona. Szabad kezet adhatott hát Kálmán fiának – akit a családban gyakorta neveztek második keresztnevén Lászlónak –, hogy tervezze meg a kastélyt. Igaz, a fiú nem építészmérnök, de hát mindennél fontosabb a szeretet. Egy kikötése volt: a kertből fát nem szabad kivágni, azokhoz kell igazodni az építkezéssel.
Aztán kiderült, hogy van több kikötése is, de egyik sem teljesíthetetlen. Az ifjabbik Mikszáth Kálmán felesége jegyezte fel eddig kiadatlan emlékezéseiben, hogy az építkezés „háromszoros mars-routéval” indult. Az újabb feltétel tehát az volt, hogy az építkezések költségei ne haladják meg a Jókai életrajzért kapott tiszteletdíjat. Másodszor, hogy csak környékbeli mestereket szabad alkalmazni. Nyilvánvaló a szándék: a nehezen megélő, nehezen munkához jutó helybelieket kívánta ezzel is segíteni az író. „A harmadik kikötés az volt, hogy a ház a faluban bent álljon. Férjem ugyanis a házat a kert egyik magaslatára tervezte, ahonnét gyönyörű kilátás nyílt volna az egész környékre és a nógrádi hegyekre.
Apósom azonban, akiben még éltek a gyermekkori emlékek a betyárvilágból, közel akart lenni a faluhoz, az emberlakta helyhez. Így férjem kénytelen volt a kert alsó részén jelölni ki a ház helyét.
Közben azonban hidegre fordult az idő és szülei, akik nagyon féltették, nem engedték Horpácsra menni. Mikor pedig már tavasszal odautazhatott, nagy meglepetéssel és még nagyobb elképedéssel látta, hogy az alapokat úgy fektették le, hogy a házat nekivitték egy meglehetősen magas domboldalnak. Ezen már nem lehetett segíteni. A domb egy részét nagy költséggel lehordatták, de persze egészen nem lehetett lehordatni. Így a szépen megtervezett ház nem állt megfelelő helyen, nem volt perspektívája, levegője.”
Ugyancsak ő jegyezte fel az elég elképzelhetetlen hírt is, hogy Hieronymi Károly miniszter az akkor épülő Vác–Balassagyarmat vasútvonalat Horpácson akarta keresztül vezetni, hogy Mikszáth kényelmét szolgálja. De az író elutasította ezt a gesztust, mondván, hogy egyrészt fontosabb neki a nyugalom, másrészt ez nem volna összeegyeztethető az elveivel.
Lassan száz éve áll már ezen a helyen a kastély. A vázlatrajzokból látjuk, a tervező ennél nagyobbra gondolta, bal oldalára egy szárnyat tervezett, és elmaradt a tetőtér kialakítása is. Így az egész kicsit furcsa, se kúria, se kastély. Eklektikus, keverednek az építészeti jegyek. A belseje is elég zavaros, szokatlannak tűnik a szószékszerű feljárat az emeletre. Mikszáth még itt is betartotta a szerződésben vállaltakat, hogy legyen az evangélikusok évi ünnepeinek imaterme, a lelkésznek szószéke.
Az épület falára Jókai bronz domborművét, Stróbl Alajos művét helyezte el Mikszáth. Többszörösen is hálás lehetett az írónak, hiszen Jókai volt az, aki első pályaművét díjazta, ő volt, aki első kis könyvecskéjét előszavával ajánlotta a magyar olvasóközönségnek. S ő volt az, aki a halála után is segítette Mikszáthot, ezzel a szép kastéllyal.
Az épület 1906 nyarán készen volt, igen gyorsan dolgoztak a kőművesek. Mikszáth június 20-án levelet írt Szegedre, ott élő régi barátja Enyedy Lukács feleségének. Ebben meghívja őket „egy kis falusi levegőre” Horpácsra. De ezzel még várni kell, mert jelenleg „az építkezés utolsó részei folynak”.
Bizonyára nem lehetett kellemes számára az építkezéssel járó zaj és rendetlenség. De voltak ekkor más kellemetlenségei is Horpácson. Földet szeretne még vásárolni a faluban, Sembery Imre birtokából, amely most a Felsőmagyarországi Közművelődési Egylet birtokában van. Százötven-kétszáz holdra lenne szüksége. Horpács és Borsosberény között fekszik ez a föld és egy bizonyos Bányász nevű ember bérli. Szívesen fizetne magas vételi árat, csak nem tudja, kihez forduljon ebben az ügyben – írja Mikszáth Thúry Vilmos Nyitra megyei főispán barátjának. Ez a vásárlás nem sikerült, Mikszáth információi ezúttal rosszak voltak, s nem jutott újabb birtokhoz Horpácson.
1907-ből újabb adatunk van arról, hogy itt időzött. Ugyancsak Enyedy Lukácsnénak írt leveléből tudjuk, hogy augusztusban Horpácson üdültek. „Itt vagyunk Horpácson, szidjuk a legyeket és a szúnyogokat.” Egy ebből az évből származó levéltöredékből derül ki, hogy valaki, egy ügyvéd – megbízója nevében – érdeklődik Mikszáthnál: eladó-e a birtok? Az író nem érti az érdeklődést: „Nem szándékozom azt eladni, s csodálom, miként keletkezett ilyen hír.” Majd hozzáfűzi, az nem biztos, hogy mindenáron meg akarja tartani, „de csak azon az áron túl adom el, amennyibe nekem került, nekem pedig az új ház építésével aránylag olyan sokba került, hogy az illető vevő bizonyosan kap ott a közelben olcsóbban is birtokot”. E töredékből megtudjuk a horpácsi fundus nagyságát is, ahogyan legalábbis Mikszáth tudta: „A kis birtok négyszáz húsz magyar hold, egyetlen negszakítással, a háztól kezdődő egy darabban, mind első minőségű szántóföld, van benne vagy negyven hold rét és vagy 35 hold legelő, mely feltörve termékenységben felülmúlná előreláthatólag a szántóföldeket…”
1908-ban ugyancsak egy levél igazolja, hogy Horpácson jártak. Persze ennél többször pihentek itt, ennek mind az író feleségének, mind a sógornőjének a feljegyzéseiben van nyoma. Májusban már Horpácson voltak, de nem időztek sokáig, éppen rossz idő volt ekkor: „A szél bömböl és rázza a fákat, süvit a kéményekben már harmadnapja s holnap, szombaton már haza megyünk.”
1909 Mikszáth életében az egyik legszebb esztendő. Ekkor derült ki, hogy a nemzet meg kívánja ünnepelni írói működésének negyvenedik évfordulóját. Számos ötlet merült fel, egyik kedvesebb volt, mint a másik, s ezek végtelenül boldoggá tették.
De a legnagyobb öröm éppen Horpácson érte. Júniusban már itt töltötték a nyarat, amikor megtudták, olyan terv is készül, hogy állami ajándékként visszavásárolják neki a Veres család horpácsi birtokrészét, ami ősi alapon őt megillette. Mikszáth Kálmán édesanyja ugyanis szintén a Veres nevet viselte, s úgy tudták, nemesi ágból származnak. (Ma már tudjuk, hogy nem ez a helyzet, Nagy Iván nemesi kézikönyvében ez a családtörténeti vonal nem fordul elő: a Horpácson birtokos Veresek családfáján nincs nyoma kapcsolatnak a farádi Veresekkel.)
A Mikszáthnak felajánlott birtokrészek közül az író a szomolyai erdőt kérte. Ki is sétál oda a feleségével, Borsosberény határába kellett menniük. Teljesen meghatotta a látvány. Juhaklot láttak, juhászházat, óriási diófát, még nagyobb gesztenyefát hatalmas terméssel s egy csodálatos tölgyes hegyoldalt. S ott a Kámor-patak, amelyről egy legeltető öreg gulyás rögtön egy mondát is mesélt a feszülten figyelő írónak, aki megkérdezte, honnan ered a forrás vize? „A sötét Kámorból – felelte a tinós, és azt hiszem, kissé lenézett bennünket, hogy ezt nem tudjuk. – Bizony, a fekete Kámorból, azt mondják, hogy azért langyos, mert a hegy belsejéből jön, ahol nagy tűz van, mert a boszorkányok nagy katlanokban főzik a rossz lelkeket.” Mikszáth egyébként is nagyon szeretett beszélgetni a horpácsi gazdákkal, szívesen hallgatta babonáikat, legendáikat, s ha meséltek, mindig meg is jutalmazta őket.
Természetesen most is megindult egyfajta szóbeszéd, amellyel kapcsolatban Mikszáth Rudnayné Veres Szilárdának (Veres Pálné lányának), aki az ünnepség egyik ötletadója volt, kifejtette a maga véleményét: „Én inkább takarékos ember vagyok ugyan, mint pazarló, de egy csöppet sem törődöm a vagyonszerzéssel. A fiaimat kitaníttattam, s nekem nincs többre szükségem, mint amennyim van. Bár kevesem van, de gazdag embernek érzem magam. E földekre nem gondolok sóvárogva. Örülnék, nem tagadom, ha megkapnám, mert határosak az enyéimmel, de roppant félreismerne engem, aki azt hinné, hogy ezt én valami főpontnak tartom. Én az erkölcsi sikert tartom főpontnak, és abból egy szemernyit sem áldoznék, még hatszor annyi földért sem.”
A birtok adománylevelét 1910. május 16-án, a felejthetetlennek bizonyult jubileumi ünnepségen adták át. Beöthy Zsolt így kezdte beszédét: „Nagyságos urunk! A tisztelettel alulírott bizottság, amelynek az a feladat jutott, hogy a Nagyságodnak negyvenéves írói jubileuma alkalmából a nemzet hálájának méltó kifejezéséről és megörökítéséről gondoskodjék: azzal vélte szép misszióját az ünneplő nemzet közmegelégedésére teljesíteni, hogy Nagyságod anyai ágon való őseinek birtokát művei jubiláris díszkiadásának jövedelméből nemzeti ajándékképp megszerzi Nagyságod számára.”
Az alábbi birtokokat vették meg ekkor Mikszáthnak: Pusztaberki határában mintegy 57 holdnyi szántót 34 ezer korona értékben. (Egy kevés ebből rét, s ezzel akarták a horpácsi birtokot kikerekítetni). Borosberény határában 584 holdat vásároltak: legnagyobb része erdő és legelő, mintegy 22 hold a szántóföld belőle. Ezt 76 ezer koronáért vették. De megvettek itt három kis birtoktestet is, hogy így a szomolyai birtokot kikerekítsék. Összesen 643 holdat vásároltak meg 117 865 korona értékben. Mindezt a jubileumra megjelent Mikszáth összes munkáit felölelő sorozat jövedelméből. Joggal mondhatjuk hát, hogy a magyar olvasók ajándékozták meg Mikszáthot a horpácsi domínium újabb részeivel.
Mikszáth válaszbeszédében utal az adományra is, jogos büszkeséggel említve, magyar író ilyen ajándékot még nem kapott a nemzettől: „…így lehetne mesélni tovább, ha nem várna rám az a kötelesség, hogy egyenkint is megköszönjem ezt az ünnepet, amelyhez foghatót nem is gondoltam ki soha. Hogy megköszönjem Beöthy Zsoltnak, aki elém hozta az ország ajándékát: sót és kenyeret. A sok attikai só a beszédében volt; a kenyér benne van valahol a földben, a kis dominiumban. De vajon gondolta-e a demokrata Beöthy Zsolt, aki egész életében ha nem is küzdött, de legalább beszélt az oligarchia ellen, hogy új oligarchát teremt?” Mikszáth azt is megemlítette, hogy nagyon kedves ajándék lenne számára, ha olvasói, tisztelői facsemetéket küldenének számára, hogy azokat Horpácson elültethesse. Szerte az országból meg is érkeznek a kis csemeték, minden bizonnyal egy-kettő még ma is a gyönyörű parkban áll. Ki-ki a tájegység kedves fáját küldte. Gajdács Pál, régi selmeci diáktársa (ekkor tótkomlósi evangélikus lelkész) is küldött egyet. Böszörményi Lajos Nagyszalontáról eperfát, küldött, Zilahról egy akác érkezett Horpácsra. Mindet el is ültették. Mikszáth a válaszlevelében örömét így fogalmazta meg: „Félek, hogy már későn kezdtem megvalósítani kedves ideámat: azt tudniillik, hogy az ország különböző helyeiről olvasóim által küldött facsemeték itt megnövekedve, örök érintkezésben legyenek velem, és mikor aggastyán koromban én már megszűnök a közönségnek mesélni, ők meséljenek nekem a közönség nevében suttogó lombjaikkal.
De hajh, ez is csak olyan fantazmagóriám. Öncsalás. A fák azért nem igyekeznek jobban, s bizony-bizony, mire beszédesekre megnőnek a lombjaik, akkor már én ott leszek, ahol a gyökereik.”
Még egy jubileumi prezentáció érkezett Horpácsra. Egy hatalmas könyv-szekrény. Ma is ott áll a múzeum egyik termében. Ezt a Révai iadó küldte Mikszáthnak, hogy a horpácsi földesúr nehogy úgy járjon, mint egyik elbeszélésének hőse, akinek a háziak mindössze egy kalendáriumot tudtak adni olvasnivalónak, más könyv nem lévén a háznál. „Hogy Nagyságod horpácsi domíniumának vendégei valamikor így ne járjanak” – írja a kiadó –, ebben „saját munkáinak azt a kiadását szíveskedjék elhelyezni, amelyet a jubileumi bizottság megbízása folytán a leglelkesebb kiadói ambícióval létrehozni mi vagyunk szerencsések.”
Benczúrnénak írja: „Tegnap kaptam ajándékba egy másfél éves szarvast. Szép karcsú állat, de nem tudom, mit csináljak vele… Megtartsam?” Sógornője szerint is sokat gondolkozott az állat sorsán, de nem vált meg tőle. Sajnálta volna, ha a vadászok lelövik. Így inkább halhatatlanná tette egyik írásában…
A következő évben, 1910-ben már sokat betegeskedett. Szegeden kívül nem is ment el máshová a tiszteletére rendezett ünnepségekre. Húsvétra még lejött Horpácsra, tele volt tervekkel. Be akarta ültetni a szomolyai erdő irtásait. Juhászt akart hozatni Szklabonyáról, mert itt is juhászatot képzelt a gazdasághoz. Szomolyán egy kis házat szándékozott magának építeni az erdőben, hogy nyaranta ott is időzhessen kedvére. S megegyeztek a nógrádiakkal, hogy a megye díszes ajándékát, Murányi Gyula szobrát, amely a Jó palócok egy csoportját ábrázoltja, ott veszi át szülőföldje küldöttségétől Horpácson.
Mindez terv maradt. A csodálatos ünnep után elindult kortesútjára Erdélybe, ahonnan betegen jött haza. És 1910. május 28-án Budapesten elhunyt. Életében megjelent utolsó írása a Vasárnapi Újság címlapján látott napvilágot, 1910. május 5-én. Címe: Mohora, Mikszáthfalva és a szarvas. Benne van a három legfontosabb település: Szklabonya, Mohora és Horpács – az utolsó nógrádi otthon neve.

Mikszáth Kálmán (1847–1910) Benczúr Gyula festményén

Mauks Ilona, az író felesége

Mikszáth Kálmán a kúria előtt (1910)

Etetik Szontagh Pál kutyáit (1905)

Mikszáth horpácsiakkal beszélget (1910)

Mikszáth feleségével és fiaival (1910)

Mikszáth két fia társaságában (1909)

Mikszáth a horpácsi kúria tornácán (1909)

Az új kastély (1910)

A „halhatatlan” szarvas

A nevezetes írás kézirata

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT